"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Sietősen haladok egyre beljebb az erdőben, mert nem sok időm maradt arra, hogy…átváltozzak. Igen, itt van a fránya telihold, amit egyszerűen nem tudok figyelmen kívül hagyni. Fülelek, néha megállok pár pillanat erejére, hogy megbizonyosodjak róla, hogy sem vadállat, sem pedig más lény ne kövessen. Amúgy azon az állásponton vagyok, hogy valószínűleg a vadállatok nagy része megérzi bennem a szörnyeteget, s inkább menekülnek. Jobban teszik, mert ha a közelemben maradnak, akkor utána a biztos halál vár rájuk. Mikor kifordulok magamból, akkor eszméletemet vesztem, vagy legalábbis egy teljesen más erő uralja a testem. Tőlem különálló ösztönlény? Fogalmam sincs, s csupán most is csak tapogatózok a sötétségben ezen szavaimmal, mert nem vagyok szakértője az egésznek. A testem halványan megremeg, s én egy fatörzsnek csapódom. Fogamat összeszorítom. ~ Ne! Még ne most! ~ ökölbe szorítom mindkét kezem, s ha sikerült elcsitítanom az első hullámot, akkor futásnak eredek. Nem jutok sokáig, mert egy újabb roham jön, s eléggé nekicsapódok egy fának, hogy az ajkaim közül egy nyögés száll ki. Ezúttal sokkal erősebben jelentkezik, így az ujjaim próbálom meg belevájni a fa törzsébe. Kezdem rosszul érezni magam, egyszerűen hányingerem van ettől. ~ A ruhám! ~ nekilátok vetkőzni, igen meztelenre. A ruha drága mulattság. A ruhák megtalálása az erdőben pedig egyenesen időigényes. Sosem emlékszem, hogy hol felejtettem őket. Ördögi kör. Fehérneműig sikerül levetkőzni, mert a belső vadállat nem tűr halasztást. Felnézek az égre, s látom, hogy miért. Telihold van. A rosszullétem odáig fajul, hogy fejfájás és pár hányás imitáció megvan nálam, csupán cucc nem jön ki belőlem. ~ Gyere, magamhoz ölellek ~ próbálok beletörődni a sorsomba, hogy ezáltal majd sokkal jobb lesz nekem. Hogyha sokkal hamarabb átváltozok, akkor sokkal hamarabb vége lesz ennek a rémálomnak? Nem, fogalmam sincs, hogy meddig tart és mit csinálok. Kit ölök meg? Jön az egészben a legbizarabb dolog, mikor úgy érzed, hogy valami kísérleti alany vagy és törnek el a csontjaid. Reccs, szól az egyik csontom, ami szerintem szó szerint szilánkosra törik ilyenkor. Őrült fájdalom belém hasít, mely lazán elnyomja a hányigerem. Reccs, reccs és reccs. Fogalmam sincs, hogy bírok ilyenkor öntudatomnál maradni, tán mert ilyenkor őrülten vájom bele a kezem a fa törzsébe? A csupasz testem hirtelen szőrösödni kezd, de egyszer csak snitt. Itt megszűnők Scarlett Storm lenni…bocsi...
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Feb. 11, 2019 8:07 pm
Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Az elmúlt hónapok felértek egy rémálommal, amelytől a mai napig nem igazán sikerült megszabadulni. Azokat, amiket tapasztaltam, vagyis többek között muszáj voltam és túl is kellett élnem... - nem voltak kellemesek. Nem mondanám őket a kedvenc kis emlékeimnek, ahogy nem is fogom dédelgetni ezen pillanatok sokaságát. Egyszerűen csak elakartam törölni az elmémből; már a képektől is rosszul voltam, s ez még a felénél is kevesebb volt annak, amit tudok erről a srácról. Szóval... akkor mi jöhet még? Minél inkább kihátráltam, meghúzva önmagam; annál rosszabb volt. A kényszeres képzet, az a fajta őrület, amely ezzel járt.. Minden egyes szívdobbanás és lélegzetvétel nehézkesnek bizonyult. Bennem volt a paranoia; a test okozta hirtelen harag, a lobbanékonyság, mintha egy éppen átváltozott vérfarkasba kerültem volna bele. De ennél többről volt szó; mélyebben húzódtak a kimenetelek. Ennek a személynek - fiúnak - megannyi problémával kellett szembenéznie. Olyan dolgokat élt meg, hogy attól egyszerűen rosszul vagyok. Nem is tudom, miként mi miatt küzdhetett eddig. Mi tartotta a létezés mellett? S miért nem végzett magával? Hisz' ott volt rá számtalan alkalom... Az öngyilkosság egy kézenfekvő