☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Csak egy halvány mosolyra futotta tőlem a megjegyzésére. Ettől függetlenül ő még mindig előrébb volt, mint én… én semmit sem értettem ebből, mert eddig nem is kellett, hogy igazán értsem. De most bármit megadtam volna érte, hogy a tudás ott legyen a fejemben. Bár azt nem tudom, mihez kezdtem volna vele, mert ez a kevés információ is elég volt ahhoz, hogy idegeskedni kezdjek a bátyám miatt. Talán nem is kellett volna belemennünk ebbe az egészbe, hiszen nem akartam, hogy elárasszon ilyen negatív sugallatú monológokkal. Én örülni akartam annak, ami történt és nem azon aggódni, mikor romlik el megint újra minden. Nagyot sóhajtottam, miközben hallgattam mégis Celiant. Elhúztam a számat. Kezdtem egy kicsit érteni azt, amit magyarázni próbált, de ettől függetlenül még mindig akadékoskodni volt kedvem. Ahogy azt mondta, hogy a vámpírok eltűnnének, mintha létezniük sem kellett volna, rákaptam a tekintetemet. Bármennyire is érthetetlen volt az egész, amit mondott, ez tiszta volt előttem. Megérintettem a karját.
- Ilyen nem fog történni… - Suttogtam. Igazából csak remélni tudtam, hogy nem ragadja el semmi és senki sem mellőlem őt. Elég ember távozott már mellőlem és bár a bátyám visszatért… tudtam, hogy más visszajövetelében nem szabad reménykednem. Pedig… pedig jó lett volna, ha visszatérnek a legfontosabbak az életembe.
Nagyot nyeltem, majd megráztam a fejemet.
- Értem, mármint… tudod te is, hogy nem akarnám megszüntetni ezt az egész energia dolgot, csak… csak annyit szeretnék, hogy ezúttal ne történjen semmi rossz.
Zaklatottá tett ez a téma és ennek végül hangot is adtam. Aztán megremegett a hangom; nem akartam, de így volt és Celian egyből kiszúrta. Ahogy megfogta a karomat és maga felé fordított, felnéztem rá. Jólestek a szavai és egy kicsit, mintha zavarba is hozott volna vele.
- Én… - Csak figyeltem őt, majd miután elengedte a karomat és elindult, utána fordultam. Felzárkóztam mellé sietősen. – Köszönöm. És tudom, hogy nem azért mondtad el… - Elgondolkodtam kicsit. – Kissé gyerekesen reagáltam, ugye? Pedig azt hinné az ember, hogy 26 évesen már több értelem szorult belém – Állhattam volna felnőttesen is a helyzethez, de én egyből kiakadtam.
Ezután oldódott a hangulat, kezdtem is teljesen megnyugodni és persze… a zavarom továbbra sem tűnt el teljesen. A mélyebb hangú válaszra csak somolyogtam, nem reagáltam többet, csupán néhány pillanatig fürkésztem őt, végül megnyalva a számat. Talán ekkor kívántam azt leginkább, hogy ez az este bár ne az átváltozásomról szólna… de nem volt más út.
Nem tudom, miért, de az a kis fénycsóva nagyon tetszett. Talán azért, mert közelről, sőt, valójában távolról sem láttam nagyon még ilyesmit. Elgondolkodtam, majd hozzáfűztem még ahhoz, amit mondtam:
- …bár ő tulajdonképpen soha sem varázsolt. Tehát nem csak ilyesmit nem láttam tőle, hanem semmit – Pillantottam félre, majd a szavakra vissza rá, de sokat nem tudtam hozzáfűzni. Nekem nem voltak ilyesféle képességeim, sem tapasztalatom vele kapcsolatban.
A megjegyzésre elpirultam, de csak azért sem néztem vissza rá. Leginkább azért, hogy ne lássa az arcomat.
- Akkor… akkor az remek – Ennyit szóltam hátra, de a hangomból is teljesen érződött, hogy a zavarom az jelen van. Úgy tűnt, nem is akar magamra hagyni ma este.
Őszintén szólva az, hogy havonta egyszer jöttem ide, meglátszott a helyen. Főleg a véres falat figyelve jöttem erre rá. Aztán megráztam gyengén a fejemet. Csodálatos estének nézünk elébe, huh? Adtam egy utolsó lehetőséget Celiannak arra, hogy elmenjen. De a határozott válaszára megnyugodtam. Mély levegőt vettem.
- Jól van. Több lehetőséget nem adok… most már maradnod kell – Rámosolyogtam, néhány pillanatig bele is feledkeztem abba, hogy őt figyelem. Meg persze azt, amit elkezdett kialakítani a földön. Kíváncsi voltam, miért teszi, de nem akartam faggatni, meg hát… pillanatokkal később magától beszélni kezdett. Bólintottam egy aprót.
- Ha a láncokat erősíted, már előrébb vagyunk. A legrosszabb ebben a farkaslétben az, hogy teljesen irányíthatatlan vadállattá válik az ember… én pedig nem akar többet ártani senkinek – Sóhajtottam egy aprót, majd elléptem az asztalig. Múltkorról itt maradt egy pokróc is, arra simítottam rá, majd megfogtam és kiráztam belőle a port.
- Nem kell, megoldom… legalábbis ezt a részét. – A pokrócot újra összehajtottam, majd leraktam és az órámra pillantottam. Az idő már sürgető volt, így a felsőmtől megszabadultam és a pokróc mellé dobtam le. Nem akartam, hogy minden ruhám apró cafatokban végezze... A zsebeimből kipakoltam minden értékemet, telefont, kulcsot, ezt-azt… hogy azok is egyben maradjanak. Aztán a farkasölő fűt szedtem elő, meg az üveg vizet, amit hoztam. Beleraktam a vízbe a füvet, majd mély levegőt vettem. Gyűlöltem, égette a torkomat, de… de gyengített. Muszáj volt ezt a módszert alkalmaznom, hogy gyengébb legyen a bennem élő farkas és ne törjek ki a láncok fogságából. Nagyot nyeltem az üveggel a kezemben, majd Celianra pillantottam a szemem sarkából. Régen… hónapokkal ezelőtt még Jeff volt mellettem ezekben az órákban. Furcsa volt, hogy most mást láttam a helyén. Egy részem mégis boldog volt, hisz Celian… fontos volt nekem. Azzá vált. Ezt nehéz lett volna tagadnom. Mélyen merengtem így néhány hosszabb pillanatig, majd odaléptem hozzá és odahajoltam az arcához. Egy puszit nyomtam rá, majd elszakadva tőle kikerültem és a láncokhoz indultam.
- Akkor… ideje nekilátni – Először kortyoltam a farkasölős vízből; az arcom rögtön grimasszá torzult. Az égető, csípő, kaparó érzés rögtön végigszáguldott a torkomon. Megremegett a kezem, majd tovább ittam belőle. Összeszorított szemekkel küzdöttem le az üveg felét, vagy talán egy kicsivel többet, majd remegő kézzel emeltem el a számtól. Szabad kezemmel a torkomhoz nyúltam, szinte ráfogtam. Mély levegőt vettem. – Undorító ez a vacak… - Suttogtam magam elé, majd az üveget félrerakva a láncokra kezdtem koncentrálni, hogy azokat erősítsem magamra. – Miután átváltozok… néhány órán át farkas leszek. – Magyaráztam, bár úgy éreztem, felesleges. Amint megvoltam a láncokkal, újból az üvegért nyúltam, de nem ittam ezúttal bele. Még az előző kortyokat sem hevertem ki.

