"Azt hittem, a legszörnyűbb dolog a világon, ha elveszítjük szeretteinket, de tévedtem. Az a legszörnyűbb dolog a világon, amikor az ember rájön arra, hogy saját magát vesztette el."
Olyan sok éve létezünk már, olyan sok éve vagyunk egymás mellett, de olykor csak néhány napnak, néhány hétnek tűnik az egész. Egy röpke pillanatnak, hiszen nem tudunk előre haladni a kapcsolatunkban. Néha úgy gondolom, ezzel van egy kis probléma, de az esetek többségében nem zavar, ha veszekszünk, a se veled, se nélküled dolog sem lényeges. Nem lehet minden kapcsolat tökéletes, nemde? Nem is tudom magunkat elképzelni normális párként, hiszen eleve a lényünk sem átlagos vagy hétköznapi. A közös főzőcskézés vagy a pléd alatt ölelkezés egy romantikus film mellett nem illene hozzánk. Ettől függetlenül elhatározhatnánk magunkat egymás mellett, mert... ah, mégis miféle gondolatok ezek? Aprót ráztam a fejemen, hogy kiűzzem az abszurd, értelmetlen gondolatokat a fejemből, mert az elmém elkezdett egy paradoxonra hasonlítani. Asami teljesen elvette az eszemet. - Igen. Nem. - sóhajtottam, aminek a vége morgásba fordult. - Nem azt bánom meg, hogy veled vagyok. A következményét bánom meg. Akárhányszor történik köztünk valami, minden felborul. - A tekintetét kerestem, hogy a sajátomat belefúrhassam, hátha akkor ki tudok olvasni belőle valamit. Bár azt nem tudtam, mire vagyok kíváncsi, a saját érzéseimben nem tudott segíteni, nem tudott rajtam segíteni. Én pedig rajta. Talán csak el kellene fogadnunk, hogy nem illünk össze, amire egyelőre képtelen voltam. Lehet, soha nem is leszek rá képes. Vajon ő igen? - És te? Te meg szoktad bánni, ha együtt vagyunk? - kérdeztem rá arra, ami azóta piszkálta a fantáziámat, mióta ő feltette ugyanezt a kérdést. Képesek voltunk egymás gondolatait olvasni, amennyiben mindketten úgy akartuk, mégsem igazodtunk ki egymáson úgy igazán. Valószínűleg azért, mert még csak azt sem tudtuk, mit akarunk egymástól. Aztán hirtelen már semmi sem érdekel. Nem érdekelnek Akane szavai, nem érdekel még a kérdés sem, amit egymásnak tettünk fel, vagy a rá adott válaszok. Minden megszűnik létezni újra, én pedig engedek a sötétségnek újra. Ujjaim belegabalyodnak a sötét hajzuhatagba, ajkaim önálló életre kelnek, s hirtelen azon kapom magam, hogy másik kezem a nő derekát öleli, majd néhány másodperc múlva már mindkét kezem ott pihen.
Mi vagyunk az esõcseppek, amelyekbõl dühöngõ vihar születik.
