Megütöttem. Akkorát lekevertem neki, hogy belesajdult a kezem, de nem bántam meg. Élvezettel töltött el, ahogy a kezem az arcához csattant, a hang többet ért bármilyen mennyei szinfóniánál. Biztos voltam abban is, hogy itt vége lesz az életemnek, de nem bántam meg. Nem én. Soha! De volt bennem annyi tisztesség hogy nem vigyorogtam a képébe. Pedig nem sokon múlt, bár körülbelül időm sem volt kiélvezni a helyzetet, de fél pillanatra megállt az idő. Összeszorított szájjal, gyilkos szikrákat szóró szemekkel bámultam fel rá, miközben ő tágra nyílt meglepett tekintettel nézett vissza rám. Csodálkozásában az ajka is elnyílt és egy fél tizedmásodperc erejéig ébredezett bennem valami bűntudat, de hamar elhallgatott a kis rohadék. Ez az ember nem érdemel szánalmat, vagy megbánást, főleg tőlem nem. Ezt erősíti bennem, amikor gondolatnál is gyorsabbanszabad keze a derekamat ragadja meg, miközbn még mindig fogja a karomat és a vállára emel. A VÁLLÁRA! ENGEM!! És én barom lélegzetután kapkodva a meglepetéstől engedem, hogy mint egy nyomorult zsákot felemeljen és elinduljon velem. A nyakamat mertem volna rátenni, hogy a pincébe visz ahol alapos kínzás után elvágja a torkomat, de nem tudtam szólni, annyira hirtelen ért a dolog. Még csak el se kezdtem ütni a hátát vagy rugkapálózni. Mire ébredezni kezdtem és magamhoz térni a sokkból, már lehajított az ágyra. Mit lehajított... Konkrétan lebaszott az ágyra, a gerincem csak úgy koppant az ágykereten, bár még így is éreztem hogy visszafogja magát. Átkozott legyen és a pokol kénköves bugyraiban dögöljön meg, még így is hogy megütöttem odafigyel, hogy ne essen bántódásom. Újra elpattant bennem valami a gondolatra, hogy ez a féreg mer engem még óvni, de mire kiadhattam volna magamból, már rámcsapta az ajtót és a dühös fújtatásomra az ajtózár kattanása volt az egyetlen válasz. Rohadék... Undorító rohadék... Órákon át róttam utána a köröket a szobában, hogy valamennyire lenyugtassam magam. Persze, miután első lépésemmel beletrappoltam egy üvegszilánkba előástam valami bakancsot, mert én megmondtam, hogy nem fogok feltakarítani és csak róttam a köröket, miközbn félhangosan káromkodtam és a pokolba kívántam mindent és mindenkit ebben a kibaszott házban. Szerencsére, annyira nem vette el az eszemet a düh, hogy a mélyen őrzött titkaimat hangosan küldjem a pokolba.
Próbáltam rájönni, hogy a dühöm mellett miért élvezem ezt az oda-vissza csipkelődést, gúnyolódást, de... nem értettem mégis mi örömöt lelhetek ebben. Miért jó ez nekem? Hosszú évek óta én vagyok a főnök, talán kezdtem belefásulni már a dolgokba, bár a kínzást és a fegyverek használatát mindig is élveztem, de egy idő után az ember rutinosan csinál mindent. Charlotte nagyon is éberré tett, kíváncsivá, felébresztette bennem az ördögöt, aki azóta nem nyugszik. Nem tudom mit szeretnék jobban, a lánynak rontani, vagy megóvni őt és elviharzani. Talán mindkettőt, talán egyiket sem, csak itt lenni, a közelében, amíg apró darabokra nem szedjük egymást szavakkal, s talán fizikálisan is. Megráztam a fejem a gondolatokra és igyekeztem nem figyelembe venni, amit mond. A becézésre csak megrándul az arcom, hiszen csak azt csinálja, amit én. Magamtól megszoktam már, hogy egy utolsó szarházi, legalja bűnözőt is képes vagyok szép szóval illetni, becézni, de hogy engem bárki is?! Erre még nem volt példa, és nem kicsit zavart. Mindenesetre túllépek rajta, nem felelek rá semmit, az orrtöréses megjegyzésére viszont vállat vonok. Próbálja csak meg. Ha sikerül neki, még meg is tapsolom, sőt, partit szervezek neki, bár arra nincs semmi garancia, hogy nem ő lesz a főfogás azon a partin. - Ahogy gondolja, Ms. Grey. De biztosíthatom róla, hogy én pedig nem vagyok édes. - mosolyodtam el. Egy külső szemlélő talán aranyosnak, kedves párnak tartana minket, ahogy egymásra mosolygunk, de mi mindketten tudjuk, hogy mi van a másik bűbájos mosolya, vagy a negédes szavak mögött. Színtiszta gyűlölet. Legalábbis részéről, magamról pedig nem nyilatkoznék, mert őszintén szólva nem tudom, hogy fojtsam meg egy kanál vízben, vagy bánjak vele továbbra is kedvesen. A közelsége teljesen kiborított, szinte nem is tudtam magamról, kerültem a pillantását, mert fogalmam sem volt róla, mi fog történni, ha ránézek. Aztán megérintette a vállam, majd az arcom, s hirtelen már egyáltalán nem számított, mi fog történni. Visszarántottam magamhoz, szorosan fogtam a csuklóját, a különös érzés pedig nem múlt el a gyomrom mélyén, de már nem érdekelt az sem. A lány hirtelen a mellkasomnak ütközött, s ez normális esetben zavart volna, de ezúttal valahogy jól esett, hogy majdnem szó szerint kicsúszott a lába alól a talaj, az egyensúlyát legalábbis elveszítette. Legalább abban a pár másodpercben nem ő irányította a testét, a tetteit, hanem én, ahogy a csuklójáról a karjára csúsztak az ujjaim, és segítettem neki újra megtalálni az egyensúlyt. Közben végig az arcát néztem, a gátlásaim leomlottak, a közelsége nem érdekelt, ahhoz túlságosan pipa voltam rá. De nem bántottam, sikerült megállnom, hogy ujjaim karjáró a torkára vándoroljanak, vagy kihasználva a hirtelen egyensúlyvesztést, a földre küldjem. Láttam rajta, hogy mennyire dühíti, hogy felülkerekedtem rajta, szinte lángolt az arca, ha tudott volna, bizonyára már rég megölt volna a pillantásával, s ennek hatására ajkaim mosolyra húzódtak, sőt, ha nem tudtam volna uralkodni magamon, fogaimat megvillantva vigyorogtam volna a képébe, de nem tettem, egyelőre még uraltam a tetteimet. Többé-kevésbé. Aztán a keze felém lendült, olyan gyorsan, akkora lendülettel, hogy nem tudtam utána nyúlni szabad kezemmel, tenyere hatalmas csattanással találkozott össze az arcommal. Ahogy akkor, mikor felém dobta azt a rusnya tárgyat, egy pillanatra megint meghökkenve meredtem rá, ugyanazokkal a nagyra nyílt szemekkel, talán még a szám is elnyílt fél pillanatra. És itt lett elegem, itt fejeztem be. Egyik kezem még mindig a karját fogta, a másikkal megragadtam a derekát és szó nélkül, könnyedén feldobtam a vállamra. Tettem néhány bosszús, gyors lépést az ágy felé, majd mikor a széléhez értem, egyszerűen rádobtam az ágyra, de annyira még észnél voltam, hogy kicsit óvatosabban tegyem. Azzal hátat fordítottam neki, megragadtam a zakómat, elfordítottam a zárban a kulcsot és kiszáguldottam a szobából. Az ajtót újra kulcsra zártam és vissza se néztem.