931 words ☾ Storm ☾ note:      ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Nem akartam elkeseríteni a férfit és nem is kívántam a fülébe ültetni a bogarat, hogy a bátyja visszatérése csak rosszul sülhet el. Nem állt mindez szándékomban, mégis sikerült megtennem, és most átkoztam magamat, amiért nem voltam képes befogni a számat, és békén hagyni a témát. Egyszerűbb lett volna minden. Persze kérdés, hogy észrevétlen maradhattam volna Theo előtt… Néha úgy éreztem, sokkal könnyebben kitalálja a gondolataimat, mint bárki más valaha is.
– Elhiheted, nekem is jól jönne néha a magyarázat – feleltem, amikor megjegyezte, hogy a felét sem érti annak, amit mondtam neki. Nem csodálkoztam. Több évtizedembe tellett, hogy megértsek sok mindent saját magammal kapcsolatban is, mert Esther nem tartotta fontosnak a bujkálás évei alatt, hogy mindenben felvilágítson. Arra is csak évekkel később jöttem rá, hogy csupán csepegtette az információkat, miután már elhagytam és menekülőre fogtam a gyermekei elől. A hosszú és talán zavaros mondókám volt azonban az, amit már ki mertem jelenteni magabiztosan a mágiával kapcsolatban, ezen kívül minden más a saját spekulációim egyike volt, ezeket az elméleteimet azonban nem akartam szóba hozni, mert úgy éreztem, mindez éppen elég lesz elsőre a farkasnak a mai éjszakára. S nem lepett meg, hogy így is maradtak érthetetlen részek és kérdései.
– A vámpírlét csak kiskapu a halál elől, de ők sem élnek a végtelenségig, hiszen többféleképpen is végső csapás mérhető rájuk. Csak időt nyernek sokan vele – válaszoltam, de tudtam, hogy ez sem lesz elég egyértelmű, hisz sok vámpír akár évszázadokat is élhetett, vagy még többet. – Nem arról van szó, hogy ki meddig él, ez a halál, a végső halálról szól, mert az energia visszaköveteli a testet mozgató részét. A vámpírok és vérfarkasok még ha tovább is élhetnek egy embernél, egyszer valóban porrá lesznek. Még Ester gyermekei, az ősiek is elpusztíthatóak és én is az vagyok. Az örök élet csak addig örök, amíg valaki nem találja meg a módját, hogy végezzen velünk is. S ha mi meghalunk a vámpírok eltűnnek, mintha létezniük sem kellett volna soha – csodásan a saját sanyarú sorsomra tereltem a témát, szándékomon kívül. Néhány percig magam elé bámultam, ahogy haladtam Theo mellett. A mágia valamiképpen mindig a teremtőmhöz vezetett, ami nem olyan nagy meglepetés, hiszen máskülönben most nem beszélgethettem volna a férfival, mégis gyűlöltem a halott boszorkányt és a tettét, a tetteit… A mellettem haladó farkas szavai húztak vissza a jelenbe.
– A természet energia, ez mindenhol ott van. A mágia csak ennek az energiának a használatára utal, szóval ha megszűnne az energiamozgás a világban, semmi sem létezne – ráztam meg kicsit a fejemet. Tudtam, hogy Theo csak dühös volt a helyzetre, és megértettem. Egyszer régen nekem is voltak testvéreim, s bár az egész családom megvetett és félt tőlem, mert nem születtem azzal a képességgel, hogy érzékeljem az energiákat, mint ők, s ezért torzszülöttként kezeltek, korábban sokszor eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha egy olyan korban születtem volna meg, amelyben mindez nem lett volna probléma, ahol elfogadtak volna és ahol a testvéreim és a szüleim nem vetettek volna meg. Egy időben én is szerettem volna egy második esélyt, és ezért nem tudtam elítélni Theot. Újra csak hallgattam, ahogy a romos templom felé sétáltunk, miközben lassan ránk sötétedett, és csak emeltem fel a fejemet, amikor megremegett a férfi hangja. Megfogtam a karját és magam felé fordítottam:
– Hé, ezt nem azért mondtam el, mert nem akarom, hogy a testvéreddel legyél. Féltelek… és ha kell, megteszek mindent, hogy a bátyád megmaradjon – miután kimondtam, hogy féltem őt, egy pillanatra megtorpantam, mert hirtelen egész mást akartam volna kiejteni a számon, olyasmit, amire még én magam sem voltam kész. Elengedtem végül, és tovább indultam. Utáltam, hogy ma éjszaka a hold magasan és kereken ragyogott az égen.
Örültem, hogy azután oldódott a feszültség kettőnk között, és egy kevésbé komor témáról kezdtünk beszélni, jelesül az ágy méretéről, amelyen mindketten elfértünk. Kicsit meg is lepett, hogy számolt velem is, bár eléggé felvillanyozott a tény. Miután lefeküdtünk egymással nem volt egészen egyértelmű, Theo hogyan képzelte a jövőt, így mikor másnap is azon az ösvényen haladtunk tovább, miszerint megpróbáljuk és meglátjuk, ez az információ egészen nagy lépésnek számított.
– Ha engem kérdezel, kényelmes volt – a hangom kissé elmélyült a válaszomba, és meg is kellett köszörülnöm a torkomat utána. Kedvem lett volna magamhoz húzni Theot itt és most, senki nem járt a környéken, hogy megzavart volna bennünket, de a templom romos sziluettje emlékeztetett, miért voltunk ott az erdőben.
A kis fénypászma, ami a tenyerem felett néhány centire lebegett, lenyűgözte a farkast, én pedig elmosolyodtam, mert amit mondott, nem annyira lepett meg. A barátja boszorkány volt, nem eretnek.
– Erre mondtam azt, hogy a saját energiámat használom elsősorban, így sokkal könnyebben tudok, kisebb varázslatokat végrehajtani – mondtam, miközben elindultunk beljebb. A kápolna egy rész volt még ép, de a falak jó része és a tető is beomlott, így eltakarva az eget, s csupán néhány helyen világított be itt-ott, egy-egy résen a hold fénye. A megjegyzésére visszapillantottam rá, és felvont szemöldökkel elvigyorodtam.
– Azt jobb szeretem a kezeimmel és a számmal csinálni – feleltem aztán a vetkőztetésére, és kicsit sajnáltam, hogy nem láthattam az arcát a félhomályban, pedig érdekelt volna, hogyan reagált a szavaimra.
A látvány, ami beljebb fogadott nem volt túl lenyűgöző, de nem is vártam tisztaságot és pompát, végül is a srác nem üdülni és kikapcsolódni járt ide. Arra is felkészültem, hogy fel fogja ajánlani, hogy leléphetek, de a hangsúlyán és a szavain éreztem, sokat jelent neki, hogy vele volt valaki.
– Nem hagylak magadra – ráztam meg a fejemet és ledobtam a táskámat a székre, hogy előhalászhassam a gyertyákat, amiket magammal hoztam. Lepakoltam a földre őket, nem messze egymástól egy nagyobb körbe, úgy hogy majd kényelmesen le tudjak ülni közéjük. Az öt gyertyát a következő pillanatban egy intéssel meggyújtottam. Az öt kis lángocska vidáman lobogott a kanócok tetején. A tenyeremben lévő fénypászmára már nem volt szükség, így szó szerint összezártam a kezemet és elmorzsoltam, hogy eltűnjön. – Egyébként az igézettel elsősorban a láncaidra fogok koncentrálni, de találtam egy olyan varázsigét is, amivel talán tudom enyhíteni a fájdalmaidat az átváltozás alatt. Remélem működni fog, bár sosem használtam farkason eddig – feleltem végül a korábban feltett kérdésére, míg előszedtem a grimoárt a táskából, amelyben az igék lapultak és letettem Theo ruhái mellé az asztalra.
– Segítsek valamiben? – kérdeztem, végezve a saját előkészületeimmel.