A kérdés egy kicsit meglep, de az még inkább, hogy nem tudom először, mit feleljek rá. Hazudni nem tudok, nincs meg hozzá a képességem, de amúgy sem tudnék. Egyszerűen nem tudom erre a választ, vagy ha mégis, akkor nem akarom elfogadni. A kötelék talán csak ürügy. De talán nem. - Hm. – Aprót rántok a vállamon, és ezzel lezárom a kérdéskört. Nem tudok, nem akarok válaszolni és a csend nem hazugság. Az elhallgatás nem jelent semmit. Ez az egyetlen kiskapum, ha nem akarok felelni valamire. A csend pedig mindig velem van. Örök társam. Annyira bosszant, hogy minden porcikám akarja ezt az undok rókát, hogy lassan már fizikai fájdalmat okoz. De hiba, tudom, tudja, tudjuk. Akárhányszor engedünk a furcsa szeszélyeknek, a következő találkozáskor az a csoda, ha nem tépjük szét egymást. Nem tudom, miért van ez a szélsőségesség bennünk, de aranyközépút nincs. Lehet, a pokol egymásnak teremtett minket, de valahogy a jellemünket nem sikerült összeegyeztetnie. Vagy csak jól szórakozik velünk a pokol. A kérdésre megrázom a fejem. Kizárja, nem zárja. Ez nem is érdekes. - Nem válaszoltál. Meg szoktad bánni, Akira? – Lehet, én magam vagyok az, aki kikerüli a válaszadást néha, de most ő az, aki nem akar felelni. Miért? Megbánja, ha velem van? Ha így van, miért nem enged utamra? Ahogy a gondolatai eljutnak a tudatomig, de nem tudom, mit feleljek. Nekem is sokat járnak a fejemben annak a démonnak a szavai. Rengeteget. Az utóbbi időben talán többet is gondoltam rá, mint szabadott volna. Ujjaimmal tovább játszom az ezüstös fürtökkel, egyre mélyebbre túrva a hajában, majd a tarkójára simítok gyengéden. Mindig eljön az a pont, mikor engedek a kísértésnek. Mikor elérem azt a bizonyos határt. Most is eljön ez és ez az, amiért magamhoz húzom a férfit. Ajkaim az övére tapadnak és megcsókolom. Tudom, hogy újabb hibát követek el. Tudom, hogy nem kellene ezt csinálnom. El kellene sétálnom, ahogyan terveztem, de már mindegy. Újra a vonzás győz, én pedig kegyetlenül elbukom. Újra.
- A kötelék miatt? - Nem sikerült magamban tartani a kérdést, bármennyire is akartam. Talán azért volt annyi vita köztünk az évszázadok alatt, mert szándékosan provokáltuk egymást. Egyszerűen... olykor nem tudtam elnyomni magamban azt, amire erre késztetett. Az egyik felem csak be akarta fogni a száját, megcsókolni a nőt, és magáévá tenni, mind testileg, mind lelkileg. A másik felem viszont dominánsabb volt. Hiába ad őszinte választ, nem tudom kiverni a fejemből, hogy talán csak az elválaszthatatlan kötelékünk miatt lesz mindig is mellettem. Ez a kétely végigkísérte az egész életünket, viszont biztos vagyok benne, valahol legbelül, ez csak egy kifogás. Menekülőút egy valódi kapcsolat elől. Olyan érzés volt, mintha két énünk lenne. Az egyik, aki mindent eldobva keresné a másik társaságát, s még egy, aki az utolsó pillanatban lefékez. Lehetetlenség volt kiigazodni egymáson, vagy épp saját magunkon. Így viszont felmerült a kérdés, ha mi sem tudunk kiigazodni azon, ami köztünk van, Akane mégis hogyan képes rá? A mozdulatai arról árulkodnak, akar engem, akarja ezt az egészet, a szavai viszont az ellenkezőjéről tesznek tanúbizonyságot. - A kettő miért zárja ki egymást? - sóhajtottam mélyet. Az örökös harc köztünk tényleg nem engedi, hogy igazán egymásra találjunk? Nem tudtam erre a választ, s valami azt súgta, Asami sem. Az első kérdésére szándékosan nem feleltem, mert... nem voltam biztos a válaszban. Vele kapcsolatban semmivel sem, kivéve a kötelékünket. ~ Akane szavai állandóan a fülemben csengenek. ~ bukott ki belőlem, igaz, csupán gondolatban. Hangosan nem tudtam volna még egyszer kimondani. A démon sosem titkolta, mennyire jól ismer mindannyiunkat, az utóbbi időben mégsem hagy nyugodni mindaz, amit rólunk gondol, vagy épp hangosan mond. Mintha egyik pillanatról a másikra az elmémbe égett volna mindez.
Mi vagyunk az esõcseppek, amelyekbõl dühöngõ vihar születik.
