Nem bántam meg, hogy végül visszatértem, sőt, inkább azt bántam meg, eddig nem tettem ezt meg. S úgy döntöttem, maradok még egy kis ideig, addig biztosan, amíg nem hullik darabjaira a város, mert az sem érdekelt volna. A lányommal akartam lenni végre, ha csak pár napig, vagy pár óráig is. Minél tovább maradni akartam, de fogalmam sem volt róla, mennyi időnk lehet. A Sivár vonzását végig éreztem a közelében, nehéz volt ellenállni neki, viszont újra és újra sikerrel jártam ez ügyben. Hope miatt megérte küzdeni, szenvedni, bármennyi kínt kiálltam volna érte, csak az ő épsége, az ő szenvedése miatt aggódtam. Nem akartam, hogy fájjon neki, ha találkozunk, nem akartam, de csak így lehettünk együtt, ami pedig örömmel töltötte el őt is, nem csak engem. Nehéz dolog volt ez, borzasztóan nehéz, a családunknak úgy néz ki, ez a sors jutott, én mégis küzdeni akartam ez ellen, harcolni a családért, amit egykor Hope-nak ígértünk. - Így van. Bármi történt is, bármi is fog történni, megoldjuk. - válaszoltam én is hasonló örömmel, mint ő. Nagyon rég nem éreztem már ilyesfajta érzelmeket, hosszú évek óta. - Vissza fogok menni New Orleansba pár nap múlva. Freya nénikéddel és édesanyáddal dolgozni fogunk ezen a Sivár dolgon. - Újabb ígéret volt ez, ezt akartam csinálni, véget venni ennek a nonszensz távolságtartásnak. Cami neve hallatán nyugalom tölt el, ebben a pillanatban nem is vágyom semmi másra, csak a tudatra, hogy ő ott van nekem ennyi év után, illetve a lányommal tölteni az időt, akit szintén úgy kaptam vissza hosszú idő után. Igaz, utóbbi az én hibámból eredt, de ez most nem számított, nem akartam a múltba tekinteni, mikor végre láthattam őt, a karjaimban tarthattam, jobban megismerhettem. Tulajdonképpen nem akartam mást soha, csak... gyáva voltam hozzá. - Ő is szeretne látni téged. - szégyenlős mosolyra húzódtak ajkaim, ami az én esetemben szokatlan lehetett. Új volt nekem ez a helyzet, szokatlan, s egyben ijesztő. A nagy klaus Mikaelson rettegett... erre se túl gyakran volt példa. - Lesz még alkalmatok találkozni, amíg itt leszünk. Próbálunk minél tovább maradni. - Szerettem volna, ha eleve el sem kell mennem, illetve azt még inkább, ha hazavihetném a lányomat magammal, az otthonába, ahová valójában tartozik. Fájt, hogy nem tehetem meg. Egyelőre. - Alaric tényleg rendes ember, huh? - kérdeztem rá szolid mosollyal. Igazából nem nagyon ismertem a fickót, de azt könnyű volt belátni, hogy rendes, sőt, kifejezetten jó apa, amiért ennyi mindent megtesz a lányaiért. Emiatt egy kicsit féltékeny voltam rá. Én sosem leszek olyan jó ebben, mint ő. - A természetfeletti lényeknek nem egyszerű, különösen akkor, ha tinédzserek, akikben túltengenek a hormonok. - kezdtem, aztán ferde szemmel néztem rá. - Ugye nem környékezett meg egy fiú sem? Mert abban az esetben el kell kapnom a grabancát. - jelentettem ki határozottan, ellentmondást nem tűrve. Félig viccelődve, félig komolyan, mert még egy kamasz fiút is apró darabokra tépnék, ha bántaná Hope-ot. Érdeklődve hallgattam a szavait, közben le sem vettem tekintetemet az arcáról. Boldognak tűnt most, hogy már én is az élete része voltam újfent. Igyekeztem nem belegondolni abba, mit élhetett át eddig, nélkülem, pedig nem dughattam homokba a fejem ezzel kapcsolatban sem. - Caroline és Freya mindenképpen kapni fog egy gyümölcskosarat hálám jeléül. - vigyorogtam, viccelődve, nevetgélve érintettem meg Hope vállát. - Alaric pedig... gondoskodom a bourbon készletéről. Ugye még nem szokott le róla, miközben igazgatót, és minta apukát játszik? - Természetesen nem gúnyolódásnak szántam a kérdést, bár talán volt némi keserű utóíze, mindezt a féltékenység számlájára írtam. Ahogy kivettem az elmondottak alapján, elég sok időt töltött Hope a pasassal. Ami egyébként jó dolog volt, valaki foglalkozott a lányommal, amíg én nem tettem meg, de a kis ördög sokkal gonoszabb gondolatokat ültetett a fejembe. - Nos, ez nem épp egy kellemes téma. Mondjuk úgy, nem lettem közönségkedvenc Franciaországban. Ha tehetnék, bizonyára kitiltanának onnan, de ne aggódj! Nem tudnak, szóval még bármikor elvihetlek Párizsba. Manosque-be viszont egy pár évtizedig nem teszem be a lábam, a biztonság kedvéért. - Tulajdonképpen élveztem az ott töltött időt, már azt a részét, mikor szíveket téptem ki, ellenségeket téptem darabokra, vagy vénákat téptem fel. Mégis rossz szájízzel gondoltam arra az időre, Hope és Cami hiánya tényleg kifordított önmagamból.
