A kaján mosolya, majd az a gyengéd csók nagyon jólesett, viszonoztam is lassan, majd újra felnéztem rá. Nem értettem, hogyan tud ennyire zavarba hozni, de lassan már nem is kellett volna ezen meglepődnöm. Felvontam a szemöldökömet a szavaira, majd a kacsintásra nyeltem egy nagyobbat. - Na és miféle orvosságra gondolt? – Nem voltam hülye, pontosan tudtam, mire célozgat, de amíg nem tisztáztuk le, mi van köztünk… mármint, nyilvánvaló volt, hogy mi van velünk, de szerettem volna, ha ezt ki is mondjuk. Addig nem akartam olyan határokat átlépni, amiket eddig sem. Szerettem volna, ha minden tökéletes és semmi sem rontja el a pillanatot. - Örülök én is, hogy itt vagy… velem. – Amikor megtudtam, hogy kórházba került… nem is tudom, hogyan írhatnám le, milyen érzés fogott el. Rettegtem, hogy többé nem látom őt… hogy többé nem beszélhetek vele… hogy többé nem érinthetem meg. Hogy nem mondhatom el neki, mit érzek iránta. Egyszerűen féltem. De itt volt és úgy tűnt, most minden nekünk kedvez. Kettőnknek. Figyeltem, hogyan tölt a poharakba, majd ahogy mögém lépett, a vállam felett néztem hátra rá. Elmosolyodtam. - Köszönöm, Oliver – Leültem, majd a tekintetemmel követtem, hogyan sétál át a másik oldalra és ül le velem szemben. Mosolyogtam. A szemeim csillogtak a boldogságtól és a zavartól egyaránt. Megköszörültem a torkomat, majd megfogtam a poharamat. - Akkor erre az estére. Mondhatjuk, hogy a hivatalos randinkra? – Felkuncogtam halkan, majd ha benne volt, összekoccintottam az övével a poharamat. Aztán kortyoltam a pezsgőből és ezután fogtam meg az evőeszközömet. - És jó étvágyat. Remélem, ízleni fog – Pislogtam el felé, majd torkomat köszörülve a saját tányéromba temetkeztem, de lopva el-elpillantottam Oli felé.
Álmodom. Ez nem lehet a valóság.. egy magamfajta senkiházi, egy ilyen csodálatos lánnyal kettesben a saját házában.. ha ez így is van.. rohadtul soha nem is akarok felkelni. Egyszerűen, maga a helyzet, hogy itt vagyunk annyira de annyira feldob, hogy egyáltalán nem zavar nem kapok semmiféle megerősítést arra, legalábbis egyelőre.. hogy kölcsönösek lennének az érzései. Nem sürgetem. Különben is, úgy hírlik a nagy igazság.. soha ne az ember szavaira hagyatkozz, hanem a tetteire. És én most így is teszek. Nem kell hogy kimondja, tudom hogy fontos vagyok neki és velem akar lenni. Ez egyáltalán nem kérdés.. szimplán, csak a saját szájából akartam hallani. De, türelmes vagyok a végsőkig várnék erre a lányra.. kivárom a soromat még ha akár évekbe is telik. Annyira édes, ahogy zavarba jön.. szerintem lassan kinevezem hobbimnak mert egyszerűen nem bírok betelni a látvánnyal. Azaz édes mosoly, a kissé elpirult arcán.. semmihez sem fogható. Nézem végig, s várok türelmesen az asztalnál hogy visszaérjen az általa készített étellel. Kissé meglepődök amikor odalépve mellém végig simít apró kezével a derekamon, de ez a meglepettség hamar egy teljesen más érzéssé változik. Jól esik, és persze, még többet is akarnék ha már férfiből lennék. - Pontosan ezért. - Kaján vigyorral az arcomon suttogom gyengéden a lány ajkaira szavaimat, s egy gyengéd csókot leheltem azokra. Nyilván, fogalmam sem volt, nem vagyok jövőbe látó.. de kövezzetek meg a füllentésemért. - Hazudnék, ha azt mondanám hogy nincsenek.. de a doki javasolt egy egészen tetszetős orvosságot rá. Ha szeretnéd, segíthetsz benne. - Kacsintok a lányra. Túl rámenős lennék? Lehet. De nem tehetek róla, nem bírok egyszerűen a közelében lenni úgy, hogy türtőztessem magam. - Pezsgő. Én legalábbis megünnepelném, magunkat. Hogy itt vagyunk.. még most sem hiszem el. - Furcsa érzésem van.. mintha, ez tényleg olyan furcsa lenne hogy itt vagyok, épségben. De, lehet ez is csak a kialakult üldözés mánia, a múltkori "baleset miatt. " Átvettem tőle az italt, s akadálymentesen kibontottam azt majd öntöttem mindkettőnket nem sajnálva egy - egy adagot, a poharakba. A lány mögé léptem hogy kihúzhassam a székét, s ha leült vele szemben elfoglaltam a széket is, hogy megkóstolhassam az ételt, amit elénk készített nemrégiben.