Amikor az ágy végéhez lép, csak nézek rá. Bűnös élvezet nézni, ahogy vergődik tehetetlen dühében. Némi elégtételt érzek az elrablásom és két hét fogavtartásom miatt. Tudom, nem fog elengedni, de nagyon is boldogít a tudat, hogy megkeserítem az életét és nincs könnyű dolga. Amikor az öngyilkosságról beszél, megint nem tudok megállni egy csendes kuncogást és az egyik hajtincsemet kezdem el tekergetni, miközben gyilkos vágytól csillogó szemekkel viszonzom az őrült pillantását. - Kihívás elfogadva... édesem! - szinte köpöm az utolsó szót, és égeti a nyelvemet - És komolyan el fogom törni az orrod! Nem vagyok a szíved! És te mondtad, ostoba vagy, amiért alábecsülsz. Aztán már közel vagyok hozzá. Vészesen közel, amibe nem akarok belegondolni. Sem abba, mennyi választ el minket attól hogy egymáshoz érjünk, ahogy arra sem miért élvezem én ezt a macska-egér játékot ennyire. Nem gondoltam volna soha magamról, hogy ennyire velejéig romlott lennék, vagy ha az nem is, de ennyire megtört és kiüresedett, hogy még erre is képes vagyok. Azzal tisztában voltam, hogy a határaimat feszegetem azóta a bizonyos éjszaka óta, hogy az első és egyetlen szerelmem megpróbált megölni, aztán a legjobb barátnőm meggyilkolta, de erre nem számítottam. Főleg arra nem, hogy a jeges mosoly őszinte lesz amit rávillantok, sem az hogy bárkihez is képes leszek ilyen közel menni. Nem hogy ehez a bájgúnárhoz aki minden egyes porcikájával taszított magától. Gyűlöltem, már csak a tényt hogy létezett és most mégis cicázgatok vele. Mintha egyetlen komoly pillanatra eszembe jutna... Mintha valaha is megkívánnám. Ám az boldoggá tesz, hogy kellemetlenül érzi magát. Sőt egyenesen zavarban, már csak a ténytől, hogy ennyire közel állok hozzá, hogy lehelletem finoman simítja az arcát ahogy suttogok neki, nem is néz rám. Nem mer rám nézni. Elégtételt vettem a magam módján, de ez még csak a kezdet. Egy kibaszott jéghegy csúcsa. Még utoljára végig simítok a hajtókáján, aminek tényleg olyan finom tapintása van mint amilyennek látszik, és megveregetem az arcát, aztán terveim szerint faképnél hagyom. Legalábbis megpróbáltam. Ugyan számítottam rá, hogy nem fogja annyiban hagyni, mégis reménykedtem benne, hogy képes leszek annyira zavarba hozni, hogy eljussak az ágyig. Olyan hirtelen ránt vissza, hogy elvesztem az egyensúlyomat és szabályosan a mellkasának ütközöm, a hajam az arcomba hullik, miközben kezem a mellkasán támaszkodik és próbálom eltolni magam. Vergődni próbálok, hogy szabadítsam a kezemet, de éppen eléggé szorosan fog ahhoz - és jó helyen-, hogy sehogy ne tudjam magam kifacsarni. Dühösen fújtatva vagyok kénytelen tűrni, hogy az arcomba mászik. Úgy elönti a vörösköd az agyamat, hogy képtelen vagyok felfogni a szavait, úgy küzdök magammal, hogy ne próbáljam péppé verni a szarházit, már csak azért a tényért is, hogy képes úgy fogni hogy még közben vigyáz is rám. Semmi szükségem a kibaszott aggodalmára, vagy védelmére. Elegem van ebből, ha már itt kell lennem, még egy nyomorúságos pincében kékre zöldre verve is több értelmét érezném, de ezek az ocsmányra festett falak, giccses berendezéssel csak még jobban kikezdett. Amikor kisimítja a hajamat az arcomból elpattan a cérna és képtelen vagyok visszafogni magam. Egyetlen kicseszett szó nélkül emelem a kezem, hogy alaposan pofoncsapjam és kiszabadítsam magam, irtózatos lendülettel repül a kezem a levegőben és elönt a jóleső nihil és várakozás a csattanásért. Az se érdekelne, ha bele törne a kezem, csak érezzem, ahogy zúzódásokat okozok ennek a féregnek.
Hihetetlen egy nőszemélyt sikerült bebörtönöznöm a saját otthonomba, ha ezt tudom előre, fejvesztve menekülök előle, mert amióta csak itt van, a bajt hozza rám. Ha nem lennék legalább olyan makacs és akaratos, mint ő, biztos elengedem, csak többet ne kelljen látnom azt a gyűlölködő, barna szempárt és a grimaszba forduló arcot. Megannyi érzelem kavargott bennem ha a közelében voltam, vagy rajta gondolkoztam. Mert aztán bőven adott okot a morfondírozásra, s Raynek bizonyára már a könyökén jött ki Ms. Grey neve, de képtelen voltam belenyugodni abba, hogy nem értem őt. Teljesen megkavarta a fejemben az eddig jól működő dolgokat. Paulo bizonyára a képembe röhögne, hogy ő megmondta, de valahogy a tanácsát semmibe venni igazán jól esett, még ha magát a lányt néha tényleg képes lettem volna kirakni az utcára, hogy menjen amerre lát. Hasonló gondolatok már korábban is foglalkoztattak, de a mostani látogatásom alkalmával végképp szerettem volna bárhol máshol tudni Charlotte-ot, csak itt nem. Kezdett az őrületbe kergetni a lány. De ahogy mondta, én vagyok a főnök, akkor is, ha ő valójában ezt nem gondolta komolyan. Előbb-utóbb rá fog jönni, hogy velem nagyon nem jó ötlet ujjat húzni.Viszont okos volt, tudta, hogy nem fogok kárt tenni benne, mert szükségem volt rá, de túlbecsülte a türelmem. Én sem tűrök el mindent, nem, még tőle sem. A rombolás után nagyon ébernek éreztem magam, jól esett egy kicsit törni-zúzni, de a frászt hozta rám, hogy mennyire szerettem volna, ha a lány megsérül közben, s az asztal helyett mondjuk őt vágom a földhöz. Hozzászoktam már az erőszakhoz, de hogy ennyire elboruljon az agyam... ez nem volt mindennapos, s ha továbbra is én akartam irányítani az alvilágot, akkor uralkodnom kellett magamon. Nehogy már egy nálam tíz évvel fiatalabb lány döntsön romba mindent! De a nevetése hallatán megint elkattan az agyam, újra felé sétálok, de most az ágy végében állok meg. Uralkodj magadon, Reynolds! Teleszívom tüdőmet levegővel, majd hatalmas sóhajtás közepette fújom ki az elhasználódott oxigént, az sem érdekel, ha ebből kiderül Charlotte-nak, hogy mennyire felhúzott. Nem árt, ha látja ezt az oldalamat is, mert még ha ki is röhög, idővel rá fog jönni, hogy minden vagyok, csak épp vicces nem. - Ó, te kevés vagy ahhoz, hogy öngyilkosságba kergess, szívem! - Ezúttal rajtam volt a sor, hogy kinevessem, bár inkább a helyzet szórakoztatott, mint ő. Mert melyik univerzumban hagynám én, Mr. R, hogy valaki gúnyt űzzön belőlem, arcon köpjön vagy a képembe röhögjön teli szájas vigyorral? Úgy tűnik, pont ebben, bár ezen még maga Raymond is meglepődött, sőt, a mai napig értetlenkedik. Nem ilyennek ismer, én sem magamat, de ez a lány előhozza egy olyan énemet, ami... teljesen új és szokatlan. Beszéd közben hátráltam néhány lépést, az ágytól mindössze fél méterre állhattam, mikor az ágy halkan felnyögött a lány súlya alatt, ahogy talpra kecmergett és felém sétált. A puha léptei nem hallatszottak a szőnyegen, és kissé meglepődtem, mikor éppen előttem állt meg. Túl közel. Megrökönyödve pillantottam le rá, bár meg kell hagyni, nem sokkal alacsonyabb nálam. Mellkasunk szinte összeért, az arca is rettenetesen közel volt az enyémhez,nagyot kellett nyelnem, s minden erőmre szükség volt, hogy ne lépjek el tőle, vagy ne fordítsak neki hátat, és menjek el. Nem szerettem, ha mások megsértik a privát szférámat, s túl közel merészkednek, ezt soha, senkitől nem tűrtem el, de mivel őt bántani nem akartam, elhátrálni pedig a félelem jele volt. