Minden érzékemet kiélesítettem, úgy füleltem, mint még soha, ugrásra készen, hiszen nem voltam hülye, és nem kívántam még meghalni sem. Tisztában voltam azzal, hogy bárkivel is álltam szemben, nem véletlenül lőtte el az irányomba azt a nyílvesszőt – ha így lett volna, akkor rögtön jött volna a bocsánatkérés és a magyarázkodás, de ezek közül egyiket sem kaptam meg, úgyhogy…. egyre biztosabbá váltam abban, hogy bárki is volt a támadóm, nem igazán szándékozott csak úgy elengedni engem.
Ahogy léptek zaja ütötte meg a fülemet, egyből a zajforrás felé fordultam, fenyegetően felemelve az egyik karomat, készen állva arra, hogy bármelyik pillanatban varázsolhassak – és határozottan éreztem, hogy erre bármikor sor kerülhet, amikor a nyíl hegyével találtam szemben magamat. Ez volt az első, ami kiszúrta a szememet, még a napsugár is visszaverődött róla, s csak ezután vezettem tekintetemet lassan a mögötte álló férfi arcára. Soha életemben nem láttam őt még, vagyis… volt valami ismerős benne… Nem is kifejezetten az arcában, sokkal inkább a kisugárzásában. Mintha mi már találkoztunk volna valahol valamikor, de nem tudtam volna megmondani, hogy mikor vagy hol, és most nem is volt időm ezen gondolkodni, elvégre… az életem volt veszélyben. Az agyam egyik hátsó zugában azonban megmaradt ez az érzés, s mintha tudta is volna rá a tudatalattim a magyarázatot…
Összevontam a szemöldökömet, ahogy szavait hallgattam. Éreztem a belőle áradó fenyegetést, megvetést és lenézést, és nem mondom, hogy ettől sokkal nyugodtabbá váltam volna. Nem akartam rögtön a legrosszabb lehetőségre gondolni, de most már nem maradt kétségem az idegen szándékait illetően. Meg akart ölni – ez a napnál is világosabb volt. Elképzelésem sem volt, hogy mivel érdemeltem ki ezt nála, de azon a tényen ez nem változtatott semmit, hogy mennyire rosszul állt jelenleg a szénám. Mert nem tűnt egyszerű embernek.
Csak csendben hallgattam a további szavait, őszintén szólva, nem tudtam, hogy mit felelhetnék rájuk. Nem tetszett a hangsúly, ahogy beszélt velem, s habár kedvem lett volna valahogy visszavágni neki, tudtam, hogy ennél megfontoltabbnak kell lennem. Valamit azonban mégis mondanom kellett volna neki, épp ezért már nyitottam is volna a számat, hogy feleljek valamit, amikor ő megint megelőzött. Komolyan, kissé szürreálisnak hatott ez az egész helyzet. Itt álltam szemben egy vadidegen férfival, aki valamiért meg akart ölni, hogy miért, arról elképzelésem sem volt. Ha magam sem lettem volna boszorkány, talán még jól képen is röhögtem volna, de mivel részese voltam a természetfeletti világnak, tudtam, hogy ennek a fele sem vicces. Valamilyen természetfeletti lény volt, aki utált – ezt kellőképpen egyértelművé tette a számomra.
