nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Elmosolyodtam, de láthatta, hogy nem volt őszinte, mert bármennyire is kedves volt mindaz, amit mondott, fogalma sem volt róla ki is voltam valójában. Nem ismert, sokáig nem is beszélgettünk, aztán összehozott minket az élet egy kollégiumi szobába, ahol nagyon gyorsan előjött az egymás iránti vonzalmunk, azóta pedig összesen néhány alkalommal találkoztunk. Bármennyire is szerette volna azt hinni, hogy tudja, ki voltam, elképzelése sem volt, miket tettem már meg több mint ezer év alatt. Ezt nem is akartam az orrára kötni, hiszen senki nem azzal akar felvágni, hogy emberek ölt meg hobbiból és szórakozásból, csak mert hatalmában és módjában állt. Minderről fogalma sem volt, és azt akartam, ha komolyan a vérét adná nekem, akkor úgy döntse el, hogy tisztában legyen a gyilkos énemmel is.
– Csak ismerjük meg egymást, ezzel nem kérek olyan sokat, Theo – tudtam, igazán nem tudom meggyőzni sohasem, de ezzel az egésszel nem az volt a célom, hogy elriasszam magamtól, csak időt akartam nyerni. A lehető legtöbbet. De nem tettem hozzá már semmi többet, próbáltam kizárni a lüktető vér hangját, és a kísértést, hogy éljek az ajánlkozásával. Nem akartam bántani, de ebben a kis térben… Végül a csontjainak törése kirángatott a gondolataim közül és rákényszerített, hogy a varázsigékre koncentráljak.


Fájdalmasan sok idő telt el, úgy tűnt, még számomra is, hogy talán sohasem múlik el ez az éjszaka. Főleg azután, hogy a lánccal való küzdelme során farkasként felszakította a nyakán a bőrt, és elkezdett lassan csordogálni a vér, amitől átszaladt a gerincemen a jól ismert érzés, és éreztem, ahogyan az arcomon megjelennek az erek, előbújnak az agyaraim… lehunytam a vérben forgó szemeimet és kifújtam lassan a levegőt, tovább mantrázva a varázs erejű szavakat, amelyekkel most már csak a láncokat tartottam stabilan. Órákkal később úgy tűnt, a mágia, amelyet bevetettem hatásosnak bizonyult, hiszen a farkas nem szabadult el, s újra kezdődött az átformálódás, ezúttal visszafelé. Sokkal rövidebb időbe telt, mire Theo megszabadult a bundától és a mancsaitól, s ismét emberi alakjában tűnt fel, teljesen csupaszon a földön összegörnyedve, szemmel láthatóan eszméletlenül. Összecsuktam a könyvemet, amely eddig az ölemben pihent és a vámpírsebességgel a következő pillanatban már a férfi mellett voltam a pléddel a kezemben, amelyet az asztalon hagyott korábban, valamint a láncokhoz tartozó kulcsokat. Egyszerűbbnek véltem letépni őket, de még szükség volt ezekre a fémdarabokra, így kinyitottam a kis zárakat és lakatokat, azután betakartam Theot a pléddel. Igyekeztem a teste alá tűrni a meleg anyagot, hogy ne a hideg templomkövezeten feküdjön. Egészen eddig nem is törődtem a vérével, de most… a térdemre támaszkodtam és az ölembe fektettem a fejét. A nyakán csordogáló patakocskára meredtem, az illata megőrjített, éreztem, ahogy a vámpírösztön átvette felettem az irányítást és megváltoztatta a külsőm. Mélyen belélegeztem és kifújtam a levegőt. Kapart a torkom, hiába nyeltem egyet, aztán még egyet, nem múlt el a sóvárgás. Végül letöröltem az ujjammal, és lenyaltam a vérét. Berobbant a tudatomban, hogy mennyire hiányoztak a valódi vadászatok… Végül aztán a szemfogammal átszúrtam a hüvelykujjam bőrét, és a kiserkenő vörösséggel végigsimítottam a férfi nyakán lévő sebesülésen, mire az begyógyult. Ezt a trükköt a hosszú évszázadok alatt fedeztem fel, és elég hatékonynak bizonyult kisebb, nem életveszélyes sérülések esetén.
– Hé, szia – mondtam csendesen, amikor észrevettem, hogy kezd magához térni. Örültem, hogy nem látta, hogy belekóstoltam a vérébe, még ha nem is téptem fel a bőrét. – Most már minden rendben lesz – nem siettettem semmit sem, hagytam, hogy lassan ébredezzen a megpróbáltatásai után, csak vigyázni akartam rá.

561 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Igazából már magam sem tudtam, miért akarom, hogy igyon a véremből. Talán az is benne volt, hogy annyiféle természetfelettis, vámpíros filmet láttam anno, amiben ezt a folyamatot… a vérivást valami nagyon király dolognak mutatták be. Valami intimnek, egyfajta köteléknek a két fél között. De lehet, hogy már csak az is vonzott az egészben, hogy kicsit húzhattam vele Celian agyát. Aztán, ha netán mégis beadta volna a derekát, akkor sem fújtam volna visszavonulót. Én, akkor éjjel… tényleg gondolkodás nélkül a véremet adtam volna neki. Bár emlékeim szerint már nem voltam teljesen tudatomnál, mikor szándékosan megvágtam a kezem, de… talán józanul is megtettem volna. Ahogy kiejtette a száján, hogy alku; érdeklődve emeltem rá a tekintetemet. Felvontam a szemöldökömet.
- Hol ebben a csapda? Nem hinném, hogy bármi olyan kiderülhet rólad, ami miatt visszakoznék. Bízok benned, kedvellek és tudom, hogy sosem bántanál. Csak… csak pozitív dolgokat tudnék rólad mondani, tehát nem tudom, miért aggódsz – Motyogtam egy fokkal halkabban. Kissé zavarban voltam. Tényleg egy csomó jó dolgot fel tudtam volna sorolni vele kapcsolatban, róla, pedig nem ismertem olyan régóta. A másik kijelentésére csak bólintottam egy aprót, de látva, hogy félrenézett, nyeltem egy nagyot.