687 szó △ dynasty △ a sok késés miatt elnézést.. ️
Hosszú pillanatig öleltem őt, az öröm pedig jól látszott szemeimben. Nem tudtam visszatartani, könnycseppek hullottak végig arcomon, de csak néhány, amiket gyorsan le is töröltem. Nem mintha érdekelne most bármi más... karjaim szorosan tapadtak övéhez, ennyi idő és hallgatás után, nehéz most elhinnem mindazt, ami kettőnkkel történik. Hasonló indulatokat vélek felfedezni az ő tekintetében is, szeretem látni, amikor kifejezni az igaz érzéseket, valami ehhez hasonlóra emlékeztem a múltból is. Ámbár az emlékek fakultak, nehezemre esett napról napra felidézni őket, de még éppen időben érkezett, éppen időben visszatért, és most friss élményekkel gazdagodhatunk. Erre pedig mindkettőnknek szüksége van. - Igen, összetartozunk. Mindig. - Kicsit fel kell nevetnem, mert olyan jó ezt hallani, annyira hiányzott már, és most megmagyarázhatatlan boldogsággal állok itt, és csak azt kívánom, bár megállíthatnánk az időt, bár örökké itt ragadnánk. Nekem Ő egy igen meghatározó személy az életemben. A példaképem, az, akire felnézhetek... szerettem volna mindig is jobban megismerni, ha a művészetébe is beleláthatnék, ha sokkal jobban megismerhetném 1000 éves múltját. A naplókból amik elérhetővé váltak számomra igen sok dolgot megértettem már, de ez mégsem olyan, kicsit oly érzést keltett bennem, mintha egy halott emlékét idézném fel. - Én is ideges voltam, aludni is alig tudtam, reggel futni is elmentem... - Nem tudok semmi negatívra koncentrálni, csak őt figyelem, elmémbe vésem minden mozdulatát, arcának minden rezzenését. - Cami biztos megértette. Legközelebb szívesen találkoznék vele is. Nagyon hálás vagyok neki, amiért melletted van. - Hangom ugyan még egészen halk és kicsit zavarban is vagyok, de ennek ellenére szinte felfrissült a lelkem. A Sivár ugyan bánt és már tudom, hogy nincs sok, hogy bármi olyat észleljünk, ami nem hétköznapi... de ez most tényleg teljesen hidegen hagy, mintha minden egyebet kizártam volna magunk körül, mintha csak mi ketten lennénk a világban. Nehéz ezt az érzést leírni, körbeírni. - Mi történt? Hát, alig bírtam kivárni, hogy jelentkezz. A suli nagyon jó, egyre többen vagyunk, amikor tehetem, segítek Ricknek az újakat beilleszteni a közösségbe. Sok különleges emberrel találkoztam, mindenkinek megvan a maga története, ami általában nem túl jó... - Kicsit felbátorodva kezdek bele a mesélésbe, nem húzom most az időt, nem tehetem. Közel maradok hozzá, karját megfogom közben, igazából soha nem is akarnám már elengedni, de tudom, erre még nincs lehetőség, de biztos, hogy innentől még nagyobb erőbedobással fogom kutatni a módját. - Jól érzem itt magam, Caroline és Alarick tényleg mindent megtettek, hogy otthonos legyen ez a hely a számkivetett gyerekeknek. Sokszor nehéz, és messze van New Orleanstól, keveset mutathatok magamból, de megértem, hogy miért és Freya sokat segít a fejlődésben... - Hálás vagyok a családomnak amiért segítenek abban, hogy jobb legyek, abban, hogy teljes mértékben ki tudjam használni a képességeim és az adottságaim, és hálás vagyok azért is, amiért megtanítottak erre a feltétel nélküli szeretetre a család iránt, hisz én szerencsés vagyok, még akkor is, ha szétszakadtunk. - Mesélj te is, én is mindent tudni szeretnék! - Próbálom kicsit elterelni a szót rólam és az iskoláról, nem ez a kedvenc témám, nincs túl sok barátom és olyan ismerősöm, akire támaszkodhatnék... de minden jobb már így, hogy ő itt van nekem újra.