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért zavar mások közelsége, de az övé végképp felkavaró volt. Volt egy különösen furcsa érzés a gyomromban, amit nem tudtam hova tenni, amit nem értettem, így hát igyekeztem figyelmen kívül hagyni, nem sok sikerrel. Próbálok helyette a hangjára összpontosítani, de ettől még inkább feléled bennem az a valami, az a furcsa érzés... Tényleg nem tudtam volna megnevezni, akkor sem, ha az életem múlt volna rajta. De nem, sokkal inkább a lány élete volt terítéken. A titokra felkaptam a fejem, érdeklődést mutattam, ahogy a sötét szempárba pillantottam, de nem vagyok idióta. Tudom, hogy úgysem árul el semmit. Hát vártam, nem szóltam semmit. Természetesen nem mond semmi újat, amire én csak a szemeimet forgatom, majd a plafonra emelem a pillantásom, csak után nézek vissza Ms. Greyre. Nem rezzenek, amikor a vállamhoz ér a keze, vagy amikor megigazítja a ruhámon lévő hajtókát. Meg sem moccantam, ledermedtem, mintha egy vadállat állna velem szemben Charlotte helyett. Bár nála sajnos a "nem moccanok, akkor úgysem vesz észre" taktika nem működött volna, mondjuk ez nyilván a vadállatoknál sem válik be túlzottan. - Bármit mondhat, akkor sem adom fel. És maga nem szabadulhat. - suttogtam, és ismételten nyeltem egyet, ádámcsutkám nagyot ugrott. Borzasztó kellemetlen volt ez a közelség. Mikor megérinti az arcomat, és nagyfiúnak nevez, elfogy a türelmem, nem kell nekem tűrnöm, hogy ilyen közel álljon hozzám, ráadásul még semmibe is vegyen. Mintha nem volnék más, csak egy utolsó szolga. Neem, ezt senkitől nem tűröm el. Miután elengedte az arcom, és hátat fordított nekem, hogy a haja nekem repült, a keze után kaptam, megragadtam a csuklóját és egészen közel rántottam magamhoz. - Elég volt a játszadozásból, Charlotte. - A hangom nyugodt volt, mégis sziszegve hagyták el a szavak a számat, egészen halkan, ezúttal én másztam a lány arcába. Nem élveztem, de feldühített, s olyankor semmi sem érdekelt. Nem szorítottam meg a kezét, nekem több eszem volt, mint némelyik emberemnek, de elég szorosan tartottam ahhoz, hogy ha megpróbál kicsúszni a kezem közül, vissza tudjam rántani. - Értem én. Bátor, harcias, és gyűlöl engem. De ezt be kell fejeznie. Nem csinálhatja ezt velem, mert következményei lesznek. - A szavakat egyenesen a fülébe suttogtam, majd szabad kezemmel gyengéden kisimítottam a haját az arcából. Próbáltam figyelmeztetni, nem akartam őt bántani, de ha továbbra is hasonlóképp viselkedik, az lesz a vége. Valamiképp ártani fogok neki, s az nem lesz szép.
A kérdésre csak vállat vontam. Én figyelmeztettem és örüljön neki egyáltalán, hogy nem az orrára céloztam, pedig először azt mondtam neki! De hallgat rám? Nem, és pont leszarom hogy tönkrebasztam a vakolatot. Az az ocsmányság nem tört el, szóval pech. De ha már így szétkapjuk a szobámat, legalább van lehetőségem szólni neki, hogy ezt a rózsaszínes-unikornis hányásos csillámporba fojtott borzalmat inkább valami olyasmivel pótolja, ami illik egy huszonhat éves felnőtt nőhöz. Elvégre nem vagyok már hat éves. - Azt csinál amit akar, maga a főnök - horkanok fel. Nem tudom miért nem képes békénhagyni végre, elkotródni a saját szobájába, vagy a dolgára. Még talán több értelme lenne, ha egy széknek kötözne és késekkel kezd vagdosni. Többre ugyan nem menne velem, de legalább elmondhatja hogy csinált valamit a gyomra hűtésén kívül. Makacs egy ember meg kell hagyni. A poharas beszólásra nem várt módon reagál. Ahelyett, hogy a torkomnak ugrott volna, ahogy arra számítottam is, visszatrappolt a romokhoz és egy határozott dobással a szoba túlsó falának küldte szerencsételn poharat ami darabokra tört. Annyira meglepett és ennyira komikusnak tartottam, hogy nem tudtam időben megfogni a torkomból feltörő kuncogást. Ez a műsor jobb, mint amire számítottam. Kérdésére sem fagy le a mosoly az arcomból, ha lehetséges csak még édesebben bazsalygok vissza rá. - Ha lenne szíves az ablakhoz sétálni és kiugrani, azt megköszönném és végtelenül boldog lennék - felelem egyszerűen, kifejezve a vágyamat, hogy szívesen végignézném ahogy nyakát szegné az utcaköveken. Kegyetlen vagyok? Meglehet, de jogosnak érzem a dühömet és minden gyűlöletemet. - Tudja, sokkal szimpatikusabb így... Végre úgy érzem jutottunk valamire! - gúnyolodni? Én?! Ugyan már, sose tenném, bár lehet ez volt az utolsó dolog amit életemben mondtam. De legalább úgy halok meg, hogy remekül szórakoztam és a célomat elértem, ami azóta lebegett a szemem előtt, hogy belépett ebbe az istenverte szobába. Amikor a parancsolgatásról hadovál és hátat fordít nekem, nesztelenül felálltam az ágyról és követtem. Ez a játék sokkal jobban szórakoztat mint kellene, bár amire most készültem enyhe émelygéssel töltött el, de ellenálltam a késztetésnek és derűs arccal közeledtem felé. Hajam szabadon lógott a vállamra és a hátamra, egy egyszerű farmer és fehér póló volt rajtam, mezitláb közeledtem, így óvatosan lépkedtem, nehogy egy szilánk felsértse a talpamat. Egészen addig mentem amíg közel nem értem hozzá, egészen addig amíg a mellkasom szinte már súrolta az övét és zaklatott lehelete az arcomat csiklandozta, de még nem pillantottam fel rá. Nem volt egy magas ember, de így is rám vert legalább öt centit. Elnyomtam a késztetést, hogy újra az arcába köpjek. Lassan emeltem fel rá a tekintetem, az arcom nem árulkodott semmilyen érzelemről, miközben a tekintetem találkozott az övével. - Elárulok magának egy hatalmas titkot... Készen áll rá? -kérdezem halkan, nyugodt hangon, lábujjhegyre állva a füléhez hajolok, csak nagyon kevés választja el az arcomat az övétől, miközben leheletem az arcát simogatja - Magasról teszek rá, mi érdekli és mi nem... - lehelem, miközben lassan felemelem a kezem és óvatosan lesöprök egy láthatatlan szöszt a válláról és megigazítom a hajtókáját - Én elértem amit akartam, ellentétben Önnel, és magasról szarok rá mi lesz velem. Ezt jegyezze meg, mert ez a leghasznosabb amit tehet - folytattam miközben egy apró mosolyt villantottam rá, majd finoman megveregettem az arcát - Leléphet nagyfiú! És hátatfordítottam neki. Hajamat az arcába löktem és meg akartam indulni az ágy felé. Csak az isten tudja eljutok-e addig.