*dobpergés* 1015    --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Aggódva, mégis egy leheletnyi reménnyel fürkésztem Celiant. Reméltem, hogy csak viccelt és semmi rossz következménye nem lehet annak, ami történt. Bár ez naiv gondolat volt még tőlem is, de egyszerűen nem voltam hajlandó belegondolni abba, hogy mindez talán… talán rosszul is végződhet. Még csak most kaptam vissza a bátyámat. A véremet. A sok elvesztegetett időt még be kellett pótolnunk. Igen, amit miattam… az én hibámból vesztegettünk el. Eszembe jutott Jefferson, az, hogy hányszor próbált hatni rám. Ő mindig azt szerette volna, ha félreteszem a negatív érzéseimet és kibékülök a bátyámmal; hisz nekem volt valakim, aki szeretett, míg ő… árva volt. Nagyot nyeltem, ahogy Celianra és a magyarázatára kezdtem koncentrálni. A számat húztam, majd nagyot nyeltem.
- Ahh. Miért nincs egy ilyen természetfeletti suli, ahol mindezt megtanítják az embernek? Így a felét sem értem igazán. Legalábbis nem olyan mélységig, mint Te – Sóhajtottam újfent, elengedve őt. Tovább hallgattam aztán, hogyan fejti ki és hogyan próbálja igazán megmagyarázni nekem a mágiával kapcsolatos dolgokat. Illetve főként a bátyámra vonatkozó részeket.
- Az is a halál kikerülése, ha valaki vámpírrá változik… abban az esetben mégis mit csinál a természet? – Kérdeztem vissza, érdeklődő tekintetet vetve rá. Talán kötözködésnek tűnhetett, de nem volt az, egyszerűen csak választ akartam kapni. – Ha érzékenyen reagál a természet az egyensúly felborítására, akkor egyszerűen megszüntetne mindenféle mágiát és efféle dolgokat. Mármint, nem akarok akadékoskodni, csak… - Hanyagul vállat vontam. Nem is tudom, egy részem már nem is akarta hallani Celian magyarázatát, vagy baljós szavait.
- Ha sérült volna Nate, arról már tudnék. De teljesen úgy viselkedik, mint régen. Még a fura, tejszínhab-mániáját sem hagyta a koporsóban… - Felnevettem, mintegy oldva a feszültséget. Már ha sikerült. Nagyot nyeltem aztán, végül a földre néztem. Zavart, sőt, aggasztott, hogy a bátyám vajon tényleg rendben lesz-e. A mosolyom lassan eltűnt és így szólaltam meg újra. – Ha… ha igazad is van, nem fogom újra elengedni őt. Nézz mániákusnak, vagy ostobának, de ő a bátyám… és visszakaptam. És kétlem, hogy újra ilyesmi történne… a halottak nem támadnak fel, nem igaz? Édesanyám, vagy Jeff… - Megremegett a hangom, el is halkultam, így folytattam. - …ők már nem jönnek vissza, de Nate itt van. Ha a természet el akar venni valamit a bátyámért cserébe, majd én lerovom a tartozást – Jelentettem ki makacsul, bár én magam sem tudtam, ezt hogy az ördögbe kivitelezhetném. De a mágiában akadnak kiskapuk, nem? Vagy ebben az egész természetfeletti mizériában. Azt hiszem, ez volt a végszavam. Mármint úgy éreztem, többet nem tudok hozzáfűzni ehhez az egészhez egyebet. Mégis maradtunk valamiféle módon a témánál… hisz a bátyámról kezdtem mesélni és arról, hogy miféle ötlettel állt elő, jobban mondva én miféle feltételt szabtam. Ennél nagyobb hülye amúgy aligha lehettem. Celian reakciójára viszont akaratlanul is felnevettem.
- Na igen… legalábbis egyszer már kipróbáltuk, milyen egy ágyon – Motyogtam némi zavarral a hangomban, mikor megbökött a könyökével. Valahogy az előbbi feszültségem elszállt és csak élveztem azt a néhány percet, amíg szó szerint gondtalanul sétáltunk. Aztán a valóság arcon csapott, hisz odaértünk a romos templomhoz.
A következő, amit észrevettem, az az volt, hogy az elemlámpát sikeresen otthon hagytam. Celianra pillantottam, segítséget kérve, majd ahogy megjelent a fénycsóva a kezében, elmosolyodtam.
- Wáó… Jeff sosem csinált ilyesmit – Pedig boszorkány volt. Megannyiszor eszembe jutott Ő és az, hogy annyira hiányzott… hogy milyen helyzetekben volt mellettem. És hogy én mennyire nem voltam ott neki szinte soha. Megráztam gyengén a fejemet, miközben a mosolyom is eltűnt.
- Szabad tudnom, miféle… igézetekkel készültél? Remélem, nem vetkőztetsz le egy csettintéssel – Oké, ez nagyon is átgondolatlanul csúszott ki a számon. Inkább elfordultam és befelé indultam, nem érdekelt az sem, hogy én mentem elől. Komolyan, valahogy nehezen fogtam vissza magamat, mikor Celiannal voltam. Már nem gondolkodtam, mit mondjak vagy mit ne, ösztönösen kimondtam azt, ami az eszembe jutott. Ez valahol hiba volt… túlságosan megnyíltam neki, talán nyitott könyv lehettem már a számára. De ő nekem…? Igazából rejtély vette körül. Ahogy teljesen beértünk, azon túl, hogy szinte teljesen sötét volt, néhány résen a hold fénye bevilágított. Továbbá Celian fénycsóvája is a segítségünkre volt. Jobbra láncok hevertek a földön, egy nyitott cellaajtó előtt. A falat itt-ott vér borította, a földön eltépett ruhadarabok hevertek.
- Öhm… - Ahogy végignéztem a helyen, valahogy már nem tűnt annyira jó ötletnek, hogy idehoztam Celiant. Nagyot nyeltem. Bal oldalon egész tűrhető „körülmények” uralkodtak. Volt egy szék, sőt egy asztal is, amire pakolni lehetett, ha épp hoztam magammal valamit. Volt nálam egy váltóruha, jobban mondva egy nadrág-póló kombináció, amit egyből leraktam. Reggelre kellett, ha nem úgy sültek volna el a dolgok, ahogy kellett volna. – Szóval… ez az a hely, ahol bundát öltök magamra. Ne nézz szét, kupit hagytam legutóbb és amúgy is rémes látvány az egész. Ha meggondoltad magad, akkor… - Mosolyogva néztem rá, majd hanyagul vállat vontam. Nem akartam, hogy elmenjen, de a lehetőséget meg akartam rá adni. Hisz a környezetből is rájöhetett, mennyire nem lesz szép esténk együtt, ha marad.