A hideg futkosott rajtam, mikor végre-valahára megpillantottam a lányomat. Hihetetlen volt, s legbelül gyűlöltem önmagamat, amiért ilyen sokáig nem kerestem őt, nem üzentem, még csak fel se hívtam, mintha lemondtam volna róla. Igyekeztem ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből, a kellemetlen érzéseket pedig lerázni magamról. Az önostorozásnak nem itt és most volt az ideje, arra még bőven volt később időm. Hope egyáltalán nem türtőztette magát, azonnal odarohant, a karjaimba vetette magát, én pedig szorosan öleltem viszont, magamhoz szorítva, nem is engedtem el egészen addig, amíg ő ki nem bontakozott a karjaimból. Ám még akkor sem engedtem el teljesen, egyik kezemmel megérintettem az arcát, félresimítva néhány kósza vöröses barna tincset. - Megígérem, drága Hope! Megígértem, hogy eljövök. Nem hagylak többet cserben, megígérem. Bármi is történik, összetartozunk, igaz? - Mosolyogtam rá, de közben éreztem, hogy ég a szemem, könnyek szöktek bele, de még időben megállítottam őket, mielőtt lefolyhattak volna. Borzasztóan hiányzott nekem a lányom, ámbár nem akartam elrontani ezt a csodás pillanatot a szomorúságommal. Azzal majd később megküzdök, mikor ő már nem láthatja a kiborulásom. - Camille-t kis híján megőrjítettem a viselkedésemmel. Nagyon vártam ezt a találkozót, és bevallom neked, borzasztóan ideges voltam. Olyan rég volt már... - Itt el is hallgattam, mert újra belém mart a bűntudat, amiért lemaradtam Hope egész gyerekorráról, holott egyszer már kisebb korában el kellett engednem őt. Kétszer veszítettem el, de a második a saját hibámból történt, a saját ostobaságom miatt, nem volt rá egyetlen jó indokom se. Féltem, így inkább eltaszítottam magamtól mindenkit, még őt is, mikor szüksége volt rám. Nem érdekelném meg a legjobb apuka díjat, valószínűleg soha nem is pályázhatnék rá, bármit is teszek most már. Késő volt, elszúrtam, nem tehettem jóvá a múltat, viszont a jelent, s a jövőt még igen. Erre törekedtem hát, ennél többet nem igazán tehettem. - Mi történt, mióta utoljára találkoztunk? Örülnék, ha mesélném a suliról, vagy amiről csak szeretnél. Mindenre kíváncsi vagyok, drágám. - Nem titkoltam el, mennyire izgatott vagyok, ideges, s mennyire kíváncsi rá, az életére, mindenre. A hangom kicsit remegett, ahogy a kezem is, amivel a vállát fogtam kissé görcsösen. Nem tudtam egyelőre elengedni.
A várva várt pillanat. Ez is eljött hát. Őszintén kicsit féltem, hogy majd nem tartja be ígéretét, az elmúlt évek tapasztalataiból merítve, de közben persze bíztam benne, és oly izgatott lettem, mint még soha. Anya óva intett ettől a találkozástól, hisz a Sivár senkit nem kímél, nem véletlenül kerültünk mindannyian oly messze egymástól, de természetesen tisztában vagyunk a rizikóval, és őszintén? Nekem ennyit megér. Muszáj magamhoz ölelnem őt, személyesen, szemtől szembe látnom. Örülök annak, hogy van mellette valaki, aki vigyáz rá, Camit mindig kedveltem ilyen szempontból, és emlékszem, velem is gondoskodó volt. Talán a legjobb hatással van apára, ezért reménykedem csak abban, hogy már jó útra tért, hogy már nem látom majd azt, amit akkor, akkor egyszer... Az ágyban forgolódtam, csak nagyon kevés időt tudtam aludni éjjel. Izgatottan lestem telefonomat, minden apró rezzenésre felkaptam a fejem. Nem tudtam, hol találkozunk, nem tudtam mikor ér ide, de mintha megéreztem volna a pillanatot. Korán elmentem futni, valahogyan el kellett terelnem a gondolataimat a helyzetről, az energiám kicsapongott, belül forrongtam. A hideg zuhany igazán jól esett utána, a szekrényem előtt állva viszont nem tudtam, miben is mehetnék. Csodálatos rendetlenséget hagyva magam után végül egy egyszerű farmert és csinos toppot vettem fel, hajamat kiengedve, simára fésülve hagytam. Mire elkészültem, a telefonom végre jelzett, én pedig összeszorult gyomorral olvastam el az üzenetet, a helyszín nevével és ugyan nyelnem kellett egy nagyot, mert el sem hittem, hogy végre itt az idő... de hamar felkaptam a cuccom és már futottam is, siettem, ahogy a lábamból kifért. Mielőtt a templom romjaihoz értem volna, kifújtam magam. Mély levegőt vettem, a friss szellő jólesően csapott bele az arcomba, kicsit enyhítve a forróságot ami kitörni készült belőlem. Már éreztem, hogy közel vagyok, éreztem a Sivár húzását, akármennyire is próbáltam elnyomni, de a legegyszerűbb dolog amit tehettem, hogy nem vettem figyelembe. Aprón felsóhajtottam, a szívem már a torkomban dobogott az izgatottságtól, de tovább indultam, hisz az időnk csak fogy, és nekem minden egyes percet ki kell használnom vele, amíg megtehetem. Elsőre háttal volt nekem, de nem rejtettem el lépteimet. Közelebb siettem, mire már ő is felém fordult. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy arcán megpillantottam az érzelmeket, amik az enyémekkel azonosak voltak, kevés hiányzott, hogy elsírjam magam. Visszatartottam, de sietős léptekkel indultam el felé, utána pedig gondolkodás nélkül a karjaiba vetettem magam. - Apa... - Suttogtam a mellkasába. Olyan jó volt érezni az illatát, megérinteni őt és tényleg, szinte el sem hittem, hogy megtörtént és eljött hozzám. Nekem a család a mindenem, ők a legfontosabbak az életemben... és a hiányuk pótolhatatlan. - Eljöttél. Tényleg itt vagy! - Végre. Kicsit elnevetem magam, miközben a szemébe nézek és mélyen magamba szívom ezt a pillanatot, megőrzöm ezt az emléket.