Valamiért jó érzéssel töltött el kiejtenem a nevét. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába akárhányszor csak megközelítettem a szobáját. A legutóbbi látogatás óta, mikor magamról beszéltem neki, közelebb éreztem magamhoz, egyfajta együttérzés fogott el, de nem volt olyan erős, hogy szabadon engedjem. Egy jó ember megtette volna, elengedi és keres egy másik alanyt, akiből kihúzhat valamit, de én nem voltam olyan. Nem, belőle akartam információt kihúzni, képtelen lettem volna elengedni. Amilyen makacs volt, világgá kürtöli hogy a "nagy és rettenetes maffiafőnök" szabadon engedte azelőtt, hogy megkapta volna amit akart. De ha ennek a veszélye nem állt volna fent, akkor sem engedem el. Ray próbálta megérteni, hogy miért akarok egy olyan lányt fogva tartani aki nem beszél, de általában csak legyintettem, nem feleltem a kérdésre. Egészen idáig nem is értettem meg, hogy valójában nem tudok rá felelni. Nincs értelme annak, hogy ennyire ragaszkodok a tervemhez. Sosem hittem, hogy egyszer olyan férfivé válok, aki meg akar törni egy akaratos nőt, ostobaságnak tartottam, erre tessék. A két héttel ezelőtti énem a képembe röhöghetne teljesen jogosan... s valahol még mindig haragudtam magamra, amiért belementem ebbe a hülyeségbe. Visszaút viszont már nem volt. Egyszeriben egy tárgy repült el mellettem, egy pillanatra nagyra nyílt szemekkel nézek a falra, amiről lepergett a festék, aztán visszafordulok a lány felé, és nagyot sóhajtok. - Ez tényleg szükséges volt? - csattanok fel és ingatom a fejem. Néha nem tudom mit kellene kezdenem vele, annyira, de annyira nem volt tapasztalatom a nőkkel. Egy dolgot tanultam meg Paulotól, semmi többet; hogy ne foglalkozz a szerelemmel, mert árt az üzletnek. Ezt olyannyira megfogadtam, hogy azóta se foglalkoztattak a nők. Csak előre akartam törni, felvirágoztatni a világot körülöttem.És ez így volt rendjén, nem is hiányzott az életemből ez a fajta tapasztalat, az ilyesfajta érzelmek. Valójában még mindig nem számított. - Ha annyira szeretné, Ms. Grey, hogy megkínozzam, csak szóljon. Nem kell tárgyakat dobálni és fenyegetőzni. - vetettem oda csak úgy félvállról, mosollyal az arcomon, mintha legalább egy szelet tortát ajánlottam volna fel, nem a kínzást. De tényleg nem tudtam kiigazodni rajta, miért nem volt képes beszélni? Már rég szabad lehetne, ha eljárna a szája és hajlandó volna segíteni. Tényleg makacs volt, túlzottan is, de nem tudom, hogy mi volt a célja. Bármennyire is harcias, innen nem menekülhet. Egész türelmes voltam addig a pillanatig, míg ki nem csúszott a száján a gyenge szócska. Az összes idegszálam egyszerre pattant el, szinte vörösben láttam az egész világot és rohadtul nem érdekelt, mit teszek tönkre vagy mit török össze. Borult az asztal, a rajta lévő holmik nagy robajjal törtek apró darabokra, s ha nem vagyok összeszedett, biztos a falra kenem Charlotte-ot. A veszély azonban még nem múlt el, ahogy az ágya szélén állok, csak egy hajszál választ el attól, hogy megragadjam a torkánál fogva. Próbálok mély levegőket szedni, hogy lenyugtassam magam, de ő... mintha direkt arra menne ki a játék, hogy feldühítsen. Tényleg meg akar halni?! A kérdés nem teszem fel hangosan, de szinte az arcába tudtam volna ordítani minden egyes szavát. Nem is tudom mikor voltam utoljára ennyire felpaprikázva, talán Samuel esetében? A "kis" fickó igazán felbosszantott, de Charlotte még annál inkább, kész csoda, hogy még életben volt. - Tényleg?! - kérdeztem rá bosszúsan, s bizonyára egy őrült is megirigyelte volna az arckifejezésemet. Kitágult szemek, összeszorított száj, karjaimat pedig széttártam. Aztán haragos léptekkel odasétáltam a törmelékhez, megragadtam a poharat és a szoba másik végébe hajítottam. A színes pohár apró szilánkokra hullott valahol az ajtó környékén, nem vettem jobban szemügyre, ahhoz túlságosan ideges és meggondolatlan voltam. - Most örül, Ms. Grey? Szeretné, ha mást is összetörnék? - Valahogy mégis mindig megtaláltam az eredeti, nyugodt hangszínemet, de belül fortyogtam. Legszívesebben a csinos kis nyakát zúztam volna össze. Nem igazán sikerült eldöntenem, hogy úton vagyok a megnyugváshoz, vagy a gyilkossághoz.Az első opciót próbáltam elérni, de nehéz volt a lány közelében. Hogy a fenében tudja ennyire felbaszni az agyam? A levegőt kissé kapkodva szedtem, a fogamat néha belemélyesztettem a nyelvembe, csak hogy ne csináljak semmi baromságot, de tényleg nehéz volt. Nem megfojtani a kis bestiát... - Maga szerint a parancsolgatással bármit is elér? Nem érdekel az sem, ha minden egyes bútor darabokra törik a szobájában. Örüljön, hogy maga még egyben van! - szűrtem a fogaim között, szinte suttogva és visszasétáltam a kanapéhoz, de még nem ültem le rá. Próbáltam rendes lenni, normálisan, kedvesen viselkedni, és semmire sem mentem vele. Tisztában voltam vele, hogy ha így bánok vele, végképp nem szedek ki belőle semmit, de abban a pillanatban nem érdekelt. Lassan az említett hajszál is elpattant, s ha az megtörténik, nem tudom hogyan fogom leállítani magam.