804 words ☾ Storm ☾ note:      ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Tudtam, hogy nem fog örülni a szavaknak, amelyeket kiejtettem. Én sem ezt akartam volna hallani egy ilyen szituációban. Annak idején azt sem akartam hallani Esthertől, mit tett velem, mert túlságosan nehezen emészthetőnek éreztem. Ennek ellenére azonban, úgy éreztem, hogy ki kell mondanom, mert tudnia kell Theo-nak, mivel kell szembe néznie, ha valami mégis balul sül el. Nem kívántam ezt, éppen neki semmiképpen sem, mégis rossz előérzetem támadt. Ezt nem akartam vele megosztani, éppen elég volt, hogy valószínűleg felpiszkáltam benne kétségeket és kérdéseket ezzel a cseppet sem hétköznapi helyzettel kapcsolatban.
Amikor belém kapaszkodott, rápillantottam és láttam rajta, amit addig is tudtam: most már aggódott. Kezdtem beleszeretni a férfiba, még ha nem is mondtam ezt ki hangosan, és nem akartam áltatni vagy magára hagyni ebben a szituációban. Úgy éreztem, kötelességem megvédeni őt.
– Valóban nem jó dolog, és mindig következményei vannak, a boszorkányra és a világra nézve is – kezdtem bele a válaszba, bár nem akartam még inkább felidegesíteni ezzel az egésszel kapcsolatban Theo-t. Éppen elég baja volt az átváltozása előtt néhány órával. – A mágia gyakorlatilag egy alku: én használom az energiát, de az energia szabja meg, mire használhatom. Ez az alapeset. Én mint eretnek, kiskapu vagyok, mert önmagamból, a vámpírizmus energiáit használom fel. A fekete mágia viszont szembe megy az alku szabályaival, és nem törődik a természetfeletti világ rendjével, csak felhasználja az energiát – nem azért egyszerűsítettem le a dolgokat, mert nem gondoltam volna, hogy a srác nem fogta volna fel, amit mondok, de az egész „rendszer” még nekem sem volt egészen átlátható, így nem akartam zavaros elmélet szintű mesékbe bonyolódni. – A természetfeletti lények is ebből az energiából jöttek létre eredetileg, és a halál számukra is végleges, ha a megfelelő eszközökkel végzünk velük. A világ egyensúlya ezen alapszik: a halál kijátszható, de nem megkerülhető. Aki visszahozta a bátyádat, megkerülte a halált – lyukadtam ki végül a lényegre. – Ez a trükk ki fog hatni a boszorkányra, valószínűleg belehal, ha tovább folytatja a fekete mágia használatát. Kihat a bátyádra, mert a lélek, az egyén energiája sérül, amikor visszahúzzák egy testbe. És kihat a környezetre, a világra, mindenkire, mert az energia mindenkire kihat, és egy lélek visszahívása megborítja az egyensúlyt. Az egyensúly pedig nem olyan, mint egy mérleg, sokkal inkább libikóka, ami egy hajszálon billeg, ezért a legapróbb eltérésre is rendkívül érzékenyen reagál – fejeztem be. Sóhajtottam egyet. Szerettem volna azt mondani Theonak, hogy nem számít mindez, de hazugság lett volna.
– Elsősorban a bátyádra gyakorolt hatás miatt aggódom, mert nem lehet tudni, hogyan és milyen mértékben sérült a lélek, amikor a boszorkány visszakényszerítette a testbe – tettem hozzá, csak hogy tisztázzam a prioritásokat. Nyilván aggasztó volt a világra tett hatása is ennek az egésznek, mert megjósolhatatlan volt, mi történhet majd, de a férfi testvére zavart lehet, akár is veszélyessé is válhat. Ez persze még csak spekuláció volt, ezért nem is feszegettem tovább a kérdést hangosan.
Érdeklődve hallgattam Theo szavait, amikor a bátyjáról beszélt. Nem csak azért voltam kíváncsi, mert aggódtam a kialakult helyzet miatt, hanem azért is, mert tényleg érdekelt, mi történik a sráccal. És tényleg reméltem, hogy jól fognak alakulni a dolgai a testvérével. Az utolsó megjegyzésére elmosolyodtam:
– Ugyan… elférünk egy szimpla ágyon is – jegyeztem meg. Reflexből mondtam ki mindezt, és csak utána futott át a gondolataim között, hogy lehet nem volt ez olyan jó ötlet. De már nem volt mit tenni. A felsőm zsebébe dugtam a kezem, és a könyökömmel kicsit oldalba böktem Theot, enyhítve a feszültséget kettőnk között. Ennek ellenére a fejemben az együtt töltött éjszaka járt…
Ahogy odaértünk a templomhoz, amelyből leginkább csak romok maradtak meg. Igaza volt Theonak abban, hogy a helyszín valóban alkalmas volt az átváltozásához. Ide nem igazán jártak emberek. Jó néhány kilométerről szűrődtek csak élők zajai el. A férfi megállt a bejáratnál, én pedig kérdőn pillantottam rá, de nem kellett sokat várnom a válaszra. A kérdésére elvigyorodtam, aztán bólintottam. Felfordítottam a tenyeremet, amíg elmondtam egy rövid igézetet, s megjelent egy kis méretű fénypászma a kezemben. Vidáman táncolt a levegőben.
– Az igézethez hoztam néhány gyertyát, úgyhogy beljebb lesz fény – mondtam, majd beléptem a romok közé, hisz nálam volt a fény, s bár nem tudtam, hová kell menni, feltételeztem, nem igazán lehetett eltévedni.

