Ne telt volna el úgy nap, hogy ne gondoltam volna a lányomra. Főleg az a bizonyos eset után, mikor megpróbált kapcsolatba lépni velem, éppen úgy, ahogyan én most próbálkoztam. Nem volt büszke arra, hogy úgy látott, nem akartam soha, hogy lássa, miféle szörnyeteg is vagyok én, de nem pörgethettem vissza az időt. Helyette szerettem volna megmutatni neki, hogy annak ellenére, hogy rengeteg vér tapad a kezemhez, még mindig az édesapja vagyok, aki szereti őt, s aki bármit megtenne érte. Ez a két dolog nem igazán volt összeegyeztethető, mégis meg kellett próbálnom, be kellett bizonyítanom... leginkább saját magamnak, hogy képes vagyok az apa szerepben is helytállni. Kérdéseire nem tudtam hirtelen mit felelni, csak álltam ott, szinte kővé dermedve, és úgy meredtem rá, mint aki nem ismeri ezen fogalmakat. Valószínűleg a testvéreimmel így tartotta a kapcsolatot, míg én semmilyen módon nem álltam vele szóba, ellöktem magamtól, mert így könnyebb volt számomra. Mentegetőztem, Hope-pal takaróztam, ő volt az én "alibim", s bár tényleg őmiatta vállaltuk be, hogy magunkba fogadjuk a Sivárt, tarthattam volna vele a kapcsolatot. Ez az én, saját döntésem volt, s ha jobban belegondolok, önnönmagamat taszítottam az őrület határára. Camille elvesztése csak a hab volt a tortán. Szóra nyitottam a számat, de hang ezúttal sem jött ki belőle, végül csak széttártam karjaimat. Nem tudtam felelni, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Hogy megfordult a fejemben, mégsem hívtam fel soha? Hogy egy gyáva féreg vagyok, aki eltaszította magától a saját lányát, mert nem bírta elviselni a hiányát? Hol van ebben a logika... Következő szavaira még inkább megnyúlt az arcom, szemeim tágra nyíltak. Aztán bólintottam. - Sajnálom Hope. Nem voltam önmagam, én... Hisz' láttál! Azok után végképp nem kereshettelek. Előtte pedig... Hope, rosszabb voltam, mint eddig bármikor. - A hangom mintha nem is s sajátom lett volna, rekedt, mintha hónapok óta most beszélnék először. A mondat végére a fejemet lehajtottam, szégyelltem magam, mert pontosan tudta, hogy mit műveltem, amíg nem voltam mellette. Most sem voltam, nem teljesen, nem vonhattam köré karjaimat, s nem foghattam két kezem közé arcát, hogy megnyugtassam, minden rendben lesz. Nem voltam képes rá, mert még mindig féltem. Nem attól, mi történik, ha egy szobában vagyunk, attól, hogy ha valóban itt lennék, hogyan tekintene rám, a szörnyetegre, akit apjának kell neveznie. - Nem véletlenül tartom magam annak. Nem vagyok jó ember, és nem vagyok benne biztos, hogy szükséged van magad mellett egy ilyen... szörnyetegre. - S végül kimondtam, amit egész idáig gondoltam, amit nem akartam eddig szavakba önteni, de... egyértelmű volt. Számomra is, s bizonyára számára is, aki ismert, akár hírből is, tudta, hogy miféle fenevad vagyok. Egy könyörtelen gyilkos, akinek nem szabadott volna szaporodnia, mert mégis melyik gyerek akar magának hozzám hasonló apát? A sötét gondolataimból Camille arca rántott ki, ahogy lelki szemeim előtt láttam őt, s a kérdését, miszerint hol van Hope. Azt hiszem, ha ő nem bukkan fel, akkor most nem állnék itt, a lányom szobájában. Nagyot nyeltem, nem akartam eltitkolni előle mindezt, ugyanakkor azt is tudtam, hogy fájdalmat fogok okozni a szavaimmal. - Camille miatt. Ő... életben van. - A hangom lehalkult az utolsó szónál, s többet megint csak nem tudtam kipréselni magamból. Nem voltam túl bőbeszédű, de talán ez a pár szó is épp elég lesz neki ahhoz, hogy tudja, ha Cami nem keres fel... most nem lennék itt. Csak miatta jöttem el. Ezt mégsem mondom ki, mert egyrészt nem teljesen igaz, másrészt minek fájdítsam Hope szívét, mikor így is eléggé összetörtem már? Kezdtem úgy érezni, el sem kellett volna jönnöm.