- Én csak… nem is tudom – Nem tudtam, pontosan hogyan fogalmazzam meg, ami a fejemben van, így végül nem is tettem meg. Időm sem volt rá, ugyanis a csonttörés okozta kínok elterelték a figyelmemet, habár Celian bűbája azonnal enyhíteni kezdte. Ezenfelül csak a farkasfű erejében bíztam, hogy az gyengíti a szervezetemet és elvesz némileg a farkasom erejéből.
Farkasként is hosszú ideig küszködtem, szabadulni próbáltam a láncoktól, de semmi esélyem nem volt. Azonban nem adtam fel, egészen addig, míg a lánc a húsomba nem mart és vérezni kezdett. A földre feküdtem, de még mindig elég vadnak tűnt a farkasom, nem volt tanácsos a közelébe férkőzni.
Aztán hosszú órák után az átváltozás újra beindult, csak ezúttal visszafelé; a csontok ugyanúgy törtek el, formálódtak vissza, a bundám eltűnt, a fogaim visszahúzódtak, míg végül újból önmagam lehettem. Azonban nem voltam magamnál, a földön feküdtem, sebes nyakkal, teljesen meztelenül. Valójában ez lehetett a legkínosabb része az egész procedúrának, de szerencsére ebből nem érzékeltem semmit.

348 words ☾ Storm ☾ note:      ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

– Igazad van – bólintottam rá, amikor azt magyarázta a férfi, hogy valójában az volna a furcsa, ha mindez, mármint a természetfeletti mint olyan, nem létezne. Tulajdonképpen így volt… mégis számomra érthetetlen módon újra és újra megkérdőjeleztem a saját létezésemet, a saját fajtám létezését. Talán éppen azért, mert az újjászületésem, ahogyan Esther nevezte az átváltozásomat, cseppet sem volt magától értetődő, csak egy önző és tehetetlen nő erőlködéséből keltem életre halálomban is. Ezzel a tudattal nehéz volt együtt élni.
És akkor megint témánál voltunk. Tudtam, hogy őt nagyon zavarja, amiért nemet mondtam a vérére, de nem értettem. Kicsit úgy éreztem, mintha direkt provokálni akarna, mintha nem is a felajánlásért tenné, hanem hogy a határokat feszegesse. Ez pedig zavart, mert én ismertem magamat, és reméltem, hogy ezt az oldalamat soha nem kell majd megmutatnom neki.
– Remélem, hogy nem – válaszoltam egy sóhajtást követően. Szerettem volna rágyújtani egy cigire, vagy egy spanglira, ez utóbbi talán tényleg segített volna. – De van egy alkum – elég ad hoc jutott eszembe a dolog, de talán beválhatott – jegeljük a dolgot, amíg meg nem ismersz jobban, és az alapján döntsd el, akarod-e, hogy beléd harapjak vagy sem. Ha akkor is ennyire biztos vagy benne, nem utasítom el élből a gondolatot is. Ez megfelel? – bevallom, ezzel kicsit meredeket ígértem magamhoz képest, de el akartam terelni erről a figyelmét. Ha csak rövid ideig is. És az is lehet, hogy még hálás lesz nekem, ha nem úgy alakulnak a dolgok és mégsem fogyasztottam belőle. – Megjegyzem, semmit nem változtat a dolgon, hogy a nyakadból vagy egy pohárból iszom – tettem hozzá, majd elfordítottam a tekintetemet, mert a témától is beindult bennem a vadászösztön. Pontosan emlékeztem a vérének ízére és aromájára, és most, az átváltozás miatt csak úgy zúgott az ereiben a vörös élet.
Nem volt már időm ilyesmikre figyelni, hiszen a csonttörés hangjai sokasodtak, azután pedig Theo megszűnt jelen lenni, s egy időre talán létezni is. Jó ideig nem mozdult a farkas, csak pihegett a földön, háttal nekem, így nem tudtam, érezte-e a vámpír szagot, vagy hogyan fog erre reagálni. Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott a helyzet, és a bundába vedlett férfi a láncokat rángatva igyekezett nekem rontani. Éppen ezért igyekeztem továbbra is teljes mértékben az igére koncentrálni és a láncait minél erősebben tartva, így megakadályozva, hogy a torkomnak ugorhasson. A farkas küzdelme végül nyüszítve ért véget, én pedig bár tovább mondtam a latin szavakat, a tekintetem az állat nyakára vándorolt, ahol a lánc felsértette a bőrt, és vérezni kezdett.
A vér mély, testes illata betöltötte a teret és éreztem, hogy az arcom újra és újra eltorzult egy-egy pillanatra, hogy beszippantottam Theo vérének illatát. Pontosan emlékeztem az ízére is, s most hogy ilyen töményen terjengett a kis légtérben, szinte éreztem is a nyelvemen azt. Nem tudom miért, de nem éreztem korábban, hogy ennyire vonzott volna valaki vére… ez most viszont más volt, és rendesen vissza kellett fognom magamat, annak ellenére is, hogy több mint ezer év gyakorlatom volt abban, hogyan is kell ellenállni a késztetésnek. A farkas továbbra is próbált szabadulni, menekülő utat találni, de esélytelen volt. A láncok és az azokat erősítő mágia, amit bevetettem béklyóba kötötte a bundást.
Hosszú órák teltek el, mire végre kezdett világosodni odakint és bár a farkas szemmel láthatólag lefárasztotta magát, még mindig küszködött, hogy elmenekülhessen. Ekkor hallottam meg újra a jellegzetes reccsenést, ahogyan a csont törik. Tudtam, hogy hamarosan vége lesz.

