Theo & Carmen

just trying to help hurt everyone else

Eléggé kiakadtam azon a kígyón, nem pont azért, mert rettegnék a hüllőktől - amúgy de, eléggé félek tőlük -, hanem azon rémképek miatt, amik eszembe jutottak. Mattre gondoltam, a helyszíni fotókra, amiket nem szabadott volna látnom, én mégis megnéztem őket... A kígyó pedig az autót szimbolizálta, éles volt, gyors és halálos. Még jó, hogy nem egy véres autót idéztem meg a konyhába! Felkavart a tudat, az, amit műveltem, mert azt hittem, már ura vagyok a képességeimnek. Ha álmomban el is szabadult néha-néha még az erőm, olyankor mindig otthon voltam, és azért elég nehéz lenne napközben elaludnom az utcán... Ezért azt hittem, végre emberek közé mehetek. Viszont a tudatalattim megoldotta, hogy ne így legyen, a frászt hozva rám ezzel. Ezek szerint még mindig nem álltam készen? Tudtam, hogy ha ezt elmesélem apának, visszazár a házba és még jó néhány hónapig nem enged ki onnét. Titkolózni előle viszont rossz ötletnek tűnt... Borzasztó rossznak.
- Nem hisztizek! - nyafogtam igencsak hisztisen, de azért összeszedtem magam annyira, hogy lemásszak a pultról. Elborzadtam, amint végzett vele, oda sem néztem inkább, csak a neszezésből sejtettem, mi történik. Addig összekapkodtam a cuccaimat, hogy minél előbb leléphessek, még mindig azon töprengve, be kéne-e számolnom apának a történtekről vagy sem. Végül arra jutottam, jobb, ha egyelőre csak Nate-nek írok róla, aztán majd ő eldönti, mi legyen. Benne bíztam.
Theodore visszakérdezésére csak a szememet forgattam, de képtelen voltam mosoly nélkül hagyni az ugratását, így hát viszonoztam a játékos megjegyzését, kissé megfeledkezve az előbbi horrorisztikus jelenetről.
- Azért ne bízza el nagyon magát, Mr Storm! Bár nem olyan menthetetlen, mint gondoltam, de még mindig kitartok a korábbi álláspontom mellett.
Néhány pillanatig még elrévedve fürkésztem az arcát. Furcsa volt így, egy fokkal kevésbé utálatosan állni egymáshoz, egymással szemben. Egész jó volt, egész könnyen el tudtam képzelni, hogy akár barátok is lehetnénk... Tetszett a gondolat. De aztán visszazuhantam a valóságba, abba, amelyben tisztában voltam vele, hogy pár perc és Theodore jófejsége is elmúlik, így hát halvány mosollyal lesütöttem a szemem és kiléptem az ajtón. Magam mögött hagytam a lakást és az emeletet, majd nemsokára a háztömböt is. Hazafelé indultam, de azért hagytam még Nate-nek egy utolsó sms-t, hogy itt jártam és mi mindenről maradt le.