A kérdésére bólintottam egy aprót, hisz egyértelmű volt. Hogy ne aggódtam volna érte? Majdnem meghalt. Nem akartam elveszíteni őt, nagyon nem. Most, hogy rájöttem, mennyire fontos nekem… talán belehaltam volna abba, ha elvesztem. A továbbiakra némileg zavarba jöttem, de ez egy mosolyban kimerült nálam jelenleg. Nem akartam máris a vallomásommal traktálni, az még bőven várhatott. Bár azt hiszem, sejtette, hogy ezúttal nem csak egy átlagos randi miatt hívtam át, hanem ez az egész ezúttal többről szól. Már épp megkérdeztem volna, hogy tetszik-e neki minden, mikor megszólalt. - Igyekeztem. – Jegyeztem meg, majd a bókra elmosolyodtam. – Oliver… köszönöm. – Ennyit tudtam csak kinyögni, aztán már el is tűntem inkább a konyhában. A szívem a torkomban dobogott szinte. Tökéletes randit akartam. Elkápráztatni őt mindennel, mielőtt kimondom, amit hallani akar. Hiszen pontosan tudtam, mit akar hallani tőlem. Visszatértem lassacskán hozzá, két tányérral a kezemben és mindkettőt gondosan leraktam a helyére. Aztán odaléptem hozzá, a derekára simítva a kezeimet. - Miért nem ültél még le, hm? – Pillantottam fel rá egy mosollyal, majd lopva az ajkaira, de ezúttal nem hajoltam oda csókért. A derekáról a mellkasára csúszott lassan a kezem és megsimítottam lassan. – Vannak még fájdalmaid? – Még mindig aggódtam érte. Talán hülye ötlet volt máris randit szervezni… elmehettem volna én is hozzá akár, bár Cassidy miatt nehézkes lett volna. Visszahúztam lassan a kezeimet tőle. - Apropó, pezsgőt vagy bort szeretnél? – Tértem rá még egy fontos kérdéskörre. Mindkét italból volt az asztalon, egy jéggel teli, arra alkalmas kis ezüst színű vödörben. Ezután az asztalhoz léptem és ha választott, akkor az adott üvegért nyúltam, de a kibontását már Oliverre bíztam, így odanyújtottam neki, ha nem bánta.
