Amikor elismeri, hogy tényleg tudok beszélni úgy nézek rá, mint egy idiótára. Hatalmas lelkierő kell, hogy ne mutassak be neki, bár nem igazán tudom miért fékezem magam, mindenesetre nem tettem azt, amit a legjobban akartam... Még. Nem fog sokáig kitartani a fáradozásom ebből a szempontból és őszintén szólva nem is bántam. Nem értettem mi a francnak kell ez a bájcsevej és megnyerő stílus a részéről. Mintha olyan hülye lennék, hogy beveszem ezt a nyálas, mézesmázos maszlagot. Inkább felfordult tőle a gyomrom és addig tudtam volna ütni, amíg mozog. De természetesen, a jóisten határtalan... vagyis közel határtalan önuralommal ajándékozott meg, szóval maradtam az ágyon heverve, ahogy voltam. A tisztelet legapróbb szikrája nélkül. Mi lehet a legrosszabb, amit tehet? Megöl? Hát egészségére! - Értem. Maga ugye tisztában van vele, hogy csak a gyomrát hűti amikor ilyen gyomorforgatóan próbál édelegni? -kérdezek vissza, miközben tekintetem találkozik az övével. A mosoly nem éri el a szemeimet, bár inkább grimasznak nevezném azt a valamit ami az arcomon ül. Ezt a játékot ketten játszák. - Ha csak emiatt jött, akkor gondolom nem kell megmutatnom, hol találja az ajtót... - mondom lekezelően, miközben a mosoly maradéka is leolvad az arcomról és tekintetem visszatalál a körmeimhez. A laptopot is akár feldughatja magának, nem is értem miért kértem tőle bármit is. Az ilyen embernél a szivességnek mindig ára van, én meg nem vagyok hajlandó egy petákot sem fizetni, nem hogy a lelkemet eladjam az ördögnek. - A kis kutatásához a Google, nem megfelelő információforrás? - kérdezem vissza gúnyolódva. Nem vagyok hajlandó sem esdekelni, sem pedig magyarázgatni, miért képtelenség befejezni egy szakdolgozatota meglévő részek nélkül. Arról nem is beszélve, hogy soha a büdös életben nem végzek, ha ceruzával kellene lekaparnom az összes gondolatom és kutatási eredményemet. Az orromat fintorítom a kérdésére. Na, megmondtam! Az ilyen alakok mindig akarnak valamit cserébe. Egy dühös fujtatással nyugtázom, hogy kényelmesen elhelyezkedik a kanapén. Ez így rohadtul sokáig fog tartani és ennyire még én sem unatkozom, hogy kedélyesen elcseverésszek őméltóságával. - Maga teljesen hülyének néz? - kérdezem újra azzal a bosszantóan édes mosolyommal - Nem tudom miről beszél, nem a megfelelő embert hozatta el a kis barátaival... Persze ez nem volt igaz, ezzel mind a ketten tökéletesen tisztában voltunk, de az én szavam az övével szemben. Patt-helyzet és egy fél gondolatnyit sem pazaroltam arra, hogy átgondoljam, akarok-e ezen a felálláson változtatni. - A beszélgetésnek részemről vége! - vetem oda foghegyről, miközben magam mellé nyúlok, valami nyálas romantikus regényért, amit tegnap este lekaptam a polcról, majd kinyitva úgy helyezkedtem, hogy ne láthassa az arcomat, és úgy tűnjön mintha olvasnék. Felőlem elücsöröghet itt ítéletnapig is.
