A Kai által rám bízott feladat egyszerűnek bizonyult. Csupán azt kérte, amiben a legjobb vagyok, amihez értek, sőt, amihez meg sem kell erőltetnem magam. A hogyant és a miértet nem kötötte az orromra, legalábbis nem különösebben, így a kezem nem volt megkötve, kiagyalhattam valami igazán nagyszerű dolgot a Saltzman ikreknek. Egy ajándékot a "szeretett" démontól - bármilyen kapcsolatban is áltak egymással -, kézbesítve általam, ami... tulajdonképpen bármi lehetett, csak fájjon, okozzon szenvedést, édes kínokat. Erre jobb embert aligha találhatott volna, mondhatni erre specializálódtam. A feladatomat tegnap tudtam meg, s az a nap teljes mértékben a feltérképezésre ment el. Különös volt, hogy bár nagyon védték az iskolát, a benne poshadó összes diákkal, tanárral, csúszómászó alkalmazottal együtt, az mégse szúrt szemet senkinek, hogy egy fa tetején gubbasztó vámpír őket figyelte. Az épületre nem voltam túlságosan kíváncsi, nem az volt a terv, hogy berontok, és felhívom magamra a figyelmet, ennyire ostoba nem voltam. Épp ezért volt fontos, hogy én Én maradjak, ne csússzon ki a gyeplő a kezemből, Ruby pedig a helyén maradjon, odabent ebben a csini testben, és ő is megtapasztalja az említett kínokat. Már készen álltam, a diákok legtöbbjét felismertem, s azt is tudtam, hogy sokan közülük takarodó után, vagy még kicsivel előtte kilógnak, hogy felfedezzék a várost, szórakozzanak, élvezzék a szabadságot. A dolgom csupán annyi volt, hogy várok, járom a várost, s türelmesen elvégzem a rám bízott feladatot. A türelmesség nem volt az erényem, vadászat közben viszont egészen ki tudtam fordulni magamból, ami nem volt nehéz, a sokszínűség jellemzett. Olyankor minden más volt, a körülöttem történő eseményeket figyelmen kívül tudtam hagyni, csak az adott személyre fókuszálni, mintha minden más megszűnt volna létezni. Gondolataimból léptek halk neszezése zökkentett ki, s abban a szent pillanatban, mintha a kirakós utolsó darabkája a helyére pattant volna, már tudtam, mit is fogok tenni. Egy percig sem gondoltam, hogy talán az egyik diák érkezik meg, ez szórakozás volt, az idő elütésére alkalmas szórakozás. Felsikoltottam, mintha az életem múlna azon, hogy valaki meghallja-e, avagy sem, igazán fülsértő hang szakadt ki belőlem, mintha Ruby besegített volna. Ezen egy fél pillanatra elmosolyodtam magam, majd ezt a nem ide illő mosolyt felváltotta egy rettegést imitáló maszk. Rohanni kezdtem a léptek tulajdonosának irányába, olyan gyorsan, ahogy egy halandó csak futni tudott - tehát igencsak visszafogtam magam -, és szánt szándékkal úgy futottam el mellette, hogy vállammal megbillentsem, de fel ne lökjem. Aztán megtorpantam, látszólagos idegességgel, félelemmel, kapkodó lélegzettel, ide-oda ugráló tekintettel felmértem a lányt. Kis híján felnevettem, s még csak gondolkodnom sem kellett, hogy tudjam, honnan olyan ismerős ez a lány. Nem volt nehéz eltéveszteni, feltűnő szépsége, vagy épp divatos hajszíne miatt, amire azt hiszem a merész kifejezést használják manapság. Hm, akkor ez mégsem a szórakozásról fog szólni, illetve... kössük össze a kellemeset a hasznossal. Mindezt óvatosan, ki tudja mire képes a kis boszi. - Úristen! Ne haragudj rám! - kezdtem szabadkozni, ahogy az az átkozott, rohadtul ártatlan Ruby tenné. - Csak... valaki... azt hiszem valaki engem üldözött. Fekete