552 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Talán felelőtlenség volt egyből igent mondanom; nem igazán gondoltam át, hogy milyen lesz nyílt terepen felvállalni úgymond kettőnket, de az a tény vigasztalt, hogy nem a városban tervezte a randevúnkat. Volt időm, sőt, lehetőségem megszokni azt, miként… hogyan is néznek majd ránk mások. Hiszen elkerülhetetlen volt, hogy mások felfigyeljenek a találkozónkra, magára a tényre, hogy két srác... De legalább már abban biztos lehettem, hogy a bátyám nem fog kiutálni a világból, ha hazaviszem majd Celian egyszer. Igaz, nem mostanában terveztem, hisz mindegy, mit mondott, még nem álltam készen arra, hogy újabb számomra fontos személyt mutassak be neki. Még mindig élénken élt bennem az, hogy mennyire nem kedvelte Jeffersont, sőt, már-már utálta, pedig… a légynek sem ártott. Legalábbis nekem soha sem és ezt kellett volna Nathanielnek szem előtt tartania. Mindenesetre, még volt bőven időnk arra, hogy bemutassam őket egymásnak… és oh, igen, a nyílt terep és a randi, nos, enyhén szólva is előhozta belőlem némileg a félelmet. Hogyan fognak tánk nézni? Még akkor is, ha csak idegenekről lesz szó. Bár amilyen szerencsém van, biztos, hogy felbukkan egy ismerős arc majd a semmiből.
Celian válaszára én magam is mosolyogtam, majd megköszörültem a torkomat. Nem tudtam, mit is mondhatnék most, mert igazából nem beszélni akartam, hanem odamenni hozzá és… de a láncok már lekötöttek és az idő is sürgetőn haladt előrefelé. Átkozott egy nap.
- Jó, Celian, nézhetnénk úgyis a dolgot, hogy már az lenne a fura, ha nem lenne minden ennyire… fura – Ez aztán a magyarázat, Theo! Le a kalappal. Reméltem viszont, hogy érti, mire gondolok. Manapság már ez a természetfeletti mizéria valahogy természetessé vált a legtöbbek számára. Azok számára, akik előtt nem volt titok, persze. De azt hiszem, ritka volt a tudatlan ember. Úton-útfélen természetfelettibe botlott az ember. Kisgyerekként persze nem hittem, hogy mindez valóság lesz majd egyszer… akkoriban én magam is mesének hittem a vámpírokat, vérfarkasokat, boszorkányokat. Aztán kiderült, hogy nem csak ezek, de sok más lény is létezik. A természet csodái. Vagy átkai. Én biztos, hogy az utóbbi voltam.
- Tudom, hogy tudod… de is tudod, hogy egyszer ráveszlek, ugye? – Játékos fény csillant a tekintetemben, majd megköszörültem a torkomat. Oké, nem akartam kihúzni a gyufát nála, de tényleg vonzott a gondolat, továbbra is, hogy a véremet vegye. Szó szerint mindenemet odaadtam volna neki. Egy barom voltam, valljuk be. De elvette az eszem… Elgondolkodtam egy pillanatra. – Ha nem közvetlenül belőlem innál, akkor sem kellene a vérem? – Újabb hülye kérdés, amiért Celian lemoroghat. Csak így tovább! Inkább megráztam a fejemet, jelezve, hogy inkább ne is válaszoljon. Zavartan néztem félre, aztán a beszűrődő holdfényre. Aztán elkezdődött az átváltozás… a fájdalom, bár az hamar elmúlt, hála a férfi varázsigéinek.
Az időérzékemet ideje korán elveszítettem, aztán az öntudatomat is, hisz helyére a farkasom költözött; mígnem a testemet is teljesen átvette. Hosszú ideig mozdulatlanul feküdtem, a szétszakadt ruhákon, mire végül felemeltem a fejemet. A levegőbe szimatoltam, majd ahogy érzékeltem a láncokat, megvadulva, ijedten próbáltam szabadulni. Vicsorogtam, csaholtam Celian felé, ami végül keserves nyüszülésbe ment át. Az egyik lánc ugyanis belevájt teljesen a nyakamba; vérezni kezdett.

500 words ☾ Storm ☾ note:      ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Volt elképzelésem, hogy mit mondd majd, ha rákérdezek a randira nála, de azért volt bennem egy szemernyi kétely, mert tudtam, ezzel Theo ismeretlen terepre téved. És azért nem olyan egyértelmű és könnyű mindenki számára rájönni és elfogadni, hogy nem csak egy nem felé vonzódik, vagy esetleg egy másik felülírja a klasszikus formákat és struktúrákat. Ezért nem tudtam haragudni senkire, sohasem életemben, mert nekem is problematikus volt egyszer régen ez a téma, és hiába voltam eretnek, ebben a kérdésben ez semmilyen szinten nem jelentett előnyt. Éppen emiatt nem lepett volna meg, ha azt mondta volna a férfi, hogy ezt nem szeretné, hiszen egy randevúval azért mégis csak felvállalta volna a kettőnk közt történteket. És bármennyire is szerettem volna ezt, nem akartam rákényszeríteni semmit sem. A zavarom ennek volt köszönhető leginkább, mert nem voltam olyan biztos a dolgomban egészen addig, amíg Theo nem válaszolt. Oldalra billentettem a fejemet és elmosolyodtam, majd beharaptam az alsó ajkamat.
– Ezt örömmel hallom – ennél csak az lett volna jobb, ha nem így beszéljük meg mindezt, nem teliholdkor, amikor a velem szemben lévő férfi nem láncra verten ült egy templomrom koszos padlóján, és lett volna lehetőségem megcsókolni, de ha már így alakult nem volt mit tennem. Az időre és a természetre nem voltam hatással, sohasem akartam ilyen jellegű varázslattal próbálkozni, pontosan azért, mert túlságosan veszélyesnek ítéltem meg.
