☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Érdeklődő pillantást vetettem rá, ahogyan belekezdett, aztán némileg ellágyultak a vonásaim a következőkre. Kedves volt tőle és értékeltem, de egy részem viszont úgy volt vele, hogy felesleges hímes tojásként bánnia velem.
- Figyelj, én csak azt akarom, hogy ne félj önmagad lenni mellettem… vámpír vagy, így nem fogok megsértődni, ha úgy is viselkedsz – Elmosolyodtam szelíden és tényleg nem akartam tovább akadékoskodni, vagy veszekedni, de tényleg így gondoltam jónak és helyesnek. Nem akartam őt megváltoztatni vagy épp lekorlátozni. Meg akartam hagyni annak, aki volt. Hiszen mi jogon kérhettem volna tőle, hogy változzon meg értem, csak azért, mert… mert épp alakul közöttünk valami? Én sem rejtegetem előle a vérfarkasságom, látni fogja a bennem tomboló vadállatot és ez… ez is én vagyok. Ha elfogadja, akkor pedig boldog vagyok. Én is elfogadom őt vámpírnak, azzal együtt, hogy olykor vérre van szüksége. Nagyot nyeltem a gondolataimra, majd végül belementem az ivászatba is. Egy pohár nem árt meg, sőt, talán segít is oldódni. A feszültség valahogy egyre nőtt bennem, ahogyan egyre közelebb kerültünk az estéhez. Úgy viselkedtem, mintha az első átváltozásomról lenne szó, pedig közel sem így volt.
Meglepődtem a szavaira és ez az arcomra is kiült olyan módon, hogy néhány pillanatig csak pislogtam rá.
- Kényelmetlennek? Ne hülyéskedj, Cel – A karjára simítottam, mielőtt beléptünk volna a Grillbe. – Nem érzem annak azt, ami kettőnk közt folyik. Csak új, de ezt tudod – A tekintetébe véstem egy pillanatra a magamét, mielőtt tovább indultunk volna. Aztán bólintottam neki és elmentem keresni magunknak egy helyet.
A szomorú emlékek azonban hamar elárasztottak és néhány másodpercig lefagyva figyeltem azt a boxot, ahol Vele találkoztam újra, vagy épp először… és minden beugrott, ami utána történt. S az, hogy azóta nem láttam. Hetek teltek el, sőt, talán már egy hónap is… vagy több? Egy idő után már nem számoltam a napokat. De fájt, hogy csak úgy kisétált az életemből ő is, mint eddig mindenki. Ezért is féltem Celiant illetően. Mi van, ha… ha most itt van, de pár nap, hét múlva köddé válik és eltűnik? Túl fontossá vált. Nem akartam elveszíteni, de túlságosan pesszimista voltam és nehéz volt kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat.
Végül leültem, és próbáltam visszavarázsolni az előbbi, vidámabb arcomat magamra, de valahogy nem ment tökéletesen és tudtam, hogy az álcám nem fog sokáig tartani. Ahogy megjött Celian, halványan rámosolyogtam és egyből megfogtam a poharat.
- Egészségedre – Csilingelve értek egymáshoz a poharaink, majd belekortyoltam a konyakba. Érdekes íze volt, de tetszett. Már épp megjegyeztem volna, hogy milyen remek az ital választás, mikor rákérdezett. Mondtam már, hogy az álarcok hosszan való fenntartásában nem vagyok jó?
- Hát… nem mondanám, hogy baj. Vagyis… csak emlékek – Leraktam a poharat, majd az ujjaimmal az asztalon kezdtem dobolni kissé feszültebben. A bátyámról még nem tudtam, vagyis nem akartam beszélni, de erről… Sóhajtottam egy aprót, majd elböktem a fejemmel a hátsó boxok felé, oda, ahol három lány csacsogott jókedvűen.
- Ott, annál a boxnál tudtam meg, hogy a legjobb barátom, azaz Jefferson halott. Kissé felszakította a sebeket bennem a hely… számíthattam volna rá, de nem tettem – Vállat vontam, majd visszavettem magamhoz a poharamat és megittam belőle a maradék konyakot. – És az, aki elmondta mindezt… nos, ő meg ezt a találkozót követően eltűnt – Celianra emeltem a tekintetemet végül.

530 words ☾ Storm ☾ note: legyél önmagad, Cel   ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Nem különösebben ismertük egymást, annak ellenére, hogy rögtön az első beszélgetésünk után lefeküdtünk egymással. Hitegethettem volna magamat azzal, hogy ez furcsa, de valójában a sok évem alatt jó pár kapcsolatom volt, hol hosszabb hol rövidebb ideig, hol érzelmekkel hol abszolút komolytalanul. Miután átváltoztam eretnekké már nem kellett aggódnom, hogy ki és mit fog szólni majd hozzám, nem kellett tettetnem magamat, hiszen ha úgy óhajtottam, mindenki megbűvölhettem a terembe, hogy ne is emlékezzen rám. Ennek bizonyos korokban nagy hasznát vettem. Csalás volt persze, de nem rágódtam ilyesmiken. Az örökkévalóság túl hosszú, ha az ember állandóan a múltba tekintget és lelkiismeretfurdalása van a tettei miatt. Én pedig eldöntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget, amit kaptam. Ezer év alatt rengeteg mindent át tudtam értékelni. Például azt is, hogy ha esélyem van a szerelemre, egy társra, akkor ne menjek el mellette.
– Ne vedd rossz néven, én csak… – mély levegőt vettem, mielőtt kinyögtem volna valami értelmeset: – Te nem a vacsorám vagy, és nem akarok folyton a véredre gondolni, ha veled vagyok. – Ez ugyan az csak az egyik ok volt, de igaz volt. Így is rettentő csábító volt, főleg hogy azon a délutánon megvágta magát, és megízlelhettem a forró, édes vérét, amit sosem fogok tudni elfelejteni. Kiváltképp most, amikor nem táplálkoztam emberekből, csak a tasakokból. Az új kor csodája: a vérkészítmény, ami oly sok emberéletet megmentett már. S nem csak a kórházak sürgősségi osztályain, hanem az átlag hétköznapokon is, azon vámpírok elől, akiket nem a gyilkos ösztön vezérelt.
