Úgy éreztem, újra és újra ugyanabba a falba ütközök, és hiába volt nálam a kulcs, mégsem akart kinyílni. Nem volt zár, amibe betehettem volna. Nem veszítettem el a türelmemet, mert tudtam, hogy ez lehet az egyik legfontosabb, ha tényleg segíteni akarok, mégis úgy éreztem, nonszensz, amit összehord. Tiltakozón csóváltam a fejem.
- Boldogabb hely, mégis kinek? Édesapádnak, talán, ez egy. Én viszont sosem ismertelek volna meg, azóta is keresnék valakit, aki olyan, mint te, szóval itt is egy. Eddig 1:1. - Igen, konkrét listát vártam tőle, hogy számszerűsíthessük és ezáltal kiverhessem a fejéből azt, hogy a jelenléte mennyire jelentéktelen. Nem volt az. Sokkal kevesebben utálták, mint azt ő elképzelte, ellenben sokkal több embernek volt szüksége rá.
Elgondolkodtam a történeten. Meglehet, hogy nem mesélt el minden részletet a múltjából, viszont eléggé szkeptikusan álltam Zack óta a halálesetekhez. Azt mondta, a húga a földön feküdt és nem mozdult, ő pedig elrohant. Honnan tudja, hogy tényleg meghalt? Elhessegettem inkább a gondolatot, hiszen ha életben lenne, valószínűleg keresték volna egymást. Nem akartam hamis illúziót adni neki csak azért, hogy néhány órára jobban érezze magát.
- Mondtam, hogy engem ne keverj ide! Azt elfogadom, hogy felelősnek érzed magad a testvéred miatt, és nem mondom, hogy ennek a terhe valaha is könnyebb lesz. De az én életembe csak jót hoztál, mióta itt vagy, ahogy Shawnéba is. Ez nem ellensúlyozza ki azt, ami a múltban történt? - sejtettem, hogy nehéz neki, pont ezért próbáltam megértetni vele, hogy nem kell egyedül megküzdenie minden teherrel. Viszont túl erőszakos sem akartam lenni, hiszen csak azon lehetett segíteni, aki maga is partner volt benne. Egy darabig megpróbálhattam ostromolni Isaac falait, de ha túl sokáig ellenáll, fel kellett készülnöm rá, hogy feladjam a dolgot. Úgy éreztem, erre jelenleg képtelen lennék.
- Az illúzióm? - kérdeztem vissza a hirtelen témaváltásra, és az emlékek ismét elözönlöttek. Olyan valós volt, egy pillanatra összezavarodtam, biztosan illúzió volt-e és nem azért kérdezi-e, mert amúgy megtörtént... De hát hogy történhetett volna meg a barlangnál, a csata kellős közepén? Tiszta hülye vagyok!
- Nem tudom, nem emlékszem. Elég gyorsan kitörtem belőle. - kerültem a tekintetét. Borzasztóan hazudtam, ha ilyenekről volt szó. Elhúzódtam tőle és az asztalra tett bögrémért nyúltam. A tea már eléggé kihűlt, de azért megfújtam, mielőtt belekortyoltam volna. Ha témát akart váltani, benne voltam, csak ne erre... Ezek után, hogy újra és újra azt szajkózta, mennyire nem kerülhet közel hozzám, kínos lett volna felvetni, hogy én meg félájultan róla fantáziálgatok, főleg, hogy ezt az egészet démonok gerjesztették a fejemben. Félelemként élt bennem, hogy beleszeretek? - Érdekes, hogy Reg és Hazel nem esett bele az illúzióba, nem gondolod? Sokat gondolkodtam, ők mitől lehettek ellenállóbbak, mint mi, és van is pár ötletem. - Tényleg gondolkodtam rajta és tényleg volt, ezt nem csak a témaváltás miatt hoztam fel, de jelenleg elég erősen az motivált, hogy inkább erről beszéljünk.

A simogatása, az érintése, maga a törődése… inkább volt kínzó, mintsem megnyugtató. Egyszerűen úgy éreztem, nem érdemlem meg azok után, amik történtek. Nem nézheti el nekem, hogy majdnem megöltem Őt. Mást talán elnézhet nekem, de ezt nem. Nem teheti. Némileg remegtem, de igyekeztem megnyugodni.
- Talán az lett volna a legjobb. Ha ott maradok és… én is meghalok valamelyik vámpír által. A világ egy boldogabb hely lett volna – Kínomban még fel is nevettem. Oldani akartam a hangulatot, bár hamar rájöttem, hogy ezzel nem pont ezt érem el.
Ahogy kiejtette Shawn nevét a száján, meglepődtem. Eleinte nem tudtam, miért keveri az öccsét ide, de ahogy belekezdett, már sejtettem. Gyengén megráztam a fejemet, elszakadva tőle, hogy rá tudjak nézni.
- Amy és az öcséd esete merőben más, Blackwell… értsd meg. Teljesen… más – Megremegett a hangom, majd megköszörültem a torkomat. – Én nem tekintem magamat áldozatnak, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan te látod… olyan hibát követtem el, amit nem szabadott volna – A szemeit fürkésztem, miközben vettem egy mély levegőt. Amikor a démonok illúzióját említette, összevontam a szemöldökömet. Az nyilvánvaló volt, hogy a félelmünkből táplálkoznak… és az is igaz volt, amit mondott. Hogy rettegek tőle, hogy gyűlölne. De jogos lenne. Én is gyűlölném magamat a helyében.