Tudom, hogy mindannyian engem védenek, egész eddigi életemben ezt tették, hogy valóban egy reménység lettem a Mikaelson család számára... viszont be akarom bizonyítani nekik, hogy már nem kell engem védeniük, képes vagyok igazi tribridként a segítségükre lenni és ha törik, ha szakad akkor is találni fogok valami módot arra, hogy a családom ismét egyesüljön. Mindannyian nagyon hiányoznak, sajnálom, hogy Elijah teljesen kizárt bennünket, de legalább Kol és Rebekah még adott magáról életjelet az évek során, ami mindig lelki erőt adott számomra a továbbiakhoz és a kitartáshoz. Néha már nem voltam benne biztos, hogy apámat újra láthatom, de őszintén valami hasonló módot képzeltem el az első találkozásunkra hosszú idő után. Vagy ő, vagy én jelenünk meg a másiknál váratlanul. Nem bántam, hogy ő tette meg, igazából valami hasonló módot választhatott rá mint akkor én... a mai napig felébredek álmomból néhányszor az emlék miatt, amikor vérben úszó arccal láttam őt abban a szobában... elhessegetem a gondolatot, most nem szeretnék erre koncentrálni. Miután sikerül kicsit erőt vennem magamon és végre észhez térek, kérdéseim elárasztják őt. Nem tudom, milyen válaszokat várhatok majd tőle, de most már igazán kíváncsivá tett és remélem, jó magyarázattal fog szolgálni. - És a telefon? Skype? Akármi? - Vágom rá hirtelen mielőtt még bármi mást mondhatna. Kicsit dühösebben talán mint kellene, de hamar lenyugtatom magam, mert igazából tudom, mennyire nincs értelme, hogy itt dühöngjek. Inkább végighallgatom. Felemelem a fejem és tekintetében keresem a válaszokat. Viszont csak a fejrázás marad, de ő sem fejezi be mondandóját, hisz tudja, mennyire nem logikus ez számomra és mennyire nem tudom megérteni. Szükségem lett volna az apámra. Ha csak hetente egyszer is, egy rövid hívás keretében... az is tökéletes lett volna. - Neked könnyebb volt. Mert mindenkit elvágtál magadtól. - Természetesen elfogadom a bocsánatkérését, nem akarom őt újra elveszíteni, de őszintén félek, hogy ez most megint évekre elegendő beszélgetés lesz kettőnk között. Remélem, hogy nem. - De apa... attól még, hogy tettél rossz dolgokat és attól, hogy rossz embernek tartod magad, nekem még szükségem van rád, az apámra, aki akkor is gondoskodó és védelmező velem amikor őrült a tekintete. - Mondom meg őszintén a véleményem. Remélem megérti mit akarok ezzel mondani és elfogadja végre, hogy ez nem jó. Egy kisebb szünetet tartok, hagyom, hogy feldolgozza a mondandóm, és válaszoljon is rá, majd csak utána teszem fel a kérdést, ami nem hagyott nyugodni amióta megláttam őt idebenn a szobámban. - Miért most? - Valami biztos történt, valaminek kell lennie. Csak reménykedem, hogy az igazságot hallom majd tőle.