Csak bólintottam, amikor belement, hogy igyunk egyet. Láttam rajta, hogy feszült, és ezen nem annyira csodálkoztam a telihold tekintetében. Éppen ezért gondoltam, hogy nem árthat meg egy ital sem neki, sem nekem, attól még messze nem leszünk olyan tompák, hogy hibázzunk ma este. És be kellett vallanom, én is ideges voltam, még úgy is, hogy tudtam, ősiként nem halhatok bele egy vérfarkas harapásába, s azt is, hogy a mágiámmal valóban tudok majd segíteni a férfinak. Bár eddig ez nem került szóba, de felkészültem az éjszakára, előszedtem a varázskönyveimet és előkerestem minden olyan varázst, ami releváns volt ahhoz, hogy legyengítsem Theot és megerősíthessem a láncait.
– Csak nem akarom, hogy kényelmetlennek érezd, ami kettőnk közt történik – feleltem mielőtt beléptünk volna a bárba. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem feszélyezett volna a küszöbön való átkelés, hiszen ez egy sarkalatos pontja volt a kényelmemnek és az életem egyszerűsítésének. Néhányszor előfordult már, főleg pár száz évvel ezelőtt, hogy kint rekedtem, és igen nehéz lett volna megmagyarázni, hogy nem tudok belépni valahová, hacsak nem invitálnak be. Szerencsére ez ennél a helynél nem állt fenn, így könnyűszerrel bejutottam.
– Mindjárt jövök – mondtam, s elindultam a pult felé, hogy a két italt megszerezzem, közben pedig körbepillantottam a helyiségben. Nem volt kifejezetten zsúfolt hely, de ez nem is volt meglepő, tekintve, hogy Mystic Falls sosem volt igazán nagyvárosias. Persze ennek is megvan a bája. Én alapvetően nem rajongtam a kisvárosokért, bár időről-időre megfordultam az ehhez hasonló helyeken. Nem volt különösebb oka, inkább csak az utamba akadtak. Azt hiszem, eretnekként a városok azért voltak vonzóbbak, mert sok ember között elveszett és nem hiányzott senkinek az a néhány, aki az áldozatommá vált.
A pultnál kikértem a kétszer négy cent konyakot. Egy röpke pillanatig megfordult a fejemben, hogy megigézem a pultost, de végül arra jutottam, hogy itt, ebben a városkában talán nem szerencsés felfedni, hogy nem egyszerű ember voltam, így végül elővettem a tárcámat és fizettem. A „zsákmánnyal” elindultam Theo felé, a szívdobogását hallgatva nem volt nehéz megtalálnom, hiszen egyetlen pillanatra sem vesztettem el.
– Parancsolj – tettem le Theo elé a poharat, majd leültem vele szemben. – Egészségedre – emeltem fel a saját italomat, megvárva a férfit, hogy ő is így tegyen, s koccinthassak vele, majd belekortyoltam a fényes, aranybarna konyakba.
– Van valami baj? – kérdeztem aztán a velem szemben ülő férfira pillantva, mert úgy tűnt, valami kizökkentette az eddigi nagyjából jó hangulatából.

626 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Talán naivság volt bíznom benne. Bevallom, lehet őrültség volt. Nem ismertem őt túl jól, nem tudtam róla sokat, sőt, igazából nagyon semmit. Mégis… ha veszélyes lett volna rám nézve, akkor az első esténk nem úgy alakul, ahogyan végül alakult. Megölhetett volna, vagy legalább a véremet vehette volna, de nem bántott. Úgy vélem, képtelen lenne bántani engem. Most még legalábbis… nincs oka rá. Nem tudja, milyen vagyok valójában. Nem tudja, mennyire kiborító tudok lenni és féltékeny és ezernyi negatív tulajdonság. Viszont nem akartam megmutatni neki a rosszabbik felemet. Ha már… ha már kedvelt így, ahogyan vagyok, nem akartam felfedni a rossz tulajdonságaimat. Pedig volt belőlük bőven.
- Sajnálom… - Jegyeztem meg csendesen a szavaira, de egyelőre úgy voltam vele, hogy ejtem a témát. Persze, a makacsságom miatt tudtam, hogy előbb-utóbb majd újra előhozakodok vele, de nem így, nem ilyen körülmények között.
Nem úgy tűnt, mintha megleptem volna a szavaimmal, ami egyszerre adott okot az aggodalomra és egyszerre nyugtatott meg, mondván… nem feltételez rólam rosszat.
- Hééé – Oldalba böktem játékosan. – Jól van, meggyőztél. Talán nem árt, ha ellazulok kicsit – Vállat vontam. Lazának akartam eleve tűnni, de kételkedtem benne, hogy Celiant át tudom verni vele. Viszont a drogokra és az ehhez hasonló dolgokra visszatérve egy pillanatra… érdekes, hogy nem váltam függővé. Mindazok után, ami történt, durván belemenekültem ebbe a világba, sőt, már azelőtt is volt, hogy használtam egy-egy könnyebb drogot. Jól emlékszem arra az estére, mikor Jeffel kipróbáltam életemben először… majd azon az éjszakán összevesztem végérvényesen a bátyámmal és utána minden megváltozott. Jeffhez költöztem, ezzel megkezdve az új életemet. De ezt nem sokáig élvezhettem, hisz… ami ezután jött, az újfent változásokat hozott az életembe és ez már nem igazán volt ínyemre. Mindenkit elveszítettem lassan. Jeff eltűnt, a bátyám meghalt… Gyengén ráztam meg a fejemet, kiűzve a fejemből ezeket a dolgokat, majd nagyot nyelve lépkedtem tovább.
Igen, a bátyám… ő visszatért. S azt hittem, hogy Jefferson is visszajött. De nem ő volt az, hanem Zack. Ez az egész téma… a bátyámtól kiindulva… kész érzelmi lavinát indított el bennem. Mély levegőt kellett vennem, hogy ne szaladjanak ki a szavak a számon. Nem akartam terhelni vele Celiant. Zackről még neki sem meséltem és… a fenébe is.
Celianra próbáltam koncentrálni és sikerült is. A hangja, a megjelenése, az, hogy itt volt velem: egyszerűen megnyugtatott szép lassan.
- Sokat jelent ez nekem. Mármint… hogy nem siettetsz. Nem csak a mostani témát illetően, hanem úgy általánosságban – Magyaráztam, némiképp már zavartan, ahogyan őt fürkésztem. Kedvelem. Igen. S ez azt hiszem, félelemmel töltött el. A szavaira nagyot nyeltem és lopva az ajkaira pillantottam, majd egy mosollyal inkább félre. Nem tudtam, mit reagálhatnék rá, így inkább csak utat engedtem a pillanatnyi zavaromnak. Talán egy idióta kis tini lányhoz hasonlíthatott a viselkedésem, de… de mindegy is.