dolog, mármint érzem... érzem, ahogy nem egyszer gondolt rá. Érzem, ahogy kívánja a test és minél inkább erőlködöm; elnyomva, megfojtva magamban a késztetést... annál erősebben igyekszik. Mintha egy szép napon csupán valaki csettintene és abban a pillanatban elszakadna minden, ami visszatart. A kijavítására ugyan nem reagálok, de arra élesen figyelmes leszek, miként kissé túlkapja azt a bizonyos célzást. „Félresikerült elszívó”.. - talán nem ezekkel a szavakkal kellett volna illetnem, de dühös voltam rá. Eszméletlenül fortyogott bennem lávaként a méreg... az a harag, amely majd' szétcincálta a bensőmet. Ugyanis ugyanezt tette velem; sértegetett és én, mintsem egy kisded gyermek, aki szórakozni óhajt, úgy vágtam vissza. Jólesett, még ha csak rövidtávlatban is, de ezt a röpke kijelentést jó volt kimondani. - S mégis mi az okod megölni? - Vonom fel a szemöldökömet, ahogy ironikusan kérdezem. - Az, hogy tudatlan vagy? Netán az, hogy nem hiszel nekem? - Döntöm oldalra a fejemet szórakozottan. - Bár... ne is válaszolj. Egyszerűen nem akarom tudni. Nincs kedvem még több ostoba szavadat hallgatni. - Ejtem ki semleges hangszínnel. S oly' szívesen verekedtem volna vele e pillanatban, mint még sose. De nem, ez puszta árnyalatnyi félreértés, amelyet nem sokára belát. Muszáj ráébrednie, miként nem a hobbim a hazugság. Nem vagyok egy hazug kis szemét... Nem, vagyis... nem úgy, ahogy gondolja. - Oh, akkor erről van szó... - Csapom össze a tenyereimet, majd lenyomok neki egy rövid taps záport. - Gratulálok ahhoz, hogy az új nőcike... az a kis hasoncica... így tud téged ugráltatni. - Nevetem el magam, majd félretekintek. Nem, koránt sem kellemes érzés az, hogy szidom, vagy az, hogy lenézem... Szövetségesek voltunk, nem? Terveink voltak.. Élni akartam, vadászni és tenni valami jót, legalább... egyszer az életben. De nem. Mert hát nekem meg kellett halnom; mindannyian elárultak és ezért utálom őket. Ők tehetnek erről... Ő miattuk vagyok egy mocskos lény; egy boszi és megöltem... megöltem egy ártatlan fiút. - Azért, amiért ilyen elcseszett vagyok. - Fejezem be helyette, bár nem is tudom miért. Aztán a fejéhez vágok mindent, mintha számomra könnyebb lenne azon tudat, hogy ő is benne van a dologban, holott nem... Nem volt így... csak logikátlan érveket dobáltam egymásra; dühömben. Amiről ő tehetett. Hiszen nekem állt, hogy minek ásom ki magam. Aztán azért, hogy ez és az... Az anyám... a... - Tudom... - Suttogom magamnak, miután összegörnyedtem sírva. Ő ugyan nem hallhatja, de én tisztában vagyok azzal, miként ehhez nincs köze. Erről csak ezek a mocskos kis démonok és a szemét ötök tagok - vezetők - tehetnek. Ők juttattak ide; egy rohadt erdő közepére. Még egy rendes temetést se kaptam... sőt azt nézve; mindenkivel együtt alkotunk egy tömegsírt, de ők velem ellentétben nem voltak ily' szerencsések. Nem keltek fel; halottak voltak. - Igen, azt akarom, hogy tűnj el... - Mondom ki újra a szavakat, de ekkor megragad, felrángatva a földről és az egyik közeli fának nyom. Hallgatom a szavait, figyelem a pillantását, majd hagyom, hogy elengedjen... Hagyom, hogy ellépjen és távozni készüljön. Meg sem állítom a dicső Kai Parkert. Nem lépek utána, csak a famenténél fogva a földre csúszom - a porba, ahová való vagyok, hiszen meg kellett volna halnom. - Csak menj a fenébe... - Ordítom utána, miközben figyelem a távolban eltűnő alakját, s ekként dobok utána akármit, ami mellőlem mozdítható. Legyen az kő, falevél, fűszál... akármi. - A rohadt életbe már! - Sziszegem az alsó ajkamba harapva, ott hagyva végül ezt a nyomorult testet és visszatérve az eredetibe. Újra Jefferson Schilling és az ő kis őrülete... Újra csak én és a bosszú... Mintha csak részeg volnék; úgy lépkedtem előre, miután felkeltem. Bosszúszomjasan... Készen állva a tettekre, amelyeket okozni fogok; mindannyiukkal.