kapucni volt rajta, és... nem is tudom. - Kicsit lecsillapítottam a légzésemet, és a lány háta mögé pillantva meredtem az utcára, ami meglepően üres volt ahhoz képest, hogy este kilenc óra tájékán járhattunk. Meg akartam várni a reakcióját, de olyan régen nem éreztem ilyen felszabadultnak magam, hogy megérintettem a vállát. Ha az ütközéskor nem érezte azt a különös, "halálszerű" érzést, akkor most már biztos lehetett abban, hogy egy vámpír áll előtte. Ha mégsem, legalább sikerült összezavarnom kicsit a furcsa érzéssel, amit keltettem benne. Már ha nem tévedtem azzal kapcsolatban, hogy boszorkány.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Mikor zöldlámpát kaptam a fánkok elfogyasztására, a lehető legkecsesebben elvettem őket a lánytól. Még a nagyanyám is irigykedve nézte volna ezt a karmozgást és hízelgést. Talán még egy bókot is megengedne magának, arról, milyen szép kis hölgyike lettem. A termékleírás, abszolúte de nem foglalkoztatott. - Finomak -mondtam egy vállrándítással kiegészítve. Pár falattal később, étel híján, beszélni kezdtem. - Valószínűleg úgy nézek ki, mint egy kollégista, aki most szabadult haza egy hosszú szemeszter után... De sajnos ez nem igaz. - egy csábos mosoly ült ki az arcomra. - Sokan kérdezik mi a titkom... de csak szerencsés vagyok. - egy pillanatnyi csend után ismét a mellettem ülőre kaptam a tekintetem. - De te sem panaszkodhatsz. Ezekkel együtt...- három fánk. Széles vigyor jelent meg az arcomon, azt hiszem megtaláltam a lelkitársam. Egy sokkal kevésbé nőies mozdulat követte az előző fánkcsenést. A kézfejemet végighúztam a szám előtt, így minden felesleges morzsától és porcukortól megszabadultam, aztán jóllakott kisiskolásként hátradőltem a padon és élveztem, ahogy a reggeli nap finoman melengeti a bőröm. - És milyennek látod Mystic Fallst? - egy másodpercre elhitettem magammal, hogy én is idetartozom. Hogy nincs múltam csak ez, a jelenem. Nem velem történtek ezek a dolgok, én, ízig-vérig élem az amerikai álmot. Egy szőke kislány vagyok, Hamptonsból jöttem és épp világot látok, mert beleszerettem egy utazóba. Vad vagyok, ellent mondok a szüleimnek. Szerelmes vagyok, szabad vagyok. Amikor beszélni kezdett - ha elkezdte persze - behunytam a szemem és tényleg odafigyeltem. Összehasonlítottam a szavait azzal a képpel, amit én láttam, amit én látok. Beszívtam a fenyő és az emberek illatát, az ujjaim begyén éreztem a talajt, a napsütés mellett a finoman csípő szél birizgálta a bőröm. - Remélem sosem múlik el az érzés. - fűztem hozzá csak úgy mellékesen, csendesen. - Én is új vagyok - világosítottam fel, így talán érthetőbb volt az előző mondatom. És erős vagyok. És nem felejtem el a múltam, hanem szembenézek vele. - Bizony, hosszú. Végre sikerült rendes szobát találnom, úgyhogy mindent megteszek, hogy otthonosabb legyen és az egész éjszakát a telefonom felett töltöttem munka után kutatva - Megvontam a vállam. - Elég unalmas történet. - magyarázkodtam miközben a kávés poharam aljával szemezgettem. - És ami még szomorúbb, nem is sikersztori. - nevettem fel keserűen, az üres poharamat a mellkasa felé döntöttem. De csak egy hülye gesztus volt, mondanivaló nélkül. - Szóval becsüld meg magad. Egy igazi lúzerrel beszélgetsz. - Első pont: megettem a kajáját.Második pont: nincs melóm. Harmadik pont...- Egy lúzerrel, akit Connienak hívnak és őrjítően édes a mosolya. Előző életemben tuti boszorkány voltam. - persze csak akkor, ha volt olyan,hogy előző élet. Bár...hamarabb tudom elképzelni, hogy én örököltem valamelyik fekete-lelkű maffiavezér, orosz don, gyermek és asszonygyilkos, perverz-pedofil állat bűnlajstromát és minden lépésemmel ezért fizetek. Nagyszerű. Csodás életnek nézek elébe.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Szept. 01, 2018 4:15 pm