- Oké, foglalok helyet magunknak és nem, nem kérek mást, köszi – S azzal el is indultam a boxokhoz. De megtorpantam. Megpillantottam azt a boxot, ahol legutóbb Jeffet, azaz Zacket láttam. Mármint itt találkoztunk újra, azaz először. Zavaros. Jeffet láttam, mégis Zack volt ő. S a pillanat, mikor mindent elmondott…
Kissé lefagyva figyeltem a helyet, ahol most néhány lány ücsörgött. Csacsogtak és nevetgéltek, mintha a világon semmi gondjuk nem lenne.
Azonban, mielőtt Celian aggódni kezdhetett volna, megráztam a fejemet és kerestem egy szabad boxot magunknak. Oda ültem le és néztem magam elé, kissé úgy, mint aki szellemet látott. Pedig nem így volt. Hátradőltem végül a széken, s a fejemet is némileg hátradöntöttem, majd így pillantottam el a pult felé, azt lesve, Celian mikor jelenik meg az italokkal.

579 words ☾ Storm ☾ note:  Celian    ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Egy halvány mosoly jelent meg a szám sarkában, amikor azt mondta bízott bennem. Kétségtelenül nem szolgáltam rá, mégis örültem neki, hogy így volt, akkor is, ha veszélyesnek tartottam az ajánlatát. Nem ismerte a bennem lakozó kiéhezett szörnyeteget, és én nem is igazán tudtam úgy formába önteni, mint ahogyan ő átváltozott minden teliholdkor vadállattá.
– Hízelgő, hogy ennyire bízol bennem, de igazad van: hülyeségnek tartom az ötletedet – feleltem immár nevetve, elvéve ezzel az egész beszélgetésnek az élét. Nem akartam újra kezdeni ezt a vitát, amely eddig szinte minden rövid találkozásunkkor felmerült. Különösen ma nem akartam ezzel törődni. Volt mára sokkal nagyobb gondunk, mint azon vagdalkozni, hogy miért nem kívánom feltépni a meleg bőrt Theo testén.
A magyarázatára meg sem rezdültem. Őszintén szólva cseppet sem érdekelt, hogy milyen szerekkel kísérletezett, hiszen szemmel láthatólag nem volt függő. És nem állt volna jól, ha elkezdek vádaskodni, mivel én magam is kipróbáltam minden lehetséges módját a tudatmódosításnak… kisebb és nagyobb sikerekkel.
– És én még féltem, hogy megrontalak – jegyeztem meg kissé gúnyosan, az arcomon mosoly játszott, miközben haladtuk előre. – De így főleg elvárom, hogy ne narancslét igyál – csipkelődtem tovább, nem bírtam megállni, hogy ezt ne szóljam meg, mert annyira ambivalensnek tűnt az egész. Ennek ellenére láttam benne azt a puhaságot, ami miatt megértettem, hogy miért próbálkozott drogokkal. Amin átment, cseppet sem volt könnyű, ebben egyáltalán nem kételkedtem, és biztos voltam benne, hogy rettentően megviselte a szerettei elvesztése. Az érzékenysége, az embersége vonzott azt hiszem, éppen azért, mert belőlem az éveim alatt olyan sok elveszett mindebből. Theo nyilván ellenkezne, ha ezt hangosan kimondtam volna, ám nem ismert, még akkor sem, ha olyan nagyon nagylelkűen bizalmat szavazott nekem az első komolyabb beszélgetést követően.
– Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz – mondtam rápillantva, ahogy tovább indultunk. Nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát, nem vártam tőle, hogy az élete minden pillanatáról beszámoljon nekem, hiszen még csak tapogatóztunk a sötétben, ami kettőnket illeti, és ez rendben is volt. – Nem foglak kivallatni, ha nem mondasz el mindent. És tudod, időmilliomos vagyok – kacsintottam rá, bár teljesen komolyan mondtam a korábbiakat.
Beszívtam a levegőt, hogy aztán némán ki is fújjam, s újra próbálkoztam. A vallomása nagyon sokat jelentett, és újra elérte, hogy zavarba jöjjek, bár ezt könnyebben tudtam ezúttal kezelni.
– Én is kedvellek Theo… nagyon is – feleltem csendesen a tekintetébe fúrva a sajátomat, és egy pillanatra csak mozdulatlanul elmerültem a vízkék szempárban. Végül azonban megálltam, hogy újra megcsókoljam, még ha nagyon szerettem is volna. Nem tudtam volna megállni, hogy ne mélyedjek bele az ajkaiba is, és erre sem az idő, sem pedig a hely nem volt alkalmas. Így aztán megköszörültem a torkomat és rákérdeztem, mit inna.
– Rendben. Akkor ülj le valahová, én pedig hozom a konyakot – tettem hozzá, amikor elértük a Grillt. Láttam Theo-n, hogy zavarban volt még, azt hiszem, nagyon rövid idő alatt, nagy lépést tett felém. Érzelmileg. Testileg még ennél is gyorsabbak voltunk, legalábbis akkor, a kollégiumban így volt.
– Kérsz még valamit? – kérdeztem, mielőtt elindultam volna a pult felé.

486 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Tetszett, hogy zavarban volt. Édessé tette és kedvem lett volna megölelni, de végül nem tettem semmit azon kívül, hogy figyeltem őt. Talán titkon azt vártam, hogy még el is vörösödik, de ez nem történt meg. Amúgy sem értettem igazán, mitől is jött valójában zavarba. Az igazat mondtam. Ha rajtam múlik, akkor az érzéseit nem kapcsolja ki. Én így kedveltem őt, érzésekkel és ezzel a pozitív energiával, ami áradt belőle. Vagy csak túlságosan naiv voltam. Elhittem, hogy végre van valaki, aki… hm. Elgondolkodtam, majd a rosszalló szavakra elhúztam a számat, majd megcsóváltam gyengén a fejemet.
- Jól van, értettem… de én akkor is bízok benned, ha te azt mondod, ez hülyeség – Vállat vontam. Most eltekintettem attól, hogy a véremet kínáltam neki; nem csak ezügyben bíztam benne, hanem mindenféle téren is. Azóta az este óta így volt és ezen nem tudtam, de nem is akartam változtatni. Némileg elmerengtem azon, hogy milyen lenne, ha valóban látnám Celiant vámpírként. Egy töredékét pillanthattam meg eddig csak, de érdekelt, milyen ő valójában. Tulajdonképpen ő volt az első vámpír, akivel érintkeztem, így érthető volt, hogy kíváncsi voltam, nem?