Amikor újra Charlotte-nak szólít, annak ellenére is hogy javít, az éjjeliszekrényemhez nyúlok és felkapom róla az első kezem ügyébe kerülő kemény tárgyat - egy csicsás rózaszín csillámporos levélnehezéket (ez mégis mi a szar?!) -, és szándékosan a feje mellé úgy tíz centivel célozva elhajítom. Hatalmasat koppan a falon, miközben összeszűkűlt szikrákat szóró szemekkel nézek rá. - Ezt vegye figyelmeztetésnek, a következő nem fog mellé menni! És magasról teszek az elveire, ennyi erővel a kínpadra is felkötözhetne! - vetem oda foghegyről. És komolyan is gondolom. Lehet, ő azt hiszi ez mennyire kegyes, hogy bedug egy szobába, de fogalma sincs róla milyen megpróbáltatás ez nekem, aki mindig is a tettek mezején élt, ment, futott, rohangált ide-oda intézkedett és nem bírt megmaradni a seggén. Egy szobában, bármennyire azt hiszi hogy a kedvemre tesz a berendezésével és kényelmével, de ennyi erővel a pincében a falhoz láncolva is tarthatott volna. Tudom, hogy elvesztettem a fejem és nem kellett volna megszólalnom, nagyon jól tudom, hogy hibáztam, de nekem sincsenek kötélből az idegeim és már szükségem volt arra, hogy szabadon engedjek egy kis szeletet abból, ami folyamatosan tombol bennem. Ez az ember nem tudja mibe mászott bele, bármennyire arrogáns és úgy tűnik jól szórakozik rajtam, még talán nem is sejti, hogy még mindig csak a felszínt kapargatja. Ez a kis csevely nem csak unalom űzésre szolgál, pontosan ki érezhetem a gyengepontjait, hogy mivel tudok a leginkább az idegein táncolni és elérni hogy hibázzon. Mert ahogy senkisem, ő sem tökéletes és lesz egy ballépése. És én ott akarok lenni. - Velem született tehetség! - felelem epésen és újra a könyhöz fordulok. És végre betaláltam. Látom elborulni a szemeit és amikor kifakad hatalmas erőfeszítések árán tudom magam visszatartani, hogy ne rezzenjek össze és ne nevessek fel diadalittasan. Szóval a hatalmas vezér, mint minden férfi, rosszul tűrik ha semmibe veszik és gyengének tartják.. Olyannyira, hogy egy egész asztalnyi giccses szart tör szét a padlón keze egyetlen mozdulatával. A szemem sarkából nézem a jelenetet, ahogy dühöng és belül élvezem. Figyelem, ahogy az ágy mellé lépked és fölém magasodik, azt hiszi hogy most aztán belerondítottam az alsóneműmbe. Talán nem kellene tovább feszítenem a húrt, de egyszerűen nem tudom megállni. Az utóbbi két hét első, őszinte mosolya ül ki az arcomra, miközben felnézek az arcára. Angyalinak is nevezhetném talán, ha nem kárörvendésből mosolyognék, de ez nem számít, még akár szépnek is mondhattam magam abban a pillanatban, de jobban foglalkoztatott a fölém magasodott férfi, aki épp egy hisztirohamból tért vissza és látszott, képes lenne most azonnal megütni, ha nem fogná magát vissza. És én húzogattam az oroszlán bajszát, mert kurvára leszartam, hogy élek-e vagy meghalok. - Az a pohár nem tört el! - mutattam el mellette egy valóban egyben maradt szerencsétlen lila kristálypohárra. Leszartam a figyelmeztetést. Addig csinálom ezt amíg jól esik, mert szüksége volt rám és ezt nem rejtette véka alá. Kellettem valami őrült tervéhez, ezért nem tehet bennem komoly kárt, vagy ha akarná már megtette volna. És ez a tudat vakmerőbbé és bátrabbá tett, még akkor is ha sosem voltam egy gyáva féreg. - Mint nő, elmondhatom az érzése kölcsönös. - mondtam neki, még mindig egy csodálatos őszinte mosollyal az arcomon és ismételnen visszafordultam a könyvhöz. - Ha végzett a hisztirohammal, akkor akár távozhat is, hogy kerítsen egy takarítónőt, mert én nem fogok szobalányt játszani magának... És ne fáradjon visszajönni. A kis bájcsevejünknek vége, több szerencsét két hét múlva!
Az események érdekes fordulatot vettek. Ms. Grey végre beszélt hozzám, aztán hirtelen már ott tartottunk, hogy sérteget, gúnyolódik, s a többi. Tetszett a stílusa, a harciassága, roppant érdekfeszítő személyiség volt, de kezdett bosszantani. Türelmes ember voltam, de szerettem, ha tisztelnek. Romokból építettem fel az alvilági királyságom, anélkül, hogy ártatlan embereket bántottam volna. A legtöbb ember azonban mégis félt tőlünk és bűnbandának tartott minket, pedig nem voltunk holmi söpredékek. Igenis megdolgoztunk a pénzünkért, s bár gyakran illegális terepre tévedtünk, nem voltunk kegyetlen emberek. Nos, nem annyira. Nem próbáltam meg mentegetőzni, ahogy ő vállat vont, úgy én is hasonlóan tettem, közben a szemem sem rebbent. Egyáltalán nem számított, ő mit gondol rólam, jó embernek tart-e, vagy sem. Nem azért volt itt, hogy jó véleménnyel legyen rólam. - Ugyan már Charlotte! - forgattam meg a szemeimet. - Elnézést. Ms. Grey. - helyesbítettem, mert az udvariasság tényleg fontos volt nekem, de valamiért túlzottan szimpatizáltam ezzel a lánnyal. Magamra ismertem benne? Hiszen évekkel ezelőtt még én is hasonló fogoly voltam, mint ő, a főnök uralma alatt... Na nem szó szerint, nem zártak be, de egy zsarnok szolgálatában állni sem volt különb, sőt, Paulo rosszabbul bánt velem, velünk. - Elismerem, hogy a jó emberek nem rabolnak el másokat. De bánhatnék magával rosszabbul is, mégsem teszem. Talán nem vagyok jószívű, vagy kedves, ám legyen! Elveim viszont vannak. - feleltem a kifakadására, és megdörzsöltem egyik szememet, mintegy pótcselekvésképp. Fárasztó volt ez a beszélgetés, de végre haladást értem el a lánnyal, nem mehettem el. El kellett volna, a szavába vágva kisétálni, rázárni az ajtót, ám mivel nem büntetésből volt itt, maradnom kellett, hátha kihúzok belőle valamit. Sok esélyt nem láttam rá, de meg akartam próbálni. Legyűrni a Charlotte nevezetű kihívást, és győzedelmeskedni. - Magának viszont nagyon is jól áll a gúnyolódás. Mondja csak, a tükör előtt gyakorolta nagy unalmában? - Nem, egyáltalán nem azért látogattam meg, hogy a képébe röhögjek és az orra alá dörgöljem a bezártságot, de ez még a jobbik eset volt. Kezdett elszakadni a cérna, kezdett felbosszantani a lány, azonban még tudtam magam tartani. Szórakoztató volt ez a fajta kötekedés vele, mert elég bátor volt ahhoz, hogy rákontrázzon, de az örökkévalóságig nem mehetett így. Nem azért zárattam be, hogy új beszélgetőpartnerre tegyek szert. Ahogy újra és újra elfordítja az arcát, nevetni támad kedvem, mert hiába erős és harcias, akárhányszor elfordul, egy duzzogó kislányra hasonlít, ami mulatságos számomra. A mosolyom viszont hamar lehervad az arcomról, amint Charlotte újra kifakad, s mindenféle ocsmányságot vág a fejemhez. Normális esetben ez nem hat rám, fülem botját sem mozdítanám, hiszen jogos a haragja, de amint az a két bizonyos szó elhagyja a száját, bepöccenek. Éreztem, ahogy az arcom kivörösödik a dühtől, az emlékek pedig elárasztották az elmém. A legutoljára elhangzott mondata már csak tompán jutott el hozzám. Paulo fölém magasodott, éreztem forró leheletét az arcomon, túl közel állt hozzám. A legutóbbi üzlete nem úgy sült el, ahogy azt