Olykor előfordult, hogy a testvéreimmel különváltunk egymástól, saját utat kialakítva magunknak, de az évek során mindig visszataláltunk egymáshoz.Ez volt az első alkalom, hogy úgy tűnt, többé nem lehetünk együtt, még egy légtérben sem, mert elhozhatja a világvégét. Nem engedhettük, hogy a Sivár győzzön, hogy Hope-nak bántódása essen. Eddig mindig tudtuk, ha bármi történik, megoldjuk, egy családként, mert semmi sem vethet véget az ígéretünknek, semmi sem állhat közénk. Ennyire viszont még sosem volt kilátástalan a helyzet. Mindenkit hiányoltam a magam módján, de Hope nélkül az élet sivár volt - ironikus, mi? Amint belépett az ajtón, elállt a lélegzetem. Olyan régen láttam már! Úgy tűnt, ő sem hiszi el, hogy itt vagyok, elmosolyodom, mikor belecsíp a saját karjába. A mosoly ugyan halovány, szinte ott sincs, mégis szórakoztat, hogy a lányom ennyire hasonlít rám. Nemhisz a saját szemének, ha olyasvalakit lát, akiről tán úgy hitte, nem is látja többé. A helyzet emlékeztetett a néhány nappal ezelőttire, mikor Camille felbukkant az ajtóm előtt. Szólásra nyitottam a számat, aztán azzal a lendülettel be is csuktam, mikor megpróbált a közelembe férkőzni, de jóformán átnyúlt rajtam, mint valami fura, mágikus hologramon. - Sajnálom. Nem jöhettem személyesen... - motyogom elszomorodva, még fejemet is lehajtom egy pillanatra, csak azután nézek fel rá újra bűnbánatosan, hogy mély levegővel szívtam tele a tüdőmet. Ő is hasonlóképp cselekedik, lehajtja a fejét, majd a csuklóját körülölelő ékszerrel kezd játszadozni, ahogy kislány korában is mindig csinálta. Viszont már megnőtt, fiatal felnőtt vált belőle, egy gyönyörű, erős, fiatal nő. Összeszorult a szívem, ahogy ránéztem, s belegondoltam a sok elvesztegetett időbe. Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek neki. Mit mondhat egy apa a lányának, miután hosszú idő után végre újra elé áll, ráadásul nincs is itt valójában. Végre kifújtam a levegőt, amit eddig benn tartottam, mellkasom megremegett, ahogy kiszökött belőlem az elhasznált oxigén. - Azt hiszem... úgy gondoltam jobb neked, ha teljesen megszakítom a kapcsolatot. Könnyebb lesz, ha... - megráztam a fejem, mivel pontosan tudtam, hogy ez nonszensz. Ezek az én gondolataim voltak, az én érzéseim. Egyik sem az övé. Nem őt próbáltam védeni, magamat. Mert könnyebb, ha elzákózom, könnyebb, ha háttérbe szorítom az érzéseimet, és másra koncentrálok. - Sajnálom, Hope. - Ennyit sikerült kinyögnöm, s újra lehajtottam a fejemet. Talán ezt a gesztust is tőlem tanulta el, vagy örökölte, hiszen nem voltam mellette. Mégis hogyan leshetett volna el bármit is tőlem?
Az utóbbi időben minden erőmmel azon ügyködtem - természetesen totális titokban -, hogy mihamarabb megtaláljam apámat és ha kell, utána is menjek, hiszen már nagyon régen nem tudtam vele kapcsolatot létesíteni. Tudnom kell, miért szakított meg velem mindent, Ennyire nehéz lenne felemelni azt az árva telefont és megnyomni rajta a hívás gombot? Nem hinném. Ezt nem tudom megérteni a mai napig. Hiába próbál anya és Freya győzködni arról, hogy tudjuk milyen az apám... de én pedig a lánya vagyok és azt hiszem, az elszántságomat tőle örökölhettem. Persze anya se kispályás, ezt nem vitatom. Épp a szokásos feszültséglevezető edzésről érkezem vissza Mr. Saltzmannal, amikor néhány diák aggódóan jelzi az igazgatóúr felé, hogy a lányaival ismét valami van. Az őszintét megvallva, sosem tudtam velük úgy igazán összebarátkozni, de hogy ez miért történhetett, fogalmam sincs. Az utóbbi időben azt vettem észre, talán kicsit nehezményeznek rám amiért az apjukkal edzek, és egyébként is igen sok időt töltök Alarickkal, de persze csupán munkaügyben, és megígérte nekem, hogy ha tud, segít a problémám orvoslásában - ugyanis neki is beszéltem a Sivárról. Megígértem neki, hogy amit tudok utána megyek, de remélem, nem lesz valami nagy baj odalent, meglepő módon jól kordában tudják tartani azt itt élő tinédzser lények sokaságát, ezt mindig is csodáltam ebben az iskolában. Most viszont sietős lépteimmel az emeletre trappoltam, hirtelen - nagy hévvel nyitottam be a szobám ajtaján, de azonnal meg is torpantam amikor megláttam ott ülni apámat. A rég nem látott apámat. Hirtelen nem tudtam, káprázik e a szemem vagy halucinálok talán... vagy lehet, csak egy álom? Megcsípem a karom, de hamar konstatálom, fent vagyok és ő tényleg itt van. - Apa? - Nagyot nyelek, miközben eszembe jut becsukni az ajtót magam mögött, mielőtt még valaki kérdezősködni kezdene. - Te meg mit keresel itt? Hogyan....? Nem lehetsz ilyen közel... - Fogalmam sincs mit mondhatnék, zavarodottan lépek az asztalomhoz és teszem oda le a holmimat, majd csak azután veszek magamon egy kis erőt és közelebb megyek hozzá, hisz úgy hiányzott, olyan jól esne a közelsége! Viszont hamar rájövök, ez nem lehetséges. Kicsit elszomorít ugyan, de mégis megnyugtató a tudat, hogy nem hozzuk a világra a pusztulást. Nem lenne kellemes. - Így már értem. Apa... hol voltál eddig? - Hajtom le a fejem, a karkötőmmel kezdek babrálni.