- Hát most na… baj? – Nevettem zavartan, majd félrepillantottam. – Nem vetem meg az ilyesmit. Sőt, az utóbbi időben nagyon rákaptam az ilyen dolgokra. Persze, tudom, hogy nem kellett volna és hogy függőséget okozhat, meg a többi, de kellett valami, ami kikapcsol teljesen és elfeledteti velem azt a sok rosszat, ami történt velem – Magyaráztam és reméltem, nem ítél majd el. Bár a kollégiumban is utaltam rá, hogy nem vetem meg a drogokat, de fogalmam sem volt róla, hogy értette is akkor, vagy netán elsiklott felette.
A nevetésén meglepődtem, hiszen nem mondtam végül is semmi vicceset, de amikor megszólalt és megmagyarázta, elmosolyodtam.
- Édes és óvatos…? Cáfolnám. Szerintem óvatos a legkevésbé sem vagyok – Vigyorogtam rá, s habár az italos témában tényleg óvatos voltam, de abban, hogy vele mutatkoztam, vagy hogy nyílt utcán csókolóztam vele, közel sem volt egyenlő az óvatossággal. Hiába figyeltünk rá, hogy ne legyünk szem előtt, tudtam, hogy ebben a városban nem maradhat sokáig titok semmi. Főleg Tom számára, bár reménykedtem benne, hogy ezúttal nem rondít bele a dolgaimba.
A kihívó pillantására nagyot nyeltem, majd enyhe pírral az arcomon szakítottam el róla a tekintetemet.
Próbáltam magyarázatot adni az előző értelmetlen kirohanásomra, de nem sikerült.
- A bátyámról van szó – Jegyeztem meg csendesen a szavaira, azonban ennél többet nem mondtam. Bonyolult volt ez az egész és talán jobb lett volna nem felhozni a témát, de már mindegy volt.
Visszamosolyogtam rá és fürkészni kezdtem azt a szempárt, amik annyira megbabonáztak olykor. Az érintésére lehunytam egy hosszabb pillanatra a szemeimet, majd újból ránéztem.
- Kedvellek, Celian… - Mondtam ki őszintén, majd mély levegőt véve néztem félre. Egy részem hálát adott a témaváltásnak, egy másik viszont még nem akart továbblendülni az előbbiről.
- Én inkább whiskys vagyok alapvetően, de igyuk most azt, amit te szeretsz – Néztem vissza rá egy fokkal nyugodtabb arckifejezéssel, bár a zavarom még nem múlt el teljesen.

487 words ☾ Storm ☾ note:  Celian    ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, pedig azt hihetné az ember, hogy annyi év után, mint amennyit én megéltem, már nem ér semmi sem váratlanul, ám ez korán sem volt így. Azok a személyek, akik olyan közel álltak hozzám, mint Theo is, bármennyire rövid is volt az ismeretségünk, nagyon könnyen zavarba tudtak hozni. Épp, hogy el nem öntötte most is a pír az arcomat…
– Valóban sikerült – feleltem végül, még mindig kicsit megilletődötten felpillantva a férfira. Láttam mennyire élvezte a helyzetet, és én nem is bántam. Az elégedett vigyor az arcán megérte, hogy én egy kicsit kényelmetlenül érezzem magamat. Bár, jobban belegondolva… nem volt kellemetlen. Sokkal inkább izgatott voltam, ha a közelében voltam, és nem az este miatt éreztem most ezt.
– Éppen most magyaráztam el, mi a baj vele. Sőt inkább velem mi a baj – jegyeztem meg kis rosszalló éllel a hangomban. Őszintén zavart, hogy azt akarta, belőle táplálkozzak. Korábban is felajánlották már magukat, de egyrészről nem bíztam magamban, mint amennyire most Theo bízott bennem, emiatt azonban nem hibáztattam, hiszen még nem ismert annyira, másrészről pedig a vadászat az vadászat volt. Ha élőből akartam enni, annak volt egy rituáléja a számomra. Ezt nem volt szokásom reklámozni magamról, ami szerintem nem is olyan meglepő. A létformámba, amelybe Esther kényszerített, kétélű dolog volt számomra. Bizonyos szempontból voltak szörnyű részei, ám volt számos olyan is, amely abszolút megérte és ezek a pozitív és negatív pólusok összekapcsolódtak egymással. A vér utáni sóvárgás és folyamatos szomjúság kiállhatatlan volt, azonban amikor vadászatra került a sor, annak volt valamilyen furcsa, euforikus, minden csontot és zsigert átjáró izgalma. Ezt pedig azt hiszem Theo soha nem érthette meg, s talán jobb is volt ez így.
– Hogy rákaptál – jegyeztem meg egy széles vigyorral a képemen. Aztán hagytam, hogy csak úgy történjenek a dolgok, és cseppet sem bántam meg, azt hiszem Theo sem, hiszen végül ő is megcsókolt engem. Ha nem lett volna telihold, egészen biztosan nem hagytam volna ennyiben a dolgot, de úgy éreztem, semmi értelme tovább folytatni ezt, ha utána nem tudjuk befejezni. Így engedtem és hagytam, hogy tovább induljunk. A meghívásomra adott válaszán viszont elnevettem magamat.
– Szeretem, hogy ilyen édes és óvatos vagy – mondtam végül, mielőtt bármilyen formában indokoltam volna a nevetésemet. – Tudod, szerintem egész nyugodtan megihatunk valami erősebbet is, mint egy narancslé – kacsintottam Theora, ahogy haladtunk a Grill felé. Tényleg kedveltem vele, hogy néha olyan gyermeki volt, ártatlan, még akkor is, ha megölt valakit és a vérfarkas átokkal élte az életét. Volt ebben a férfiban valami elképesztő romlatlanság, ami olyan lággyá tette, és ez nagyon vonzó volt számomra benne. Ezért akartam megismerni és a szó legtöbb értelmében felfedezni.
– Igyekszem – néztem rá egy hosszú pillanatig kihívóan, amikor arról beszélt, hogy elveszem az eszét. Igazából jó volt tudni, hogy kölcsönösen vonzódunk egymáshoz és nem csak én nyomultam, mint valami hülye kiskamasz. Nem tudtam, mi lehet kettőnk között, de mindenképpen ki akartam próbálni mire juthatunk egymással.