tervezte, pedig Ray figyelmeztette, ahogy én is. Nem egyszer. Természetesen nem hallgatott ránk soha, ment a saját, ostoba feje után. Amikor engem vont felelősségre, nem tűrtem tovább, megemelt hanggal hoztam a tudtára, hogy ez bizony az ő sara volt, ne próbálja meg Raymondra kenni. Ezt már nem tűrte tovább, a hatalmas egója felülkerekedett rajta,nem látta, mennyire idiótán is viselkedik, vagy hogy ez rohadtul nem maffiafőnökhöz méltó viselkedés. Mindig is egy ostoba barom volt. - Te próbálsz engem kioktatni, Patrick? Komolyan? - egyenesen a képembe röhögött, aztán hátat fordított nekem és fel-alá kezdett sétálni az asztala körül. - Te egy senki vagy. Egy gyenge ember. - hangzottak el az utolsó szavai, bár ezzel akkor még nem volt tisztában. Egy hirtelen mozdulat kellett csak, hogy leakasszam az övéről a tőrt, amit mindig magánál hordott. Lenézett engem, meg sem fordult a fejében, hogy erősebb vagyok nála, és intelligensebb. A következő, amire emlékszem, hogy felé lendítem a díszes nyelű tőrt, a sötétvörös vér pedig átitatja a fehér inget, amit viselt. Néhány pillanatig csak álltam ott némán, meghökkenve meredve a véráztatta holtestre, de ahogy kiszaladt az élet Pauloból, úgy ült ki a rémület az arcára. Az én arcomra pedig mosoly költözött. Charlotte szavai felidézték bennem azt a napot, azt a pillanatot, mikor annyira dühös voltam amiatt, hogy lebecsültek, hogy ölni is képes voltam. Paulo bizonyára azóta is forog a sírjában, akárhányszor elfoglalom a széket, amin egykor ő uralkodott. Körülöttem mindenki megtanulta, hogy jóformán bármit mondhatnak, de ha alábecsülnek, akkor golyót repítek a fejükbe, kést döfök a szívükbe, s ehhez hasonlók. Charlotte még nem ismert, de sikerült az első beszélgetés során megtalálnia a legsötétebb énemet, azt az embert, aki bármire képes lenne azért, hogy soha többet ne nézzék le. Egy szempillantás alatt ugrottam talpra, s a kanapétól néhány lépésre lévő asztalt a rajta lévő vázával együtt borítottam fel, hatalmas csörömpölés kíséretében. Dühös léptekkel sétáltam az ágy mellé, a lány fölé magasodva, biztosra vettem, hogy szemeim villámokat szórnak. Képes lettem volna kezet emelni a lányra, vagy megfosztani az életétől, de egy kis hang a fejemben emlékeztetett rá, hogy terveim vannak, komoly tervek, amiknek Charlotte fontos részét képezi. - Soha... - mély levegőt vettem, de továbbra sem moccantam. - Soha többet ne merészeljen ilyen szavakkal illetni. Nem vagyok gyenge, Ms. Grey. Ne játszadozzon tovább velem! - fakadtam ki ezúttal én, hangom ostorként csattant, bár magamhoz képest nyugodt hangot ütöttem meg. Legszívesebben a könyvet is kikaptam volna a kezéből, de nem tettem, helyette egy lépést hátráltam, onnan illettem a lányt gyilkos pillantásokkal. Aztán megköszörültem a torkom, mintha mi sem történt volna. - Nincs semmi problémám a nőkkel. De jobb szeretem őket nem a közelemben tudni. És jobb kedvelem a pszichopata jelzőt. - jegyeztem meg elhalkuló hanggal, s megigazítottam az ingujjamat. Ez volt az első alkalom, hogy ennyire kiborított Charlotte Grey.
- Ha nem az, hát akkor őszinte részvétem... - felelem vállat vonogatva. Hát hol érdekel engem, hogy mit akar beadni nekem vagy mivel eteti saját magát? Higyjen amit akar, én úgyis a saját fejem után fogok menni, bármi lesz. Az én véleményemet nem fogja megváltoztatni mézes mázos szavakkal, meg kényelmes szobákkal. Amikor a védelmemről, meg az ártatlanok sérüléséről van szó, nagyon nehezen tudok megmaradni a helyemen. Az arcom teljesen kivörösödik, valósággal lángra gyúl a gyűlölettől amit érzek. Nem tudom féken tartani sem az érzést, sem a nyelvemet, de ennek ellenére, még mindig csendesen törnek fel belőlem a szavak, de talán ez félelmetesebb, mint bármilyen más ordibálás. - Ne merészeljen a védelmemről beszélni! Ha maga nem tuszkoltat be egy kibaszott kisbuszba és nem hozat ide, nem kellett volna küzdenem az emberei ellen és nem sérült volna meg a csuklóm! Ez mind a maga hibája, és ezt semmilyen kedvesnek szánt szóval, jómodorral és üres ígérettel nem hozza rendbe! Biztonságban lennék? Ezt akkor se hinném el, ha a saját életére esküdne meg! Ártatlanok védelmezője, maga nemes lélek! - keserű nevetés tör fel belőlem, miközben olyan erősen szorítom ökölbe a kezem, hogy fáj, körmeim szinte átszakítják a bőrömet. Istenem, annyira vágyok rá hogy megüssem, hogy az már fáj - Hagyja a süketelést, nem áll jól magának! És újra elfordulok. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire émelyít a jelenléte. Jelen pillanatban, ha még egy pillanattal tovább kell a szemébe néznem, vagy felrobbanok vagy kirakom ide elé a gyomrom teljes tartalmát. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogyan képes elvekről és ártatlanokról papolni, egy olyan ember, aki elraboltat egy ártatlant és fogvatart. Vagy hajlandó bárkin átgázolni, ha úgy hozza az élet. Nem, nekem az ilyen ne akarja megmagyarázni a világ működését. Nem tartottam szörnyetegnek, mert nem voltam már gyerek, hogy azt higyjem a világ csak jóból és rosszból áll. De az anyám kriminálpszichológus volt, és én is tanultam pszichológiát az egyetemen, láttam már bizonyos eseteket. Ez az ember nem maga volt a sátán, és még ha udvarias is volt, velejéig romlott és veszélyes. Bolond volt, aki megbízott benne, címeres ökör aki bármilyen üzletbe bonyolódott vele. Én nem állok be a sorba. Nem én. - Mert jó dolgában azt se tudja mit kezdjen! Az őrültség az első jele a bukásnak! Isten ments, hogy figyelmeztetni akarjam, hiszen tudja, egy percig nem lepleztem hogy páholyból nézném végig, ahogy elveszti a lába alól a talajt... Hallja magát miközben beszél, és érti is amit mond? Vámpírok meg háborúk. Tegyük fel, igaza van! És mit tehet, maga, egy gyenge ember? - kérdezem, a gyengét különösen kihangsúlyozva, hogy véletlenül se mehessen félre a burkolt üzenetem - Bolondságokat beszél, és végletekig untat és fáraszt! És csak hogy nyomatékosítsam ásítottam egyet. Untam, halálosan untam ezt a szobát, az embereket akik folyamatosan adták egymásnak át a kilincset, hogy megpróbáljanak szóra bírni, a lelkemre beszélni, vagy fenyegetni. Untam a zár kattanását, amikor rámzárták az ajtót, az ébredező klausztrofóbiát, amivel foggal körömmel küzdöttem. Fárasztott az egész. Kevésen múlt, hogy ne nevessek fel a visszavágásán, csak egy gúnyos horkantást kapott tőlem. - Becsmérli a nőket a szociopata, aki vámpírokról hadovál... Eredeti! Aztán nem válaszolok neki. Csak az ujjaim feszülnek meg a könyvön, az arcomat nem látja, így a plafonra emelem a tekintetem, mint egy könyörögve, hogy tűnjön el innen. Elegem volt a jelenlétéből, szinte beteggé tett a tudat, hogy muszáj egy helyben feküdnöm és nem cselekednem. De erőt vettem magamon és némaságba burkolóztam. Előbb utóbb csak megunja és nem látom megint vagy két hétig. Az lenne az igazi ajándék.