– Az sem kifejezetten normális, hogy varázserővel bíró vámpír vagyok – nevettem fel csendesen, mert szórakoztatónak tartottam, hogy az átváltozását „nem normálisnak” titulálta. Ebben a világban, amiben mi éltünk semmi sem volt normális, ha már itt tartunk, hiszen egészen abszurd volt mindkettőnk léte, ahogyan az is, hogy ez a világon máshol is előfordulhatott. Nehéz volt ezen nem nevetnem, mert egyébként tragikusnak tartottam az egészet. Ebből a szempontból hasonlítottam egy régi ismerősömre, aki hozzám hasonlóan eretnek volt, és mindig elég borúsan látta a saját életét. Én a természetfeletti létezését szemléltem hasonlóan. De ezt nem kezdtem el ecsetelni Theonak, egyrészt mert nem volt alkalmas ilyesmire az idő, másrészt a létünk megkérdőjelezése filozófia kérdés volt, és egyelőre változatlanul igaz. Vagyis nem volt értelme vitázni róla.
– Tudom – feleltem egy árnyalattal komolyabban, amikor a férfi célozgatni kezdett ismét. Félreérthetetlen volt. – És én továbbra is ellenzem – mondtam, de még mindig mosolyogtam. Sosem értettem miért voltak annyira oda halandók, farkasok és boszorkányok azért, hogy a legrosszabb rémálmuk valóra váljon és egy vámpír a vérüket vegye. Persze oly’ sok legendás könyv és film mutatja be, hogy a vérivás egyfajta szexuális töltetű aktus a gyilkos és az áldozata között. Micsoda szemfényvesztés! A vér utáni sóvárgás puszta erőszak és ösztön, pont olyan, mint az állatvilág ragadozóinál. Ölnek, hogy éljenek. Ennyi az egész, semmi több. Megráztam a fejemet, de nem kezdtem bele újabb ellenérvek felsorolásába. Nem volt helye ennek most, ezért is mosolyogtam még Theora.
Azután már nem volt velem, nekem pedig erőt kellett vennem magamon, és a varázslatokra koncentrálnom. Ahogy kiejtettem a szavakat a körülöttem lévő öt gyertya lángja fellobbant, engem egyfajta védőbúra alá vonva, így biztosítottam azt, hogy még ha Theo farkas alakban meg is akarna támadni, ne tehesse meg.
– Ignis tutela doloris vinculum infirmi lupus libertas luna saeclum, ignis tutela doloris vinculum infirmi lupus libertas luna saeclum, ignis tutela doloris vinculum… – mormoltam az igét, amellyel egyszerre erősítettem meg a láncokat, s vettem el a hold által kapott erejét a farkasnak, amely lassan alakot öltött a szemem láttára. Hallottam minden egyes csont törését, amit csak reméltem, hogy mindennek fájdalmát enyhítette a varázs. Fogalmam sem volt mennyi idő alatt történhetett, talán több volt fél óránál, talán egy óránál is, mire a kékszemű férfi helyett egy nagytestű farkas feküdt a padlón. Úgy tűnt nincs magánál, de nem akartam kockáztatni, ezért megállás nélkül motyogtam az igézetet. Most jól jött, hogy nem volt szükségem a lélegzetvételekre.

610 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Ahogy belekezdett, zavarba jöttem; már nem is tartottam annyira jó ötletnek azt, hogy rákérdeztem. A körülmények valahogy nem passzoltak a témához, de mégis… talán egy kicsit legalább elterelte a figyelmem az elkövetkezendő szörnyűségekről. Nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de még folytatta, így egy mosollyal be is csuktam. Aranyosnak találtam, hogy ilyesmiken töri a fejét és azt is, hogy látszólag zavarban is volt amiatt, mert mindezeket kimondta.
- A válaszom… szerintem egyértelmű, Cel – Oldalra döntöttem a fejemet. – Elmegyek veled, akár a világ végére is – Alig láthatóan megvontam a vállamat. Kezdett túl természetessé válni az, hogy Celian közelében vagyok, az, hogy mellettem van és nem akartam tőle igazán távol lenni már. Talán… ez az egész tényleg többről szól, mint az az egyetlen egy éjszaka. Sosem gondoltam volna magamról, hogy képes leszek valakihez már ilyen rövid idő alatt is ennyire kötődni. Jobban kötődni, mint egyszerű barát… hiszen Cel több volt nekem.
- Nem mindennapi, ebben igazad van, de… inkább másféle szót használnék rá. Mondjuk azt, hogy bizarr, vagy nem normális, vagy ilyesmi – Felnevettem röviden, aztán ahogy folytatta, sóhajtottam. – Arról a dologról még mindig nem tettem le… - Motyogtam, és reméltem, hogy tudja, mire gondolok. Nem akartam vele veszekedni róla, de valahogy vonzott a gondolata annak, hogy a véremet vegye; ezzel is csak… még jobban az övé lettem volna. Te jó ég, Theo! Miken nem agyalsz… Megköszörültem a torkomat és inkább a beszűrődő holdfényt kezdtem figyelni.
Aztán elkezdődött az átváltozásom. A szavai már nem jutottak el hozzám, csak a tekintetébe kapaszkodtam néhány pillanatig, amíg egymásra néztünk, amúgy átadtam magamat a hold hívó szavának.
Újabb és újabb csontom tört el, majd alakult át valami mássá. Szerencsére a fájdalmat csak tompán éreztem, így sokkal elviselhetőbb volt az egész. Néha rántottam egyet a láncokon, mikor olyan helyen tört csontom, ami erre késztetett, aztán a földre feküdtem elgyengülve. A farkasfű megtette a hatását, még ha azt a maró ízt nem is éreztem a számban. Nem volt erőm túlságosan küszködni az átváltozás ellen és a láncok kapcsán.
Beletelt vagy negyed órába, fél órába is, vagy talán többe; magam sem tudtam, hisz az időérzékemet ilyenkor sikerült elvesztenem; de végül már farkasként feküdtem a földön. Egyelőre nem is voltam hajlandó felkelni a földről, szemeim be voltak hunyva. Egyenletesen lélegeztem, mondhatni nyugodt állapotban. Csak épp nem én voltam már ott, hanem a bennem lakozó farkas; aki már csak egy ösztönlény volt, semmi több… nem én voltam.