Hallgattam, amikor végre válaszolni próbált. Nem számított, hogy mit nem mondott el, volt időm, tengernyi időm, amit szívesen áldoztam mind erre a srácra, és még kérnie sem kellett. Így csak bólintottam, amikor befejezte.
– Majd ha úgy érzed, elmondod, nem erőltetem – nem állt szándékomban kivallatni, és nem akartam, hogy azt érezze, nem kapna levegőt mellettem. Mindkettőnknek meg volt az élete, a múltja, ezeket egy kapcsolat miatt sem lehetett félredobni és úgy tenni, mintha nem léteztek volna. Néha persze nagyon is jó lenne, de nem lehetséges megoldás. Theo döntése volt, mibe és mikor akart bevonni engem, és ez csak rajta múlott. Nem lennék fair, ha kicsikarnám belőle az összes gondolatát, miközben én mélyen hallgattam a kellemetlen részletekről.
Elmosolyodtam, amikor rólunk kezdett beszélni. Rólunk, kettőnkről. Ilyesmit eddig nem mondott eddig, és kissé meg is lepett ezzel is. – Remélem, kitaláljuk – jegyeztem meg, s az ujjaimat végig futtattam az arcélén. A borostája karistolta a bőrömet. Nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy a tér azon részén, ahol ekkor jártunk, újra megcsókolom. Főként, hogy a kezemet is elengedte időközben.
– Khm… szóval mit akarsz inni? Én a jó konyakot szeretem – tereltem vissza a témát, miután elhúztam a kezemet, és tovább sétáltunk a város nem túl nagy terén keresztül.

677 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

- Olyan, mintha zavarba hoztalak volna. Aranyos vagy, Celian – Vigyorogtam rá, még oldalba is böktem játékosan. Aztán a további válaszára grimaszoltam egyet, a fejemet csóválva. – Nem tudom, miért ellenzed ennyire. Nem akarok vele rosszat és tudod, hogy bízok benned – Magyaráztam, habár úgy éreztem, feleslegesen. Ezt a témát Celian valamiért nem szerette, de még nem tudtam rájönni, miért. Mármint, mi olyan nagy baj abban, hogy felajánlom a véremet neki, ha egyszer… több van köztünk, mint…? Még ha egy vadidegen lennék… bár tény, elsőként nagyjából idegenként ajánlgattam a véremet, de ez azóta változott.
- Nem baj, majd jövőhéten, ha visszamentünk a kollégiumba, pótolhatjuk – A karjára simítottam egy mosollyal, aztán ami ezek után volt, a lelkemet és a szívemet egyaránt megmelengették. A lopott pillanatok, a csók… egy pillanatra azt kívántam, bárcsak megállna az idő és itt maradhatnék Celiannal, minden probléma nélküle. Aztán rájöttem, hogy ez egy álmodozó tinédzser vágyálmaival egyenlő, szóval inkább kivertem a fejemből. Celian teljesen elvette az eszem, azt hiszem. Talán még sosem voltam szerelmes igazán, hanem most kezdek azzá válni… elgondolkodtató.
- Kedves tőled – Suttogtam halkan, majd ezt követően én csókoltam meg az ajkait röviden. Muszáj volt, akartam őt. De igyekeztem megnyugodni és nem letámadni őt, pedig őszintén szólva, nagyjából erre vágytam. Mármint: rá. A kezünkre pillantottam, majd elindultam Celian mellett lassan.
- Mondanám, hogy igyunk valami erőset, de nem kéne fényes nappal, igaz? Szóval nem tudom. Egy narancslé is megteszi, meg ehetnénk valamit – Néztem rá a szemem sarkából, aztán végül elkezdtem hebegni-habogni. El akartam mondani, de végül nem tettem. Celian kissé csipkelődő szavaira viszont akaratlanul is elmosolyodtam, aztán a továbbiakra nagyot nyeltem. Hogy lehet ennyire aranyos? Érdeklődik, de mégsem tolakodik és… ahj. Meg sem érdemlem, hogy ilyen legyen velem.
- Tudsz róla, hogy elveszed az eszem? – Mosolyogtam, a kezét kissé megszorítva néhány pillanatra, majd megnyaltam az ajkaimat, így pillantva előre. – Nem arról van szó, hogy nem akarom elmondani, hanem arról, hogy még én sem fogtam fel igazán, ami történt. Bár nem is tudom, felfogom-e valaha – Sóhajtottam egy aprót, majd lassan elengedtem a kezét, de csak azért, mert egyre inkább olyan területre értünk, ahol már megláthattak minket. Ehhez nekem még idő kellett. - Majd elmondom, jó? – A karját érintettem meg, majd közelebb is léptem hozzá. – És ne hidd, hogy nem bízok benned. Csak még én sem értem – Motyogtam, majd felpillantottam rá. – Ahogy még azt sem értem, hogy velünk mi is van pontosan – Elmosolyodtam.

393 words ☾ Storm ☾ note:  Celian    ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Láttam, hogy ingatta a fejét, és sejtettem mit gondolhatott és nem is ítéltem el miatta, hogy nem érti meg, hogy nem akarja megérti. Nem is tudhatta igazán. Nem úgy, ahogyan én éltem meg, az én szűrőmön keresztül. És fordítva az igaz volt mindez. Amikor megszólalt, azt hittem, ellenkezni fog, ám szavaival meglepett. Zavaromban elkaptam a tekintetemet és a szám sarkában félmosoly jelent meg, majd beletúrtam a hajamba. Hirtelen nem is tudtam mit mondhattam volna. Persze… nem mondott semmi különöset, de nem tudhatta, nekem mit jelent az emberség és milyen helyzetben kapcsoltam le magamat utoljára.
– Tudod, erre valami nagyon frappánsat akarnék mondani, de nem jut eszembe semmi – mondtam végül visszapillantva Theora és nyeltem egyet, mielőtt folytattam volna: – Én pedig továbbra sem akarok élni vele – újra másfelé pillantottam, ezúttal viszont nem zavaromban, hanem a téma jellege miatt. Ismét a vérét kínálgatta, mintha az olyan könnyen pótolható áru lett volna egy piacon. Nem ismert igazán, és bármennyire hízelgő volt, hogy kedvesnek látott és úgy hitte, az önfegyelmem végtelen, ez nem így volt. Sokszor egyáltalán nem. És a meleg, élő vér, amelyet a testből ihattam meg, olyasmi volt, ami minden alapvető ösztönömet előhozta, amikor nem voltam képes gondolkodni, és egy ponton túl leállni sem. Hiába az ezer évnél is hosszabb lét, mindig is vadász maradtam.