- A legrosszabb az egészben, hogy ő már semmit sem érez… se nem gyűlöl, se nem szeret, se nem hibáztat… mert halott. Érted ezt, Blackwell? Halott – Sziszegtem szinte, majd félrenéztem, ekkor fogta kéz kezébe az arcomat, így újra rápillantottam. – Próbálok így élni, de nehéz. Főként, hogy újabb és újabb hibákat vétek. – Értékeltem a viselkedését, azt, hogy próbált összekaparni engem, de úgy éreztem, ennek semmi értelme.
Újból sírni támadt kedvem, de ezúttal lenyeltem a torkomban levő gombócot. Csak lehunytam én magam is a szemeimet, ahogy a homlokunk összeért.
- Ez… ez az egész nem csak róla szól, Blackwell. Hanem rólad is. Mindenkinek csak ártok… bármennyire is próbálkozom nem így tenni, valahogy a sors gúnyt űz belőlem, kihasználja a gyengeségeimet és… ezzel nehéz együtt élni. Nagyon is… - Felpillantottam lassan, némileg elszakadva tőle, hogy az ajkaira nézhessek. Furcsa vágy támadt bennem iránta, megint… ezért is szakadtam el végül tőle teljesen.
- Neked… miről szólt az illúzió, amit a démonok alkottak? – Kérdeztem rá, mintegy erős témaváltásként, mert már túlságosan nyomasztott a saját nyomorom. Túl akartam lendülni rajta, hisz épp elég ideig látott sebezhetőnek és gyengének, főként, hogy még könnyeket is ejtettem. Szánalmas voltam, nem vitás.  Érdeklődve néztem rá, miközben megtöröltem még egyszer a szemeimet, hogy a sírásnak nyoma se maradjon többé.

Figyelmesen hallgattam Isaacet, nem akartam közbeszólni, míg minden információt meg nem osztott velem; nem akartam elriasztani attól, hogy megnyíljon. Kezdtem érteni a zárkózottsága okát, ahogyan azt is, hogy a negatív önértékelése és ez a rengeteg fájdalom honnan ered belőle. Míg mesélt, végig azon törtem a fejem, hogyan segíthetnék rajta, mivel értethetném meg, hogy nem okolhatja magát örökké. Sajnáltam szegény kislányt és Isaacet is. A haját cirógattam közben, a hátát; nem akartam zavarni vele, csak éreztetni, hogy mellette állok és nyugtatni. Nehéz lehetett számára újraélni ezt az egészet, míg megosztotta velem.
- Ha maradsz, te sem éled túl. Egyikőtök sem volt felkészülve egy ilyen támadásra... - Töprengve simogattam tovább a haját. Hiszen a saját bőrünkön tapasztaltuk, mennyire veszélyes is tud lenni egy-egy vámpír, pedig minket különleges kard és mágia véd. Őket semmi sem védte. - Emlékszel, amikor meséltem neked Shawnról? Azt mondtad, hogy nem okolhatom magam a történtekért. Én is ugyanezt mondom neked. Nem hibáztathatod magad állandóan. Igen, mindannyian hibázunk, ettől vagyunk emberek, de... De te mindennél jobban szeretted a testvéred, és biztos vagyok benne, hogy ő is téged. Nem te ártottál neki. Te is ugyanúgy áldozat voltál abban a helyzetben. - Merengve elhúzódtam tőle annyira, hogy rá tudjak nézni. Az egyik kezem a tarkóján pihent, a másik a vállán, tartottam vele a fizikai kontaktot, viszont a tekintetét kerestem közben.
- Sokat gondolkodtam a démonok illúzióján, igazából rajtuk kívül nem is nagyon tudok másra gondolni... Mindegy, arra jutottam, hogy a démonok a negatív érzelmeinkből táplálkoznak, tehát valószínűleg azt láttuk, amitől a legjobban félünk. Te attól félsz, hogy gyűlölne téged és nem tudna megbocsátani neked, amiért ott hagytad, de az nem a testvéred volt. Egy testvér, akár összeköt a vér, akár nem, mindennél jobban szeret téged és azt akarja, hogy épségben legyél. A húgod sosem okolna ilyesmiért. Azt akarná, hogy te se hibáztasd magad, hanem élj. - Lassan két tenyerem közé fogtam Isaac arcát, gyengéden megcirógattam kétoldalt a hüvelykujjammal. Ha esetleg eddig nem nézett volna rám, most kényszerítettem, hogy megtegye.
- Azt mondtad, megmentett téged. Kaptál tőle egy második esélyt. Meggyalázod az emlékét, az erőfeszítését és az irántad érzett szeretetét, ha nem élsz vele és ha így eldobod magadtól ezt az egészet. - Közelebb hajoltam hozzá, először kissé tétován, de aztán lehunytam a szemem és a homlokomat az övének döntöttem. - Ne ő legyen az oka, hogy nem élsz teljes életet. Pont hogy ő legyen az oka annak, hogy minél teljesebb életet élsz. - suttogtam, remélve, megérti, mit is akarok pontosan mondani.

Nem értettem vele egyet, de szavakkal nehéz lett volna ezt kifejezni. Nevetséges volt, hogy hónapokkal ezelőtt Blairnek én adtam tanácsot, mikor hasonlóképpen megnyílt, mint én most ennek a nőnek. Azt mondtam neki, hogy meg kell bocsátania saját magának ahhoz, hogy ne küszködjön többé… ezt viszont én sem tudtam betartani. Inkább szenvedtem és mardostam magamat, minthogy felmentsem magamat minden vád alól. Arra képtelen lettem volna.