Az utóbbi két hétben azon ügyködtem, hogy biztonságosan visszajöhessünk az Államokba. New Orleansba akartam visszatérni, ám ezúttal nem a város vezetését akartam visszaszerezni. Egyelőre nem, csak biztonságban akartam tudni Camit, távol Elijahtól, s attól a nőtől, aki vele volt, akik fogolyként tartották. Előtte azonban meg kellett látogatnom Hope-ot személyesen, ahogy ígértem neki a legutóbbi találkozásunkkor. Rettenetesen izgultam, a repülőúton végig Camille kezét szorongattam, egy szemhunyásnyit sem aludtam, még a Mystic Falls-i szállásunkon sem tudtam egy helyben megmaradni, föl-le járkáltam a kicsi szobában. Éjszaka érkeztünk meg, így nem mehettem rögtön az iskolába, ráadásul nem is akartam egyelőre betenni oda a lábam. Addig nem, míg nem láttam a lányomat, míg nem beszéltem vele. Végre egy helyen tartózkodhattam vele, bár igaz, nem sokáig, félő volt, eljön a világ vége, vagy lealábbis valami katasztrófa üti fel a fejét. Nem rombolhattuk porig ezt a várost, így óvatosnak kellett lennünk. A legjobb lett volna, ha egyáltalán nem is találkozunk, azt viszont nem tehettem... látnom kellett, hús-vér valójában, s végre a karjaimban akartam tartani. Mint egy átlagos apa az átlagos lányát, ha csak néhány pillanat erejéig is. Gondolataim eléggé kitisztultak ahhoz, miképp ne cselekdjek elhamarkodottan, sőt. Elég összeszeett voltam ahhoz képest, hogy néhány hete még az őrület határán egyensúlyoztam. Camille halála, Hope elvesztése... mind-mind pokoli volt, nem hittem, hogy valaha is felépülök, mégis sikerült. Cami élt, Hope-ot végre volt bátorságom felkeresni, úgy tűnt, lassan minden visszaáll a régi kerékvágásba. Mikor végre hajnalodott, izgatottan vágtam bele a készülődésbe, tiszta ruhát öltöttem magamra, sötét farmert és sötét inget, fekete bőrkabátot. Még egy kicsit meg is fésülködtem a lányom kedvéért, mégse úgy jelenjek meg, mint egy kóbor oroszlán. Továbbra is csak vártam, újra és újra az órámra pillatva, de az idő kegyetlenül lassan vánszorgott, mintha az lett volna a célja, hogy az őrületbe kergessen. Aztán végre elérkezett az idő, így telefont ragadtam, s elküldtem egy üzenetet Hope-nak. Hayleytől kértem el a számát, egy rövid, s kínos beszélgetés után, úgy sejtettem, amint visszaérek a városba, folytatása lesz. Nem bántam, amúgy sem ártott felzárkóznom a várost, valamint a természetfelettit illetően. Az iskolát messzire elkerültem, helyette az erdőbe indultam, a templom romjaihoz, amit Hope-nak is megírtam. Egy csöndes, nyugodt helyet kerestem, ez pedig tökéletesen megfelelt erre. Senki sem zavarhat meg minket, ráadásul ha bármi baj történne, nem sodrunk másokat sem veszélybe. Korán érkeztem, s ugyanazt csináltam, mint a motelszobában, fel-alá sétáltam, néha leültem egy kődarabra, vagy a lépcső romjaira, majd újra felkeltem, s kezdtem elölről. Türelmetlen voltam, ideges, képtelen voltam megmaradni egy helyben. Amint lépteket hallottam, lassan fordultam meg, hajamba túrva, ami kicsit hosszabb volt a kelleténél, minek hatására némileg begöndörödött. Kicsit riadtan meredtem az épp érkező személyre, hiszen évek óta nem találkoztam vele személyesen. Nagy pillanat volt ez számomra. Halkan ejtettem ki a nevét, rekedten, elfúló hanggal, reménytelien. - Hope. - Hiszen ő volt a családunk reménysugara, a fény, ami mindannyiunknak erőt adott a sötétségben.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Megmosolyogtatott Theo válasza, avagy tanácsa. Egyértelműen ez lett volna a helyes döntés, és ha lehetőségem nyílt volna rá, én is inkább megszöktem volna, és egyből Kirk után mentem volna, de Wes nagyon rövid pórázon tartott, meggátolva engem abban, hogy szökésen agyalhassak. Elvégre, ha nem megyek hozzá vissza azelőtt, hogy a megszabott idő letelne, akkor meghalok, végérvényesen. Igaz, hogy sokszor megfordult a fejemben, hogy még a halál is jobb lenne az állandó szenvedésnél, de mivel még volt miért küzdenem, ezért nem adtam fel. Nem érdekelt, hogy mennyi kínt kell még kibírnom ehhez, de tudtam, hogy valahol vár rám is a fény az út végén, és hogy a fájdalom el fog múlni. - Örültem a találkozásnak, Theo, és remélem, hogy ha van még rá esély, akkor kibékülsz a bátyáddal – tettem még hozzá, ahogy azt figyeltem, hogy elhagyja a templom romjait, és megindul hazafelé. Még sokáig hallgattam a távolodó lépteinek a zaját, és csak akkor fordultam vissza a munkám felé, amikor ismét teljes csend telepedett rám. Hirtelen fullasztónak éreztem a magányt, ami megcsapott, talán most tudatosult bennem úgy igazán először, hogy mennyire, de mennyire