A közelsége, illata, a nézése, hangja, egyszerűen.. mindene megőrjít. A testem minden egyes porcikája azt sugallja, hogy egyszerűen csak fogjam, és tegyem magamévá. Nagyon akarom ezt a lányt. De nem csak testileg.. mindennél jobban akarom hallani a szájából, hogy szeret. Ő nem csupán egy a sok egy éjszakás kalandjaim közül. Ő.. a szívem választottja. Soha nem gondoltam volna, hogy életemben képes leszek ennyire szeretni valakit. Hogy valaki ennyire fontos lesz, mint ez a lány itt előttem. Akiért nem csak hogy tűzbe nyúlnék, hanem meg is halnék. Nagy szavak, tudom. De ez a szín tiszta igazság, ami még kicsit őszintén szólva még engem is megijeszt. Hiszen, soha nem éreztem még ilyet.. új, ismeretlen.. de mégis, nagyon jó érzés. Megmagyarázhatatlan. - Csak nem aggódást hallok a hangodban? - Elmosolyodok. Nagyon aranyos, ahogy aggódik. - Addig nem halok meg.. - Felemelve kezem lágyan végig húzom hüvelykujjam az ajkain. - míg nem erősítesz meg abban, hogy kölcsönösek az érzéseid felém.- És ez tényleg így van. Komolyan gondolom ezzel a lánnyal, bármennyire is hihetetlen. Bizonyítani akarok.. és persze, természetesen most felejtettem el ajándékot hozni neki.. így úgy tűnhet, hogy amúgy félvállról veszem az egészet holott az izgulásom és készülődésem annyira átvette a hatalmat felettem hogy teljesen kiment a fejemből.. pedig szeretek kedveskedni.. természetesen, nem megvenni akarom a szeretetét, csak egyszerűen törődni akarok vele. Míg ő, előkészített egy egész vacsorát. Behúzott magával egészen a nappaliig, csendben követtem izgatottan mint egy kiskutya a gazdáját.Romantikus környezetet varázsolt pillanatok alatt a lakásból. Nagyon tetszett, bár.. kicsit hülyén éreztem magam hiszen ezt mind inkább nekem kellett volna. De, nem kockáztattam.. tudom, hogy nincsenek meg jól mostanság Cass-el, elüldözni pedig nem akartam otthonról. Azt pedig nem akartam hogy véletlenül is, de találkozzanak. Elrontotta volna az estét.. és ennek az estének tökéletesre kell sikerülnie. - Nagyon szép. - Húztam mosolyra a számat, majd figyeltem ahogy elindul a vacsoráért, de nem ültem le csak az asztalhoz léptem. - Bár , fele annyira sem megnyerő, mint te. Hozzád semmi sem ér fel, gyönyörűségem. - Néztem az órára, és a környezetre felváltva. Addig nem akartam leülni, míg ő sem. Vártam hogy visszaérkezzen a vacsival ugyanúgy az asztalnál ácsorogva, hogy kihúzhassam neki a széket, mert ugyebár egy úriember veszett el bennem valahol nagyon mélyen.
Visszarántott magához, ami kissé talán meglepett, de egyáltalán nem tiltakoztam. A szívem hevesen vert és izgatottan simultam a karjaiba. - Nagyon megijedtem, mikor kórházba kerültél… - Jegyeztem meg komolyan, meg nem szakítva a szemkontaktust. Nem tudom, mit tettem volna, ha elveszítem. De erre gondolni sem akartam, csak kiélvezni vele a pillanatot. A kérdésre felvontam a szemöldökömet, miközben végigsimítottam a nyakán lassan. - Mindjárt megtudom, amint elmondod – Mosolyogtam. Szerencsésnek gondoltam magamat Oliver miatt, még akkor is, ha kezdetben nem voltam nyitott rá. Sosem értettem, miért szeretett belém. Mit látott meg bennem, amit én magam nem láttam? Ugyanis nem tartottam magamat sokra. Megvolt a kellő magabiztosságom, kívülről legalábbis mindenképp, de mélyen belül nem így volt. Figyeltem, miképpen néz végig rajtam és már kezdtem sejteni, mire gondolhat. Átdobta a hajamat a jobb vállamra és közelebb hajolt a nyakamhoz. Lehunytam a szemeimet, várva valamit, de nem pont azt, amit végül kaptam. - Vacsora? – Ahogy érzékien beleharapott a fülembe, nagyot nyeltem. Aztán nem vártam tovább, behúztam a lakásba. Az ajtót bezártam magunk mögött, majd egészen a nappaliig meg sem álltam. Hiszen ott terítettem meg, gyújtottam meg a gyertyákat, kapcsoltam zenét… a szemem sarkából néztem Oliverre, kíváncsian lesve a reakcióját a művemre. Ezután