Ellépett tőlem és fájó ürességet hagyott maga után, de nem léptem utána. Sőt, én magam is eltávolodtam tőle, egészen az asztalig, hogy végül annak dőljek neki. Aztán… egyszerűen legyőzött. Megsemmisített a szavaival és olyan mélyre ért, hogy képtelen voltam befogni a számat. Habár a könnyeim elkezdtek folyni, a történetemet mégis elmondtam. Azt akartam, hogy tudja, nem viccből vagyok olyan, amilyen. Nem jó kedvemben lökök el magamtól másokat és nem öröm nekem sem egyedül lenni. Csak magamat védem és egyben másokat is. Kicsit aggódni kezdtem, mikor megérintette az arcomat. Nem tudtam, mit akar kezdeni velem és azzal, amit elmondtam.
- Én is… én is sajnálom. Pokoli volt, amit… - Nem tudtam befejezni, mert gyengéden magához húzott. Ettől csak megint kavarogni kezdtek bennem az érzések. Egyrészt a közelsége, másrészt az, hogy ilyen gyengéden aligha érintettek engem valaha az életemben. Jó érzés volt, mégis azt éreztem, nem érdemlem meg. A derekára csúsztattam a kezeimet lassan és lehunytam a szemeimet. Nem húzódtam el tőle, pedig más esetben, ha nem készültem volna ki ennyire; megtettem volna, arra hivatkozva, hogy nincs szükségem rá és arra, hogy törődjön velem. Hiszen miért is lenne? De ebben a helyzetben már nem akartam viaskodni. Csak… csak megnyugodni és felejteni. Mindazt, ami történt és mindazt, amit tettem. A kérdésekre összerezzentem és a szemeim is egyből kipattantak.
- Honnan… tudod? – Suttogtam, majd lassan átöleltem a derekát. – Ő volt… fiatal volt és vámpír… gyűlölt, amiért magára hagytam… amiért meghalt… engem is meg akart ölni… - Továbbra is suttogva beszéltem, szinte elhaló hangon. Habár ez csak illúzió volt, mégis úgy voltam vele, hogy ha Amy élne, akkor tényleg az ellenségének tartana, amiért ott hagytam őt. De persze, ez lehetetlen volt. Amy meghalt, a saját szememmel láttam… Nem térhetett többé vissza.
Lassan a nő nyakához fúrtam az arcomat, majd nagyot nyeltem. Hosszú pillanatokig nem szólaltam meg, de aztán rájöttem, hogy már mindegy. Már így is többet beszéltem, mint szabadott volna, de már nem volt értelme hallgatni sem.
- A szülei vadászok voltak, de megölték őket, így árva lett... nem akartam, hogy az utcára kerüljön és mindenképpen segíteni akartam neki. És… és sikerült rávennem az apámat, hogy fogadjuk be. Tehát valójában ő nem a testvérem, csak… időközben azzá vált. A legfontosabb volt az életemben és az egyetlen, akire számíthattam gyerekként – Én sem beszéltem hangosan. Valahogy nem ment. Úgy beszéltem, mintha titkokat osztottam volna meg. Talán így is volt. A múltam titkai. – Aztán később rájöttem, hogy valójában nem én mentettem meg őt, hanem ő engem… rengetegszer csábított el otthonról, hogy apám ne bánthasson. Sosem mondtam neki, miket csinál velem, de szerintem tudta… kimondatlanul is. – Nagyot nyeltem és lassan elszakadtam tőle, annyira, hogy ránézhessek. – Ő tanította meg a vadászat alapjait… eleinte játéknak tűnt az egész. Szórakozásnak. Gyermeki játéknak… de mikor életünkben először merészkedtünk ki terepre, tragédiába torkollott. -  Megfeszült egy pillanatra az állkapcsom, majd letöröltem a könnyeimet. Aztán ezt követően vissza is csúsztattam a kezem a derekára. Ösztönös mozdulat volt. – Vámpírok támadtak ránk. Gyorsan történt minden… mire újra elnéztem felé, már mozdulatlanul feküdt a földön. Én pedig… - Megremegett a hangom, majd megnyaltam a számat és félrenéztem. - …én pedig elmenekültem. Gyáván. Vissza sem néztem… - Mély levegőt véve szakadtam el tőle. – Sajnálom, nem kellene, hogy ilyenekkel terheljelek… ez… ez már a múlt. – Magamat győzködtem, nem őt. Nem néztem rá. Gyűlöltem magam a gyávaságomért. Azért, hogy nem tettem érte semmit… hogy nem tudtam… megmenteni…

Csak a fejemet ráztam a szavai hallatán. Nem akartam közbevágni, de tudatni akartam vele, hogy nem tudok igazat adni neki, én teljesen máshogy gondolom. Pedig aztán én sem vagyok szent, nekem is számtalan dolog van, amiért szembe kéne néznem a lelkiismeretemmel.