- Figyelj… Elképzelésem sincs, hogy te ki vagy pontosan, vagy hogy mit ártottam neked, amiért ennyire gyűlölsz, de biztos vagyok benne, hogy nincs szükség erőszaknak az alkalmazására. Biztosan megbeszélhetjük a dolgot, ha felvilágosítasz arról, miért gyűlölsz – magyaráztam neki, igazából az időt húzva, mert közben végig azon agyaltam, hogy mégis mit tegyek. Egy dologban voltam egyedül biztos – hogy nincs kedvem azzal a nyílvesszővel szemezni, mert nem kicsit feszélyezett a dolog. Épp ezért egyetlen csuklómozdulattal kirepítettem azt a kezéből, minél messzebb, habár tudtam, hogy nem az jelentette rám a legnagyobb veszélyt. – Arra azt hiszem, nincs szükségünk – tettem még hozzá óvatosan, miközben egyetlen másodpercre sem vettem le a tekintetemet, mintegy arra várva, hogy mikor fog úgy igazán nekem rontani. –  Szóval? Mert ahogy mondtad, én csak egy egyszerű lány vagyok, és egy légynek sem ártottam még, pláne nem a varázserőmmel. Nem hiszem, hogy ellened olyan komoly vétségem lenne, amiért halált érdemelnék – beszéltem tovább, óvatosan hátrébb csúsztatva a lábamat. Nem akartam itt hagyni a fogamat, és harcba sem kívántam bocsátkozni ezzel az idegennel, hisz még azt sem tudtam, pontosan milyen természetfeletti lénnyel álltam szemben. Szívem szerint csak sarkon fordultam volna, és elhúztam volna a csíkot innen, de nem mertem levenni a szemeimet az idegenről, ezért nem tehettem mást, minthogy várjak arra, mikor gondolja meg ő magát, vagy mikor cselekszik valamit.

Emmával már megint összevesztünk. A téma, az utolsó csepp a pohárban, a végkimenetel… Még amiket egymás fejéhez vágtunk, az is pontosan megegyezett azzal, ahogy minden egyes alkalommal összekaptunk. Ma délután is varázslást gyakoroltunk, mint mindig. Nem azt mondom, hogy én halál béna voltam boszorkányként, mert ez nem volt igaz, de Emma mérföldekkel jobb volt nálam, amíg még megvolt az ereje, és éppen emiatt ő keményen elvárta tőlem, amit ő tudott, azt azonban nem vette figyelembe, hogy nekem időbe tellett az, ami neki megvolt két másodperc alatt. A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy ahogy telt az idő, úgy vált egyre türelmetlenebbé, amit valamilyen szinten meg is értettem, hisz vissza akarta kapni az erejét, de akkor is megvolt nálam is az a határ, aminél többet már nem tudtam csendben tűrni még tőle sem. És persze, amint én hangot adtam a panaszaimnak, ő még jobban rákontrázott erre, s az ideges állapotunkban egyikünk sem gondolkozott el azon, hogy bölcsebb lenne inkább csak hallgatni, hisz butaság volt az egész veszekedés oka.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy teljesen kifordultunk önmagunkból. Ha még én talán annyira nem is változtam sokat a régi énemhez képest, de Emma nagyon is más lett. Nem véletlenül járt orvoshoz is, és hiába volt érthető mindez, mindig rossz érzéssel töltött el látni azt, hogy honnan hova jutottunk. Korábban Emma volt az, aki mindig védelmezett engem és Ericát, akinek még csak eszébe se jutott volna az, hogy kezet emeljen ránk, most pedig volt, hogy csak úgy megütött egy veszekedés során. Lehet persze, hogy én is sokszor túl nyers voltam vele, és hogy olykor megérdemeltem az ütést, de voltak esetek, amikor ez nem így volt… Olyankor tudatosult csak bennem úgy igazán, hogy a tíz évvel ezelőtti történések mennyire megtörték őt. Hozzá képest én még egészen jól viseltem az egészet, talán azért, mert nekem a saját életemért kellett küzdenem, ellenben Emma nem látott semmi mást, csak hogy minden, ami történt az ő hibája volt. A múlt árnyai folyton kísértették, egyetlen másodpercre sem eresztették, s ugyan én soha, de soha nem fogom feladni azt, hogy küzdjek érte, de ő egyre jobban megtört mindezen nyomás alatt. Lassan ténylegesen rálépett arra az ösvényre, amiről nem volt visszaút, és nekem ez hiába nem tetszett, egyre inkább úgy éreztem, hogy én kevés vagyok már ahhoz, hogy visszatartsam a teljes összeomlástól. Talán, ha elmondanám neki, hogy én is bármikor meghalhatok, ha a szellemek megelégelik az eddigi eredménytelenségemet, talán akkor sikerülne pár lépéssel visszarántanom. Talán akkor rájönne, hogy meg kell becsülnie engem is, hogy meg kell védenie, különben én is elveszek… Talán így visszatérne a régi önmagához, ha nem is teljesen.