394 words ☾ Storm ☾ note:      ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Tudtam, hogy szeretett volna jobb kedvre deríteni, és nem a helyzettel foglalkozni ott a romok közepén, de nem igazán tudtam másra gondolni és figyelni, csak a tényre, látni fogom farkassá alakulni. Önmagában nem az zavart, ami volt Theo, sokkal inkább az, mivel jár számára mindez. Éppen ezért örültem, hogy segíthettem rajta, ha mással nem, azzal hogy enyhítettem a fájdalmán és biztonságosabbá tettem számára az éjszakát a láncok megerősítésével.
– Gondoltam, ha ép bőrrel megússzuk ezt mindketten, megkérdezem, hajlandó vagy-e eljönni velem randizni – mondtam, kicsit zavarba jöttem, mert nem így akartam elhívni, de most már igazából mindegy volt. – És arra gondoltam, elmehetnénk valahová, mármint Mystic Falls-tól és McKinley-től távolabb, ahol nem zavarnak ismerősök minket… vacsorázni, vagy megnézni egy filmet. Szóval tényleg egy rendes randevúra gondoltam – megvontam a vállamat és felnéztem Theora, és azon gondolkoztam, vajon teljesen hülyének gondol-e most vagy sem. Őszintén szerettem megadni a módját egy ilyen eseménynek, de azt is tudtam, hogy lehetséges, ő nem akarja ezt ilyen gyorsan nyilvánosság előtt. Elmosolyodtam, amikor arról beszéltem, hogy akár moziba is mehetnénk, az egy biztonságos dolognak tűnt a fejemben. Bár az is igaz volt, és ezt nyilván a férfi is tudta, engem nem zavart volna sehol sem, ha mások láttak volna kézen fogva minket vagy csókolózni az utcán, ám azt sem akartam, hogy Theo rosszul érezze magát. Ezért is gondoltam arra, hogy elmehetnénk messzebbre, ahol el tudunk vegyülni és ahol egyetlen percre, de úgy tehetünk, mintha normálisak lennénk, mintha neki nem kellene minden teliholdkor kínok között átváltoznia, én pedig nem lennék vénségesen vén egy fiatalember testébe zárva.
– Pedig szerintem intim – jegyeztem meg, amikor a farkas kifejtette, hogy még sosem nevezték így ezt a helyzetet. – Mármint nem olyan értelemben, ahogy általában használják az emberek, de mégis az. Tudod, cseppet sem mindennapi és elég magánügy szerintem. Legalábbis én ezt gondolom – oldalra billentettem a fejemet és az járt az agyamban, hogy rá kellett volna gyújtanom, mielőtt ideértünk. Bár az is lehet, hogy Theonak volt igaza, és be kellett volna tépnünk. – Azt hiszem, számomra az is intim lenne, ha látnál táplálkozni – egy kicsit elmerengtem, miközben ezt kimondtam. Azt nem tettem hozzá, hogy némiképp az is meghitt volt, amikor a kollégiumban megvágta a kezét és látta az arcomat eltorzulni és az agyaraimat előbújni… de talán értette, hogy erre is céloztam.
Követtem a tekintetét, ahogy kinézett a romos falak és tetőmaradványok között. Már majdnem betetőzött a hold, és a szótlanságából megértettem, hogy mit is jelentett mindez. Abban a pillanatra hallottam meg a félreismerhetetlen zajt: a jellegzetes roppanás, ahogy a csont törik el. Nem tudtam, konkréten Theo melyik csontja adta meg magát a vérfarkasnak, ami benne lakozott, de nem is érdekelt. Tudtam, mire vállalkoztam, ám mégsem készültem fel egészen arra az érzésre, ami a hang után rám tört.
– Végig melletted leszek – mondtam abban az egyetlen pillanatban, amikor találkozott a tekintetünk, azután lehajtottam a fejemet és koncentrálni kezdtem a varázsigékre. Most már nem csak a fájdalomcsillapító igét mormoltam, hanem azt is, amellyel a láncokat kívántam megerősíteni. A gyertyalángok körülöttem ismét megnyúltak. Néhány percig nem néztem fel, próbáltam kizárni a csontok törésének hangját. Amikor kinyitottam a szememet a láncok halványan derengtek a sötétben, ami megnyugtató volt, hiszen működött a varázs, az viszont kevésbé volt szívderítő látvány, hogy láttam Theot szenvedni. Bár nem tudtam, mennyire vettem el a fájdalmát, nem hagytam fel ezzel az igével sem, mert enyhíteni biztosan enyhítette mindazt, amin keresztül ment. Mély lélegzetet vettem és folytattam a kántálást.

559 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Habár nem éreztem, hogy marja a torkomat a farkasfűvel kevert víz, tudtam, hogy égeti és kaparja. Már csak Celian szótlanságából is ítélve ezt. Elpillantottam végül felé és próbáltam viccesre venni a figurát, oldva ezzel a hangulatot, de azt hiszem, ez nem pont úgy sült el, ahogyan akartam. Főként a keserű mosolya láttán éreztem ezt. Elhúztam a számat, majd a szavaira nagyot nyeltem.
