Ha tanulásról volt szó, akkor rám mindig lehetett számítani. Kivétel nélkül mindenkinek próbáltam segíteni, akinek csak szüksége volt rá. A kedvességemet sokan kihasználták emiatt… meglehet, hogy ez volt a fő ok, amiért nem szereztem magamnak barátokat… az évek alatt megtanultam, nem feltétlen jelenti azt, hogy bárkivel is puszipajtások lettünk volna az első segítség után. Mivel amint véget ért ez a dolog a „tanulótársaim”, úgy tettek mintha az az időszak meg sem történt volna… levegőnek néztek, vagy éppen folytatták a piszkálódást… szóval, ezért nem engedtem magamhoz közel senkit… Viszont Theo kivétel volt ebből a szempontból… régebben nem sokat beszéltünk, de a közös óráinkon, illetve amikor összefutottunk a folyosón, mindig is barátságosan bánt velem. Apropó közös órák… nem véletlen mondtam ezt, mivel apám halála után a tanulásba temetkeztem és rengeteg tantárgyat vettem fel, így ha valaki rákérdezett volna, akkor kimondottan fő szakot nem is tudtam volna mondani… három-négy órát leszámítva az összes többin együtt voltunk mi ketten. – A francba… Nem hiszem el! Nem találom… – Csípőre tett kézzel néztem körbe a felforgatott koleszszobán… – Hol lehet az a nyavalyás könyv?… – Vakartam meg a fejemet, majd ránéztem az órámra… – Basszus, elkések! Theo már biztosan a könyvtárban van és rám vár… – Végigfutott a szemem a rumlin, vállat vontam… – Majd később rendet rakok. – Felkaptam a válltáskámat, és ahogy kinyitottam, hogy megnézzem a tolltartó benne van-e… A Könyv… ott volt… – Hülye… – A homlokomra csaptam egy nagyot, eszembe jutott, hogy már előző nap előkészítettem. Viszont nem akartam tovább húzni az időt, így rohantam a megbeszélt helyre… Pár perc alatt meg is érkeztem az épülethez. Az ajtót olyan lendülettel nyitottam ki, kis híja volt, hogy nem tört el rajta az üveg. Kicsit lihegve léptem közel Theo-hoz. – Szia! Elnézést a késésért, de sokáig tartott megtalálnom egy könyvet… – Feleltem neki, majd ahogy átkarolt, jó erősen visszaöleltem. – Ez tuti, hogy segíteni fog! – Amint elengedtük egymást mutattam is meg, amiről beszéltem. Közben felajánlotta, hogy hoz kávét, én meg végiggondoltam, sok időt fogunk itt tölteni, így remek volt az ötlet. – Nem kell aggódni! Megoldódik minden! A kávé viszont tökéletes lesz! Jól fog jönni. – Közöltem vele, miközben helyet foglaltam. Mély levegőt vettem és széles vigyorral néztem a srácra. Szerintem sejthette, hogy mi fog következni. – Tudom, utálni fogsz, de gyors kérdés… Mi a pszichológia? – Az előző vizsgára való felkészülésnél is ellőttem egy random kérdést, és a válasza alapján tudtam, hogy sikerrel járunk. Ezt most sem gondoltam másképp, ezért kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani.
Az ember azért megy a barátaihoz, hogy menedékre leljen náluk.
Már elgondolkoztam azon is, hogy szakot kéne váltanom. Habár nyáron, Dom segítségével sikerült letennem a szintvizsgát, hogy ne bukjak egy évet, de… valahogy kezdtem azt érezni, hibát vétettem azzal, hogy ezt a szakot választottam. Annyi volt a szerencsém, hogy voltak tantárgyi átfedések más szakokkal, így néha egy-egy szaktársamra rá tudtam kérdezni, segít-e. Dom volt az állandó tanulótársam, és azt hiszem, ha ő nem lett volna, rég abbahagytam volna a sulit, a Jeffnek tett ígéretem ide vagy oda… mert mindezt az ő emléke miatt csináltam és azért, hogy megtanuljam kezelni a hozzá hasonlókat. Legalábbis bíztam abban, hogy a pszichológia segít ebben, és legközelebb időben észreveszem, ha valaki palástolja a fájdalmát előttem. Oké, talán önös érdekek vezéreltek, mikor erre a szakra jöttem, de más nem érdekelt. Ha el is bukok benne, még bármi lehet belőlem… ha más nem, elrettentő példa biztosan. Heh. Pocsék vicc, de igaz! A könyvtár egy eldugott sarkában foglaltam helyet. Nem egy könyv sorakozik előttem az asztalon, amiket találtam, és amik szerintem segíthetnek a vizsgában. Amúgy nem is értem, miért tesznek be nehéz vizsgát a szünet, az ünnepek elé… de most komolyan, van ember, aki tud koncentrálni? Én biztosan nem. Főleg, hogy ezernyi dolog kavargott a fejemben, olyanok, amiket végre meg akartam osztani Dommal. Ő volt a vízválasztó; ha ő nem akad ki, akkor talán a bátyámnak is elmondhatom. Legalábbis így voltam a dologgal. A tollamat kattogtattam, miközben agyaltam és fel sem tűnt a könyvtáros rosszalló pillantása. Talán rám is szólt volna, ha Dom nem lép el mellette és indul felém. Erre figyeltem fel, emiatt hagytam abba a tollammal való szórakozást. - Oh, szia! Kezdtem azt hinni, nem is jössz – Felálltam, hogy egy öleléssel üdvözöljem, majd lassan elszakadtam tőle. – Úgy érzem, sok dolgunk lesz… hozzak egy kávét az automatából? Nekem tuti kell némi koffein – Magyaráztam.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Szer. Szept. 13, 2017 12:04 am
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