egyedül voltam. Kirk mellett soha nem éreztem ezt, hisz ő mindig ott volt velem, még a börtönben sem éreztem ezt, mert ott pedig valami más kötötte le a figyelmemet, illetve mert Enzo ott volt a szomszédos cellában, és sokszor beszélgettünk – már amikor volt elég erőnk hozzá. Most azonban, hogy Theo is elment, rájöttem, hogy mennyire szomorú is valójában az, hogy Kirken kívül nem volt egy barátom sem, akire számíthattam volna. Mindenesetre inkább igyekeztem elnyomni magamban ezeket az érzéseket, meg a feltörni kívánkozó könnyeimet is, és inkább az előttem lévő feladatokra koncentráltam. A véremmel felírtam egy rövidke üzenetet Kirk számára, amivel jeleztem neki, hogy életben vagyok, csak fogva tartanak McKinleyben. Ennél több információt nem tudtam volna átadni neki, reméltem, hogy ennyiből is megérti, hogy mit kell tennie. Bár, Kirkről volt szó, úgyhogy biztosan nem hagyott volna magamra. Mivel egy bonyolult varázslatról volt szó, így nem sikerült elsőre, de aztán, ha minden igaz volt, akkor sikerült átküldenem neki az üzenetemet. Egy fáradt sóhaj szökött ki az ajkaim közül, ahogy csak fogtam magamat, és elfeküdtem a hideg kövön, miközben a plafont kezdtem el bámulni. Nem volt semmi dolgom, semmi feladatom, amivel leköthettem volna magam, úgyhogy csak a gondolatok kergették egymást a fejemben, míg el nem nyomott az álom. A maradék két napot azzal töltöttem, hogy vámpírokat csináljak Wes kísérleteihez, elvégre ezzel a feladattal bíztak meg, és nem jártam volna túl jól, ha üres kézzel tértem volna vissza hozzájuk. Nem örültem túlzottan annak, hogy így még több embert kellett kitennem nemcsak a vámpírlét kínjainak, de még az Augustine társaság kínzásainak is, de szemet hunytam efelett, mert így képes voltam kapcsolatba lépni Kirkkel, így már nem maradt vissza más, csak az, hogy várjak arra a lehetőségre, hogy kijuthassak innen.
A lány határozott válasza, miszerint csak én távozhatok, megmosolyogtatott. Szóval ő még marad, mi? Körbenéztem kicsit, majd vissza rá, ahogy újból beszélni kezdett. Elgondolkodtam. - Nem tudom, eddig hol voltál, de ha rám hallgatsz, nem mész oda vissza többé. – Csak egy javaslat volt, ha elfogadta, akkor elfogadta, ha nem, nem. Nem volt beleszólásom a dolgaiba. Számomra idegen volt ez a lány és nem is állt szándékomban például a szárnyaim alá venni és segíteni őt vagy ehhez hasonlók. Kicsit még figyeltem őt, mielőtt az eső teljesen elállt volna. Elpillantottam kifelé. - Nos, akkor én indulok. – Néztem vissza Daphnera, majd megejtettem felé egy mosolyt. Biccentettem is felé. - További sok sikert. Remélem megtalálod, akit keresel… - Fürkésztem néhány pillanatig, aztán kiléptem végre a szabadba. Az eső utáni illat kellemes volt, azonnal az orromba mászott. Hazafelé indultam, vagyis Jeffhez, hisz most nála volt az otthonom. A hazaúton végig fáztam, fagyoskodtam és közben rengeteget gondolkodtam. Leginkább arról, amiről Daphneval is beszéltünk. A bosszúról. Akárhonnan néztem, tényleg az volt. Utólag így fogtam fel és ezért tudtam mindent eltemetni magamban. Röhejes. Most viszont, ugyebár Lexytől megtudtam, hogy a bátyám beteg. Az univerzum csúfos játékot űz, embereket vesz el emberektől folyamatosan. Nem akartam belegondolni abba, mit rejt a jövőm. És Nathaniellel sem akartam beszélni, de tudtam, hogy előbb-utóbb muszáj lesz elé állnom, legalább annyi időre, hogy rákérdezzek, mi a fene ez a betegség és miért nem szólt. Ámde… igazából nem is vonhattam volna kérdőre ezért. Csak azért akartam beszélni vele, mert Lexynek igaza volt. Nem hunyhattam szemet a fölött, hogy megtudtam. Nem játszhattam meg magam Nate előtt, miszerint minden a legnagyobb rendben. Mert hát… nem volt. Egy nagyobb sóhaj után befordultam az egyik utcába, abba, ahová igazából tartottam.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Vas. Nov. 19, 2017 1:51 pm
Daphne & Theo
I know I'm alive, but I feel like I've died