679 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Nem voltam boszorkány és nem is voltam tisztában ennek fényében a mágiával, vagy annak következményeiről. Bár azt már hallottam néhányszor, hogy minden varázslatnak ára van, de sosem gondoltam ebbe igazán bele. Viszont nem vonhatott kérdőre ezért senki; egy vérfarkas ugyan miért lett volna tisztában a mágia használatával?
Celian szavai bogarat ültettek a fülembe. Elkezdtem azon kattogni, hogy mégis miféle következményei lehetnek a bátyám feltámadásának. Magam elé pillantottam, így lépkedtem tovább a férfi mellett, miközben hallgattam őt.
- Tényleg sokat jelent, Celian… - Ismételtem meg a szavait, majd mélyen magamba szívtam némi levegőt, hogy aztán lassan fújhassam ki. – Mondd, hogy ez pontosan mit takar. Mármint oké, fekete mágia, az gondolom rossz dolog, ugye? De mi… miféle következményei lehetnek ennek? – Aggódva figyeltem őt, még a karját is megfogtam, szinte belekapaszkodva és el sem engedve. Hiszen tudtam, ha valaki, ő segíthet, mert nem csak vámpír, de boszorkány is volt egyben. Tehát ha valaki, ő érthetett ehhez az egészhez… és a lehető legjobban képben lehetett.
Nagyot nyeltem és bár a szavait hallva egy picit elterelődtek a gondolataim, továbbra is aggódtam.
- Ez idővel majd kiderül. Még mindig nem tettem túl magamat bizonyos dolgokon és ez attól, hogy visszajött… még nem változott. De már képes vagyok értékelni őt és a vele töltött időt is – Magyaráztam, majd eszembe jutott a bátyámmal való beszélgetés. Mosolyt csalt az arcomra egy fél pillanatra. – Most amúgy nagyon keresi a lehetőséget arra, hogy vele legyek. – Kezdtem el mesélni, de nem voltam benne biztos, hogy Celiant érdekli. Vagyis, hogy érdemes belemenni ilyenekbe, de mégsem álltam meg a beszédben. – Akar venni egy új lakást, vagy lehet, csak bérelni… nem is tudom. De a lényeg, hogy azt mondta, fent tartana nekem egy szobát… hogy ha a városban vagyok, tudjak hová menni – Vállat vontam. – Én meg viccesen közöltem vele, hogy benne vagyok, de kétszemélyes ágyat kérek abba a szobába – Elmosolyodtam, de zavarba is jöttem, ahogy Celianra emeltem a tekintetem. Talán leeshetett neki, hogy miatta csúszott ki a számon egy ilyesfajta „feltétel”. Aztán ahogy előrepillantottam, kiszúrtam a romosabb kis épületet, avagy sokkal inkább barlangszerű építményt. Az egykori templomot. Az órámra néztem és még mindig volt bőven időnk, de nem ártott előkészülni. Feszülten sóhajtottam, majd az épület bejáratához léptem. Sötét volt, de erre az esetre mindig magamnál tartottam egy lámpát. A zsebemhez nyúltam, de ekkor hasított belém a felismerés, hogy… nem hoztam el.
- Csodás. Annyira megzavart a bátyám visszatérése, hogy elfelejtettem a lámpát… meg ki tudja még, mit. Bár a többi holmi itt van… a láncok – Jegyeztem meg egy sóhajjal, majd Celianra pillantottam. – Tudnál… fényt csinálni? – Reménykedtem, hogy a mágiájával képes rá.

426 words ☾ Storm ☾ note:      ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Hosszú életem során sem voltak túl gyakoriak a spontán feltámadások. Szép dolog lenne, ha a világban egy ugyanolyan normális lenne, mint a saját létezésem, de a valóságban ez egyáltalán nem így volt. A halált nem véletlenül tekintik elkerülhetetlennek. Bizonyos voltam benne, hogy egy napon én magam is meg fogok halni, véglegesen és megmásíthatatlanul, és ez a gondolat megnyugvással töltött el, pontosan azért, mert tudtam, hogy addig a napig már mindent megtapasztalhattam, amit csak kívánhattam. Az embereknek ugyan tizedannyi idejük sem volt, mint nekem, vagy más természetfelettinek, mégis ha valaki elment, az általában nem jött vissza. Egy boszorkány pedig sosem jószívűségből és együttérzésből hozott vissza lelkeket a túlvilágról. És ez önmagában felvetett jó néhány kérdést… olyasmiket, amelyeket eretnek mivoltom miatt tudtam. Egyrészről a lelket visszahozni a testébe, nem olyan egyszerű, és hacsak nem rekedt meg valahol a túlvilág és az élők világa között, akkor elég valószínű volt, hogy roncsolódott és károsodott. Másrészről pedig a boszorkány beszámíthatósága is kérdés egy ilyen esetben. A szellemek nem engednek ilyesfajta mágiát, mert az természettől idegen. Egy tisztességes boszorka, nem végzett volna el önszántából ilyen varázst. Innen pedig két lehetséges út volt: vagy kényszerítették, vagy pedig tiltott módszereket gyakorolt, akár egy démon segítségével. Egyik lehetőség sem volt éppen a legszerencsésebb.
Csak bólintottam, amikor magyarázatba fogott, miért nem engedett be a házába. Igazából nem állt szándékomban kérdőre vonni, hiszen bármennyire is felkészült voltam, a találkozás biztosan elképesztett volna. A bátyja visszatérésének gondolata is ezt a hatást váltotta ki.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de tényleg erre gondolok – feleltem, amikor Theo nagyon is jól ráérzett arra, miért komorultam el egy kissé. Őszintén szólva, nem tetszett nekem ez a dolog, és gyanítottam, hogy a férfi azért nem érti mindezt, mert nem volt tisztában a mágia alapvető szabályaival, emiatt pedig nem lehetett hibáztatni. A boszorkák és warlockok nem szokták kiadni a mágiával kapcsolatos tapasztalataikat és titkaikat. Ez rám is igaz volt, a varázskönyveimet igény érzékenyen kezeltem. – Ne értsd félre, örülök neki, mert tudom, hogy neked milyen sokat jelent a bátyád… – mondtam végül, mert nem akartam, hogy azt érezze, csak a rossz oldalát látom a történetnek. – Csak ez nem szokványos dolog, és ilyesmire csak a fekete mágia képes – a hangom még mindig csendes volt, nem igazán akartam elrontani a kedvét, mert éreztem Theon, mennyire izgatott lett, mióta felhozta ezt az egészet. Teljesen megértette, hogy sokat jelentett neki. Ritkán kapnak emberek és a rokonaik második esélyt.
– Remélem, hogy minden rendben lesz és helyre tudjátok hozni a kettőtök kapcsolatát – ezt teljesen őszintén mondtam. Bármennyire is ellenérzéseim voltak a kialakult helyzet miatt, ameddig nem derült ki semmi aggasztó, nem láttam értelmét pánikolni. Magamban eldöntöttem, hogy jobban fogok figyelni Theo minden rezdülésére, mert meg akartam védeni. Nem csak magától, amikor farkassá változott, hanem úgy egyáltalán. Előre pillantva megláttam egy épületet, amely felé közeledtünk.