Sosem akartam igazán belegondolni mindabba, amit Akane próbált sulykolni belém, és belé is, de tagadhatatlanul igaza volt. Bármennyire igyekszünk, sosem tudunk eléggé eltávolodni egymástól. Valami mindig visszalök egymáshoz minket, lényegében egymás karjaiba. Jó lenne megtörni ezt a köteléket, hogy többé ne zavarja meg a gondolatainkat. Nem tudom, Akira hogy van vele, de engem határozottan befolyásol olykor a jelenléte, vagy az álláspontja egy-egy dologról. Az a halvány mosoly, ami megjelenik az ajkain, túlságosan tetszik, de minden erőmmel azon vagyok, hogy a vonzásnak ne engedjek. Hiszen nem szabad. Az, ahogyan egymás torkának tudunk esni, pont elég intő jel ahhoz, hogy ne akarjak engedni a vágyaknak. - Ez így is lesz, Akira. – Válaszolom ösztönösen, ezúttal nem játszva a szavakkal, nem kikerülve a választ. Őszinte vagyok, nem lehetek más. Tényleg mellette állok és ez így is marad, mert minden porcikám erre van dekódolva. Szeretném, ha elterelődne a téma, a gondolataink és ezúttal nem engednénk a vágyaknak, de szavai elég egyértelművé teszik, hogy hová helyezi a prioritást. Ránk. Kettőnkre. Elnyílnak ajkaim egy sóhaj kíséretében, miközben azon kattog az agyam, mit feleljek és hogyan. Egy gyenge fejrázásra futotta végül, majd kikerültem, hogy távozzak. Gondolatban intéztem hozzá szavakat, jelezve, hogy igen, talán nagyon is akarnám, amit ő, de meggondolatlanság újra és újra elkövetni ezt a hibát. Nem tudom, meglep-e a tette vagy sem, az, hogy megragadva a csuklómat magához ránt. Nem újdonság, hogy így, határozottan nyúl hozzám és nem is zavar tulajdonképpen. Egészen egymáshoz simulunk, érzem, ahogy lángol a bőre. Mintha a tűz benne és bennem munkálkodna ilyenkor. Talán így is van. Felnézek rá, miközben a hátán felmarkolom a ruhája anyagát. - Biztos vagy ebben? Nem szoktad megbánni, hogy velem vagy, Akira? – A tekintetét állom, sőt, elmélyítem, mintha csak a lelke mélyére próbálnék bepillantást nyerni. – Lehet jövője kettőnknek? Vagy örökkön-örökké küzdeni fogunk egymás és a vonzás ellen? – Kérdezem, kezem végighúzva a hátán. Egyik kezem a derekán, másik a tarkóján állapodik meg, majd utóbbival beletúrok ezüstös fürtjeibe, amit annyira imádok. Túlságosan is. És ez baj.