– Lehet, de mivel nem tudjuk, hogy hatna rád, ne most próbáljuk ki – nevettem én is, mert valóban szórakoztató volt az elképzelés, de jobban féltettem Theot annál, hogy hagyjam neki, hogy ilyesmivel próbálkozzon az átváltozása előtt.
A rövid csók és az a pár lopott pillanat a bokrok takarásában mindent megért a ma este előtt. Tudtam, hogy fél, ki ne félt volna, ha olyan tortúrán kellett volna átesnie, mint Theonak. Bizonyos szempontból a vámpírok jobban jártak, még akkor is, ha nem volt olyan bűvös ékszerük, amellyel sétálhattak nappal is. Nem kellett akkora fájdalmat átélniük, mint egy vérfarkasnak.
– Jó, akkor aggódom helyetted is – feleltem halvány mosollyal, a hangomon érezhette, hogy komolyan gondoltam a dolgot. Nem akartam, hogy azon idegeskedjen, hogy velem mi lesz, éppen elég volt számára a saját baja ma estére. Aztán ahogy felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek, legnagyobb meglepetésemre, megcsókolt, amit én készségesen fogadtam, még ha csak pár pillanatig tartott is az egész.
Amikor Theo megszólalt, a földre pillantottam és beharaptam az alsó ajkamat. Még mindig hallottam a szívverését, ami egyre nyugodtabbá vált. Kellemes volt, és elnyomta a vére dübörgését. Nem akartam ártani neki és amíg nem csinált újabb kamikaze akciót előttem, addig ezt be is tudtam tartani. Tetszett, hogy nem engedte el a kezemet, jólesett a bőre melege az enyémen.
– Beülhetünk, meghívlak valamire – mondtam határozottan, mert láttam, hogy a farkasfiú kissé elbizonytalanodott és azt hiszem, talán meg is zavarodott az elmúlt néhány perc eseményeitől. Aranyos volt. – Mit szeretsz inni? – kérdeztem, miközben elindultam Theot követve a parkon keresztül. Ha úgy érezte, hagytam, hogy eleressze a kezemet, mert nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát bármi miatt.
– Most hogy így mondod, ez nagyon érdekes – jegyeztem meg kissé csipkelődve az „amúgy” és „mindegy” cseppet sem értelmes használatát követően, ahogy sétáltunk egymás mellett. – Ha nem akarod elmondani nem baj, de azért megkérdezem: ez mit akart jelenteni? – kérdeztem azért rá, bár még mindig széles mosoly terült szét az arcomon az előző megjegyzésem nyomán.

530 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Gyengén ráztam meg a fejemet, de nem akartam félbeszakítani. Viszont nem akartam, hogy sóvárogjon; nem hülyeségből ajánlottam fel a kollégiumban sem a véremet neki. Jó, talán ott csak egy hirtelen ötlet vezérelt, egy „miért is ne?”féle érzés, de most… azt hiszem, önként csapoltam volna le a véremet neki, ha ezzel csillapíthatom az éhségét és segíthetek rajta. Újfent a fejemet ingattam a szavaira.
- Nem engedem, hogy odáig fajuljon a dolog. Mármint… nem engedem, hogy kikapcsold az érzéseidet mellettem – A mellkasára böktem, s kissé talán el is feledkeztem az eredeti témáról. Csak Celian érdekelt, semmi más. – Ami pedig a sóvárgásodat illeti, az ajánlatom még mindig él – Egy mosolyt is villantottam rá, hogy érezze, nekem tényleg nem okozna gondot, ha inna belőlem. Amúgy is, valamiért baromira öhm… izgató volt a gondolata ennek. Talán csak hülye vagyok. Mindegy is.
- Megértem, egyikünknek sem egyszerű, Celian. Nem becsülöm alá a vámpírlétet, nehogy azt gondold – Közöltem vele komolyan, aztán próbáltam oldani a hangulatot a füves cigi említésével. Felnevettem.
- Szerintem vicces lenne egy betépett farkas… gondolj bele. Vonyít a holdra, mint egy… nem is tudom, mi – Ez a gondolat tényleg nevetésre késztetett, de aztán nem tudtam elmenni a tények mellett. Az átváltozással járó dolgokkal, plusz a félelemmel a szívemben.
Az érintése megnyugtatott, habár a heves szívverésem nem erről árulkodott és pontosan tudtam, hogy hallja. Nagyot nyeltem és egyáltalán nem akartam elhúzódni a csókja elől, bármennyire is tudtam, hogy nyílt terepen bárki észrevehet minket. Nyilván még küszködtem az érzéseimmel, sőt, nem pusztán azzal… és nehéz lett volna mindent nyíltan felvállalni, de talán pár lopott pillanat belefér, nem igaz? Összefűztem az ujjaimat vele, ezzel is éreztetve vele, hogy mennyire fontossá vált nekem néhány nap alatt. Noha nem mondom, hogy túlléptem mindazon, amik történtek velem és közel sem voltam túl azon sem, ami Zackkel és velem történt, de úgy éreztem, szép lassan haladok előre. A jövőmben pedig, akármennyire is féltem bevallani, Celiant láttam.
- Ne mondd, hogy ne aggódjak, te mamlasz – Nevettem fel halkan, majd a tekintetébe véstem a magamét. – Ez nem vigasztal. Jó, talán csak egy kicsit – Félrepillantottam és a földön kezdtem egy pontot figyelni zavartan, mikor végül hozzámért és felemelte a fejemet. Így újra ráemeltem a tekintetemet. – Hé, Celian… - Viszonoztam a kézszorítást, majd szabad kezemmel ezúttal én simítottam az arcára és közelebb hajolva csókot leheltem az ajkaira. Rövid volt, csupán pár pillanatig tartott és túl ösztönös volt ahhoz, hogy át tudjam gondolni.
- Sajnálom, mármint… talán tényleg mennünk kellene – Nagyot nyeltem, de ahogy végül elindultam, akkor sem engedtem el a kezét. Még nem. Még fogni akartam és érezni őt. – Elmehetnénk a Grillbe meginni valamit, vagy… nem is tudom. – Igazából nem is tudtam, mit akarok pontosan megmutatni a városban. Nem volt nagy dolog, nem voltak látványosságok sem, leszámítva azt a fura sulit, ahova Hope járt. Azóta sem jártam arra.