Csak biccentettem egy aprót a válaszára, mind arra, hogy bosszúként értelmezi annak a gyereknek a megölését, és arra is, hogy nem érthetem meg a testvéréhez fűződő viszonyát, mert ez tényleg így volt. Azonban én nem az a fajta személy voltam, aki elkezdte volna neki magyarázni, hogy a testvéri kötelék mennyire fontos, és hogy ne hagyja elveszni. Nyilván nem véletlenül alakultak úgy a dolgaik, ahogy, meg egyébként is, én és ő teljesen más szituációban voltunk. Én egész életemben nem számíthattam másra Kirken kívül, így az volt a természetes, hogy bármit megtennék érte. Kirk mindig mellettem állt, ahogy én is mindig mellette fogok, nem számít, mi történjék. Csak szórakozott mosollyal az arcomon bólintottam egyetértően arra, hogy az én életem sem egyszerű, bár ez a fogalom még mindig nem takarta le teljesen, hogy valójában mennyire is nehéz volt nekem mindig is, és még most is. Ha csak arra gondoltam, hogy pár napon belül önszántamból vissza kell mennem az Augustine börtönbe, fájdalom és rettegés költözött a csontjaimba, de igyekeztem ezeket az érzéseket elnyomni magam, és általuk felvértezni magam az elkövetkező kínokra, amik ki tudja, hogy mikor fognak véget érni. Csak remélni tudtam, hogy nem sokára. Nem reagáltam semmit a következő megjegyzésére, nem láttam értelmét annak, hogy elkezdjem neki magyarázni még jobban a dolgokat. Úgyhogy miután válaszoltam a kérdésére, ismét hozzáláttam a varázsláshoz. Pár másodpercig kellett csak mondanom a varázslatot ahhoz, hogy a vérem elkezdjen folyni annak a városnak az irányába, ahol Kirk tartózkodott. Amint megérkezett a céljához, kinyitottam a szemeimet, és egy pillantást vetve a térképre tudomásul vettem a helyiség nevét, miközben igyekeztem azt jól az elmémbe vésni. Theo ekkor szólalt meg ismét. - Csak te – vetettem rá egy pillantást a szemem sarkából, miközben elkezdtem a következő varázslathoz szükséges hozzávalókat összekészíteni azzal a céllal, hogy küldjek Kirknek valamilyen üzenetet. – Nekem tökéletesen megfelel itt, mivel nincs máshova mennem. De még mindig jobb itt, mint ahol eddig voltam – rántottam egyet a vállamon, de ez igaz volt. Ez a templom rom még mindig jobb volt, mint az a kis cella, ahol évtizedek óta raboskodtam, és ahol lehetséges, hogy még néhány évtizedig raboskodnom kell. Ahhoz képest, itt lenni felért egy luxusszállóval.
A kérdése meglepett. Mindenre számítottam, csak nem erre és a baj az volt, hogy igaza volt. Egyfajta bosszúként fogtam fel és pont ezért nem éreztem azt, hogy bűntudatomnak kellene lennie. Pedig volt, néha nagyon is mardosott belülről, de mindig leküzdöttem. Ha a bátyámat elvették tőlem, nekem is jogom volt ahhoz, hogy én is elvegyek valakit. Ezzel nyugtattam magam. Végül bólintottam egy aprót, majd mély levegőt vettem. - Mondhatjuk így. Bár nem túl szép megfogalmazás. – Nevettem fel röviden, aztán vállat vontam. Ezután kezdett mesélni újra. A szemeimet forgattam kicsit. Na igen, az én kapcsolatom a bátyámmal merőben más volt, mint az ő idilli testvéri viszonya az ikrével. - Nos, mivel a ti kapcsolatotok szoros, így tényleg nem értheted… - Mármint az én részem, az én érzéseim. Bár nem is fejtettem ki neki és őszintén szólva nem is akartam annyira belemenni. Az én múltam fájó pontja mindig is a bátyám lesz, hisz ő volt az utolsó személy az életemben, mégis pont ő választott helyettem végül mást. Egy fruskát, egy idegesítő, gazdag kisasszonykát, akit naphosszat felügyelnie kellett. Ó, és tanítani. De én tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy nem pusztán ezért járogat oda hozzájuk és hagy engem faképnél. Igenis több volt abban a törődésben. Ha a család és a szerelem közt kell választani, te hogy döntenél? Sóhajtottam egy aprót. Nem igazán szólaltam meg, nem tudtam, mit mondhatnék a történetére. - Látom, neked sem könnyű az élet. – Jegyeztem meg végül, majd a lányra emeltem a tekintetem. Végigmértem, majd visszapillantottam a térképre. Figyeltem minden szavát, attól, hogy nem tudtam mindenre reagálni. - Nagy életbölcsességek. – Nevettem fel röviden, bár ezzel nem őt akartam gúnyolni, csak kezdett sok lenni ez a nagy filozofálgatás meg ezek. Nem volt most ehhez annyira kedvem. Tulajdonképpen fáztam és bosszantott, hogy még mindig idekint vagyok és esik az eső és… ahh. Már csak egy jó meleg fürdőre tudtam gondolni, másra aligha. Ahogy azt kezdte ecsetelni, hogy hogyan is lehet valaki egyszerre vámpír is meg boszorkány is, meglepődtem. Jesszus, van még mit tanulnom a természetfeletti világról. Ez volt, ami átfutott a fejemen. Felvontam a szemöldököm, majd szusszantam. - Vágom… érdekes. – Tettem hozzá halkabban, majd figyeltem, ahogyan újból varázsolgatni kezd. Aztán kifelé kezdtem nézelődni. Az eső úgy tűnt, elkezd csendesedni, aminek nagyon is tudtam örülni. - Úgy tűnik, lassan végre eláll… és el tudunk innen menni. – Közöltem, ahogy visszapillantottam a lányra, majd inkább felálltam. A bejárathoz léptem, onnan figyeltem, amíg az eső egyre inkább abbamarad. Fázósan fontam össze magam előtt a karjaim, majd fordultam vissza a csajhoz. Kíváncsi voltam, megtalálja-e azt, akit keres, viszont azt is sejtettem, hogy ez egy egyszeri találkozó volt, így végül nem mondtam semmit.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Vas. Nov. 19, 2017 2:25 am