Sokszor megfordultak ezek a gondolatok a fejemben, de valamiért sosem sikerült elhatároznom magam, és a nővérem elé állnom velük. Hogy mi tartott vissza? Őszintén szólva, fogalmam sem volt. Félelem? A szégyenérzet? Vagy valami teljesen más ok? Bármelyikről is volt szó, egyetlen egy dolog biztos volt: nem számított, hogy mennyire voltam mérges, és hogy mit vágtam Emma fejéhez dühömben, ennek az egynek az elárulására soha nem gondoltam.
De visszatérve a mai naphoz, ezúttal Emma annyira kihozott a sodromból, hogy csak felpattantam a székemről, és bevágva a hátam mögött az ajtót ott hagytam őt, hadd füstölögjön magában, engem már nem érdekelt. Friss levegőre volt szükségem ahhoz, hogy le tudjam nyugtatni az idegeimet, és valamiért, nem tudom, miért, de még az épületek is feszélyeztek. Lehet, hogy hirtelen a boszorkány énem tört elő belőlem, de úgy éreztem, hogy tényleges nyugalomra csak a természetben lelhetek (bár, meditálni, meg ilyeneket azért nem kezdtem volna el), épp ezért megindultam a megfelelő irányba zsebre tett kézzel, miközben próbáltam kiüríteni az elmémet, de a negatív gondolatok csak még komorabbá tették az arcvonásaimat.
Hogy mennyi idő telt el, mire elértem az erdőbe, azt nem tudtam, de nem is igazán számított. Ugyanis abban a pillanatban, hogy beléptem a fák közé, úgy éreztem, hogy kezd visszatérni az energiámmal az életkedvem is, s már halvány mosoly jelent meg az ajkaimon, ahogy megindultam csak úgy valamerre előre.
Nem igazán volt konkrét tervem vagy célom, csak sétálni szerettem volna egy kicsit, úgyhogy nem is igazán törődtem olyanokkal, hogy csendben legyek például. Nem volt semmi okom lopakodni, hisz nem menekültem vagy bujkáltam senki elől, mint ahogy rosszban sem sántikáltam. Nos, valakiről ugyanez viszont már nem volt elmondható. Hirtelen ugyanis, ahogy kiléptem egy fa mögül, arra eszméltem fel, hogy egy nyílvessző repül felém. Ha a reflexeim nem működtek volna olyan jól, mint ahogy, akkor a nyíl szépen lyukat ütött volna a fejemen, én pedig immáron tényleg holtan estem volna össze, de szerencsére még épp időben kaptam észbe, így még jókor sikerült a nyilat megállítanom, és egy másik irányba küldenem.
- Bárki is van ott, ne féljen, nem akarok bántani senkit – kiáltottam, hogy bárhol is tartózkodjon az illető, aki az előbb megtámadott, mindenképp hallja a szavaimat. – Csak erre sétáltam – tettem még hozzá szabadkozóan, még a kezeimet is felemeltem, hogy ezzel is mutassam, tényleg nincs semmi rossz szándékom.
Persze, könnyen lehetett, hogy ez naiv viselkedés volt a részemről, de csak utólag jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha valaki kifejezetten engem akart megölni? Oké, nem tudom, mi oka lett volna bárkinek is ártani nekem, hisz én a legyet sem bántottam, de soha nem lehetett tudni. Meg, azt sem lehetett elfelejteni, hogy ha tényleg valaki az életemre kívánt volna törni, akkor miért pont most tette volna meg? Számtalan másik tökéletes lehetőség is kínálkozott arra, hogy végezhessen velem, már ha csak a mai napot néztük…
- Gyere elő nyugodtan, nem kell előlem rejtőzködni – mondtam még viszonylag kedves, ártalmatlan hangon. Nem akartam felesleges bajba keveredni, de nem voltam olyan naiv sem, hogy felkészületlenül várjam az illetőt, feltéve, hogy úgy döntött, előmerészkedik. Épp ezért vadul cikázott a tekintetem a fák között, nagyjából azt a részt lesve, ahonnan a nyíl érkezhetett, miközben gyűjtöttem a varázserőmet arra az esetre, ha az idegen megint támadni kívánt volna, s hogy én azt felkészülve várhassam.