- Amúgy… - Kezdtem bele halkan, de végül el is hallgattam. Előbb-utóbb el kellett mondanom neki, hogy a bátyám visszatért a halálból, de nem tudtam, miként kellene ezt megfogalmaznom vagy nem-e néz őrültnek miatta. Meg hát, még én sem fogtam fel igazán… - Mindegy. – Vontam vállat és kissé megszorítottam a kezét.

514 words ☾ Storm ☾ note:  Celian    ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Tudtam, hogy nem lesz olyan egyszerű meggyőzni Theot, hogy valójában egy vérfarkas és egy vámpír nem is különbözik annyira egymástól. Mindkét fajnak megvoltak a maga korlátai és erősségei, és mindkét fajnak viselnie kellett a maga keresztjét, amely kívülről nem tűnhetett olyan borzalmasnak. Lehetett volna versengeni ezen, de nem akartam, még úgy sem, hogy tisztában voltam vele, hogy a férfi mellettem sokkal jobbnak és szebbnek látott engem és a létemet, mint amilyen valójában volt.
– Igazad van, ösztönlény vagy, amikor átváltozol, akkor egyetlen éjszakára… Cserébe én állandóan a vér utáni sóvárgással küzdök, minden nap a végtelenségig. És ha nem lennének az érzések: a bűntudat, a fájdalom, az öröm, a szeretet és egyszerűen kikapcsolnám mindezt, ugyanolyan ösztönlény lennék, folyamatosan, mint te azon az egy holdfényes éjszakán – feleltem kicsit elmerengve, de tartva a lépést Theoval. Néhány emlékkép villant fel a fejemben, véresek, könyörtelenek, amiket a férfi mellettem nem láthatott és talán jobb is volt, hogy nem láthatta. Egy részem, mint mindig, most is meg akarta győzni, hogy csak egy szörny vagyok. Mindenkivel ezt csináltam, főleg ha halandókkal találkoztam, mert jobban féltem attól, hogy árthatok nekik. Mindeközben pedig azt akartam, hogy velem legyenek, hogy naivan és boldog tudatlanságban legyenek, és ne higgyék el nekem mindazt, amit magamról állítottam. – Persze tudom, cseppet sem könnyű ez az egyetlen éjszaka minden hónapban. De hidd el, Theo, épp annyira szörnyű sokszor így élni, mint úgy – tettem hozzá, mert nem akartam, hogy rossz néven vegye, vagy azt higgye, elbagatellizálom a vérfarkas léttel járó átváltozást.
– Nem hinném, hogy betépve könnyebb lenne – mosolyodtam el a válaszára, bár meg is értettem valahol, hogy nem akart józan lenni, miközben a hold hatására át kényszerült alakulni egy vadállattá. Senki nem akarna ilyen helyzetben magánál lenni. Ám ki tudhatta, hogy beállva nem-e történik valami még rosszabb. Ezt nem akartam megkockáztatni, mert nem tudtam volna megmenteni az életét, és nekem élve volt szükségem Theora.
Miközben a kezeim közé fogtam az arcát, éreztem az energiát, ami benne lüktetett, ahogyan felgyorsult a szívverése, és ahogyan a vére dübörögve száguldott az ereiben. Én mégis csak a tekintetével voltam elfoglalva, a bőre melegével, a szája ívével. Olyan könnyű volt megszeretnem ezt a fiút… Apró csókot adtam neki, amire szerencsére pozitívan reagált. Magához húzott, viszonozva a csókot, s bár elhúzódtam tőle, örültem hogy nem tolt el, annak ellenére sem, hogy nyílt színen voltunk, ahol gyakorlatilag bárki megláthatott volna, a bokrok takarásában is. Végül kaptam az arcomra egy puszit, amit abszolút sikerként könyveltem el, ami a köztünk lévő „kapcsolatot” illette. A szavaira figyeltem, de közben éreztem, ahogyan az egyik kezemre csúsztatta a sajátját és összefűzte az ujjait az enyémekkel. Őszintén meglepődtem ezen a mozdulatsoron, nem számítottam semmi ilyesmire tőle, de tagadhatatlan jól esett. A kezeinket néztem én is egy hosszú pillanatig, mielőtt válaszoltam volna, és mosolyogtam.
– Nem kell aggódnod miattam – válaszoltam csöndesen a tekintetét keresve, – azt suttogják, hogy az ősieknek nem árt a vérfarkas harapás – kicsit megszorítottam a kezét, s szabad kezemmel felemeltem a fejét, hogy a vízkék szempárba nézhessek. – Nem lesz baj. Te csak törődj magaddal ma este – mondtam mosolyogva, aztán körbepillantottam, de nem engedtem el a kezét, ha csak ő nem akarta.
– Viszont ha meg akarod mutatni a várost, nem ácsoroghatunk itt estig – jegyeztem meg nevetve és vártam, hogy merre akar tovább indulni.

532 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

A szavakra már csak biccentettem egy aprót, miközben kiélveztem a pillanatot, amíg a kezét fogtam. Nem akartam tovább azon gondolkodni, miféle szakadékot rakhat közénk a korkülönbség, illetve az, hogy több, mint 1000 éve él. A jelenje az enyém volt és csak ez számított, nem?
- Én hátrányban vagyok és leszek is. Egy farkast nem lehet irányítani, az… egyszerűen ösztönlény. Sosem leszek képes uralni… - Bármennyire is éreztem, hogy oldani akarja a hangulatot, ez most nem vált be. Nagyot nyeltem, majd félrepillantottam. – Már utaltál erre. De nem tudlak elképzelni vérengző… szörnyetegként. – Vagy csak az agyam tiltakozott ellene túlságosan. Láttam a vámpírt Celianban, azt, ahogyan rám nézett, mikor megvágtam magam szándékosan. Láttam a tekintetét, de azt is, hogy nem bántana.
Újfent őt kezdtem figyelni és azt a mosolyt az arcán, ami megjelent. Valamiért túlságosan tetszett. Lopva az ajkaira pillantottam, majd inkább tereltem a témát a cigarettára.
- Nem biztos, hogy jobb. Nekem legalábbis… nem – A kezére pillantottam, amit a vállamra tett. Nagyot nyeltem, majd inkább arra kezdtem koncentrálni, hogy válaszd adjak a kérdésére. Nem sikerült túl konkrétan összeraknom a dolgot, de elég nehéz is lett volna. Az átváltozásom estéi nem az  időmérésről, hanem a fájdalomról szólt inkább.