- El is mesélheted akár, mire gondolsz. Addig is tereled vele a gondolataimat – Ideges voltam, mégha annyira nem is mutattam ki. A szívem hevesen vert és valahol azt kívántam, bár máris reggel lenne. De hosszú éjszaka várt ránk. A folytatásra meglepődtem. – Intim? Ezt a szót sem használta még senki erre a… helyzetre – Vontam vállat. – Nem kell zavarban lenned emiatt, vagy ilyesmi. Igazából annak jó, aki eddig nem látta ezt az egészet… még a bátyám sem volt velem soha. Ma velem akart jönni, de mondtam neki, hogy már van társaságom – Elmosolyodtam halványan, majd nyitottam a számat, hogy mondjak még valamit, azaz folytassam a gondolatmenetet, de éreztem, ahogy eltörik a karomban egy csont. Bár a fájdalmat nem éreztem annyira intenzíven, de talán pont emiatt lepődtem meg. Máris…? Még nem vagyok erre felkészülve. Nem néztem el Celian felé, nem akartam látni, hogy esetleg kétségbeesve figyel engem, vagy ehhez hasonló. Újabb csontom tört el, a testem beleremegett, majd végül a földre kényszerített. Egy nyögés elhagyta a számat, miközben próbáltam összébb húzni magamat. Kezdtem érezni a fájdalmat, habár ha Celian mormolta azt a varázsigét, akkor hamar enyhült is az érzés. Felpillantottam arra a rése, ahol beszűrődött a holdnak a fénye, majd összepréseltem az ajkaimat. Aztán újabb csontom tört, ezúttal valószínűleg az egyik bordám. Belerázkódtam, a láncokat is meghúztam hirtelen az érzés kapcsán. Aztán megmarkoltam a láncokat, amennyire tudtam.

285 words ☾ Storm ☾ note:      ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Kicsit megkésve kapcsoltam csak, látva Theo arcát, hogy a létezésem megkérdőjelezése, nem volt kifejezetten kedves megjegyzés. Ettől függetlenül igaznak tartottam továbbra is, bár figyelembe vehettem volna, hány számára fontos és különleges embert veszített el rövid élete alatt. Nem állt szándékomban ezzel is felpiszkálni a rossz érzéseit, csak simán hülye voltam. Néha elvesztem az empátiára való képességemet, ha olyan elméleti kérdésekbe merítkeztem, mint a mágia használata és következményei. Ezért is örültem, hogy végül elterelődni látszott a beszélgetés, még ha nem is élesen.
Tudtam, hogy neki is feltűnt az elszólásom, talán az is, hogy másként akartam folytatni a mondanivalómat, és ez az érzés belülről feszített, ám nem akartam most megvitatni a kettőnk között kialakultakat. Sem a hely, sem pedig az idő nem volt alkalmas ilyesmire, arról nem is beszélve, hogy cseppet sem tartottunk még ott, egyikőnk sem, hogy komolyabb érzésekről beszéljünk. Nem akartam siettetni a férfit, hiszen kettőnk közül én eléggé ráértem, valószínűleg több száz évem volt még hátra, ha nem több.
– Nincs miért haragudnom – ráztam meg a fejemet végül. Az arcomon halvány mosoly futott át, amiatt ahogyan kifejezte magát a varázserőm kapcsán. Persze nem kinevettem, sokkal inkább aranyosnak találtam.
A templomromok között haladva a beszélgetés témája kettőnkre terelődött és amilyen bátor kérdést tett fel Theo először, olyannyira fojtotta belé a szót a válaszom, majd az újabb pimasz megszólalásom. Bár nem annyira értettem miért érezte magát ennyire zavarban a srác, édesnek találtam most is, mint minden alkalommal, amikor hasonlóan reagált. A tekintete tetszett ilyenkor leginkább, nagyon őszintének találtam. Mégsem értettem, hiszen amikor megvágta magát a kollégiumi szobában, nem jött zavarba így, akkor sem, amikor megcsókoltam. Ahogyan az sem zavarta, hogy a mozdulatain felejtettem a tekintetemet, egészen addig, míg nem közeledett felém. A rövid csókot magamra kellett erőltetnem, hiszen nem volt felesleges időnk arra, hogy nyelvcsatát vívjunk… majd talán máskor. A felszólítására nem válaszoltam, és szerintem ő is pontosan tudta, hogy még ha meg is támadt volna, akkor sem hagytam volna magára. Itt akartam vele lenni, végig, vigyázni akartam rá. Theo közelében a legszentimentálisabb énem tört a felszínre, amelyet talán még senki nem hozott ilyen élesen ki belőlem. A hangját hallva még nem fejeztem be a bűbáj mormolását, hiszen annak ellenére, hogy ő nem érezte a fájdalmat, én hallottam, ahogy a speciális koktélja marja a nyelőcsövét és a száját. Erre a hangra nem voltam felkészülve. Velem szemben ült a padlón már, amikor elhallgattam és ő kérdezett. Keserű mosoly jelent meg az arcomon, amit jól láthatott, hiszen a gyertyák fénykörében ültem.
– Azt, hogy jobb programot is el tudok képzelni egy randevúra. De ha túl vagyunk ezen, majd megmutatom, mire gondolok – jegyeztem meg, aztán lehajtottam a fejemet és kicsit megráztam a fejemet. Felnézve láttam, hogy Theo már nem mosolyog, hiszen bármikor elkezdődhetett az átváltozása. – És borzasztó intimnek érzem, hogy itt vagyok veled – mondtam mosolytalanul, az egyik gyertya lángját figyeltem, ahogy táncolt a kanóc tetején. Valóban úgy éreztem, hogy valami olyasmit fogok látni, amihez nincs igazából közöm, és ez kissé zavarba hozott, bár talán ez fel sem tűnt eddig Theonak.

494 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Hosszú perceken át a bátyám, a mágia és a természet rendjének felborítása volt a téma, aztán az, amit mondott, valahogy kizökkentett belőle. Abból, hogy a bátyámért aggódjak, ugyanis bár nem akarta, de valahogy mégis sikerült önmagára terelnie a figyelmemet. A gondolat, hogy ő megszűnhetett létezni, vagy egyszerűen csak ez a feltételezés… nem, nem akartam belegondolni ebbe. Pontosan ezért nem is akartam újfent kötődni senkihez, hisz eddig mindenki eltűnt, vagy meghalt körülöttem. Egy kész listát írhattam volna az efféle szeretteimről és nem… nem akartam újabb nevet felvésni rá.