Theo & Carmen

just trying to help hurt everyone else

- Pedig állandóan rólad beszélt...
Csak a fejemet csóváltam. Úgy éreztem, Theodore és Nate kapcsolatával darázsfészekbe nyúltam, és az egyik felem szeretett volna segíteni, hogy rendezhessék a dolgot, a másik viszont jobbnak látta, ha elrántja a kezét, mielőtt a dühös kis rovarok agyoncsípik. Csak tátogtam, mint egy hal, és próbáltam elhinni, hogy a bátyjáról beszél. Hogy így beszél róla. Ha nekem élne még az öcsém, biztosan cukkolnám, biztosan összevesznénk hetente hétszer legalább, de sosem beszélnék így róla, mindig éreztetném vele, hogy a vér az vér, és a testvérem marad akkor is, ha épp azt vágjuk egymás fejéhez, mennyire utáljuk egymást.
- Micsoda felfuvalkodott, öntelt hólyag! - morogtam a hajamat tépve, amint végre eltűnt a szobájában. Totál felhúzott. Még mindig nem kerültem közelebb ahhoz, hogy mi az én szerepem ebben a háromszögben, illetve pontosan miért haragszik rám Theodore. Nate sokat járt hozzám, ez tény, de apa mindig rendesen megfizette ezért, és Nate sosem próbált a családunk részévé válni. Nem fogadta el a vacsorameghívásokat és nem akart az órákon kívül velem lenni. Tény, hogy sok időt töltöttünk együtt, de nem gondoltam volna, hogy Theodore ezt így éli meg.
Az a kígyó teljesen kiverte nálam a biztosítékot, főleg, hogy a legborzasztóbb rémképeimet ötvözte és váltotta valóra. Úgy döntöttem, soha az életben nem jövök le arról a pultról, de Theodore szerencsére időben megjelent. Ahogy megközelítette a kígyót, a számra szorítottam a tenyeremet és csak halkan nyüszítettem. Nem akartam, hogy baja essen. Lenyomnám azt a kígyót a torkán, de akkor sem akartam, hogy baja essen. Szerencsére a képzeletemből adaptált teremtmények valósághűek ugyan, de nem valami veszélyesek, így amint a fiúnak sikerült elkapnia, nagy sóhajjal megkönnyebbültem. Meredten bámultam, hogyan indul el vele kifelé, és ahogy visszafordult vele hozzám, összerándultam. Féltem tőle és nem akartam, hogy egy centiméterrel is közelebb hozza.
- Vidd innét!
Szipogva megtöröltem a szemem, de tartottam magam és nem fakadtam előtte sírva. Nem akartam, hogy még ezért is leosszon. Lekászálódtam a pultról és a csaphoz támolyogva megnyitottam a vizet. Megmostam a kezem, jó alaposan, aztán az arcomat is áttöröltem a vízzel. Utána csak támasztottam a pultot némán, magam elé bámulva, és vártam, hogy Theodore visszaérjen, remélhetőleg a kígyó nélkül. Elsőre meg sem hallottam, csak mikor már közelebb ért.
- Hazamegyek - közöltem mosolytalanul, idegesen felkapva a táskámat a pultról. Nem éreztem magam biztonságban idekint. Talán még korai volt elhagynom a villát... Nate-et akartam, azt akartam, hogy mellettem legyen és megvédjen, hogy hazavigyen. De csak az öccse volt itt, akitől úgy sejtettem, előbb kapnék gúnyolódást, mint vigaszt. Nem voltam hajlandó összetörni előtte. - Gyere, Bobby!
Odahívtam magamhoz a kutyát és rácsatoltam a pórázat, aztán megigazítottam a táskát a vállamon, kisöpörve alóla szőke fürtjeimet. Mély levegőt véve Theodore-hoz fordultam.
- Köszönöm, hogy segítettél... És sok sikert! Tudod... az önállósodáshoz. Az újrakezdéshez.
Biccentettem felé üdvözlésként, aztán az ajtóhoz indultam. Minél előbb el akartam hagyni ezt a házat. Rettegtem tőle, hogy a képességem újra elszabadul, és kárt okozok valakiben, akiben nem szeretnék.