Ahogy közelebb lépett hozzám, kizökkentett a gondolataimból. Próbáltam elrejteni, mennyire félek az estétől, de azt hiszem, megláthatta. Vagy épp kihallhatta a hangomból, mert a közelsége, majd a kezei az arcomon nagyon is azt mutatták, hogy aggódást váltottam ki belőle. Zavartan merültem el a tekintetében, a szívem pedig igencsak hevesen kezdett zakatolni a mellkasomban.
- Én csak remélni tudom, hogy minden rendben lesz. Nem akarlak bántani, Celian… - Vallottam be végül, ami egészen eddig a lelkemet nyomta. Ahogy az ajkait megéreztem a magamén, automatikusan hunytam le a szemeimet, a kezeimet eközben a férfi derekára csúsztattam. Kissé megmarkoltam, így húzva kicsit közelebb magamhoz. Nem tudtam ellenállni neki. Kiélveztem azt a röpke pillanatot, amit kettőnknek szánt, majd felpillantottam rá. Nem hagytam azonban, hogy eltávolodjon tőlem. A szavaira elmosolyodtam.
- Aranyos vagy – Ezúttal én hajoltam oda hozzá, de nem az ajkaira, hanem az arcára nyomtam egy puszit. Nem bántam a csókot, ugyanakkor szabadtéren még túlságosan furcsa volt. Ez volt az első amúgy is, talán csoda, hogy nem toltam el magamtól. De nem akartam. Lassan az egyik kezdte csúsztattam a sajátomat és megfogtam, majd ha engedte, lassan összefűztem az ujjainkat. – Magam miatt tényleg kevésbé aggódom, mint érted. Tudom, hogy nem lehet neked ártani, de mégis… - Alig láthatóan vállat vontam. Mindeközben a kezünket figyeltem, nem néztem Celianra. Zavarban voltam.

409 words ☾ Storm ☾ note:  Celian    ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Tulajdonképpen sosem foglalkoztam azzal a ténnyel, amikor kapcsolatot alakítottam ki vele, hogy vajon meddig lesz mellettem. Az idő nekem nem jelentett semmit sem, s bár tudtam, a halandóknak milyen fontos volt, hiszen ez korlátozta őket leginkább, sosem érdekelt mindez. Voltam együtt számtalanszor emberekkel is, temettem el szeretőket, akiket elvitt betegség vagy csupán a kor. Még irigyeltem is ezeket a halandókat, amiért képesek voltak a változásra, s sosem titkoltam egyikük elől sem, mennyire szerencsésnek tartottam ezért őket. Számomra nem volt választás, Esther döntött a sorsom felől, és elvette az életemet, amelyet sok szempontból jobbá, s legalább ugyanannyira borzalmassá is tett. Ráadásul ősi voltam én is, még ha nem is tartoztam a családjába vér szerint, így éppen olyan nehéz lett volna végezni magammal, mint ahogy Mikaelsonnékkal, kellett volna a fehér tölgyből faragott karó. Volt persze olyan idő, amikor vágytam a végleges pusztulásra, ám ez valahogy mindig elmúlt. Mindig találtam valamit, amiért láttam értelmét a létemnek. Most éppen Theo volt a legfőbb okom erre.
– Az egész világot bejártam már – bólintottam a megjegyzésére, de leginkább a kezére figyeltem, ami az én kezemre simult. Fontos volt nekem ez az apró érintés, még akkor is, ha a pillanat heve okozta is, és nem tudatos döntés volt. Továbbra sem akartam a férfit siettetni, hagyni akartam, hogy a saját tempójában dolgozza fel mindazt, ami vele és velem történt.
– Ezer év gyakorlatom van benne, hogy uralkodjak magamon. Ez az előnyöm veled szemben – nevettem fel, miközben próbáltam oldani Theo feszültségét. Láttam, mennyire aggasztja a ma este, s bár nem tudtam, hogy egyébként is ilyen volt-e vagy most miattam különösen aggódott-e, amíg lehetett nem akartam, hogy minden az átváltozása körül forogjon. – És ne hidd azt, hogy mindig tudtam kontrollálni magamat – tettem hozzá vállat vonva. Az elején nem ment, és volt, hogy csak egyszerűen nem akartam, mert kényelmesebb volt nem törődni ilyesmivel… Az érintése ismét kissé kizökkentett, de csak mosolyogtam a hálálkodására. A tekintetét figyeltem néhány pillanatig, majd a kérdésére elvigyorodtam.
– Neked bármikor – feleltem továbbra is vigyorogva, majd beleszippantottam a cigarettámba. – De azt hiszem most jobb, ha tiszta a fejed – a vállára tettem a kezemet, és kicsit megszorítottam, ezzel is kifejezve, hogy számíthat rám.
A kérdésemre a válasza nem volt túl konkrét, bár nem is várhattam, hogy a matematikai pontosságú választ adjon, hiszen nyilván nem az órája nézegetésével volt elfoglalva, miközben átalakult farkassá. A veszélyt leszámítva, kíváncsi voltam, hiszen hasonlóban még sohasem volt részem. Nem akartam, hogy ezt rossz néven vegye, egyáltalán nem gondoltam úgy rá, mintha a fájdalmát mutogatni kéne, de hosszú életem során olyan kevés dolog volt, amit nem láttam, s az egyik ilyen a telihold vérfarkasokra gyakorolt hatása volt.
Aztán egy pillanatra megálltam, hallottam a hangjában, hogy félt, bármennyire is igyekezett elhitetni az ellenkezőjét. A park egy olyan részén álltunk, ahol a fák és a bokrok eltakartam minket a kíváncsi tekintetek elől, így megengedtem magamnak, hogy közelebb lépjek Theohoz, és a kezeim közé fogtam az arcát.
– Hé, túléled, mind a ketten túléljük. Ott leszek és segítek, megígértem. Nem foglak egyedül hagyni, rendben? – valójában tudtam, hogy ez nem oldja meg a problémát, de reméltem, hogy segít a férfinak a tény, hogy vele lesz valaki. Közelebb hajoltam hozzá, és alig néhány pillanatig az ajkai találkoztak az enyémekkel, azután el is engedtem. Nem volt a környéken senki, aki láthatott volna, ezért engedtem meg magamnak mindezt.
– Ne haragudj – vontam vállat és szégyenlősen lesütöttem a szememet.

417 --- living you life cutthroat
note:  
kredit