Ritkán tört elő belőlem a játékosság, ami annyira jellemez minket, rókákat, de talán a leggyakrabban Asami közelében éreztem magam annyira felszabadultnak. Az összes társam közül ő volt az, aki a legjobban ismert, akihez a legközelebb álltam a kötelék miatt. Megértett akkor is, ha nem szóltam egy szót sem hangosan, vagy gondolati síkon. Ez kifejezetten tetszett, ahogyan ő maga is. A jelleme, a személyisége, a külseje. Tényleg olyan volt, mintha nekem teremtették volna, így hát sosem kételkedtem abban, miszerint a pokol szándékosan párban alkotott minket, s pont olyat szánt nekünk, akihez idomulni tudunk, avagy ő hozzánk. - Az emberek kreatívak a maguk módján. Vagy csak szeretnek hazudni, amire mi nem vagyunk képesek, ezért olyan különös ez a fajta viselkedésük. - mosolyodtam el egészen halványan, rám jellemző módon, alig rándítva egyet ajkaimon. - Te mindig mellettem álltál, Asami. - ejtettem ki a nevét enyhén megnyomva, ami inkább amolyan tudatalatti dolog volt. El kellett volna sétálnom onnan, mert éreztem a vonzást felőle, aminek nem igazán tudtam parancsolni, ahogyan ő sem, ezt egy párszor már bebizonyítottuk egymásnak. Fontos volt nekem ez a terv, kideríteni mindent a pokol királynőjéről, ami talán fölöslegesnek tűnhetett, de valójában nem tudhattuk, hogy a birodalom képes-e megvédeni magát az uralkodójától. Nem tudhatjuk, hogy Arcadius nem tette volna tönkre az ostoba nézetei miatt idővel, ha életben marad. S én gyűlöltem, ha valamit nem tudok. - Meglátogatjuk őket. Ámbár... te nem gondolod, hogy a kettőnk dolga fontosabb, mint ők? Nem mehetnek sehová, ahol nem találunk rájuk. Tehát... hacsak nem pusztulnak el közben, megvárnak minket. - Nem tudom, milyen választ vártam tőle, vagy egyáltalán mit akartam tisztázni. Az érzéseinket? Ostoba húzás lett volna, de valahogy mégiscsak rendeznünk kellett ezt a... feszültséget köztünk. Hiszen bizonyára volt valami komolyabb oka, miért akarunk állandóan egymásnak esni, ilyen-olyan módon, mert ha mi egymásba botlottunk, abból vagy őrületesen nagy vita lett, amitől zengett egész Indra, vagy lekerültek a ruhák rólunk. Mintha képtelenek lettünk volna meglenni nyugalomban egymás közelébe. Kíváncsi lettem voltam, tényleg megoldást nyújtana, ha végül tényleg egymás mellett kötnénk ki? Nem akart hazudni, ezért valami máshoz folyamodott, nem adott valódi választ, nekem pedig nem volt kedvem találgatni, melyik felét akarja letagadni az igazságnak. Az elmémben küldött szavaira nem reagálok, csak megragadom a csuklóját, mikor megpróbál elmenni mellettem, kifelé a barlangból, s odarántom magamhoz, szorosan ölelve testét az enyémhez. Szinte lángol a bőröm, ahol hozzám simul. - Én nem szoktam megbánni semmit. - jelentettem ki határozottan, felszegve az államat, mélyen a tekintetébe fúrva az enyémet.
Mi vagyunk az esõcseppek, amelyekbõl dühöngõ vihar születik.
Tudom, pontosan tudom, hogy a pokolban sosem kételkedett, mégis kénytelen voltam az imént felhívni rá a figyelmét, hogy tudja, miben hisz. Aprót bólintok, viszont nem gondolom túl. Egy részem amúgy is azt gondolja, hogy ezt a helyzetet most Akira gondolja túl. Én is aggódom, de tudom, hogy ő valamivel jobban. Elmosolyodok lassan. Valahogy furcsa az ő szájából olyasmit hallani, hogy „kedvenc”. Neki, aki az érzelmeket a legkevésbé szereti kifejezni és mégis, ezzel kifejezi azt, hogy valamit kedvel. Már csak a mosolya hiányzik hozzá, ami nem érkezik meg. - Mindkét verzióban létezik – A hangom ugyan nevet, játékos, de én magam nem nevetek fel. Ahhoz túlságosan lefoglal a férfi, aki itt van tőlem alig néhány méterre. Ha nagyon akarnám, ki tudnám számolni pontosan is, hány centire. - Kiderítjük – És remélhetőleg mindannyian megnyugszunk. Hinni akartam abban, hogy a pokol tudja, mit csinál. Aprót bólintok, hogy nyomatékosítsam azt az egy szót, amiben minden benne van. Együtt bármit, bármikor és bárhol. Még akkor is, ha az esetek többségében egymás elől menekülünk. Érzékelem, hogy mit csinál, érzem, hogy közeledik, én mégsem vagyok képes ezt elfogadni. Nem, mert tudom, hogy ez nem lehet így köztünk. Bármit is tervez velünk a pokol, bármiért is kötöttek minket össze, mi nem. Soha nem. - Ha nem akarod meglátogatni őket, mégis mi a terved? – Tekintetem ajkaira siklik egy pillanatra. Kihallottam a hangjából a rekedtséget és a vágyat, de nem akarok ezzel törődni. Nem, mert nem helyes és amúgy is nyűg mindkettőnknek. És nem illünk össze. Mint tűzzel akarná valaki eloltani az erdőtüzet. Lehetetlen. A kérdése épp ezért ér váratlanul. Minden porcikám ki akarja mondani azt, hogy nem, mégsem vagyok rá képes. Néha jó lenne, ha képesek lennénk a hazugságra. Főleg ilyenkor. - Talán így van, talán nem – Így maradnak a nem egyértelmű válaszok és szavak, kitérők és szösszenetek, amikkel aztán nem segítem előrébb sem őt, sem magamat. Közelebb lépek hozzá, szinte hozzá is simulok, de az utolsó pillanatban kitérek oldalra és ellépve mellette, kifelé indulok. Jobb, ha most megyek, mielőtt megint olyat teszünk, amit mindketten megbánunk. Újra és újra. Mint egy végtelen körforgásban. Ezt már gondolatban szegezem Akirának, anélkül, hogy egyáltalán kinyitnám a számat. Vajon megállít?
- Nem a pokolban kételkedek. - jelentettem ki egyértelműen, bár tudnia kellett, hogy nem úgy értettem a szavaimat. - Legyen. A teremtőnk mégis különálló a saját létrehozójától. - Talán tényleg Cade teremtette, de a pokol jóval fölötte állt, ez egyértelmű volt, különben nem lennénk itt már mi sem. A férfi halála után ugyanis az otthonunk nagyon is ép volt, a trónon pedig valaki más ücsörgött kényelmesen. - A rólunk szóló legendák a legjobbak. A kedvencem az, hogy egy japán isten változtatta a rókákat emberré. Vagy talán fordítva? - gondolkoztam el egy pillanatra. Mindegyik verzió ostobaság volt, nem csak ezek, az összes legenda, bár van amibe beletrafáltak. Például tényleg a démonokhoz hasonlítunk a leginkább, egy helyről jöttünk, hiába vagyunk erőteljesebbek náluk. - Mindössze ennyit kérek. Tudjuk meg ki ő. - Jelentőségteljesen néztem rá, kérhettem volna többet is, akartam is, egy részem birtokolni akarta őt, a láthatatlan lánc köztünk ilyenkor szinte égetett, mintha szorosan körém csavarták volna, hogy aztán a nő felé vonszoljanak általa. Az az egy szó... tudom... mintha egészen más jelentéssel bírna, ahogy kiejti a száján. Nem egyszerű kifejezés, azt jelenti, ismer engem, az igazi énemet, mindent tud rólam. A szó és a közelsége még inkább égetett, mintha már az egész barlang lángolt volna körülöttünk, s mi ott álltunk a közepén sértetlenül. Közelebb hajoltam hozzá, épp akkor, amikor újra beszélni kezdett, elkapva a tekintetét rólam, elhátrálva. Csalódottan fordultam én is el, nem tudva, mit feleljek, hiszen én is ugyanazt éreztem, amit ő. - Stefan és Damon szerintem nem bánnák, ha nem rohannánk azonnal hozzájuk fejvesztve. - mondtam aztán a vágytól és a félelemtől rekedt hangon, de egyelőre nem mozdultam, bár minden erőmre szükségem volt, hogy egy helyben álljak továbbra is. - Akanénak igaza van velünk kapcsolatban, ugye? - A kérdés fölösleges, mindketten tudjuk, igaza van a démonnak, de képesek vagyunk tovább tagadásban élni? Tudja azt felelni erre a kérdésre, hogy nem? Talán. Talán megteszi, megmentve minket attól, ami elől ezidáig menekültünk. Vagy talán nem, s akkor felégetünk minden határt.