Cami életben volt. Mindvégig életben volt, míg én lassan az őrület szélére kerültem, sőt, ténylegesen az őrületbe is kergetett a tudat, hogy Hope-pal együtt őt is elveszítettem, méghozzá véglegesen. A dühöm csillapíthatatlan volt, miután megtudtam, mi történt Camille-lel, s hogy ki tette ezt vele; különösen az, hogy ki tette ezt vele. Tudtam, hogy Elijah megszabadult az emlékeitől, leginkább tőlem, mert félt, hogy nem tudná tartani a távolságot, de mégis... miféle ember vált belőle az ígéretünk emléke nélkül? Miután a dühöm kicsit leapadt, s már tényleg elhittem, hogy Cami ott van velem, biztonságban, kicsit megnyugodtam. Az elmém is nagyjából visszanyerte az állapotát, bár nem voltam teljesen önmagam. Nem az a Klaus Mikaelson, aki egykor. Nem szívesen hagytam magára Camille-t, de látnom kellett Hope-ot, még ha ezt innen, Franciaországból is kellett megtennem. A megadott címhez mentem taxival, s nehezen uralkodtam magamon, szememet szinte végig a sofőr nyaki ütőerén tartottam. A vére illata minden másról elvette a figyelmem, egy örökkévalóságnak tűnt az út emiatt. A sofőr krákogása rántott vissza a valóságba, meg kellett ráznom a fejemet, hogy észhez térjek. A kezébe nyomtam a bankót, majd lassú mozdulatokkal szálltam ki a kocsiból.
- Mondtam már, nem ártom bele magam a vámpírok ügyeibe. Különösen nem a tiédbe, hibrid! - nézett élesen a szemembe, mire én felvontam a szemöldököm. Miért annyira nehéz a boszorkányoknak azt tenni, amihez értenek? Nem mintha feláldozni akarnék valakit, csupán... látni a lányomat. - Ezek szerint tudod, ki vagyok én. S azt is, hogy mire vagyok képes. - Széttártam a karjaim, hangszínem egyáltalán nem kedvességről árulkodott, valójában azt sem árultam el neki, kit akarok látni. Nem rá tartozott, ráadásul egyáltalán nem bántam, hogy tartanak tőlem mások. Féljenek csak, nem a szeretetüket, vagy tiszteletüket akarom kivívni, csak megkapni, amit akarok. Egy kis győzködés után - amit inkább nem részleteznék - végül sikerült elérnem a banyánál, amiért jöttem. Összegyűjtötte a kellő hozzávalókat, s nekilátott a bűbájnak, míg én megpróbáltam összeszedni magam. Idegesen járkáltam fel, s alá, majdnem meg is gondoltam magam, mikor aztán bólintott. Most már nem volt visszaút. Egyik pillanatban még a lakásban álltam, a következőben meg pedig valahol egész máshol jártam. A fotók alapján Hope szobájában. Görcsbe rándult a gyomrom, és az ágyhoz sétáltam, meg akartam réinteni a takarót, amikor is észbekaptam, hogy nem vagyok itt valójában, fizikailag még mindig a boszorkány otthonában álltam. Mély levegőt vettem, s reméltem, hogy Hope felbukkan, addig is volt időm összeszedni a gondolataimat, amik egyelőre csapongtak, dühös darázsként ütköztek a koponyámnak.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
️