- Csak nem ismered a gyógymódot. A kettő nem ugyanaz. - Attól még, mert nem tudja, hogyan ragaszthatná össze a darabjait, nem azt jelenti, hogy nincs is rá mód. Mindenre van valami megoldás, és a legtöbb építő folyamat könnyebb, ha nem egyedül csinálják. Végül mégis elléptem tőle, kezdtem ismét elgyengülni a közelében. Az, ahogy a kezemet fogta... Miért esett ilyen jól? Őszinte, tiszta szándék vezérelt, amikor azt mondtam, segíteni akarok neki, mégis, amikor megfogta a kezem, úgy éreztem, többé nem a társa vagyok, nem egy vadász, nem harcos. Csak egy nő. Egy nő, aki mindennél jobban vágyik rá, a figyelmére, a törődésére, a szeretetére. Ez nem volt helyes, hiszen ez az egész nem rólam szólt, hanem róla és arról, hogy őt rendbe tegyem.
A könnyei látványa gyomron csapott. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon, így a kérdésére is csak néma fejrázással feleltem. Megszakadt a szívem a látványtól, egy kicsit mégis örültem, hogy végre felfedte magát előttem. Ez az igazi Isaac, ez a törött, sebzett, és számomra mégis gyönyörű lélek... Érte könyörögtem és tepertem olyan sokáig. Talán az akaratosságom miatt fedte fel végül, talán mert rájött, hogy bennem igenis megbízhat. Ahogy hallgattam a történetét, az én szememben is ott csillogtak a könnyek, egy-egy ki is csordult, de már nem sírtam, csak csendben könnyeztem miatta. Milyen apa az ilyen, aki ezt érezteti a saját fiával?
- Úgy sajnálom. - megérintettem az arcát és ezúttal én töröltem le a könnyeit. Nem bírtam ellenállni, elé léptem és lassan a feje köré fontam a karjaim, a mellkasomra húztam, átöleltem. Összekulcsoltam az ujjaimat a tarkóján, az államat pedig a feje tetejére támasztottam.
- Őt láttad a barlangnál? A testvéred? - Sok mindent megmagyarázott volna. Sosem mesélt a múltjáról, de egy éve már, hogy együtt dolgoztunk. A sok apró részletet egy idő után összerakja az ember. Szorosabban fontam a nyaka köré a karomat, jobban magamhoz öleltem, az asztal lapját bámulva a háta mögött.
- Mi történt vele? - suttogtam, képtelen voltam hangosabban beszélni. Alig jött ki hang a torkomon. Belehasadt a szívem Isaac fájdalmába, csak arra tudtam gondolni, hogyan enyhíthetnék rajta, hogyan emelhetnék át egy darabot, hogy végre megnyugvásra találjon. Azt reméltem, ha mélyebbre enged a múltjában, többet tehetek érte és jobban megérthetem azt az embert, aki belőle lett.

Azt hiszem, nem is voltak ész érveim. Csak mondvacsinált indokok, amiket én magam még el is hittem. Méghozzá azt, hogy ártalmas vagyok rá és mindenkire, aki csak él. De valahogy ez egyáltalán nem volt meglepő, mindazok után, amik történtek velem a múltban. Valahogy belém vésődött már az, hogy egy gyilkos vagyok, ráadásul olyan, aki gyáván el is menekül mindig, mindenhonnan. Szinte megszakadt a szívem, ahogy a nőt figyeltem. Nem akartam megríkatni, nem akartam, hogy fájjon neki a döntésem… nem akartam ártani neki. A kérdésre, s ötletre feszülten szívtam magamba a levegőt.
- Bárcsak ennyire egyszerű lenne… de ezt semmivel sem hozhatom helyre. Haragudnod kéne rám… - Tettem hozzá halkabban, szinte kérve, hogy igenis haragudjon, mert úgy százszorta könnyebb lesz nekem. Azonban folytatta és végül az a kérdés… az igazán nagyot ütött. Nem tudnám megfogalmazni pontosan, mit éreztem abban a pillanatban. Olyan volt, mintha… egyszerűen lerántotta volna rólam a leplet. Igen, én voltam törött. Az évek megtörtek, de leginkább apám… aztán Amy… de sosem hittem volna, hogy ez ennyire látszik majd valaha rajtam. Hirtelen nem is tudtam, mit kellene mondanom rá. Nyitottam a számat, de megremegtem és végül egy hang sem jött ki a torkomon. Nem sokon múlt, hogy a könnyeim ne kezdjenek el folyni, de még időben megálljt parancsoltam önmagamnak. Lassan a nő kezére csúsztattam a sajátomat, amivel az ingemet fogta. Gyengéden fogtam meg, majd nyeltem egy nagyot.
- Néhány dologban talán igazad van. Mindig is menekültem… a múltam elől, a hibáim elől és egy kicsit önmagam elől is. Pontosan azért, amire te magad is rájöttél… sok olyan dolog történt velem, ami megtört. Sosem fogok „meggyógyulni”, Blackwell… hiszen ez lehetetlen… - Suttogtam, miközben a kezünket figyeltem.
Aztán hagytam, hogy ellépjen tőlem, így elengedtem a kezét. Hagytam azt is, hogy tovább beszéljen és egyszerűen… még most sem fogtam fel, miért ragaszkodik hozzám ennyire. Nem ismert, nem tudott rólam semmit, mégis úgy viselkedett velem, mintha már hosszú évek óta a „családjuk” tagja lennék. De nem így volt. Mégis jólestek a szavai. Az, hogy ki akart tartani mellettem… az, hogy ő nem akart lemondani rólam. Túlságosan is jólesett ez az egész. Ahogy tovább hallgattam őt, nem vettem észre, de egy könnycsepp végigfolyt lassan az arcomon, végig az államon, onnan pedig a földre hullt. Aztán ezt egy újabb könnycsepp követte. Sosem szerettem kimutatni a gyengeségemet, de nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Én magam is hátrébb léptem, majd az asztalnak dőltem és végül lehajtottam a fejemet, így hallgatva végig az utolsó szavait.