A mosolya valahogy nem nyugtatott meg és ez lehetséges, hogy az arcomra is kiült néhány hosszabb pillanatra. Sőt, valahogy még rosszabbá tette az a röpke mosoly ezt az egészet. Szinte gyomorgörcsöm lett az előbbi gondolattól. Nem értettem vele egyet. Nagyon is kell, hogy létezzenek vámpírok… hisz így ő is itt lehet. Ráadásul velem.
Azonban ami ezután történt, jobban mondva az a félmondat… egy részem talán megérezte, hogy valami mást akart mondani a „féltelek” helyett, egy másik részem viszont még tiltakozott az efféle gondolatok ellen. Hisz túl friss volt ez az egész köztünk és… féltem, hogy elhamarkodottan jelent ki bármelyikünk is komolyabb dolgot. Érzelmet. De igen, kötődtem hozzá, fontos lett és nagyon is megkedveltem… és éreztem, hogy ebből több lehet. De nem akartam siettetni. Vagy csak féltem.
- Te csak az igazat mondtad el, Celian. Kettőnk közül pedig te vagy a mágia-zseni, nem pedig én. Szóval… tényleg ne haragudj rám – Pillantottam rá a szemem sarkából. A tekintetem elidőzött rajta, majd az ezt következő szóváltás hatására nagyjából a bőrszínem megegyezett egy rákéval… így hát elindultam befelé és csak félvállról válaszoltam. Aztán kissé megrökönyödtem.
- Dehogyis! Én csak… - Mély levegőt vettem és végül egy szó nélkül haladtam tovább. Valahogy furcsa volt. Sosem éreztem magamat ennyire zavarban mások előtt, mint előtte. Nem olyan volt, mint egy lánnyal kavarni, vagy beülni valahova meginni valamit… a lányok bókjai a legtöbb esetben nem jelentettek semmit. Egyedül talán Tatia mellett éreztem hasonlóan magam, mint most Cel mellett. Még egy név az említett listán, igen… az eltűntek listáján.
A gondolataimat maga a hely csodásan elterelte végül, hisz közeledtünk a megmásíthatatlan program felé. Mert persze, annyira jó móka bundát ölteni és vadállattá válni… Celian szavaira bólintottam egyet, s nem is fűztem hozzá semmit. Már amúgy sem volt menekülésre lehetősége. Aztán nekiálltam a teendőimnek, elég rutinosan, hisz elégszer csináltam már, hol így, hol úgy. Láttam viszont, hogy a férfi tekintete elidőzik rajtam és talán pont ez adta meg a löketet ahhoz, hogy odamenjek hozzá. Csak egy puszit akartam lehelni az arcára, de elfordította a fejét, így az ajkaink érintették egymást. Lehunytam a szemeimet és így csókoltam lassan vissza, gyengéden. Hamar elszakadt tőlem, én pedig megköszörültem a torkomat. Bólintottam.
- Jól van. Vagyis… vagyis nem. Ha nagyon rosszra fordulnak a dolgok, menj ki. Nem akarok rád támadni – Még ha a harapásom rá nem is teljesen ártalmas… nem akartam bántani őt. Kiélveztem a pillanatot, amíg a homlokunk összeért és legszívesebben így maradtam volna, de nem lehetett.
Visszaléptem az üveghez, hogy ihassak abból a csodálatos vízből, amit magamnak kevertem. Láttam, hogy nem figyel rám, de nem is volt ez meglepő. Látható volt a szenvedésem, még ha hangot ennek nem is adtam igazán. Újabbat kortyoltam, de kb. ekkortájt kezdhette el a bűbájt, ugyanis lassan enyhült a karapó, maró, égető érzés a torkomban. Megittam ennek hatására az egész üveg tartalmát és ahogy elemeltem a számtól, Celianra néztem.
- Használt… legalábbis ennél – Célzásképp megemeltem az üres üveget, majd leraktam valamerre. Némileg igazítottam a láncokon, megerősítve azokat, majd egyszerűen leültem a földre. Fáztam, hisz nagyjából semmi sem maradt rajtam a nadrágon kívül… és ez a templom rohadt hűvös kis hely volt. – Tehát… sosem láttál még farkast átváltozni élőben? Mit érzel most, közel a pillanathoz? Izgatott vagy? – Kérdezgettem csipkelődve, mosollyal az arcomon. Oldani akartam a hangulatot, ami amúgy is túlságosan feszült volt. – Tudod, ha tetszik, akkor minden hónapban van rá egy ingyen jegyed – Tettem hozzá, továbbra is mosolyogva, mielőtt rápillantottam volna az órára, majd ki a réseken, ahol a fény beszűrődött. A hold már majdnem teljes volt… talán csak perceken múlt, hogy elkezdődjön ez a mizéria. Nagyot nyelve néztem vissza a férfira. A mosolyom ekkor már halványabb volt.

687 words ☾ Storm ☾ note:      ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Bántani akartam a legkevésbé Theot, mégis úgy éreztem, minden szavammal ezt tettem, és kezdett bántani, hogy belefogtam a monológomba. Azzal próbáltam vigasztalni magamat, hogy semmilyen rossz szándék nem vezetett, s leginkább megvédeni akartam ezzel is. Mégis ott motoszkált bennem, hogy tönkretettem valamit, ami a férfi számára csoda volt és tökéletes, főként hogy annyi szörnyűség után történt mindez vele. Bűntudatot éreztem, amiért nyilvánvalóan elkeserítettem és kiborítottam a bátyja visszatérésével kapcsolatban, pedig őszintén csak azért mondtam mindezt el, mert annyi idő után, nem tudtam nem arra gondolni, hogy a természet energiáját bolygatta meg a boszorkány a fiú visszahozásával. Láttam Theon, hogy az sem segített, amikor megjegyeztem, hogy a vámpíroknak semmilyen formában nem is kéne létezniük. A kijelentés igaz volt, hiszen minket Esther kreált az önzőségétől vezérelve. Az érintése kizökkentett a kissé kedvetlen állapotomból, és rápillantottam, rámosolyogtam, nagyon is őszintén, de nem mondtam semmit, mert nem tudtam volna mit mondani. Hiszen a létezésemben tagadhatatlanul ott volt egy szörny létezése is, s megannyi másik szörnnyé is, még ha nem is közvetlen módon, hiszen az évszázadaim alatt nagyon keveseket változtattam át, pontosan azért, mert tudtam, ha egyszer az ősiek rám lelnek, annak akár végzetes következményei is lehetnek. Ezt nem akartam kockáztatni, nem akartam senki életét kockáztatni, hiszen épp elég veszélyt jelentettem én magam az emberiség azon részére, akik ereiben zubogott a meleg vér.