this familiar feeling comes from deep
Connie & Daniella
A találkozás Théo-val nem pont úgy sült el, ahogy terveztem. Őszintén szólva nem hittem, hogy így fogom érezni magam; azt vártam, minden problémám megoldódik majd varázsütésre, az utolsó csepp bűntudatom is elszivárog és a vállamat nyomó terhek velük illannak majd. Nem így lett, ezért kénytelen voltam felkeresni Mystic Falls legközelebbi kávézóját, hogy minél előbb cukorba fojthassam bánatomat. Az sem igazán segített a hangulatomon, hogy a bőröm alatt börtöne falát kapargató szörnyeteg egyre inkább kinyújtózni vágyott. Közeledett a telihold. Kellett az a cukor. Talán kissé túlzásba estem, realizáltam, amikor a második fánkomon nyammogva az ölemben heverő papírzacskóra pillantottam. Még két másik csillogó diabétesz várakozott rám, ám már másfél darab után úgy éreztem, menten idehalok, ha a következő két-három évben akár egyetlen gramm cukrot is le kell nyelnem. Szerencsére a jobbomban szorongatott latte kivételt képezett, hiszen tejeskávét, főleg epres ízesítéssel és sok tejszínhabbal, a legnagyobb cukorundoritisz közben is szívesen innék. Biztos voltam benne, hogy a vérem helyett is már latte folyik az ereimben. Az ismeretlen hang rázott fel a gondolataimból. Tekintetem egyből a lányra kaptam, arcom rögtön letükrözte az övén látott mosolyt. Barátságosan magam mellé biccentettem, jelezve, szabad a terep. - Gyere csak! - Még tele volt a szám a fánkkal, így csak dörmögtem a választ, és kézfejemmel azon ügyeskedtem, hogy levarázsoljam a porcukrot az arcomról. Igyekeztem jólnevelt amerikai módjára elfogyasztani a kávémat és a fánkot, habár utóbbira már meglehetősen undorral néztem. Nem figyeltem, mit csinál a mellettem ülő, csak ahogy megszólított, akkor kaptam vissza rá a pillantásom és tűnt fel, hogy már rég elpusztította, amit megevett. A kérdés közvetlensége először meglepett, de aztán az ölemben heverő papírzacskóra lestem, és rövid mérlegelés után átnyújtottam neki. - Nem a leggyorsabb, igaz? Bár én most jártam itt először. Csak tegnap érkeztem a városba, így aztán nem sokat tudhatok. - mosolyogva nyújtom át neki a két fánkot, majd a kezemben lévőre bökök az állammal. - Edd csak meg, én már rá sem bírok nézni... Túlbecsültem, mennyire vagyok kívánós. - A hülye farkasösztönök tovább kergítették a hormonjaimat... Már így is elég nehéz nőként az életünk, kinek az ötlete volt még farkasgénekkel is megáldani minket? - Az egyik csokis, a másik pedig epres. Imádom az epret. - fűztem hozzá magyarázatként, bár nem biztos, hogy érdekelte, de ha már ő szólított meg, gondoltam, nem baj, ha megpróbálok beszélgetni. Ha esetleg Théo gondolt volna egyet, vagy idő előtt rájött volna az igazságra... Nem árt, ha ismerek másokat a városban, legalább csak látásból. - Szóval, hosszú este? - Sejtelmes mosollyal sandítottam rá a kávém felett. Nem tudhatta, de az enyém is hosszú volt...