- Túl… túl jó vagy hozzám, Larissa… - A hangom megakadt, aztán erőt vettem magamon. Igyekeztem letörölni az arcomról a könnyeket, de nem volt sok értelme, azok nem akartak elapadni. – Tudod, miért vagyok ilyen? Ennyire zárkózott és ennyire magamnak való… ennyire megtört…? – Nagyot nyelve emeltem fel a fejemet és néztem rá. Néhány pillanatig figyeltem őt a szánalmas kis ábrázatommal, mielőtt folytattam volna. – Apám gyűlölt… mindig megvetett engem és bántalmazott, gyilkosnak nevezett… egy olyan dologért, amiért ma már tudom, hogy nem én vagyok a felelős, ez az egész… valahogy berögzült nálam. Olyan dolgokért okolom magam, amikről nem tehetek… és elhiszem, hogy de, mégis az én hibám, hisz ki másé lehetne? Ha valamit sokat hall az ember, azt elhiszi egy idő után, nem? – A földre néztem, nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, de aztán rájöttem, hogy nem lehet nagyon körülírni ezt. – Édesanyám belehalt a szülésbe… ezért… ezért okolt apám. Szerinte én öltem meg az édesanyámat – Suttogva ejtettem ki a szavakat, de a teremben akkora csend uralkodott, hogy bőven elérhetett hozzá a hangom. – Aztán persze, a fogadott húgom halálához is közöm van… bár ez, anyám halálával ellentétben legalább valós. – Felnevettem kínomban és így emeltem fel végül újra a fejemet. A könnyeim még folytak.

Most temettük el egy társunkat, nem várhatta el tőlem, hogy csak úgy elengedem. Hazel nyolc évig volt a testvérünk, a barátunk; ehhez képest az az idő, amit Isaac-kel töltöttem, vajmi kevés, de hát tudhatja, tudnia kell, hogy kedvelem. Fontossá vált számomra, mint családtag, mint társ, és talán még annál is jobban - de nem is a mérték számít. A család az család, egy búcsú még sok is volt erre az időre. Még egybe beleszakadna a szívem. Annyi mindent akartam mondani neki, veszekedni vele és tovább kérlelni, de rettegtem tőle, hogy ha rosszat választok, akkor tényleg elmegy, úgyhogy nem mertem semmit mondani, csak öleltem és sírtam, kapaszkodtam belé, eltökélve, hogy nem eresztem. Egyedül akkor lazítottam az ölelésen, amikor megéreztem a kezét az államon. Felnéztem rá, bár a könnyektől nem sokat láttam belőle, csak elmosódott pacákat. Kézfejemmel áttöröltem a szemem, igyekeztem visszanyelni a könnyeket.
- Akkor maradj. Miért hiszed azt, hogy a meneküléssel bárkinek is jót teszel? Ha jóvá akarod tenni, akkor maradj itt és tedd jóvá. - megráztam a fejem és eltoltam az arcomtól a kezét. Nem haragudtam rá és egyáltalán nem okoltam a történtek miatt, de ahogy ő is mondta, ezt hiába közöltem volna vele. Mást kellett hallania, és úgy döntöttem, ezúttal nem köntörfalazok. - A dolgok néha tönkremennek, igen, de meg lehet őket javítani. Meddig akarsz még menekülni, mire elfogadod, hogy nem te törsz össze másokat, hanem te magad vagy törött? - A hangom még el-elcsuklott a fojtott sírástól, de már tudtam magamon uralkodni annyira, hogy összeszedettebben viselkedjek. Kissé még remegtem, a karomat átfűztem a hasamon, a másik kezemmel, félig öntudatlanul, még mindig Isaac ingébe kapaszkodtam, mert dacára a határozott szavaimnak tényleg rettegtem tőle, hogy elmegy.
- Ha az egész világ le is mond rólad, mi akkor sem fogunk. Én soha. Egy csapat vagyunk, és ha azt hiszed, változtathatsz ezen, bármilyen messzire mész is, akkor tévedsz. - megtöröltem az arcom és mély levegőt véve hátrébb léptem.
- Velem is történhetett volna. Reggel is. Hazelt konkrétan megszállta egy démon. Nem te vagy a felelős minden rosszért ezen a világon. - megcsóváltam a fejem. - Azt nem garantálhatom, hogy a jövőben nem történnek majd rossz dolgok. Ez a munkánk, ezt nem lehet elkerülni. Bármerre mész, a rossz dolgok követni fognak. De te döntesz, hogy egyedül akarsz velük megküzdeni, minden terheddel egymagad birkózva, vagy megosztod velünk és hagyod, hogy együtt sérüljünk. Mert én kész vagyok veled zuhanni, Lestrange, úgyhogy ne hivatkozz az én jólétemre, ha el akarsz menni. - Kissé megkeményedett a hangom a végére, az állam is dacosan felszegtem, de elegem volt abból, hogy mindenért magát okolja. Szívem szerint kivertem volna ezt a hülyeséget a fejéből, ha azzal megértethetem vele, hogy nem menekülhet tovább; ideje szembenéznie a démonjaival.