Mi vagyunk az esõcseppek, amelyekbõl dühöngõ vihar születik.
Megnyalom a szám szélét, igyekezve a gondolataimat oda összpontosítani, ahová kell. A hangjára és a pokolra. Az az elsődleges, nem holmi buta ábrándok, amiket csak azért kergetek és csak azért érzek, mert Akane mellett nőttem fel. Beharapom egy pillanatra az ajkam, majd sóhajtok. - Számtalan legenda van arról, miképp jött létre a pokol. De csak az egyik igaz, nem? Nekünk tudnunk kell, melyik és nem kételkedni – Én továbbra is hiszek abban, hogy Arcadius halála következtében jött létre a pokol. Ő volt a teremtő, még akkor is, ha nem tudott róla, ha nem szándékosan tette. – Bár az igaz, hogy minden legendát kiszíneznek az emberek – Rahmiel? Ez lehetett a valódi neve…? Megrázom a fejem, de még merengek néhány pillanatig ezen. Ez a legenda tűnt mindig is a legvalószínűbbnek az összes közül és mégsem. Hihető volt, de hihetetlen. Elvégre csak a pokol létezett. Erről tudtunk. Itt éltünk mi. Megrázom a fejem a kérdésére. - Nem, nem kell tétlenül ülnünk. Ha fel akarod keresni a Salvatore fivéreket, veled tartok és megtudjuk, ki az új királynőnk – Komolyan nézek a szemébe, határozottan ejtve ki a szavakat. Bárhová követném őt és mégsem. Inkább hagynom kéne, hogy egyedül vágjon útnak és derítse ki, amit tudni akar. De képtelen vagyok egyedül elengedni őt. Egy láthatatlan, eltéphetetlen fonál húz utána. Nem tudok kihátrálni. - Tudom, Akira – Szelíden elmosolyodok és amit ezek után mond, már nem jut el a tudatomig. Csak figyelem őt, a gondolataimba merülve és az emlékképekbe, amiket legszívesebben egytől-egyig kitörölnék. Fel sem tűnik, hogy már ő is engem bámul, hasonló tekintettel, mint én őt. Csillognak a szemeim, ezt még ebben a félhomályban is könnyen észreveheti. Közelebb lép hozzám és már össze sem rezzenek ettől. Felemelem a fejem, hogy jobban rá tudjak nézni, így tudatosul bennem a kérdése is. Lopva az ajkaira pillantok, majd újra a tekintetébe vésem a magamét. - Szerinted mi? – Költői kérdésnek szánom, értetlenül fürkészve őt, gyengén megrázva a fejem, szinte alig észrevehetően. – Ha közeledben vagyok, megőrülök, de ha nem vagy a közelemben, attól őrülök meg… - Annyira halkan mondom ki mindezt, hogyha nem állna hozzám ennyire közel, meg sem hallaná. Ezúttal nem hagyom magam, sem pedig azoknak a vágyaknak, amik bennem tombolnak. – Én… - Félrekapom róla a tekintetemet és elfordulok tőle, majd lépek egyet a barlangból kivezető folyosó felé. – Koncentráljunk arra, ami fontos. Stefanra és Damonre – Próbálom menteni a menthetőt, de belül mégis tudom, hogy kizárt innen visszafordulni. Ahogy rám nézett az előbb… és én Rá.
