1000-es évek eleje, Mystic Falls
Riadtan ülök fel az ágyban és fehér hálóingemet a térdemre engedem, összehúzva azt, majd fejemet a lábamra hajtom, kezemmel pedig eltakarom a fülemet, hogy ne halljam az óriási vihart, ami odakintről jön. Sötét van a szobában, csak annyi fény van mindössze, amit a villám hagy maga után, kivilágítva az egész szobát. A testvéreim alszanak, csak én vagyok, aki képtelen álomra hajtani a fejét. Nem tehetek róla, félek. Lépteket hallok, ami még jobban megrémiszt. Ha Kol bátyám most látna, biztosan kinevetne.  Valaki a vállamhoz ér, mire ijedten kapom fel a fejemet, majd megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, amikor észreveszem az egyik bátyám arcát. Nik mosolyogva néz, én pedig szomorúan hajtom le a fejemet. Nem akarom, hogy kicsinek tartson, csak azért, mert félek a vihartól.
- Nagyon félek. - szólalok meg végül halkan, még mindig próbálom elkerülni a tekintetét. Ő azonban nem nevet. A kezembe ad egy apró fából készült katonát, ami a lován ül, és amit Ő maga faragott. Kíváncsian nézek rá a testvéremre, aki még mindig mosolyog, így végül rámosolygok én is.
- Most már nincs mitől félned, Bekah. - suttogja, majd amint vissza fekszem, ad egy puszit, és betakar. Én pedig magamhoz ölelem a kis fa játékot és becsukom a szememet.

1923. Chicagó
Az emberek fejvesztve menekülnek, néhányan az asztalok mögé bújnak, mások pedig idétlenül futkároznak és visítoznak. Fogalmuk sincs arról, hogy valójában csak mi vagyunk a célpont. Mikael ránk talált, így menekülnünk kell. Megint. Az egész vámpíréletünk erről szólt. Menekülünk az apánk elől, aki megszállótan akarja a bátyám életét venni. Így amint találok egy kis boldogságot magamnak az amúgy is nyomorúságos életemben, újra és újra máshová kell mennünk. Nik megfogja a kezemet, de én képtelen vagyok ismét magam mögött hagyni a megszokott életemet. Csak most ismertem meg Stefan Salvatoret, nem akarom elveszíteni ilyen hamar.
- Gyerünk már, Bekah. Mennünk kell. - szólal meg a testvérem, de én csak az értetlen vámpírfiút nézem, akivel csak most feledtette el a bátyám az összes emléket, ami csak hozzánk fűzi. A szemeim könnybe lábadnak és megrázom a fejemet. Szeretem a bátyámat, de Stefant is. Nem vagyok képes csak így elhagyni Őt.
- Nem akarok többé menekülni, Nik. Kérlek, had legyek végre szabad.- nézek rá könyörögve a testvéremre, aki elengedi a karomat és közelebb lép hozzám. Kifejezéstelen arccal néz rám, én pedig egy pillanatig azt hiszem, hogy megért, és nélkülem megy tovább.
- Szánalmas vagy! - suttogja végül a fülembe, én meg meredten bámulok rá. Könnyes szemeimmel pislogok, mire Ő ismét megragad, ezúttal viszont kirántom szorításából a karomat. Dühösen néz rám, én viszont csak makacsul rázom meg a fejemet. Belefáradtam a boldogtalanságba, végre a saját életemet akarom élni. Az örökkévalóság túl hosszú idő ahhoz, hogy ilyen nyomorúságban éljek. Most először önző akarok lenni. - A szerelmet választod, vagy a testvéredet? - néz rám ismét, engem pedig mintha csak mellbe vágtak volna ezzel a kérdéssel. Ismerem a testvéremet, tudom, hogy nem szereti, ha bárki is  ellenszegül neki. Ha pedig választás elé állít valakit, akkor az csakis úgy dönthet, ahogyan Ő jónak látja. Nem szólok, csak némán nézek először a bátyámra, majd az értetlen szerelmemre. Nik arcára vigyor ül ki és ismét megragadja a karomat. - Sejtettem. - mondja olyan büszkén, mint aki elérte, amit akar. Egy darabig lépkedek utána, végül aztán ismét megállok. Nem tudom megtenni.
- Ég veled, Nik! - suttogom, aztán a mellkasomban éles fájdalmat érzek, a lábaimból kimegy az erő. Mindig ez történik,  ha valami nem úgy alakul, ahogyan azt a bátyám szeretné.

Napjainkban:
Magabiztosan haladok végig New Orleans utcáin és élvezem a várost betöltő zenéjét. Sok pár éve már annak, hogy elhagytuk az otthonunkat, és soha nem is gondoltam volna, hogy valaha újra visszatérünk majd ide. Egyáltalán nem akartam a bátyáim után jönni, tökéletesen elvoltam Mystic Fallsban, végre szabad voltam, ha csak egy rövid ideig is. Most viszont mégis úgy érzem, hogy itt van rám szükség, és, hogy itt van a lehetőség, hogy a családunk végre igazi családdá válhasson. Bízok Elijahban, aki szentül hiszi, hogy az a gyerek lesz a megváltás Nik számára. Talán még egy kicsit féltékeny is vagyok, mert Nik - aki valljuk be, hogy meg sem érdemli -, megkapta azt az egyet, amiről én mindig is álmodoztam. Apa lesz.  Az ember azt gondolhatná, hogy ezer év után beletörődtem a halhatatlanságba, de ez nem így van. Mindennap újra és újra szembe kell néznem a tudattal, hogy sosem lesz vége. Nem álmodozhatok igaz szerelemről, sem házasságról, főleg nem egy gyerekről. Helyette viszont megpróbálhatok jó nagynéni lenni. Örökkön örökké.