Látom rajta, hogy minden idegesíti. A mozdulataim, a hangom, a nevetésem, a jelenlétem. Gyűlöl, alig bírja elviselni, hogy egy légtérben vagyunk, s egészen biztos vagyok benne, hogy szívesen kitekerné a nyakam. Ettől viszont csak még érdekesebbé válik az egész. Engem egyelőre nem bosszant a lányt, csak érdekel, kíváncsivá tesz és megmosolyogtat. Mert hát mégis mikor volt velem valaki ennyire tiszteletlen anélkül, hogy megúszta volna? Sőt, általában az embereim nem is próbálkoznak ilyesmivel. Azonban kicsit sem éreztem rosszul magam miatt, hogy félnek tőlem. Egyrészt ott volt nekem Ray, akiben megbízhattam, aki tényleg kedvelt, a barátom volt, a fivérem, nem csak a jobb kezem, másrészt az alvilági birodalmam csak úgy tudtam kézben tartani, ha megfélemlítem az embereket. Szörnyű dolgokat tettem, igen,amikre ugyan büszke nem voltam, de nem is szégyelltem semmit, vagy bántam. Ez még mindig jobb volt, mint egy zsarnok főnök szolgájának lenni, aki tényleg nem vette emberszámba a maffiatagokat. Én sem voltam elnéző, ha valamit elcsesztek, megbüntettem az illetőt, de az életüket nem vettem el, ahhoz főbenjáró bűnt kellene elkövetniük. Elárulni engem, hátat fordítani, cserben hagyni. Erre még nem volt példa, mert a félelem mellett tiszteltek is, ez az, ami az előző főnöknél hiányzott. A tisztelet. S ez az, amiért én jobbnak tartom magam nála. - Az meg sem fordul a fejében, Ms. Grey, hogy ez nem álca? Elvégre nem bántottam, egy ujjal sem értem magához, sőt! Megbüntettem Adamet, amiért bántotta magát. A horzsolás a csuklóján? Igen, tényleg kiderítettem ki okozta. De egy percig se legyen miatta bűntudata. Csak nem szeretem, ha ártatlanok szenvednek miattunk. - feleltem, s ez csak még egy ok volt, amiért jobbnak tartottam magam a legtöbb bűnözőnél. Voltak elveim. Borzalmas dolgokat tettem, ezt bizonyára Samuel is alá tudná támasztani, így nem tartottam magam jó embernek. De soha nem bántottam olyat, aki ne érdemelte volna meg. Ja, hogy aki nem fizet, nem kellene bántanom? Aki a maffiával kezd, tudnia kell, mibe vág bele, hogy kivel is üzletel, ha aztán nem tudja állni az alku rá eső részét, az az ő baja. Nem fogom az üzletemet az ilyen gyáva férgek miatt tönkretenni. Talán Charlotte Grey is egy ártatlan ember, de része a természetfeletti világnak. Talán, csak talán még az is lehet, hogy szívességet teszek neki. Itt biztonságban van, nagyobb biztonságban, mint otthon, ráadásul ha beszél, akkor a várost is meg tudjuk védeni a gyilkos vérszívóktól, az én üzletem pedig mehet tovább, ahogy eddig, nem veszélyezteti senki és semmi. Ahogy elkapta a tekintetét, s a pillantása újra a kezére vándorolt, összeszorítottam az ajkaimat. Nem, nem voltam rá dühös, egy kicsit sem, csak untam a kertelést. A picsába! Válaszokra volt szükségem, infókra, bármire, ami kicsit is segít előrébb jutni, ez a lány pedig csak az időmet húzza. Dühös voltam, de nem rá, inkább magamra, az embereimre, még Rayre is, aki támogatott ebben az egész szarban, mikor belevágtunk. Ugyanakkor ahogy kezdett fogyni a türelmem, úgy nőtt a kíváncsiságom. - Maga szerint miért akarok mindent tudni a vámpírokról? Téved, Ms. Grey. Ez nem ostobaságra vall. - ingattam a fejem. - A város hemzseg a vámpíroktól. Mindent tudni akarok róluk, mert ha háború tör ki a városban miattuk, nem fogok ölbe tett kézzel ülni. - feleltem őszintén. Azt már nem kötöttem az orrárra, hogy ha találok vámpírt, talán szövetségre lépek vele, velük, mert mindent nem kell tudnia. Ha ő nem beszél, én sem fogom beavatni, bár egyébként sem tenném. Egy fogolynak nem kellene tudnia semmiről. Az őrületbe is kergethettem volna a magánnyal, bánthattam volna, sőt, ha nagyon kegyetlen akartam volna lenni akkor a családját bántom az ő szeme láttára. Ezek közül egyiket sem tettem meg, ő mégsem beszél. Tényleg rohadt nagy kihívás volt a lány. - Ebben igaza lehet. Ha az ember egy nőt tart fogva, előbb-utóbb beleőrül. - kontráztam, mert bizony képes vagyok én is belemenni a játékba. Persze ezt ő nyilván nem fogja hú de nagy sértésnek venni, én pedig nem is azért voltam ott, hogy sértegessem, viszont nem voltam lábtörlő vagy bokszzsák, akit kedvére püfölhet, ezt már most le akartam szögezni. Amellett meg tényleg nem volt jó ötlet pont egy nőt fogva tartani, bár őszintén szólva rosszabbra számítottam. Kellemesen csalódtam Charlotte Grey-ben. - Atya isten, maga aztán tényleg harcias, Ms. Grey. Többet nem fordul elő! - jegyzem meg gúnyosan, mintha ugyan meg tudna félemlíteni. Egyetlen egyszer ejtem ki a keresztnevét, s máris a torkomnak ugrik, mint valami veszett véreb. A gúnyolódás mellett a mosolygást azonban nem tudom elrejteni, ha akarnám sem tudnám, de hé! Nem rejtem én véka alá az érzéseim.