Mindössze annyit akartam, hogy elfogadja a döntésemet ő és a többiek is. Úgysem voltam olyan túl régóta a csapat tagja, legalábbis ez az egy év semmiségnek tűnt. A napok, hetek, hónapok is gyorsan peregtek, s elillantak. Nem tudtam, hogy pontosan hogyan fog reagálni, de arra álmomban sem gondoltam, hogy mennyire lesokkolom a döntésemmel. Kissé talán meg is enyhültem.
- Semmi „de hát”… muszáj megértened, hogy ez a helyes döntés. Nem tartozom ide, közétek… - Folytattam volna, de ő is megszólalt újra. Aztán elcsuklott a hangja. Ez már ledöbbentett valamelyest. A könnyei láttán pedig, mintha a Wallace kard fúródott volna a szívembe. Nem ezt akartam elérni. Nem akartam, hogy sírjon… sőt, úgy gondoltam, egy része talán örülni fog, ha nem leszek többé itt. Megbántottam, majdnem megöltem… mégis… miért ragaszkodott hozzám?
- Blackwell, kérlek, ne csináld ezt… - Suttogtam. A hangom szelíd volt, nem parancsoló. Meg akartam ölelni, magamhoz akartam húzni, de azzal olyan falat döntöttem volna újra le, amit nem volt jó ötlet összezúzni. Aztán folytatta. Nem veszíthet el engem és képtelen újra búcsút mondani. Felém lépett, és éreztem, ahogy a homloka a mellkasomnak nyomódik. Mély levegőt vettem és a plafonra emeltem a tekintetemet egy hosszabb pillanatra, miközben küszködtem a bennem felgyülemlett érzésekkel. A fájdalommal, a kétségbeeséssel, azzal, hogy többet jelent nekem ez a nő, mint azt valaha akartam volna. Hogy pontosan ez az, amiért el akarok menni… nem akarok ártani neki. Egyszerűen nem bírnám ki, ha miattam tényleg baja esne. Az egyre keservesebb sírását azonban már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. A hátára simítottam a kezeimmel, majd a derekára, végül magamhoz karoltam.
- Tss… nyugodj meg, Blackwell… kérlek. Ne nehezítsd meg ezt nekem. Nem akarok neked ártani, érted? De majdnem megöltelek és ez… a bűntudat… egyszerűen felemészt. Ha nincs ott Blair, már halott lennél. – Suttogtam, ahogy egyik kezemmel tovább öleltem őt, míg másikkal az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. – Én… képtelen vagyok megbocsátani magamnak ezért. Nem mentség, hogy azt hittem, nem te vagy az… - A szemeim ezúttal már könnyektől csillogtak. Sokat jelentett nekem ez a nő és rettegtem, hogy baja esik miattam. – Ezért… nem maradhatok. Nem tehetem, bármennyire is akarnám. – Letöröltem egy könnycseppet az ujjbegyemmel az arcáról, majd végigsimítottam lassan az arcán.

Elvette a teát. Azt hittem, ez már fél lábbal győzelmet jelent, de azért feszülten figyeltem, mit kezd vele. Nem kortyolt bele, még csak rám sem nézett, és ebből már tudtam, hogy ilyen könnyen nem úszom meg ezt az egészet. Próbáltam beleképzelni magam a helyzetébe és rájönni, mi nyomaszthatja. Hazelt nem ismerte olyan régóta, hogy annyira megsirassa, mint mondjuk én vagy Castiel, tehát csakis arról lehetett szó, ami köztünk történt. Ami köztünk történt... A fejemet különféle váratlan, szinte már elfelejtett képek lepték el kettőnkről. A nyakamon éreztem a leheletét, ahogy a fülembe suttogja a nevem, a testem libabőrös lett és felforrósodott ott, amerre a keze járt. Zavarba jöttem és lesütöttem a szemem. Kizárt, hogy megtudta, nem? Én egy szót sem szóltam arról, a démonok mit tettek velem, az ő illúziója pedig másmilyen volt, amikor megtörtem. Igyekeztem elhessegetni a képeket a fejemből és a szavaira koncentrálni, arra azonban nem számítottam, hogy a távozásával áll elő. Jobb is, hogy letettem a bögrét, mert biztosan elejtettem volna. Csak pislogtam rá, hallgattam a szavait, de úgy éreztem, nonszensz az egész, egyszerűen nem fértek a fejembe a hogyanok és a miértek.
- De hát... - kezdtem bele, aztán el is hallgattam. Nem tudtam, mit mondhatnék. A tudat, hogy elmegy, teljesen lesokkolt, csak arra voltam képes, hogy tagadón megrázzam a fejem. Meg kellett akadályoznom, de féltem tőle, hogy bármit is mondanék, nem lenne elég, hiszen pusztán kommunikációval eddig sem jutottunk túl sokra.
- Nem mehetsz el. Bármi is az, megoldjuk! Te nem... - elcsuklott a hangom, Isaac alakja elmosódott előttem, ahogy a könnyek ellepték a szemem. Képtelen voltam megállítani. Egyik karomat kereszteztem a hasamon, a másikat a számhoz emeltem, de a könnyek megállíthatatlanul folyni kezdtek, felszakítva minden fájdalmat, ami az elmúlt napokban lerakódott.