Elfordultam tőle, és szó nélkül indultam tovább, mert valahogy úgy éreztem, nem tudok a szemébe nézni anélkül, hogy kibökjem, amire gondoltam az előbb. Életem során sok kapcsolatom volt, de valahogy egyik sem alakult ki ilyen gyorsan… Bár ez nem igaz, Theoval semmi nem alakult igazából gyorsan, én mégis azt éreztem, hogy nagyon kötődtem hozzá alig néhány nap után. Nem tudtam mit kezdeni hirtelen ezzel. Valószínűleg, ha nem telihold lett volna és ha ő nem vérfarkas, akkor nem zavart volna mindez, s elmondtam volna neki, de így nem akartam tovább terhelni semmivel sem. Volt éppen elég problémája ma estére.
– Nem vagy gyerekes – sóhajtottam fel és megráztam a fejemet. – Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni a paranoiámmal, én csak… – nem fejeztem be a mondatot, igazából nem tudtam, hogy fejezhetném be, de reméltem értette, mire akarok kilyukadni.
Ahogy elindultunk befelé a templomromok közé, a vetkőztetésére vonatkozó megjegyzésemmel nagyon is sikerült zavarba hoznom. Elnevettem magamat, amikor nehézkesen kinyögött egy választ. Örültem, hogy kicsit oldottabb a hangulat kettőnk között mostanra.
– Elvitte a kis farkas a nyelved? – kérdeztem vissza pimaszul, mert őszintén tetszett, hogy ennyire zavarban volt. Bár nem nézett rám, ismertem az arckifejezését ilyen helyzetben, a szemeit, amibe bele volt írva, hogy a zavara ellenére tetszik neki, amit mondtam. Az elképzelés, ami a fejemben élt korábban Theoról, ezzel nehezen volt összeegyeztethető, hiszen mint az egyetem egyik legszexibb pasija a legtöbb csaj rá volt cuppanva, és ez valahogy nem zavarta őt. Mégis velem úgy viselkedett, mintha sohasem flörtölt volna senkivel sem. Nem tudtam ez miért van, de nem akartam most ebbe belemenni.
A romos templomépület belsejében nem volt nagy tisztaság és rend. Egykori ruhák darabjai hevertek szanaszét a láncok környéként, vér fröccsent a falra egy helyen, s csak remélni mertem, hogy nem Theo vére volt az. Mindenhol a farkasszag uralkodott és tudtam, hogy nem lesz egyszerű éjszakánk, mert mégis csak egy vámpírral szemben fog átalakulni, és ugyan soha nem menekültem vérfarkas elől, tudtam, hogy faji adottságaink miatt nem szívleli egymást a mi fajtánk. Főleg nem teliholdkor.
– Nem megyek sehová – mosolyogtam vissza a férfira, majd kipakoltam a cuccaimat a régi, koszos és kopott templompadlójára és ahogy egy intéssel meggyújtottam a gyertyákat halovány, derengő fény jelent meg a sötétben. Nem adott különösebb világosságot, de annyit igen, hogy lássunk mindketten, nem mintha én eddig nem láttam volna. Aztán figyeltem, ahogyan lepakolta a dolgait az asztalra, leterítette a pokrócot és aztán levette a pólóját. Nem tudtam nem megbámulni a mellkasát és a hasfalát, miközben a farkasölőfüvet a kulacs vízbe tette. Amikor felnézett az arcomra, épp megnyaltam az ajkamat, és egy pillanatra belefeledkeztem a mozdulatba. Végül megköszörültem a torkomat, és beletúrtam a hajamba. Szerettem volna elszívni egy cigit, de végül elvetettem ezt a gondolatot. Azóta az este óta nem láttam ruha nélkül, és azt hiszem ez kicsit összezavart. Amint közelebb jött Theo, hogy megpuszilja az arcomat, elfordítottam a fejemet, és megcsókoltam. Csak röviden, mert bár sokkal hosszabban szerettem volna, de erre nem volt lehetőségünk most. – Végig itt leszek – mondtam csendesen, a homlokomat egy pillanatra az övének nyomtam, aztán hagytam, hogy folytassa az ilyenkor szokásos rutinját. Figyeltem, ahogy beleivott a vízbe, hallottam, ahogy a farkasfű végig marja a torkát, a hangtól felállt a hátamon a szőr. Nem bírtam ránézni.
– Akkor kezdjük el – bólintottam végül én is, és leültem a gyertyát által határolt körbe, az ölembe vége a varázskönyvet, majd felütöttem a kellő varázsigénél, az elejéből pedig előhúztam egy lapot, amelyre kimásoltam a másik igézetet. Az utóbbival kezdtem, amely az átváltozás gyötrelmeit volt hivatott enyhíteni. Nem tudtam mennyire hatásos, így most, amíg Theo eszénél volt, ki akartam próbálni. Ha nincs haszna, feleslegesnek láttam kántálni. Ahogy belekezdtem a latin szövegbe a gyertyalángok megnyúltak. A férfira pillantottam és vártam, hátha érzékel valamiféle különbséget.

825 --- living you life cutthroat
note:  
kredit