Nem tudtam eldönteni, melyikünknek van igaza, de honnan is tudhattam volna? Nem mintha kaptunk volna útmutatót a pokolról, vagy egyáltalán a saját fajtánkról, hiszen mindent magunk tapasztaltunk meg. Minden egyes képességet, s minden információt, amit jelenleg tudtunk. Volt amit ösztönből tudtunk, avagy ismertünk, azonban rengeteg ismeretlen dolog volt számunkra, mikor megteremtődtünk. Az uralkodóról pedig korábban sem tudtunk többet, viszont Arcadius esetében nem voltak szemtanúk, nem volt senki, aki igazán ismerte volna. A királynőnél más volt a helyzet, s ezt az előnyt meg is akartam ragadni. - Ezt nem találod különösnek? Arcadius teremtette a poklot. Vagy talán... csak ezt hitte, s tulajdonképpen neki jelent meg először. - gondolkodtam el újra. Jobban belegondolva elég keveset tudtunk a mi teremtőnkről, de ezek eddig nem voltak fontosak. Részben egyetértek vele, nekünk nem ezzel kellene foglalkoznunk... részben viszont nem tagadhatom meg a kötelességeimet. A poklot szolgáljuk, ha valami nem jó neki, nem kellene megakadályoznunk? Vagy minimum utánajárnunk a dolgoknak. - Egy elmélet miatt képes lennél tétlenül ülni? - Egyáltalán nem volt támadó a hangom, sőt, szinte suttogásként hatott, olyan halkan szólaltam meg. Kíváncsi vagyok, s ez a kíváncsiság olyan fajta, ami nem múlik, csak izzik, mint tűz alatt a parázs. - Sosem teszek semmit ok nélkül, te is tudod. Nem kezdek bele egy boszorkányüldözésbe sem, ha nincs miértje. - feleltem szinte hadarva, valahogy elfogott az izgatottság, részben a küldetés miatt, mert végre volt valami, ami motivált, részben a nő miatt. Utóbbi miatt elég gyakran. - Csak tudni akarom ki ő. - vontam vállat hanyagul, megerősítve őt a feltételezésében, bár ez talán több annál. Tudja milyen vagyok, ismeri a gondolkodásmódomat is, ismer engem. Én pedig ismerem őt, így hamar kiszúrom, miféle nézéssel illet, amitől más talán zavarba jönne. De nem én. Oldalra billentett fejjel mérem végig, s tudom, ha odalépnék hozzá, egészen közel, ugyanaz történne, ami általában. Szétdobált ruhák, szétzilált haj, izzadtságtól nedves bőr. Nem tudom, ezúttal kész vagyok-e arra, hogy elveszítsem a józan eszem mellette. Egy kicsit mégis közelebb lépek hozzá, nem egészen közel, de a leheletét érzem az arcomon, bizonyára ő is az enyémet. - Mi jár a fejedben, Asami? - kérdeztem aztán, s nem is kifejezetten a gondolataira voltam kíváncsi, azt bármikor képes velem megosztani. Inkább csak érdekelt, mit akar, ezúttal ez miféle találkozás, de talán csak ki akartam zökkenteni magunkat, mielőtt még egymásnak esünk. Vágytam rá, ezt nem is próbáltam meg tagadni, de mindig is volt köztünk egyfajta távolságtartás, mintha próbálnánk megakadályozni, hogy valódi párt alkossunk. Küzdöttünk az ellen, amit Akane már tudott, s amit mi nem voltunk hajlandóak beismerni magunknak.
Mi vagyunk az esõcseppek, amelyekbõl dühöngõ vihar születik.