Nem számítottam rá, hogy ma megszólal. Reménykedtem benne, de aki két hétig nem szólal meg... aggódtam, hogy egyáltalán nem fog, és tényleg kárt kell tennem majd benne. Ray már javasolta, hogy kicsit ijesszünk rá, abból baj nem lehet, de Charlotte okos volt. Ha blöffölünk, arra hamar rájött volna, bántani pedig nem akartam. Egyelőre. Amikor azonban válaszolt a kérdésemre, egy pillanatra ledermedtem. Tényleg megszólalt? Egy féloldalas mosollyal arcomon néztem magam elé, fejcsóválva, aztán ráemeltem a pillantásom. - Á, tényleg tud beszélni! - jelentettem ki meglepődve. A hangsúlyra próbáltam nem figyelni, elvégre nem is vártam tőle mást. Első alkalommal az arcomba köpött, a gúnyos hangszíne már meg sem lepett. Nem bántam hogy ennyire makacs, büszke és bátor. Egyáltalán nem, tetszett a viselkedése. Sokkal jobb volt, mintha magába roskadt volna, akkor végképp nem tudnék kiszedni belőle semmit. Azonban túl intelligens volt ahhoz, hogy hamar eljárjon a szája, ettől egy kicsit azért tartottam. - Ha jól van, akkor talán válthatnánk néhány szót. Tudja, hogy nem mehet el innen addig, amíg nem kapok válaszokat, igaz? - Persze, hogy tudta, látszott a tekintetéből, mennyire okos, nem is próbáltam átverni. Sem elengedni addig, amíg nem kotyog ki valami hasznos információt. A követelményeit végighallgattam, a végén hümmögve egy kicsit, ujjaimmal megtámasztottam az állam, amíg átgondolom a dolgot. - Nem is tudom. A papír és a ceruza már nem elég? - utaltam itt a mai fiatalságra, akiknek mindenhez a komputerre volt szükségük. Nem szívesen adtam volna számítógépet a ezébe, ki tudja, valójában mire kell neki, de talán attól majd megered a nyelve. -Oké, tegyük fel, hogy megkapja a laptopot. Beszélni fog a vámpírokról, vagy továbbra is mélyen hallgat? - tettem fel a döntő kérdést egy sóhaj kíséretében. Valamit valamiért, ahogy mondani szokás. Ha én adok valamit, legyen szó akár információról, vagy bármi másról,, elvárom, hogy cserébe kapjak is valamit. Ez a lánnyal is így volt. Ha nem mond semmit, nem kap semmit. Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, sejtettem, hogy egy darabig még itt leszek. Végre beszélt hozzám, nem csak az embereimhez, így nem lett volna értelme magára hagyni és kisétálni a szobából. Ha nem én látogatom, úgysem húzok ki belőle semmit.
Tizennégy nap, ha óra, és huszonnyolc perc. Pontosan ennyi ideje bámulom a falakat azon gondolkodva, hogy juthatnék ki innen. Az ablak golyóálló – miért is ne lenne -, az ajtó meg zárva, s csak akkor hallok lépéseket is, mikor engem jönnek meglátogatni. Fogalmam sincs, hol vagyok, fogalmam sincs, kik ezek az emberek, csak azt tudom, mit akarnak tőlem. De feldughatják maguknak a kérdéseiket és bekaphajták! Eszem ágában sincs jókislányként csicseregni sem a bájgúnár főnöknek, sem valamelyik kis csatlósának. Nincs rossz sorsom, de még ha megkínoznának akkor tenném, utolsó lehelletemmel is védeném amit tudok és elátkoznám az egész bagázst, amiért mindent elcsesztek. Boldogít a tudat, hogy Mr R.-nek - milyen elcseszett megszólítás ez?! - sikerült a legrosszabb embert kifognia. Én nem fecsegek. Sosem voltam szószátyár, sem pletykás kis hercegnő mint a kortársaim. Nem most tervezek változtatni magamon. Legalábbis nem ebbe az irányba. Unottan ülök az ágyon, piszkálgatom a körmeimet, mikor Mr. R.-t látom belép a „cellám” ajtaján. Ritkán teszi meg, gyanítom nem ér rá, mert embereket ver, akik későn, vagy egyáltalán nem fizetnek neki, örömlányokat futtat, vagy épp veséket ad el, mert a valódi biznisz abban van. Csodálkozom, hogy szakított időt rám bokros teendői közepette, de ezt nem mutatom, még csak fel sem pillantok tökéletes ovális formába manikűrözött körmeimről. Az unalomnak is megvannak a maga előnyei. Amikor megszólal mély levegőt veszek és a szememet forgatom rá. Amikor megállapodik végül rajta a tekintetem, kedvesnek vagy szépnek nem igen nevezhető mosoly terül el az arcomon. - Egyszerűen mesésen – válaszolom mézes mázosan. - Mint akit hátbarúgtak, aztán halálra untatnak.... Tudom, eddig nem voltam hajlandó neki megszólalni, de hát tényleg rettenetesen unatkozom és jobb lesz minél előbb beindítani a tervet, ami arra irányul hogy megkeserítem ennek a gyökérnek az életét. Nagyon rossz lánnyal kezdett ki. - Előbb vágnám ki a nyelvem, mint hogy magával beszélgessek, de az a helyzet hogy megöl az unalom. Szükségem lenne a laptopomra. Ha már volt ilyen veszettül kedves és ennyi szabadidőt akasztott a nyakamba, szeretném fejezni a szakdolgozatom – hangom kihívó, egy percig sem vagyok hajlandó takargatni mennyire zabos és sértődött vagyok. Azt is magasról leszarom, hogy a stílusom bicskanyitogató, nem érdekel ha megüt vagy megkínoz. Még magasabbról szarok az érzéseire. Nem. Tud. Érdekelni.