A reggel lendülete még ott pulzált az ereimben, amikor beléptem a kávézóba. A nyelvem hegyén éreztem az illatokat, az ujjaim begyén bizseregtek a színek, a mellettem elsuhanó emberek érintése. Ott zsongott a fejemben minden, ami körülöttem volt. A hajnali futás párás emléke tartott frissen, és tudtam, ha nem szerzem meg a kötelező kávéadagom első részét, akkor bukta. Kissé türelmetlenül beálltam a sorba, és jobbra-balra döcögtem,miközben igyekeztem siettetni a sort. Nincs időm tökölni. Megállt körülöttem az élet és szenvedve néztem, ahogy mindenki beleragad a másodpercekbe. Idegtépő. – Egy hosszú kávét kérnék, cukornélkül. Ésegy sonkástojásosteljeskiörlésűt. – a kiszolgáló lány szemei közé néztem miközben megkocogtattam a körmömet a hűtő üvegén. Mondhattam volna azt is, hogy… a szokásosat. De az elcsépelt, és nagyzolós és sokkal lassabb,mert el kezd értetlenkedni... Még négy pislantásnyi idő telt el, amíg a lányka megmozdult én pedig egy kényszeres mosollyal háláltam meg neki, hogy végre tenni is próbált valamit, nem csak pislogni, meg szuszogni. - Igen, elviszem. – vágtam közbe. Gyerünk kisanyám, pörögj fel. Nem akarok a következő holdig itt csücsülni. . A hátsó farmerzsebemből előhalásztam egy öt dollárost és a pultra tettem. Vajon tudnék belőle hattyút hajtogatni, amíg kiszolgálnak? - Köszönöm – a lehető leglátványosabban a mellére – tűzött névtáblára fókuszáltam. – Stacy. Legyenszépnapod! – a legtalálóbb szó , ami leírja a helyzetemet, az a farkaséhség lenne. Így, a reggel lendület maradékával sarkon fordultam és egyenesen a kijárat felé iszkoltam. - Szia! – köszöntem a kávézó előtti padon ücsörgő lányra. – Ugye nem baj ha leülök melléd? Idekint mégiscsak jobb a levegő, mint odabent. – próbáltam egy kedves, barátságos mosolyt varázsolni az arcomra, jelezve, hogy nem fogom egy sikátorba rángatni, ahol orosz szervkereskedőkkel szövetkezve mindentől, ami az életéhez köti, megfosztjuk. Dehogy, ez meg sem fordult a fejemben. . Az orrom alatt kuncogtam párat, aztán letettem a fenekem a padra. A kezemben szorongatott szendvicset másodpercek alatt betermeltem, már csak a kifolyt mustárt nyalogattam az ujjamról, amikor ismét a lány felé fordultam. Mint mondtam, farkaséhség. Ha az egész hűtőt megvettem volna, azzal is csak részben oldottam volna meg a problémát. – Hosszú volt az éjszakám. – magyaráztam, mintha szükség lett volna rá. De úgy tűnt a lány a saját világával van elfoglalva. Az ölében lévő maradék kajára pislantottam, a számban pedig hirtelen összegyűlt a nyál, a gyomrom pedig figyelemre áhítozva morogni kezdett. Basszus. Nem fogok kaját kérni egy vadidegentől.. Anyám mondatai visszhangzottak bennem; minden nőnél van a hónapnak AZ a része. Nos, mi farkasnők ezt kétszer olyan nehezen éljük meg. Vagy csak én voltam ilyen szerencsés- . Hümmögve bámultam magam elé. – Megeszed még…? - tettem fel a kérdést néhány lélegzetvételnyi idővel később. Már több magyarázatot is kitaláltam arra az esetre, ha kiakadna és az arcomba dobálná azt, ami az ölében van. – Tényleg hosszú volt az éjszakám, ésnaaaagyon lassú volt a kiszolgálás. – ez a kijelentés csak részben volt igaz. Ugyanis nem hosszú volt az éjszakám, hanem szörnyű. Ahogy közeledett a telihold, én egyre inkább kezdtem becsavarodni. Mint valami őrült, megettem mindent, aminek már nem dobogott a szíve, és annyi felesleges energiám volt, hogy napi szinten le tudtam volna futni egy maratont és nem fáradtam volna el. De, még éhesebb lettem volna. Szóval egy park melletti padon ücsörögtem, idegenektől csakliztam kaját,koffeinmentes kávét szürcsölgettem, hogy becsapjam a szervezetem és reménykedtem, hogy ma este beválik a macskagyökér tea. És kivételesen nem szőrgombócókat fogok felköpni, hanem átalszom az éjszakát.