Visszaismétli a neveket, amiket mondtam. Aprót biccentek, habár nincs szüksége megerősítésre és közben a mosolyába feledkezek egy röpke pillanatra. De nem szabadna. Ezután Akira elgondolkozik az elméletemen. Én még mindig úgy vélem, hogy a pokol képes mindent irányítani. Ha minket képes büntetni, akkor az uralkodót ne tudná? Ugyan már. A fejemet csóválom a férfi szavaira, a kérdésére viszont megtorpanok a mozdulatban. - Szerintem lehetséges, hogy így van. A pokol… úgy vélem, él. És képes döntéseket hozni. Minket is büntet, ha a pokol törvényei ellen vétkezünk, ugye? Úgy vélem, Arcadius szabályait már nem tűrte el a pokol – Végigsimítok a barlang hűvösnek érződő falán. Pedig valójában a pokol tüze mindenhol ott van, még akkor is, ha néha kevésbé erőteljesen. A nagyszerű megjegyzésére sóhajtok. Nem értem, ezúttal hova akar kilyukadni. - Talán nem is kell semmit megoldanunk, Akira. Ha az elméletem helyes és a pokol ezt a nőt akarja, még mi sem tehetünk ellene semmit – Persze, ez csupán egy feltételezés volt. Töprengve figyelem, majd teszek felé néhány lépést. – Nem eltüntetni akarod a pokolból, igaz? Hanem tudni, milyen ő. Káros-e a világunkra – Teszem hozzá gondolkozva, mintha csak olvasnék a gondolataiban, pedig nem így van. Egyszerűen csak ismerem már őt, mint a saját tenyeremet. Többnyire sikerül rájönnöm, mire gondol. Az én gondolataim pedig újra meg újra elkalandoznak és én valamiért nem tudom megállítani. Akane jut eszembe és amiket számtalanszor mondott, mesélt. A következő pillanatban pedig megint az jár a fejemben, mikor Akira olyan közel van hozzám. Könnyebb lenne, ha nem fűzne minket egymáshoz semmi. De valamiért a pokol összekötött minket és a társainkat is. Ismét a fejemet csóválom, hogy visszatereljem a gondolataimat a jelen problémájára. A királynőnkre. A tekintetem a férfira kalandozik és remélem, hogy amíg én mélyen merengtem, semmi fontos nem hangzott el a szájából.
A nőstény nem okozott csalódást ezúttal sem, nem törődött ő sem a fölösleges körítésekkel. Rögtön reagált a kérdésemre, mintha már órák óta beszélgettünk volna, nem mintha most érkezett volna. Megszokta már a stílusomat, vagy ő maga is pont ilyen volt, tulajdonképpen nem számított. - Stefan és Damon. - halványan elmosolyodtam. Ezzel már tudtam mit kezdeni, ha tudtam a nevüket, felkereshettem őket, így a tervem sínen volt. Volt egy olyan sejtésem, hogy ha Katherine bosszút esküdött fel ellenük, akkor kölcsönösen nem kedvelték egymást. Ha pedig nem kedvelték a nőt... Asami elterelte a figyelmemet, így ráemeltem a pillantásom, enyhén oldalra billentett fejjel. Elgondolkodtattak a szavai, de valahogy nem értettem egyet vele. Még mi sem tudtunk mindent a pokolról, hiába teremtett minket, teljes egészében még talán Arcadius sem ismerte. Talán soha senki nem is fogja igazán ismerni, s érteni. - Szerintem a pokol nem tehet semmit az uralkodó ellen. Hiszen az uralkodik a poklon, s nem fordítva. Hiába kellene így lennie, ahonnan én nézem, nem így van. - Benne volt a pakliban, hogy én láttam rosszul, nem is állítottam semmit biztosra. Bonyolult dolog volt ez, s egyáltalán nem átlátható. - Szerinted maga a pokol választotta ki Katherine-t? - Komolyan érdekelt a véleménye, hiszen ez az opció is ugyanúgy játszott, vagy talán csak jóváhagyta Cade akaratát. Végtére is az ő halála után vált Katherine a királynővé, de azt senki sem tudta, hogyan zajlott ez a dolog. - Véleményem szerint Stefan és Damon a kulcs a megoldáshoz. - jegyzem meg csak úgy mellékesen, halkan hümmögve hozzá, a gondolataim pedig rögtön pörögni kezdtek, miként oldhatnánk meg ezt a problémát. Persze nem tudhattam, mennyire káros a pokolra a nő, épp ezért akartam megismerni őt jobban, de nem fordulhattam hozzá. Azoktól kellett megkérdeznem, akik már hosszú évtizedek óta ismerik őt, s mindent tudnak róla, reményeim szerint a Salvatore fivérek voltak ezek.
Kezdőlap