Daphne & Theo
I know I'm alive, but I feel like I've died
Érdeklődve hallgattam Theo szavait, s habár nem volt valami szívderítő a története, de nem is ítélkeztem felette. Nyilván nem volt jó ötlet részegen autóba ülni, és hogy lehetett volna több eszük is ennél, de ez már a múlt volt, amin nem lehetett változtatni. A hosszú évek során, amióta éltem, ez volt az egyik dolog, amit nagyon megtanultam: nem számít, hogy mit cselekszek, hogy az jó-e vagy rossz, el kell fogadnom, mert az már a múlté, és nem lehet rajta változtatni. Ehelyett sokkal fontosabb az, hogy előre nézzek, a jelennel és a jövővel foglalkozzak, mert azok felett volt még befolyásom, és ha leragadok a már elmúlt eseményekben, akkor azoknak végzetes következményei lehetnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha megölök valakit, akkor az emiatt jó dolog lesz, mert nem. Éppen csak meg kell birkóznia mindenkinek a bűntudatával. Ahogy Theo a története végére ért, csak bólintottam egy aprót, ezzel jelezve, hogy felfogtam a szavait, de különösebben nem tudtam, mit reagálhatnék neki. Nyilván nem kért a sajnálkozásból, de vállon veregetni sem tudtam a tetteiért. Nem volt jogom ítélkezni felette, még akkor sem, amikor azt mondta, hogy nem bánja, hogy így alakult az egész. - Egyfajta bosszúnak érzed? – kérdeztem vissza továbbra is érdeklődve, de a hangomban nem volt semmilyen lenézés, gúny vagy bármi hasonló negatív töltet, ami azt a hatást keltette volna, hogy mennyire nem helyeslem ezt a magatartását Theonak. Elvégre, én vagyok az utolsó, aki megmondhatná bárkinek, hogy mi a helyes, és mi nem. – Érdekes egyébként, hogy te mennyire gyűlölőd a bátyádat. Nyilván megvan az oka, amiért így viszonyulsz hozzá, de én elképzelni se tudom, hogy akár egy kicsit is haragudjak a sajátomra. Tény, hogy mi ikrek vagyunk, így az alapkapcsolatunk is sokkal szorosabb volt, ami aztán csak tovább erősödött az évek folyamán. Képes lennék érte megtenni bármit. Viszont volt egy húgom is. Vele már koránt sem ápoltam ilyen jó kapcsolatot, és… a családi örökség miatt teljesen kifordult önmagából, ami végül tragédiák hosszú láncolatává formálódott. De ez egy nagyon hosszú történet, és szerintem csak untatnálak vele – legyintettem egyet nem törődőmül, miközben igyekeztem elnyomni magamban a szívem sajgását. Már nagyon hiányzott a bátyám, és frusztrált voltam amiatt, hogy elképzelésem sem volt, hogy mi volt vele. Hálás mosolyt küldtem Theo felé, amikor kijelentette, hogy nem ítél el azért, amiket tettem. Természetesen nem ütött volna különösebben szíven, ha azt mondja, szörnyeteg vagyok, mert valamilyen szinten az voltam, ezzel én is tisztában voltam. De az azért jól esett, ahogy hozzáállt ehhez az egészhez. Talán segített ez némileg abban nekem is, hogy kevésbé nézzek magamra szörnyként. - Nos, igen, ebben egyetértek. Persze nem jelenti azt, hogy jó az, amit tettem, de az egész világ romlott, amiben egy elv van csak érvényben: az erős életben marad, a gyenge elpusztul. És az, hogy ez milyen eszközzel történik, az már nem számít. Maga a világ az, ami szörnyeket csinál az emberekből, aminek nem kellene így lennie, de így van… - magyaráztam Theonak, bár gyanítottam, hogy a felére sem figyelt. Fiatal volt még ő, nem látott annyit, amennyit én, nem tapasztalt meg annyi borzalmat, mint én, és mi Kirkkel tagadhatatlanul mindig nyakig gázoltunk a mocsokban. Persze Theo nem értette, hogyan lehetek egyszerre vámpír és boszorkány is, úgyhogy halvány mosollyal az arcomon kezdtem el magyarázni neki. - Alapjáraton nem volna lehetséges. Amikor egy boszorkány vámpírrá válik, elveszíti a mágiát, azonban van a boszorkányoknak egy kicsi, nagyon ritka csoportja. Ők nem képesek varázsolni maguktól, hanem csak elszívni képesek azt vagy egy másik boszorkányból, vagy bármilyen természetfeletti lényből. Így ha egy ilyen boszorkányból lesz vámpír, akkor ő képes lesz varázsolni immáron önerőből, a vámpírságából táplálkozva úgymond – feleltem, remélve, hogy ez elég érthető volt a számára is, majd ahogy a mondandóm végéhez közeledtem, ismét visszafordultam a térkép felé, hogy újra hozzá lássak a varázsláshoz. Megint megvágtam a kezemet, rácsöpögtettem a térképre azt. Amennyiben Theonak volt még hirtelen valami kérdése vagy hozzáfűzni valója az elhangzottakhoz, akkor arra még feleltem. Abban az esetben azonban, ha nem jött rögtön válasz tőle, kényelmesen elhelyezkedtem a földön, és ismét kántálni kezdtem a varázsigét, Kirkre koncentrálva.