457 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Csak bólintottam a csendes válaszára. Szerettem volna neki hinni, de az első reakciója, az a megdöbbenés másról adott tanúbizonyságot. De ettől még nem szaladt világgá, szóval reméltem, hogy nem tettem semmit tönkre kettőnkkel kapcsolatban az őszinteségemmel. Nem akartam előtte sem titkolózni, sem elhallgatni a gondolataimat. Elvégre… egy kapcsolat, legyen az bármilyen, a bizalomra épül, nem? Úgy gondoltam, nem szabad megjátszanom magamat előtte, ha komolyan gondolom azt, ami közöttünk zajlik. Ehhez tartottam magamat.
Láttam, hogy nem ért engem, vagyis, hogy megdöbbent. Amint kint jártunk az utcán, már nyitotta is a száját. Több sem kellett, máris magyarázatot adtam neki arra vonatkozóan, hogy mi is van a bátyámmal. Halott volt, igen. Nem hazudtam neki.
- Igen, ma reggel – Nyeltem egy nagyot, a megjegyzésére pedig halkan felnevettem. – Hát, úgy gondoltam, hogy nem jó ötlet, ha előbb találkoztok, minthogy elmagyarázom a helyzetet… nem akartam ebből galibát – Szabadkoztam némileg, de még mindig mosolyogtam. Azonban ő kezdett furcsa lenni. Magam sem tudom, miért gondoltam ezt, de valami nem stimmelt. A kérdése is meglepett.
- Hát… jól. Él. Szóval igen, teljesen jól van – Ráncoltam némileg a homlokomat, majd oldalra döntöttem a fejemet. – Ugyanolyan, mint volt, ha esetleg arra gondolsz, hogy… valami nem stimmel vele – Tettem hozzá elmerengve. Talán Cel attól fél, hogy valami változott a bátyámmal kapcsolatban a varázslattól? Erre tudtam csak gondolni, bár nem értettem túlzottan ezekhez a hókusz-pókuszokhoz. Jeff például sosem varázsolt, s soha nem is mesélt nekem arról, mi hogyan működik.
Vettem egy mély levegőt, majd zsebre dugtam az egyik kezemet, így sétáltam tovább Celian mellett.
- Tudod, mikor megláttam… azt hittem, hogy még álmodom. Vagy hogy megőrültem. De aztán… ahogy megszólalt és megölelt… és beszélgettünk… - Nagyot nyeltem. - …tényleg jól van, Celian. És végre… azt hiszem, a kapcsolatunk is rendben lesz. Bár nem meséltem, hogy hogyan viselkedtünk egymással, vagyis leginkább én vele, de annyi biztos, hogy nem voltam valami jó testvér. De ezt a második esélyt nem csak Neki, de Nekem is ki kell használnom – Miközben beszéltem, végig magam elé figyeltem. Aggódtam, hogy újra elveszítem Nathanielt, pedig még csak most kaptam vissza.

339 words ☾ Storm ☾ note:      ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Nem igazán tudtam mit kezdeni azzal, amit Theo mondott. Tulajdonképpen kedves volt és bókolt nekem, de valami olyasmi tetszett neki, amit én képtelen voltam sokáig elfogadni, aztán mire elfogadtam, összekapcsolódott az ösztöneimmel, a gyilkosságokkal, a vérrel, és mindennel, amely az életem és a létem negatív vetületeihez tartozott. Így csak megráztam a fejemet, amikor hülyének titulálta magát. Nem értettem ezzel egyet, és nem is voltam képes megszólalni néhány percig. Annyira másmilyen volt, és annyira másképp alakult az ismeretségünk, mint amilyennek először elképzeltem a kollégiumi szobában. Nem akartam megmutatni neki az életem azon részét, amely a vámpírsághoz tartozott. Az nem zavart, hogy tudja mi vagyok, könnyebb volt így, de nem akartam, hogy lássa, mire vagyok képes.
– Nem vagy az – mondtam csendesen végül, mert nem akartam, hogy azt higgye, őrültnek néztem azért, amit gondolt és érzett. Jogában állt volna elítélnie is engem, és ahhoz is, hogy imponáljon neki a torz arcom. Nem mondhattam meg neki, hogyan érezhet, nem is akartam volna megszabni neki. Ha így lett volna, elbájoltam volna már rég.
Ahogy induláshoz készültem és megkérdeztem, mégis kinek akarna bemutatni, arra számítottam, hogy majd valami olyasmit felel, hogy egy barátjának, de nem olyasmire, mint amit kaptam. Egy pillanatra megálltam a mozdulatban, amit éppen tettem, de aztán arra gondoltam, talán nem a legcélszerűbb egy emberekkel teli étteremben feltenni a kérdést, hogy hogyan kíván a halott testvérének bemutatni, így követtem kifelé, az utcára, és előbb az úti célunkról érdeklődtem, hogy eltávolodjuk a halandóktól. Végül Theo pillantottam:
– Kérlek, magyarázd meg, amit az imént mondtál! Azt hittem a bátyád már nem él – mondtam, továbbra sem túl hangosan, bár a vámpírhallásom lévén tudtam, senki sem figyelt igazán minket, de nem akartam kockáztatni. Nem kívántam felesleges időt pazarolni emlékek törlésére. Azután csak hallgattam a férfi válaszát. Egy boszorkányt említett, és hogy visszahozta a bátyát. Abban határozottan egyetértettem vele, hogy ilyesmi még talán sohasem történt. Még Esther sem próbálkozott hasonlóval. Ugyan megölte a gyermekeit és engem is, de nem úgy hozott vissza, hogy a túlvilágon rekedtünk egy időre, hogy aztán ismét életet leheljen a testünkbe. És azt is tudtam, hogy ez olyasféle sötétséget jelentett a mágiában, amelyet talán jobb lett volna, ha sohasem bolygatott volna senki.
– Ma reggel? – kérdeztem vissza, összeráncolva a szemöldökömet. – Ezért vártál az ajtó előtt – ez már nem kérdés volt, csupán csak hangosan gondolkodtam. Fogalmam sem volt mit mondhatnék Theonak. Nem akartam megbántani, ezért nem azzal kezdtem, hogy miféle mágiával kerülhetett vissza a bátyja az élők közé, és hogy egyáltalán ez mit művelhetett a lelkével.
– És hogy van? – kérdeztem végül, ami nagyon furcsán hangzott, ahogyan kimondtam. Egy halott kapcsán nem szokás ilyesmit kérdezni, mégis most volt értelme. Ambivalens érzések kezdtek keveregni bennem.