Theo & Carmen

just trying to help hurt everyone else

Bosszúsan csóváltam a fejem a válaszát hallván. A Storm család tagjai egyetlen perc alatt képesek voltak a plafonig felhúzni, ugyanakkor némelyik, értelmesebb példányuk ugyanilyen gyorsan és könnyedén meg is tudott nyugtatni - nos, nem az előttem álló kismadár. Már attól elkapott a hiszti roham, hogy csak ránéztem a "hagyjál már, most duzzogok, mint egy óvodás" képére. Hogy lehetnek a fiúk ennyire éretlenek?
- Már elnézést? - leesett állal hallgattam a nekem szánt kioktatását, és éreztem, hogy a harag vörös köde rázuhan az agyamra, egy pillanat alatt elborítva a Callawayokra jellemző eleganciát és finomkodást. - Ööö, nem is tudom, dolgozott? Ezt hívják munkának! Nézd meg egy szótárban, ha még sosem volt hozzá szerencséd! Ő tanár, nekem meg történetesen kellett egy tanár. Én kérek elnézést, hogy nem voltam képes egyedül kiművelni magam!
Egy oktávval feljebb szaladt, visítós hangszínemen kiabáltam vele, mint valami hisztérika. Ehhez értettem a legjobban, ebben a fajta vitastílusban nevelkedtem, és ezt az egyet ismertem. A finomkodó kérlelés és a megértő magyarázkodás után egyetlen perc alatt kirobbant belőlem az üvöltés, mert apámmal csak így lehetett beszélni. Ahogy Lexyvel is. De hát hogy tűrhetném csendben a rágalmazását? Az én hibám, meg én vettem el tőle a bátyját? Magántanárra volt szükségem, Nate meg történetesen az volt. Apa kihúzta őket a gödörből, és akkor még én vagyok a rossz? Fel-alá kezdtem járkálni előtte, hogy levezessem a feszültséget és megakadályozzam, hogy felrobbanjak. Bobby bámult egy darabig, aztán szusszanva visszahelyezte a fejét a mancsára.
- Nekem nem szokásom elhagyni az embereket - szúrtam oda élesen, csípőmet a pultnak döntve. A fülem mögé igazítottam egy szőke fürtöt, ahogy elpillantottam felé. Már nem üvöltöttem. Még mindig idiótának tartottam, de a haragom elillant, és a helyét átvette valami más, valami stabilabb és keményebb, amivel felvérteztem magam. Már megint gúnyolódott, és ezúttal felvettem a kesztyűt, konokul összefontam a karomat a mellkasom előtt. - Tudod mit? Itt leszek. Igen, majd én mellette leszek, és segítek neki feldolgozni az űrt, amit a hálátlan öccse rombol bele az összes önző, meggondolatlan húzásával.
Dühösen fújtattam, a mennyezetnek szegezve a tekintetemet.
- Megjátszott aggódás?!
A hangom ismét egy oktávot ugrott, tekintetem fenyegetőn villant a fiú felé. Kiborít! Egyszerűen megőrülök mellette! Ha nekem kéne akár csak egy óráig is vele laknom, tutira kitépném az összes hajamat. Vagy az övét. Szálanként. Igen, az egészen relaxáló lenne... Mérgesen intettem, jelezve, menjen csak - a Pokolba -, majd folytattam az összefont karokkal esedékes pulttámasztást és mérgelődést. A nyelvemen volt, hogy én ezt már nem csinálom tovább, bedobom a törölközőt, de végül az ajkamba harapva mélyen hallgattam. Nem akartam feladni és csak azért elviharzani a lakásból, mert ennyire lehetetlen alak. Ahogy azonban magamra maradtam, körülölelt a konyha csendje, az agyvizem kezdett lehűlni, a vérnyomásom pedig normalizálódni, átértékeltem a dolgokat. Előbukkant a vita első hangjára sarokba menekült türelmem is, mely most negédes szavakkal áltatott és cirógatott. Nagy, fáradt sóhajjal a hajamba túrtam, hátrasimogattam szőke fürtjeimet a fejem tetején, laza lófarokba fésülve őket a tarkómon. Ellöktem magam a pulttól, és míg a hajammal babráltam - kócos kontyba tekerve csattal rögzítettem -, bögre után kezdtem kutatni. Főztem egy jó nagy kancsó gyümölcsteát és bekapcsoltam a rádiót, hogy a halotti némaságot és Theodore durcás neszelését megtörje valami kellemesebb szimfónia.
Lehunyt szemmel táncikáltam a konyhakövön, mezítláb, átadtam magam a zene ritmusának, és csak pörögtem, forogtam, hajlongtam és a fejemet ingattam. Jól esett lelazulni kissé, elengedni magam és csak szórakozni. Olyan messzire sodródtak a gondolataim, túlságosan belefeledkeztem önmagamba, nem figyeltem, és mire észbe kaphattam volna, már túlságosan messze jártam, képzeleteim földjén. A rémisztő gondolatok belopták magukat a tudatalattimba, és amikor hirtelen felpattant a szemem, már nem voltam egyedül.
A kezemre néztem, majd a konyhakövön előttem tekergő kígyóra. Véres volt. A vitánknál is hangosabban szakadt fel belőlem a sikoly, egyetlen mozdulattal felugrottam a konyhapultra. Bobby az ajtóból ugatott, de nem jött közelebb, én meg csak sikoltoztam a pulton kuporogva, Theodore-t szólongatva, hogy azonnal jöjjön és tüntesse el.