az asztalhoz húztam. - Ülj csak le, én pedig hozom a vacsorát – Rámosolyogtam, a szemeit figyelve, majd elengedtem lassan a kezét. Ha a székéhez lépett, akkor feltűnhetett neki az oda lerakott dobozka. – Amit pedig ott találsz, az… csak egy apróság neked – Nem, nem apróság, egy vagyon volt, de nem számított. Mielőtt bármit mondhatott volna, kimentem a konyhába és két tányérba szedtem a spagettiből. Fogalmam sem volt róla, szereti-e vagy sem, de ezt nem lehetett elrontani. Ami az ajándékot illeti, egy karóra volt a dobozban, amiről úgy gondoltam, hogy neki is kellőképpen tetszene. Azonban felkészültem arra is, hogy mellélőttem a típussal, így az eladóval előre megbeszéltem, hogyha gond lenne, visszavihetem kicserélni. Előrelátás: pipa. Visszaindultam lassan a két tányérral egyensúlyozva, hogy le ne borítsam magamat, vagy éppenséggel őt.
Végre kezdtek jól alakulni a dolgaim azzal a lánnyal, akit mindennél jobban szerettem és mindent megtettem volna érte. Leküzdöttük a kezdeti nehézséget, s már - már úgy tűnt hogy kölcsönösek a lány érzései felém.. hiszen, áthívott azon a bizonyos estén. Készülődtem izgatottan mint egy kisfiú kit elvisznek a szülei életében először Disneylandbe. Fülig érő mosollyal az arcomon. Hiszen, abban a pillanatban én éreztem magam a világ legszerencsésebb s legboldogabb férfiának a földön. Kapkodtam, hogy minél előbb kész legyek, s siessek szívem választottjához. Az utcára érve sem hagyott maga alá a boldogságom de próbáltam leplezni hiszen hülyének néznének az emberek. Zsebre vágtam kezeimet, és lehajtott fejjel indultam célom felé. Ahogy egyre közeledtem a ház felé szívem annál gyorsabban kezdett el kalapálni. Izgultam. Rohadtul. Már csak egyetlen egy utca sarok választott el célomtól, de megtorpantam. Üres kézzel jöttem. Annyira izgultam a találkozástól, hogy vele tölthetem az estémet hogy teljesen kiment a fejemből az ajándék. Mekkora egy szerencsétlen nyomorék vagyok.. de már késő bánat ezen agyalni, úgyhogy improvizálnom kell. Gondolkodj, Oliver. Gondolkodj. Nagyon törtem a fejemet, hogy mégis mit kéne tennem. Levetkőzzek alsógatyáig és öltáncoljak neki? Csak ehhez hasonló szar ötletek jutottak eszembe, miközben egyre csak közeledtem a ház ajtajához, míg nem végül megálltam előtte, és bekopogtam azon, ami szinte azonnal nyitódott mintha az ajtóban kuporogva várta volna az érkezésem. Mondjuk, nem lepne meg.. ki ne várna ennyire egy ilyen férfit, mint én magam. Ahogy ránéztem a lányra, abban a pillanatban a szívem is megállt egy pillanatra. Lélegzetelállító látvány tárult elém, szó szerint. Már éppen köszönésre készítettem lefagyott ajkaimat, míg nem apró csókolt lehelt azokra. Belemosolyogva viszonoztam gyengéd csókját, s követtem őt ahogy a kezemet fogta. Végig néztem tökéletes testének minden egyes apró részletét is, azon gondolkodva, hogy mégis hogy a francba lehetek ennyire szerencsés. Majd szépen visszarántottam magamhoz, és dereka köré helyeztem kezeimet. Testünk teljesen egymásnak simult. - Most már jobban vagyok. Köszönöm. - Céloztam az általam tökéletesre kialakított helyzetre. Szívem majd kiugrott közelségétől, de végig tartottam a szemkontaktust, mélyen a szemébe nézve. - És tudod mi tenne még jobban boldoggá? - Néztem végig rajta ezúttal úgy, hogy ő is lássa. A mellénél egy fél pillanatra megakadt a tekintetem, és megnyaltam finoman a számszélét. A nyakához nyúltam, s átdobtam a haját a másik oldalra. Lassan a füléhez hajoltam, mintha készülnék valamire. - Ha neki állnánk vacsorázni. - Suttogtam nagy mosollyal a számon fülébe, s a végén finom , érzékien beleharaptam abba. Szándékosan húztam az agyát kicsit, de még korainak találnám ha effelé fajulna a helyzet. Nagyon nem akarom kihasználni ezt a lányt, azt akarom hogy elhagyja a száját az a bizonyos szó. Na meg persze, hogy könyörögjön.. annyira akarjon.