435 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Nem tudom, miért nem féltem tőle. Vámpír volt, vérszívó, mégsem tudtam erre gondolni, mikor megláttam azt az arcát; tudom, őrültség, hogy szépnek találtam. De talán pont az tetszett benne, hogy felfedte magát előttem… és nem félt megmutatni, milyen is ő valójában. Elgondolkodtam, de a szavaira végül nagyot nyeltem.
- Tudom. Csak én vagyok ilyen hülye – Nevettem fel röviden, némileg kínomban, aztán mély levegőt vettem. Szinte átkoztam magam, hogy ilyesmiket mondtam neki. Tuti, hogy tényleg hülyének nézett miatta. De reméltem, hogy az esélyeimet nem rontottam le nála ezzel… bár azt talán hamar megtudnám.
Még pár pillanatig Jeffersonon gondolkodtam, azon, hogy ő már biztos nem tér vissza, majd gyengén megráztam a fejemet és Celianra koncentráltam. Igen, jobb menni, mert ez a hely jelenleg csak letör. Egyetértettem a férfival.
Már indulásra készen voltam, de még eszembe jutott a bátyám és az, hogy bemutatnám őket egymásnak. Vissza is kérdezett, így vettem egy mély levegőt.
- A bátyámnak – Ránéztem. Nem fűztem hozzá semmi többet, de ha visszakérdezett vagy értetlenül nézett, eldöntöttem magamban, hogy útközben elmesélem neki, mi történt Nathaniellel.
- Majd én vezetlek – Elmosolyodtam. – Nincs annyira messze, oda tudunk sétálni – Folytattam, majd az utcán levő embereket kezdtem figyelni. Nem voltak sokan kint. Gondolom, inkább otthon tevékenykedtek, vagy passz. Aztán a szemem sarkából Celianra pillantottam. Ha viszont ő is rám nézett, akkor előrenéztem végül.
- Talán hihetetlen és nem is történt még hasonló, de a bátyámat visszahozta egy boszorkány – Kezdtem bele halkan, hogy csak ő hallja és mások ne nagyon, akik elhaladtak mellettünk. Sokan ismerték a bátyámat a városban, de előttük már nem fedhette fel magát. Sokan nem értették volna meg, hogy mi történt vele. Még én sem értettem igazán. – Még én se hiszem el teljesen azt, ami történt. Ma reggel egyszerűen hazajött – Kissé tartottam Celian reakciójától. Ha eddig nem tartott őrültnek, most majd biztosan elkönyveli, hogy valami baj van velem. Talán még itt is hagy.
Közben a romos templom felé sétáltunk, egyre inkább elhagyva a várost.

321 words ☾ Storm ☾ note: mivel foglalt a romos templom, így nem váltunk helyszínt     ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

Valahol megértettem… egy részem, értette mi vonzotta a férfit abban, hogy a vérét vehettem. Veszélyes volt és egzotikus, különleges vámpírok között is, és bár normál esetben az ő mérgének hatnia kellett volna rá, a kapcsolatunk cseppet sem volt normál eset. Azonban a másik részem határozottan elzárkózott attól a lehetőségtől, hogy táplálékként tekintsek rá. Már most sokkal többet jelentett nekem, és általában a komoly kapcsolataimban nem volt jellemző a vérmegosztás. Senkivel… nem akartam ezen most sem változtatni. Ismertem a korlátaimat, amelyek elég határtalanok voltak, ám Theoval szándékosan nem engedtem meg magamnak ezt a hozzáállást.
Ahogy hallgattam felmerült bennem a kérdés, vajon találkozott-e már korábban egyáltalán egyszerű vérszívókkal Theo. Nem tudtam elképzelni, hogy ha erre a kérdésre igen lett volna a válasz, akkor is ennyire elragadtatott lett volna a srác. A tudatomban ott motoszkált, hogy a férfinek nincs minden rendben a fejével, ha úgy véli, a ragadozó énem megjelenése szép lehetett, ennek ellenére nagyon is megérintettek a szavai. Több mint ezer éve jártam a bolygót, mégsem találkoztam még hozzá hasonló élővel… valójában halottal sem a szó nem annyira fizikai értelmében, de ez most részlet kérdés.
– Ilyet még… soha nem mondott nekem senki – annyira meglepett tulajdonképpen, hogy azt az arcot, a gyilkos arcot tartja szépnek, hogy elfelejtettem megilletődni is. Ezt, a vérének ajánlgatásával ellentétben, nem értettem. Nem értettem. Nem értettem és ez olyannyira zavart, hogy megijedtem. Ezer év után hajlamos voltam azt hinni, értem a világ működését, az emberi motivációkat, a természetfeletti furcsaságait, az alapvető érzelmeket, azt hogy mi a mozgatórugója az életnek és halálnak. Erre itt állt előttem ez a férfi, akivel alig ismertük igazából egymást, és tudtam, hogy képes kifordítani a világomat a négy sarkából, és valami tökéletesen és teljesen újat mutatni. Nem értettem, miért kellett rá ennyit várnom.
Az étteremben ücsörögve aztán megváltozott valami, és kezdetben nem tudtam, mitől ment el a kedve Theonak. Nem kellett sokáig faggatnom, így gyorsan kiderült, hogy a korábban is emlegetett barátjával itt találkozott utoljára. Nyilván nem tehettem a rossz helyszín választásról, egyrészt mert ebben a városkában nem volt sok alternatíva, másrészt nem ismertem a srác múltjának minden részletét, és harmadrészt ő hozott ide… bár azt hiszem, neki sem jutott eszébe, hogy baj lehet ebből. Mindennek fényében felajánlottam, hogy induljunk, úgyis volt dolgunk, neki és nekem is az estére vonatkozó előkészületekben. Felhajtottam a konyakomat én is, amikor azt mondta, induljunk.
– Hmm, kinek? – kérdeztem érdeklődve, miután elindultunk a bejárat irányába. Felkeltette a kíváncsiságomat, hogy mégis kinek akart bemutatni. Nyilván nem akárki lehetett Theo számára, ha ezt így be kívánta harangozni.
– Merre megyünk egyébként? – kérdeztem rá végül, amikor kiléptünk az ajtón a szürkületbe. Említette azt hiszem, hogy hol szokott átváltozni, de azt nem, hogyan jutunk oda és bár a lábamon jöttem ideáig, úgy gondoltam nem árt tudnom, hová is készülünk pontosan.