Nem tudtam, megnyílik-e a rövid, összefoglalt történetem után egyáltalán, de úgy voltam vele, hogyha ezek után sem, akkor várhatjuk csendben az eső végeztét és utána végre szabadulhatok innen. De végül visszakérdezett, így ráemeltem a tekintetem. Hagytam, hogy végigmondja a kérdéseit, csak aztán szakadt fel egy sóhaj a tüdőmből. Színtisztán emlékeztem arra a napra, pedig… nem igazán voltam beszámítható állapotban. Hisz részeg voltam. - Igen, ezzel. – Válaszoltam először a legelső kérdésére, majd felhúztam az egyik lábam és a térdemre támasztottam az alkaromat. Nem tudtam, hogyan vagy miként kezdjek bele a sztoriba. Ingattam kissé a fejem, miközben a kiterített térképet fürkésztem. - A bátyám… nos, védencének az öccse volt. Ha jól rémlik, 13 éves. De nem biztos. A lényeg, hogy elég fiatal volt. – Emeltem a tekintetemet a lányra. – A 16. születésnapomon történt. Eleve borzasztó napom volt, összevesztem a bátyámmal is, aztán Jeffhez mentem. Vele együtt meg kitaláltuk, hogy ha már születésnap, akkor egy buli igazán kijár… na meg gondolatterelésnek is jó volt, hogy elfelejtsem a bátyámmal való veszekedést meg minden ilyesmit. Aztán leittuk magunkat… mi, meg néhány haver, akit Jeff még beszervezett. – Vontam vállat. – Aztán kitaláltam, hogy el akarok szökni. El, a bátyám elől… Ennek hosszabb sztorija van, de nem tartozik most ide. Kocsiba ültünk Jeffel és el akartuk hagyni a várost. – Félrenéztem, majd kis idő után vissza. – Részegek voltunk és nem voltunk valami beszámítható állapotban. Elütöttem a kisfiút. – Zártam végül le a történetet. Legalábbis így akartam, de végül mély levegőt vettem. Nyeltem egyet. – Nyilván nem vagyok erre büszke. Viszont… valahogy nem… nem bánom. Jó, ez így elég érzéketlenül hangzik. – Elhúztam a számat. – Mindegy, ezt akkor értenéd meg, ha a bátyámról is mesélnék, de mivel őt utálom, így inkább hagyjuk ezt. – Végül elmosolyodtam. Aztán elkezdett ő mesélni, így oldalra döntöttem a fejem. Szóval ő még több embert ölt meg, mint én. Nem szándékoztam pálcát törni felette, avagy ítélkezni, de nyilván nem veregettem hátba a tetteiért. Csak fürkésztem őt, az arcát, megbánás után kutatva. - Nem ítéllek el... – Jegyeztem meg halkabban, miközben a számat húztam, mégis megejtettem ezután egy mosolyt is. Bár nem tudtam, érdekli-e egyáltalán a véleményem ez ügyben. – Az emberek… nos, nem is tudom. Minden tettünk egyfajta reakció a világra, nem? Arra, ami történik velünk. Arra, amit kapunk. – Vontam vállat. Nem is terveztem többet mondani erre. Inkább a további szavaira figyeltem, arra, amikor elmondta, mi is ő igazából. - Vámpír? – Sóhajtottam. Eszembe jutott, mikor Jeff mesélte néhány napja, hogy találkozott egy ilyen… lénnyel. – Hogy lehetsz mindkettő? Boszorkány is, meg… vámpír is. – Kérdeztem végül rá arra, ami érdekelt, ahogyan azt ő kérte.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Kezdőlap
️
Megmosolyogtatott Theo válasza, avagy tanácsa. Egyértelműen ez lett volna a helyes döntés, és ha lehetőségem nyílt volna rá, én is inkább megszöktem volna, és egyből Kirk után mentem volna, de Wes nagyon rövid pórázon tartott, meggátolva engem abban, hogy szökésen agyalhassak. Elvégre, ha nem megyek hozzá vissza azelőtt, hogy a megszabott idő letelne, akkor meghalok, végérvényesen. Igaz, hogy sokszor megfordult a fejemben, hogy még a halál is jobb lenne az állandó szenvedésnél, de mivel még volt miért küzdenem, ezért nem adtam fel. Nem érdekelt, hogy mennyi kínt kell még kibírnom ehhez, de tudtam, hogy valahol vár rám is a fény az út végén, és hogy a fájdalom el fog múlni. 
A lány határozott válasza, miszerint csak én távozhatok, megmosolyogtatott. Szóval ő még marad, mi? Körbenéztem kicsit, majd vissza rá, ahogy újból beszélni kezdett. Elgondolkodtam.
Nem tudtam, megnyílik-e a rövid, összefoglalt történetem után egyáltalán, de úgy voltam vele, hogyha ezek után sem, akkor várhatjuk csendben az eső végeztét és utána végre szabadulhatok innen. De végül visszakérdezett, így ráemeltem a tekintetem. Hagytam, hogy végigmondja a kérdéseit, csak aztán szakadt fel egy sóhaj a tüdőmből. Színtisztán emlékeztem arra a napra, pedig… nem igazán voltam beszámítható állapotban. Hisz részeg voltam.