- Nem veszíthetlek el téged is. Képtelen vagyok megint búcsút mondani... - Közelebb léptem hozzá, a homlokom puffant a mellkasán. Felmarkoltam a hasánál az inget, mindkét kezemmel a felsőjébe kapaszkodtam. Nem öleltem át, csak a mellkasába fúrtam az arcom, rátámaszkodtam. Hiába próbáltam uralkodni magamon, rázkódtak a vállaim a sírástól.
- Maradj! Kérlek! Kérlek szépen! Nem mehetsz el... Bármit megteszek, csak ne hagyj itt! Kérlek! - motyogtam bele a mellkasába, és ahogy egyre inkább felszakadtak belőlem a könnyek és a rejtett érzelmek, úgy öleltem végül át jó szorosan, már zokogva.

Annyira belemerültem az önsajnálatba és abba, hogy menekülőre akartam fogni, hogy szinte megfeledkeztem arról a tényről, miszerint Zack neve is felmerült akkor és ott. Méghozzá az egyik démon ejtette ki a száján, de ez mintegy lehetetlennek tűnt és abszurdnak, hogy ő… éljen és bármit is tegyen az ötök ellen. Ahogy Zack eszembe jutott, világossá vált, hogy nem csak halállal lehet megszabadulni a vezetői szereptől. Csak épp arra nem jöttem még rá, ő miként tette… vagy egyáltalán miért. Mindenki úgy tudta, halott.
Elgondolkodtam, túlságosan is, így mikor az ajtó kinyílt, még semmit sem érzékeltem belőle. A nő hangjára rezzentem össze és kishíján el is ejtettem, ami a kezemben volt. Aztán elnéztem felé sietősen.
- Blackwell… - Ahogy végigmértem, nyelnem kellett egyet. A lelkiszemeim előtt újra leperegtek azok a pillanatok, mikor élet és halál között lebegve a kardom a testében volt. A szavai csak lassan jutottak el az agyamig. A kezemben levő papírokra néztem, amiket aztán visszaraktam a helyükre. – Nem, én csak… kerestem valamit. De úgy tűnik, nincs itt. Talán a könyvtárban. – Vállat vontam, mintha semmiség lett volna az egész és becsuktam a szekrényt. Már nem őt néztem, nem is akartam ránézni. Bűntudatom volt vele kapcsolatban, és nem akartam a közelébe lenni emiatt, de most nem volt hová menekülnöm. A bögrére pillantottam, némileg érdeklődve. Miért készült nekem bármivel is? Úgy tűnt legalábbis, hogy pontosan tudta, hol kell keresnie.
A kérdésekre nagyot sóhajtottam, egyszerűen nem tudtam hová tenni a viselkedését. Miért akart egyáltalán beszélni velem? Miért kereste a társaságomat?
- Nem hiszem, hogy jó ötlet – A szemem sarkából néztem rá lassan újra. Láttam a kisírt szemeit és meg akartam vigasztalni, de ebben amúgy sem voltam jó. Aztán ahogy odanyújtotta a bögrét, lassan átvettem tőle. Gőzölgő tea. Nem volt rossz ötlet, de akkor sem értettem őt. A tea felszínén visszatükröződött az arcom. A megtört ábrázatom.
- Nézd, Blackwell… - Kezdtem végül bele, ahogy leraktam inkább az asztalra a bögrét. Nem hazudhattam neki, nem kerülgethettem a forró kását, egyszerűen csak ki kellett mondanom. - …én el fogok menni. Nincs jogom itt maradni veletek, és amúgy sem látom ennek az egésznek értelmét. Annak idején egy barom voltam, hogy azt hittem, ez lesz az életem… amikor a kard kiválasztott. De tévedtem. – Komolyan figyeltem a nőt. Az igazat végül csak nem mondtam ki neki, de nem akartam, hogy marasztaljon. Nem akartam, hogy meggyőzzön arról, nem az én hibám volt… vagy hogy kimondja, nem haragszik rám. Én haragudtam magamra, sőt, gyűlöltem magamat azért, hogy rátámadtam. Majdnem megöltem őt a saját kezemmel. Ha nem lett volna fontos nekem… talán nem érdekelt volna annyira a dolog. Túl tudtam volna rajta lépni. De így nem ment.

A könnyeim nem akartak felszáradni. Sosem éreztem magam még ennyire darabokban. Tudtam, hogy beszélnem kellene a többiekkel, de képtelen voltam a szemükbe nézni, szembenézni azzal, mi mindent vesztettünk. Úgy vettem észre, mindenki behúzódott a maga világába, hiába kerestem bármelyiküket is, elreteszelték az ajtót. Meg tudtam érteni, néhány próbálkozás után én is feladtam. Mintha felültem volna egy hullámvasútra, hol sírtam, hol a felszínre kapaszkodtam, hol dühös voltam - magamra? Rájuk? A világra? Nem tudtam volna megmondani. Túl sok érzelem borított el és úgy éreztem, megfulladok alattuk. Nem lehettem egyszerre mérges másokra és magamra; nem akarhattam felszínen tartani őket úgy, hogy látni sem bírtam senkit; nem fájhatott valami ennyire, miközben tátongó, mély ürességet égetett belém. Hol túl sok mindent éreztem, hol semmit. Kellett néhány nap, hogy ez a harag végül a világ ellen forduljon és ahelyett, hogy lehúz és darabokra zúz a súlya alatt, erőt meríthetek belőle. Hazel halála tényleg hiábavaló, ha csak ülünk és kesergünk miatta. Pontosan tudom, mit láttam, kit láttam a bányánál. Meg kellett találnunk a boszorkányt.
