Lehet, életem legnagyobb őrültségét követtem el akkor, mikor jeleztem Blairnek. Helyesbítve üzentem neki, hogy tudja, hol talál. Tudnia kellett. Elhoztam ide az első randink alkalmával és megmondtam neki akkor, hogy ez számomra mindig is egy menedék volt, ahol senki sem talált meg. De akkor és ott felfedtem ezt a titkomat és közöltem vele, hogy most már ő tudni fogja, hol keressen, ha úgy adódik. Nyilván nem akart találkozni velem, máskülönben már rég felkeresett volna. Vagy szimplán nem akart találkozni egy árulóval, ugye? Biztos, hogy inkább erről volt szó. Utáltam az egész helyzetet, amibe a testvérem kevert – hiszen már jól tudtam, hogy mit művelt. Az emlékeimért is ő volt a felelős… de visszaadta, hogy szenvedjek. Nem tudom, haragudtam-e rá. Úgy igazán talán nem. Inkább szántam. Tévképzetekbe kergette magát. Az egész életét úgy élte le, hogy azt hitte, mindenki utálta őt, de ez hazugság volt. Mégsem akart tágítani mellőle. Engem okolt mindenért, holott semmiről sem tehettem. Még a jelen helyzetben sem. Naiv voltam, hittem egy - akkor még, idegennek; és kegyetlenül megjártam. Semmi garancia nem volt rá, hogy sikerül túljutnunk mindezen. Egyébként is sok időbe telt, mire rávettem magam arra, hogy kapcsolatba akarjak lépni Blairrel. Csak vele. Más nem hinne nekem, de ő talán igen. Fel-alá járkáltam hosszú perceken át az emeleten, egyik ablaktól a másikig, majd vissza és újra. Végül megálltam, háttal az ajtónak, ahol be lehetett jönni ebbe az üvegszobába. Legalábbis én így hívtam néha, ha nem kilátóként hivatkoztam rá. Arrafelé bámultam ki az ablakon, amerre az Ötök Testvérisége volt. Habár nem láttam innen, de tudtam, hogy a távolban, az épületeken túl ott van az a hely, amit otthonnak hívhattam… és reméltem, újra azzá válhat. Reméltem, hogy Astrid nem tett mindent tönkre. Végül lépteket hallottam és az ajtó nyílását, így mély levegőt vettem, majd igencsak lassan megfordultam. Reméltem, tartotta magát ahhoz, amit kértem: reméltem, hogy egyedül jött. Nem voltam kíváncsi a többiek megvetésére, nem is érdekelt volna talán, nekem csak az ő véleménye számított és… és a megbocsátása. - Blair… - Nagyot nyeltem. Egyelőre többet nem tudtam kipréselni magamból.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Lehet, életem legnagyobb őrültségét követtem el akkor, mikor jeleztem Blairnek. Helyesbítve üzentem neki, hogy tudja, hol talál. Tudnia kellett. Elhoztam ide az első randink alkalmával és megmondtam neki akkor, hogy ez számomra mindig is egy menedék volt, ahol senki sem talált meg. De akkor és ott felfedtem ezt a titkomat és közöltem vele, hogy most már ő tudni fogja, hol keressen, ha úgy adódik.