A személyénél jobban már csak a nevetése irritál jobban. Most komolyan, képtelen vagyok egyetlen olyan vonást találni rajta, amivel ne idegesítene halálra, de ez a nevetésnek nevezett... valami. A hideg futkos tőle a hátamon, és ha lehetséges még inkább szeretnék neki behúzni. Eddig igencsak békés voltam, leszámítva az elrablásomat és az első látogatást az embereitől, meg tőle, de ha tovább táncol az idegeimen, én tényleg megfojtom. Még akkor is, ha a tervemhez türelem kell, pontos tervezés és hideg vér, de egyszerűen nem maradt más bennem csak ez a lávaként fortyogó düh és gyűlölet. Eddig egészen jól boldogultam a leplezésével, és a képességeim takargatásával, de nem tudom pontosan meddig bírom ki, hogy ne törjem el valaki orrát, vagy szerezzem meg a fegyverét. A titok miatt muszáj kitartanom és tisztában vagyok vele, hogy innen nincs menekvés csak gyilkosság árán. Vagy én végzem hullazsákban, vagy ez a hólyag velem szemben. Annyi biztos, nem adom olcsón a bőröm és megizzasztom, mielőtt elmetszeti a torkom, mert természetesen ez a piperkőc nem fogja bemocskolni a drága öltönyét velem, erre mérget vennék. - Maga összetéveszti a fogalmakat - felelem nyugodtan becsmérlően végig mérve, hangom hűvösebb mint egy lavina fent a hegyormon, tekintetemmel ölni is képes lennék, és ó borzalom, bár képes lennék rá! - Kedves nem lehet olyan ember, aki akarata ellenére tart fogva egy másik embert. Nem kedves az az ember, aki halálba küld, megkínoz és megcsonkít embereket a mocskos kis céljai miatt. Az ember, aki kedvesnek gondolja magát, miközben ilyeneket művel az képmutató és édeleg... Bebújik egy bűbájos úriember maszkja mögé, de velem felesleges és ostobaság. Tán maga ostoba is, amellett hogy képmutató? A végére vészjóslóan elhalkul a hangom és nem kapom el a tekintetem. Tudom, ezzel a kis beszéddel valószínűleg nyertem magamnak egy csinos kis cédulát a lábamra és egy különbejáratú hullazsákot. Ez az ember azt hiszi megtörhet, hogy valaha is képes leszek félni tőle és kifecsegni bármit is, de inkább meghalok, mert nincs mit vesztenem. Akiket szeretek biztonságban vannak, innentől kezdve az én életem nem számít semmit. Nem hátrálok meg. Legjobb esetben annyit értem el, hogy sértődötten kiviharzik és megint két hétig nem látom, vagy ami még jobb, hogy rám támad és önvédelemből törhetném el az orrát. A gondolatra szinte már elmosolyodtam... Szinte. Ehelyett vágtam egy unott grimaszt és újra a körmeimnek szenteltem a figyelmet. Semmibe vettem. Magasról szartam a hatalmára, hidegen hagyott. És ez a férfiegonak a legnagyobb ellensége. - Aki nem jó helyen keres, az nem találhat semmit - villantok rá egy gúnyos mosolyt - Tudja, ha ostobákkal veteti körbe magát, az előbb utóbb elbukik... Én? Ugyan, azt hinné az ember, a maffiafőnök nem kerget ilyen ostobaságokat, mint vámpírok... Eszesebbnek gondoltam valakit, akinek ilyen hatalom van a kezében... - szemtelenül feleslelek, szapulom és taposom az egoját ahol csak érem. Be kell vallanom, hogy még élvezem is. Lehet, még csak a felszínt kapargatom, de csak idő kérdése, hogy megkapjam amit akarok. Makacs nőszeméllyel kezdett, és én megkapom amit akarok. - Javaslom keressen fel egy orvost, mielőtt rosszabbodna az elmeállapota - vágom rá, nem ismerem el, hogy hülyének nézem. Tökéletesen tisztában van a helyzettel. Ezért belemerülök a tettetésbe hogy olvasok. - Nincs mit mondanom! És magának Ms Grey, Mr R. Ha még egyszer a keresztnevemen mer szólítani, véletlenül eltörhet az orra! - teszeom hozzá mellékesen. Nem engedem hogy felhúzzon, de ha még egyszer át merészel lépni egy határt, biztosan hozzávágok egy könyvet. Vagy amennyit csak találok.
A szavai hallatán akaratlanul is felnevettem. Bosszankodhattam volna rajta, s ha nem ő üti meg ezt a hangot, biztos megbánja az illető, hogy így szólt hozzám, de ő... tőle nem vártam mást. Aki arcon köpi első alkalommal az embert, attól mit várhatnék? Harcias egy lány, az biztos, de senki sem megtörhetetlen. Nála rosszabb esetekkel is találkoztam már, s bár nő létére jobban bírja a gyűrődést némelyik emberemnél, előbb-utóbb ki fogom ismerni és megismerem a gyenge pontját. Ha nem, legfeljebb beveszem magunk közé. A gondolatra újra mosoly költözött az arcomra, aztán megpróbáltam minden figyelmemet Charlotte-ra irányítani. - Édelegni? - újra kiszaladt belőlem egy nevetés, ez a lány jobban szórakoztatott, mint egy bohóc tette volna. Sőt, a cirkuszokban nem találtam soha semmi szórakoztatót, viszont ha előkerültek a fegyverek... az volt az igazi szórakozás számomra. - Higgye el, nem vagyok én olyan szörnyeteg, mint amilyennek gondol. Jó ember sem, ez magától értetődő, de ki mondta, hogy egy bűnöző nem lehet kedves? - tettem fel a fontos kérdést, amit már megannyi embertől kérdeztem. Sosem kaptam rá értelmes választ, mert az emberek úgy hitték, aki lövöldözik, gyilkos és számtalan bűntettben vesz részt, az rossz ember. Ez a része még igaz is volt, nos, részben. De sosem voltam az udvariatlanságról híres, az nem az én stílusom volt, én kedvesen is tudtam kegyetlen lenni. Csak reméltem, hogy a lánynak azelőtt jön meg az esze, hogy kegyetlennek is kellene lennem az "édelgés" mellett. Tényleg nem akartam őt bántani, de annyira rendes mégse voltam, hogy örökké tűrjem a gúnyolódását és a hallgatását. Információkra volt szükségem, minél előbb, annál jobb. - Maga okos, Ms. Grey. Pontosan tudja, hogy az interneten nem találni semmi használhatót. A legendákból és a történetekből pedig ki tudja, mi igaz... Á, igen, maga tudja! - néztem rá jelentőségteljesen, felvont szemöldökkel. Csak épp nem hajlandó beszélni! Türelmem az volt, nem egy idiótával volt már dolgom, Charlotte Grey pedig minden volt, csak idióta nem. Nem volt olyan nehéz eset, mint azt hitte magáról, s egyelőre még az idegeimen sem táncolt, sőt, a közelükbe sem férkőzött. Még messze voltunk onnan, hogy felbosszantson, viszont jó úton haladt afelé. S ő ezzel nyilván tisztában is volt. - Ha hülyének nézném, akkor én lennék a hülye. Nem, dehogy, erről szó sincs! Viszont maga engem annak néz, igaz? Kár tagadni, Ms. Grey, tudja miről beszélek. - A hangom még mindig nyugodt volt, én magam is az voltam, csak egy kissé zavart. Nem értettem, miért nem akar beszélni. Makacsságból, vagy valakit védeni próbál? Fogalmunk sem volt, miféle vámpírokat ismer, vagy mit tud róluk, de azt kiderítették az embereim, hogy tud róluk, és ez volt a lényeg. Ha előre tudom, hogy nem jár el a szája, talán nem rabolom el, bár... tetszett a dolog, a kihívásokat mindig is szerettem, legalább nem volt túl egyszerű tőlük az élet. Most már semmiképp nem engedhettem csak úgy el, s nem csak azért, mert beszélhet rólunk. Már késő volt, késztetést éreztem rá, hogy megtörjem, s ahogy magamat ismertem, tudtam, hogy ez nem múlik el addig, amíg ténylegesen meg nem töröm. - Ugyaan, Charlotte! - kérleltem, elnyújtva az első szót, majd újfent a fejemet ingattam. Azt hiszem, most először szólítottam a keresztnevén.
Kezdőlap
Megütöttem. Akkorát lekevertem neki, hogy belesajdult a kezem, de nem bántam meg. Élvezettel töltött el, ahogy a kezem az arcához csattant, a hang többet ért bármilyen mennyei szinfóniánál. Biztos voltam abban is, hogy itt vége lesz az életemnek, de nem bántam meg. Nem én. Soha!