Úgy döntöttem, Isaacnél kezdem az összepofozást, mivel ő került a többiek közül a leglátványosabban. Nem kellett messzire mennem, az inga segítségével egyből kiderítettem, hogy a Tanácsteremben van, így hát arra vettem az irányt - egy aprócska kitérővel. Papucsban, farmerben és egyszínű, bő ingben voltam, a szemem még vörös és duzzadt volt a rengeteg sírástól. A heg a hasamon még nem tűnt el teljesen, olykor-olykor belenyilallt a fájdalom, egyszerűen sem kedvem, sem energiám nem volt foglalkozni vele. Nem fecséreltem az időt sem gyógyulásra, sem szépítkezésre, belöktem magam előtt a terem ajtaját, szabályosan rárontva Isaacre. Ahogy sejtettem, láthatóan sántikált valamiben.
- Remélem, az éves nagytakarításon ügyködsz. - Hunyorogva méregettem őt az ajtóból, amit lassan becsuktam magam mögött a csípőmmel, a kezem ugyanis tele volt. Két bögre ital gőzölgött benne, elég sötét ahhoz, hogy tea és kávé is lehessen, de az illata inkább az előbbit sejtette. Közelebb lépkedtem Isaachez és letettem az asztal szélére az egyik bögrét, hogy kézbe tudjam venni a szétszórt papírok közül a legfelsőt. Vetettem rá egy érdeklődő pillantást, de csak valami jelentésnek az egyik oldala lehetett.
- Ettél ma már valamit? Arra gondoltam, kiugrok kínai kajáért. Van kedved velem jönni? - visszatettem a papírt a helyére és igyekeztem normális, hétköznapi hangszínt megütni. Azt reméltem, ha úgy teszek, mintha minden rendben lenne köztünk, akkor rendben is lesz. Már ment le a nap, az ablakon besütő, haldokló sugarak narancs színárba vonták az egész termet. A kezemben lévő bögrét Isaacnek kínáltam.
- Gondolom, neked sincs nagy étvágyad mostanában. Tessék, ez talán jól fog esni. - Ha elvette a bögrét, kézbe vettem a sajátomat, ha nem, akkor csak letettem az övét is az enyém mellé. Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele. Attól féltem, ha szóba kell hoznom a történeteket, ismét eltörik a mécses, márpedig nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak Isaac előtt. Azért jöttem, hogy őt összepofozzam. Nem zuhanhattam össze!

Mindig könnyebb volt menekülni. Magam mögött hagyni dolgokat. Embereket. Emlékeket. A múltamat. De a múltam sosem hagyott el, mindvégig velem volt és a teher sosem szűnt meg létezni. Egyre nehezebb lett… a múlt hibáinak súlya. Azt hittem, naivan azt hittem, el tudom tüntetni és túl tudok lépni mindenen, de nem. Ez voltaképpen lehetetlen. Ugyanis vannak dolgok, amiktől nem szabadulhat az ember.
Azt hittem, nem történhet meg még egyszer ugyanaz… de Blackwell majdnem meghalt miattam. Ha nincs Blair, akkor vége. És a bűntudat ígyis mardosott, hogy életben maradt. Talán mert Hazelt már nem sikerült egyikünknek sem megmentenie. Ez az egész… persze, nem hittem, hogy könnyű lesz. Tudtam, hogy a vadászat áldozatokkal jár és magabiztosan állítottam legutóbb Lizzienek, hogy vannak áldozatok, amiket meg kell hozni. Sőt, kockáztatni kell. De ez nem erről szólt, hanem arról, hogy csapdába csaltak minket és mindannyiunk odaveszhetett volna. Nem hősi tett miatt, nem azért, mert a világ sorsa függött tőlünk… ez… ennek nem így kellett volna történnie.
És részben felelősnek éreztem magam a történtekért. Nem hagyhattam, hogy újra olyan veszélynek tegyem ki Blackwellt, vagy bárki mást a csapatból, mint megtörtént. Nem mentség, hogy a démon belepiszkált a fejembe. Egyáltalán nem az.
El kell mennem. Tudom, hogy ez a helyes döntés.
Az ablaknál álltam, miközben egy szál cigaretta lógott ki a számból. Azon gondolkodtam, hogyha elmegyek innen, mégis merre… merre induljak? Hol van az a hely, ahol nem árthatok másoknak? Az utóbbi hetekben mindenkit kerültem. Ha akartak volna beszélni velem a többiek, egyszerűen nem hallgattam meg őket, vagy kitértem előlük. A magányt választottam újra. Pedig… már kezdtem jól érezni magam itt. Kifújtam a füstöt a számon, aztán még egyet beleszívtam a dohányba, mielőtt elnyomtam volna a kezemben tartott hamutálban. A csikket bele is dobtam, a másik 5 mellé, amit az utóbbi egy órában szívtam el. Igen, a stressz…
Azon kezdtem gondolkozni, hogy egy vezető hogyan mondhat le úgymond a jogairól. A szekrényhez lépve kinyitottam, hogy keresgélni kezdjek. Reméltem ugyanis, hogy nem csak a halállal lehet átadni a vezetői szerepkört másnak. De persze, nem gondoltam, hogy ez annyira egyszerű lenne…
Annyira belemerültem a kutakodásba, hogy nem hallottam, de kinyílt a tanácsterem ajtaja.