Már két hete nálam van a lány, Charlotte, mégsem tudtam kiszedni belőle semmit. Én mindössze néhány alkalommal látogattam meg, de minden nap beküldtem hozzá egy embert, általában többször is, hogy ételt és ruhákat vigyenek neki, illetve ránézzenek. Fogoly volt, de ettől függetlenül nem akartam rosszul bánni vele. Ártatlan volt, csak épp ismert egy vámpírt, hosszú ideig együtt élhetett vele, így rengeteg dolgot megtudhatott. A gond csak az volt, hogy nem volt hajlandó beszélni. Olykor sértegette az embereim, vagy idegen nyelveken beszélt. Hozzám pedig nem szólt egy szót sem. Kezdtem belefáradni, nem jutottunk előrébb, egy helyben topogtunk és fogalmam sem volt, hogyan juthatunk egyről a kettőre. Nem igazán tudtam bánni a nőkkel, a családunkhoz sem tartozott egy sem, én pedig sosem voltam az a kaszanova típus, sőt. Szerettem elkerülni a nőket, csak a probléma volt velük. Ezt a foglyom is tökéletesen alátámasztotta. Egy mukkot nem tudtam kihúzni belőle, egyre nehezebb volt a rendes fickót játszanom a közelében. De nőt sosem bántottam. Bűnöző voltam, nem számítottak a szabályok, de voltak elveim; ez is egy volt közülük. Kora délelőtt már az irodában ültem, vodkával a kezemben, amit az egyik orosz barátomtól kaptam még tavaly nyáron. Igazán ütős volt, nem olyan vacak, amit a boltban kapni, s kellett is hogy üssön. A lányhoz készültem, tenni egy újabb próbát, hátha szóra bírom, de a türelmem fogytán volt. Legurítottam az italt a torkomon, a poharat az asztalra csaptam, és indultam is az emeletre. Raynek ma kimenőt adtam, a legjobb emberemre ráfért a pihenés, a mai napon pedig nem volt egyéb dolgom, mint meggyőzni a kisasszonyt, hogy fecsegjen. Nehéz feladat volt, kénytelen volt rááldozni a napomat, és mindent más programot törölni. Sok gondot okozott nekem, de ha végre megszólal, mindez kifizetődik. Összeszedtem minden erőm és türelmem és bekopogtattam az ajtón, aztán már nyúltam is a kilincs irányába. Beljebb lépve szólítottam csak meg őt. - Ms. Grey. Hogy van ma reggel? - kérdeztem érzelemmentes hangon, arcomon sem ült barátságos kifejezés. Tényleg kezdett elegem lenni, de az udvariasság megmaradt. Nem akartam goromba lenni vele, mert akkor végképp nem szólal meg, de a kedvességből is kezdtem kifogyni. Ugyanaz a jelenet játszódott le, mint eddig minden látogatásomnál. Levettem a zakóm, a szék háttámlájára terítettem, majd leültem vele szemben, s feltűrtem az ingujjamat. A különbség csak annyi volt, hogy az ággyal szemben már állt egy kanapé, így arra telepedtem le. - Mit gondol, ma hajlandó hozzám szólni? Tudom, hogy nem néma. - de kivágom a nyelved, ha továbbra sem szólalsz meg, tettem hozzá magamban. Tényleg, tényleg nem állt szándékomban bántani, de sosem a türelmemről voltam híres. Ha nem nő lett volna, már rég az alagsorban lenne megkötözve, kínok közt vergődve. Azonban szerencsétlenségemre a gyengébb nem tagja volt.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Amikor elismeri, hogy tényleg tudok beszélni úgy nézek rá, mint egy idiótára. Hatalmas lelkierő kell, hogy ne mutassak be neki, bár nem igazán tudom miért fékezem magam, mindenesetre nem tettem azt, amit a legjobban akartam... Még. Nem fog sokáig kitartani a fáradozásom ebből a szempontból és őszintén szólva nem is bántam. Nem értettem mi a francnak kell ez a bájcsevej és megnyerő stílus a részéről. Mintha olyan hülye lennék, hogy beveszem ezt a nyálas, mézesmázos maszlagot. Inkább felfordult tőle a gyomrom és addig tudtam volna ütni, amíg mozog. De természetesen, a jóisten határtalan... vagyis közel határtalan önuralommal ajándékozott meg, szóval maradtam az ágyon heverve, ahogy voltam. A tisztelet legapróbb szikrája nélkül. Mi lehet a legrosszabb, amit tehet? Megöl? Hát egészségére!