// U.i.: lesz ez jobb, lesz ez hosszabb és lesz ez szebb is. :juhhu: //
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Jan. 05, 2018 1:07 pm
Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Elvitelre kért kávémmal a kezemben keresztülvágtam a főtéren, hogy az egyik sétálóutcába bekanyarodva közelíthessem meg a Callaway villát. Szerettem volna elidőzni a kirakatok előtt, hátha látok valami szépet, ami érdemes lehet rá, hogy enyhítsek költekezési vágyamon. Nem mintha mostanság annyira vágytam volna shoppingolni... De Bobbyt meg kellett sétáltatni, és ha már végre kimozdultam a házból, gondoltam, megörvendeztetem magam egy kis kikapcsolódással. Mióta Lexy eltűnt (jobb szeretem ezt a szót használni ahelyett, hogy megszökött, hisz az azt sugallná, hogy akarata ellenére tartottuk itt, amitől rögtön elfogna a bűntudat, hiszen, részben, sajnos igaz), nem sok nyugodt percem volt. Amikor épp nem arra fordítottam a varázserőm minden egyes cseppjét, hogy megpróbáljam megtalálni őt, akkor azon aggódtam, hol lehet és nem esett-e baja. Apa elment a rendőrségre a múlt héten, én pedig felkerestem minden létező természetfeletti forrást a városban, amely segíthetne Lexy nyomára bukkanni. Mégsem találtam semmit... A boszorkány nő szavai jártak a fejemben, miközben üres tekintettel bámultam a kirakatokat, követve a póráz húzását. Az a nő azt mondta, azért nem tudom megtalálni a húgomat, mert varázslat védi. De mégis honnan az ördögből kerített volna elő Lexy egy boszorkányt, és miért ennyire fontos, hogy ne találhassuk meg? Tényleg ennyire utál minket, hogy véletlenül sem akarja, hogy a nyomára bukkanjunk és hazahozzuk? Haza... Bobby jobbra rántott, mire kizökkentem a gondolataimból és kis híján a kávét is kilöttyentettem. Nem értettem hirtelen, mitől lett ilyen izgatott, aztán megláttam én is. Theodore volt az, az egyik kávézó előtt üldögélt, és ha messziről jól láttam, hozzám hasonlóan ő is valami meleget szürcsölgetett. Nos, ha már a kutyám így kiszúrta őt, gondoltam, megragadom az alkalmat, hogy őt is kifaggassam Lexy eltűnéséről. Meg aztán ezer éve nem beszéltem vele... - Theodore! - köszöntem rá, amint elég közel értem, és megálltam az asztala mellett. Szabad kezemet, mellyel nem a pórázt fogtam, szövetkabátom zsebébe süppesztettem. - Nincs már egy kicsit hideg a kint üldögéléshez? - érdeklődtem, mert a sétálóutca éttermei előtt nem sokan üldögéltek még rajta kívül. Talán a vérfarkasoknak más a hőérzetük... - Ezer éve nem láttalak... Hallottál róla, hogy a húgom eltűnt? - puhatolóztam, mert nem voltam benne biztos, Nate mennyit mesélt neki, ha mesélt egyáltalán. Nate nem szívesen hozta szóba az öccsét, mióta elköltözött tőle, én meg nem akartam faggatni róla, hogyan állnak egymással. Theo iránt azonban nem éreztem túl sok szimpátiát, így nem volt okom visszafogni magam vele szemben. - Te sem tudsz róla semmit, igaz? Nate említette, hogy találkoztatok. - Azt mondjuk nem mondta el, hogyan és miért, de nem is érdekelt annyira. Mystic Falls nem egy nagy város, Lexy pedig szeret feltűnést kelteni. Kihúztam a fiúval szemben lévő széket, rövidre fogtam Bobby pórázát és leültem én is, a kávémat magam elé helyezve az asztalra. - Na és, beszéltél Nate-tel? Nate erről sem szívesen mesélt értelemszerűen, így kénytelen voltam egyetlen forrásként a velem szemben ülő fiúra hagyatkozni.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Dec. 08, 2017 10:53 pm
***
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
A találkozás Théo-val nem pont úgy sült el, ahogy terveztem. Őszintén szólva nem hittem, hogy így fogom érezni magam; azt vártam, minden problémám megoldódik majd varázsütésre, az utolsó csepp bűntudatom is elszivárog és a vállamat nyomó terhek velük illannak majd. Nem így lett, ezért kénytelen voltam felkeresni Mystic Falls legközelebbi kávézóját, hogy minél előbb cukorba fojthassam bánatomat. Az sem igazán segített a hangulatomon, hogy a bőröm alatt börtöne falát kapargató szörnyeteg egyre inkább kinyújtózni vágyott. Közeledett a telihold. Kellett az a cukor.
┃