454 --- living you life cutthroat
note:  
kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ I missed you, Celian...

Nem kommentáltam már szavakkal a válaszát, de magamban megvolt rá a magam felelete. Pont azzal, hogy megtagadta magától azt, amire vágyott… ezzel tagadta meg önmagát. Azonban ráhagytam. Lepillantottam a csuklómra, arra, amelyiket megvágtam azon az estén. Nem voltam hülye, nem vágtam túl mélyet, de próbára tettem Celian tűrőképességét. Talán csak a fű hatása volt, magam sem tudom, de látni akartam, milyen ő valójában és adni a véremből. Nem bántam meg. Elgondolkodtam egy fél pillanatra, majd visszaemeltem rá a tekintetemet.
- Tudod… mikor láttam az arcod… azt az arcod… - Kihangsúlyoztam az „azt”. - …nem mondtam ki akkor, mert őrültségnek tűnt, de most elmondom, mit gondoltam rólad – Hagytam némi hatásszünetet, a szemeit fürkészve, majd folytattam. – Az volt az első gondolatom, hogy mennyire gyönyörű vagy… ami kissé bizarr, de őszinte reakció – Zavartan vállat vontam, félrepillantva. – Lehet, félnem kellett volna, de nem így volt – Tettem hozzá halkabban.
Érdeklődve figyeltem, hogyan harapja be az alsó ajkát. Minderre nagyot nyeltem, aztán kényszerítettem magamat, hogy elszakítsam róla a tekintetemet. Túlságosan vonzó volt a számomra és úgy éreztem, ha továbbra is őt bámulom, még a végén nekiesek az ajkainak és ez… nos, nem volt túl jó ötlet, már ami a helyszínt és a közönséget illette.
Viszont a lelkesedésemet hamar letörte a hely, avagy az emlékek, s bárhogy igyekeztem, Celian átlátott rajtam. Nem akartam hazudni neki, így elmondtam, mi az oka a hirtelen rossz kedvemnek. A szavaira halványan elmosolyodtam. Sajnálja. Persze, én is, de ez a szó annyira szánalmas… mármint nem Celiannal volt bajom, hanem azzal, hogy ami megtörtént, akit elveszítettem, azt nem kaphatom varázsütésre vissza. Még akkor sem hittem ebben, miután a bátyám a halálból tért vissza. Kételkedtem benne ugyanis, hogy Jeffersonnal is hasonló történne, mikor eleve a testét más birtokolta. Gyakorlatilag lehetetlen volt az egész és nem is akartam hiú ábrándokat kergetni.
- Ja, öhm… igen, talán jobb lesz menni – Ráztam végül vissza magamat a valóságba, a férfihoz, aki az utóbbi napokban igenis kirángatott abból a letargiából, amiben hónapok óta benne voltam. Őt kezdtem figyelni, majd mély levegőt vettem és felálltam, miközben az asztalon támaszkodtam meg. – Amúgy, ha mindezen túlleszünk… be akarlak mutatni valakinek – Ejtettem ki a szavakat teljesen hanyag hangszínnel, de a szám sarkában mosoly bujkált. Lehet, hogy a bátyám csak most tért vissza a halálból, de nem halogathattam sokáig a bemutatásukat egymásnak. Legalábbis úgy éreztem fairnek, ha mindkettejükkel őszinte vagyok, bár a kialakuló viszonyról a bátyámnak még nem akartam beszélni. De abban nincs semmi, ha bemutatom egy barátomat, aki közelebb került hozzám, nem? Mármint… kétlem, hogy Nate tovább kombinálná a dolgokat. Mindig is a lányokat hajkurásztam.

422 words ☾ Storm ☾ note:      ☾

nothing ever comes
without a consequence
or cost, tell me will
the stars align?

– Ez igazán nagylelkű tőled, de nem ettől leszek önmagam – mondtam végül, ezzel remélhetőleg tényleg lezárva a témát. Kedveltem Theot, tetszett, hogy ennyire keresztül akarta vinni az elképzeléseit, és kiállt amellett, amiben ténylegesen hitt, hogy jó lehet, de nem voltam köteles egyetérteni vele, és nem is értettem egyet vele. Tudtam, hogy jót akar azzal, hogy felajánlotta a vérét, és biztos voltam benne, hogy részben izgatta a gondolat, hogy belekóstolhatnék, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem nem. Szerettem volna többet a véréből, szerettem volna beleharapni a bőrébe… De tudtam, hogy nem akartam kockáztatni.
Láttam rajta, hogy meglepődött rajta, amit mondtam, pedig igaz volt. Nem akartam, hogy kényelmetlennek érezzen bármit is, vagy hogy kínos legyen számára a nyilvánosság. Nekem pedig volt arra időm, hogy eldöntse ő maga, mikor akar és mikor, s nem kellett aggódnom, hogy talán kifutunk rövidke életünk keretéből.
– Ennek örülök – mosolyodtam el, miközben beharaptam az alsó ajkamat. Fogalma sem volt róla talán, mennyire jól esett nekem mindez. Azt hiszem, azért is voltam ilyen boldog, mert túl régen éreztem azt, hogy kötődtem volna valakihez, túl régen szerettem egy másik hozzám hasonlót. Legalábbis, ami a természetfelettit jelentette. Eretnekekkel igen ritkán találkoztam eddig, így az is nagy szó volt, hogy nem halandóval voltam, mert sokkal inkább önmagam tudtam lenni, mint egy törékeny emberi lény mellett.
Miután kikértem az italainkat és visszatértem az asztalunkhoz, koccintottunk Theoval, s nem bírtam ki, hogy nem kérdezzem meg, mi a baja. Hirtelen változott meg, és nem tudtam nem észre venni, hogy valami nem stimmelt, azt pedig nem akartam, hogy az amúgy is feszültnek ígérkező estére ez is rányomja a bélyegét. Végül azok felé a boxok felé bökött, ahol néhány lány csacsogott és nevetgélt, szemmel láthatólag gondtalanul. Gyors pillantást vettetem rájuk, láttam az artériájukat a nyakukon. Belekortyoltam a konyakomba.
– Sajnálom Theo – mondtam kissé ráncolva a szemöldökeimet. – Ha nem akarsz itt ücsörögni, akkor indulhatunk is – mondtam miközben felemeltem a poharamat és egy nagy kortyot legurítottam a konyakból, így alig maradt valami a pohár alján. – Amúgy is… lehet jobb, ha elindulunk – jegyeztem meg, mert nem akartam, hogy rosszul érezze magát néhány emlék miatt a férfi, s talán tényleg szerencsésebb lett volna, ha elindulunk, hogy előkészítsük a terepet az átváltozáshoz.

359 --- living you life cutthroat
note:  
kredit