Amikor az ember úgy érzi, elveszíthet valakit végérvényesen, így vagy úgy… nos, átértékel dolgokat. Sőt, érzéseket. Rájön, mennyire fontos az az illető és rájön, mennyi mindent nem mondott el neki vagy épp tett meg. Ezt éreztem akkor, mikor Oliver kórházba került. Mindent megértettem abban a pillanatban… azt, hogy szükségem van rá és azt, hogy szeretem őt. Hivatalossá akartam tenni, de nem ott, nem a kórházban, a beteg ágya mellett, hanem sokkal meghittebb környezetben. Pontosan ezért álltam neki főzni; életemben alig néhány kaját főztem, azt is a bátyám miatt, de most… most Oliver miatt tettem. Meg akartam lepni, el akartam kápráztatni. Az asztalt szépen megterítettem, telepakoltam gyertyákkal a nappalit, az asztalra is téve kettőt. Aztán a fiókhoz fordultam, majd kihúztam és elővettem a kis csomagot. Nem tudtam, mennyire fog örülni neki, vagy épp nem, de mindenképpen kedveskedni akartam neki valamivel. S nem volt jobb ötletem, mint… mint ez. Nagyot nyeltem, majd leraktam a székére, aztán a telefonomat vettem magamhoz. Elméletileg pár percem volt már csak, hogy ideérjen és én egyre idegesebbé váltam emiatt. Úgy éreztem magamat, mint egy tizenéves tinédzser az első randija előtt. Pedig Oliverrel már számtalan alkalommal randiztunk, sok időt töltöttünk együtt, de a mai valahogy más. Más, mert végre eldöntöttem, hogy lépek felé. Szeretem őt. Szükségem van rá. Elgondolkozva bámultam a telefonom kijelzőjét, majd leraktam és a zenelejátszóhoz léptem. Keresgélni kezdtem, hogy mégis milyen zenét rakhatnék be. A meghitt hangulatot akartam még fokozni. Nagy nehezen találtam valamit, azt indítottam el, majd az ajtó kopogását hallva felkaptam a fejemet. Egyből az ajtóhoz siettem, de mielőtt még kinyitottam volna, igazítottam a fekete tincseimet, a bal vállamra húzva, majd a ruhát is kisimítottam magamon. Ezután nyitottam ajtót és egyből Oliverre emeltem a tekintetemet, ami ezúttal csillogott. - Szia, már vártalak – Fürkésztem, majd közelebb lépve hozzá egy csókot is leheltem az ajkaira üdvözlésképp, ha nem húzódott el tőlem. – Hogy érzed magad? – Tértem rá a legfontosabbra, miközben beljebb léptem a házba, őt meg finoman a kezénél fogva húztam magam után.
Kezdőlap
❖ 