A Pokol hét bugyrára, hiszen ez egy gyerek! Dacos, örvénylő pillantása és mindentudón felszegett álla ugyan nagyon próbált megcáfolni, de évszázadokhoz szoktatott szemem és vadászösztönöm nem csaphatta be. Kislány volt még, és hazugságba mártott szavaiból ítélve talán nem is sejtette, milyen erő birtokában van. Az egész szobát átjárta az undorító mágia, felborzolta a pihéket a tarkómon és égnek meredt tőle mindenem. Arról egész biztosan fingja nem volt, kivel ül szemben, így egy félmosollyal ledobtam elé a bombát és élvezettel figyeltem, hogyan változik meg az arckifejezése. A kabátom alá rejtett tőr a kényelmetlen, ülő póznak köszönhetően nyomta az oldalam. Csak elő kellett volna rántanom, kihasználván fiatalságára alapozott tapasztalatlanságát, és átmetszenem a torkát; az ajtó túloldalán várakozókat pedig egész egyszerűen megbűvöltem volna. Ez volt a tervem, hiszen dacára bájos, gyermeki arcának és reszketeg válaszainak, ez a lány ölt. Boszorkány volt és ártatlant ölt, mégsem tudtam rávenni magam, hogy fegyvert rántsak.
Ahogy behúztam magam mögött az ajtót, egy pillanatra megtorpantam még. Hátralestem a vállam felett és a meghagyott résen keresztül vetettem rá egy utolsó pillantást: vállai törékeny vonalára, esetlen tartására, leszegett fejére. Volt valami vonzó benne. Talán egy kissé túlzásba estem odabent, nem kellett volna ennyire ráijesztenem, felfednem előtte lelkem sötétjét és a legtorzabb jövőképet elé állítanom? Nem, jól cselekedtem. Boszorkány volt és embert ölt; kis szerencsével itt el is vágtam nála a vérontást, de ha elnézőbb lettem volna vele, ki tudja, merre folytatta volna az ámokfutását. Azzal nyugtattam magam, hogy jól cselekedtem és élni fog az elé kínált, második eséllyel. Ó, nem is tévedhettem volna nagyobbat.

- Azt mondják, a Sötétség végzett vele.
- A sötétség?
- Nem, nem. A Sötétség.
- Nyilván. A  húsvéti nyuszi meg elvitte a maradékot. - Nevetve hátradőltem a székemben, mire öltönyös kollégám sértetten csóválta a fejét az asztal túloldalán. Kénytelen voltam éveken át adni előtte az idiótát, mert minél közelebb sodródott a természetfeletti világához, nekem annál távolabb kellett löknöm magam tőle. Szegénykém, halandó volt és briliáns, de nem eléggé - fogalma sem volt a valódi, nagybetűs Sötétségről. Bár tény és való, hogy az általa elém tárt gyilkosságokat és a szemtanúk vallomásait elég nehéz volt mással megmagyarázni.
- Különben is, miért foglalkozol ilyesmivel? A gyilkosságok már jó néhány éve abbamaradtak. Bárki is volt az elkövető, valószínűleg meghalt, vagy visszavonult.
- És te egyáltalán nem akarod tudni, ki az? Nem akarod rács mögött látni?
Nagyon is sok mindent akartam vele. Elmondhatatlan, kiejthetetlen vágyak kavarogtak bennem. Épp annyira vágytam a halálát, mint amennyire képtelen voltam magam rávenni. Felpöcköltem az ujjam hegyéről a töltényt, majd a levegőben elkaptam.
- Még mindig megvan? - Bill arca sóvárgóvá vált, ahogy az ujjaim közt forgatott kis játékra nézett. - Szabad?
Elmosolyodtam és odapöccintettem neki. Olyan nagy gonddal és féltéssel helyezte a tenyerére, mintha porcelánból lenne.
- Hihetetlen! Igazi, polgárháborús darab.
- Nem volt az olyan régen. - somolyogtam, és az emlékek magukkal ragadtak. A golyó ütötte fájdalom, a feltámadás borzalma, a rettenetes éhség, az évek múlása, családom lassú, tragikus kihalása. Sírkövek felett állni és azon töprengeni, ért-e ennyit ez az egész. Üresnek érezni magam és száraznak, ágyból ágyba bújni, mégsem érezni semmit. Megráztam a fejem és visszavettem tőle a töltényt, melyet halhatatlanná vált vámpír testem lökött ki százötven éve magából, és a farmerem zsebébe süllyesztettem. Úgy cipeltem magammal egyik életből a másikba, mint gyökereim egyetlen mementóját. Mi célból? Magam sem tudtam. Talán egy nap valaki különlegesnek adom. Talán egy nap a tengerbe hajítom.
Felkeltem a székből és leakasztottam az ajtó melletti fogasról a kabátomat.
- Szóval, most merre mész?
- New Orleans. A nyomok egyértelműen oda mutatnak. - és ott is érnek véget, tettem hozzá magamban. Ezúttal nem terveztem hagyni, hogy tovább rángasson. Ahhoz képest, hogy kétszer is megkíméltem az életét, az elmúlt két évben marionettként vonszolt maga után - vagy épp én őt? Mintha összekötött volna minket a sors láthatatlan, vörös fonala, és hol az egyikünk feszült neki erősebben, hol a másik. Idejét éreztem véget vetni a játszadozásnak, egyszer és mindenkorra.
Várj rám! Úton vagyok.