Őrültnek nevezett, megemelkedett hangszínnel, de nem mondanám, hogy a szívemig hatolt a szavaival. Az voltam. Őrült. Azaz, ez nem volt épp a legpontosabb megfogalmazás, így hát fogtam magam és higgadt hangon kijavítottam. - Szociopata. – Fürkésztem a szemeit, miközben kiejtettem ezt az egy szót, aztán némileg meglepődve hallgattam a továbbiakat. Megint, azaz még mindig neki állt feljebb, ennek a kis hazudozónak… komolyan, ha én őrült vagyok, akkor ő százszorosan is az. A szemeimet forgattam és nyitottam a szám, miképp visszaszóljak valami velőset, mikor a… hm, eredeti fajomra tett megjegyzést. Félresikerült elszívó, hah?! Manapság meg sem kéne lepődnöm, hogy minden jött-ment hallott rólam, de a fenébe is, hogy jön ő ahhoz, hogy ezt egyáltalán a szájára vegye?! Elszívóként jöttem a világra, mint a család nyomorult kis fekete báránya és ezért ki is utáltak az egész kovenből. Igen, remek gyerekkor, remek család, még remekebb koven, akik… akik közül már csak néhányan élnek, néhány kis leszármazott, de a bosszúm őket is el fogja érni. Mindegyiküket. Az őrült kis fekete bárány győz, s tessék, lehet majd gyűlölködni… hisz már van miért. - Nocsak, büszke lehetsz magadra, hogy ennyire tájékozott vagy, de ez… mit sem segít rajtad. Elmondhatod, hogy egy „félresikerült elszívó” küldött a halálba végérvényesen. Mit szólsz? Nekem tetszik ez az ajánlat. – Nevettem rá, s próbáltam minden más szavát figyelmen kívül hagyni. Gyerekes, mi? Nem, ez nem gyerekesség. - Menjek a fenébe, menjek a pokolba… eldönthetnéd, hova akarsz küldeni. Nem mintha bárhová is mennék, mielőtt elvégzem a rám kiszabott feladatot. – Nevettem az arcába, hogy érezze, nem érdekel, bármit is pampog. Próbálhatott ő megbántani engem, bizonyosan nem volt tisztában azzal, hogy engem nem érdekelnek ezek a dolgok. Viszont, mikor Zack testében láttam őt, akkor tudatosult bennem, hogy tényleg Ő az. Ettől függetlenül nem volt mit mondanom neki, főleg az előző közjáték után nem, hiszen… jah, hát egy régi szövetségest nyilván nem így kellett volna fogadnom, de… a pokolba is. Miért nem jött vissza magától és állt elém, hogy „élek, te hülye”?! A szövetségünk talán sosem volt igazán fontos neki. Szórakozott, játszott és… oh, netán ő akart kihasználni engem a saját céljaira? - Véged… - Sziszegtem a fogaim közt, halkan, magamnak, ő nem is hallhatta. Oké, ezt most ténylegesen a dühöm mondatta velem, az iránt, hogy nem szólt semmit. - Ezt már sosem tudjuk meg, hisz nem álltál elém… - Morogtam őt figyelve. – Megöltelek volna, Mr. Darts’, azért, amiért…! – Elakadt a szavam, ugyanis olyasmit akartam kimondani, amit én sem értettem. Hallgattam tovább a mondandóját, a kiakadását, s magát ezt az egészet. Én kérdeztem, hogy azt hitte-e, benne voltam, de… nem gondoltam, hogy ilyeneket fog feltételezni, avagy a fejemhez vágni, pláne nem így. Egyre inkább kiakadt, mintha önmagát hergelte volna és… - Semmit sem tudtam a körülményekről. Semmit. Engem is épp úgy meglepett a halálod, mint bárki mást. – Magyaráztam idegesen, mégis próbálva valamennyire nyugodtan. De nem sikerült. Elárulták a társai? Nem küldtek segítséget? A kérdésre és a lökésre hátráltam egyet, majd még egyet, ahányszor csak lökött rajtam. Nem voltam benne ebben az egészben. A szövetségesem volt, hasznot láttam benne, nem álltam volna össze senkivel azért, hogy megöljem. Meg hát, én magam is képes lettem volna rá, ha el akarom tenni láb alól. Akkor miért segítettem volna a vadászoknak, vagy épp annak a démon társaságnak? Zack összeomlására nem tudtam mit reagálni. Sírt. Sosem láttam őt sírni. Csak pislogtam néhányat, őt figyelve, ahogy eltakarta az arcát. Nyeltem egy nagyot. - Nem voltam benne. – Jegyeztem meg csak annyit, meglepően higgadt hangszínnel. A mérgem teljesen elszállt őt figyelve. – Tűnjek el? - Kérdeztem vissza némileg morogva. Épp most sikerült tisztázni, hogy kicsoda is ő és hogy nem, nem voltam benne, erre elküld? Az ördögbe már. Odaléptem hozzá, elkapva a karját és felrántva a földről, majd az egyik fához nyomtam. Sosem bírtam, ha valaki sír, s megvigasztalni meg pláne nem tudtam, de nem is akartam. Egy dolgot akartam, méghozzá azt, hogy… - Zack, vésd az eszedbe, hogy nem árultalak el. Még akkor is, ha ez baromira hihetetlen. – A tekintetébe fúrtam a sajátomat, amennyiben rám figyelt. Egészen eddig a pillanatig fogtam, majd elengedtem és elléptem tőle. Aztán hátat fordítottam neki és elindultam. Ha nem állított meg, akkor pillanatokkal később fekete füstté válva tűntem el a szemei elől. Hogy ezek után hová mentem? Csak el, el innen, hisz azt kérte, tűnjek el…
Mondd csak... gondoltad volna, miként a rémálmok akár valóra is válhatnak? S hogy mindaz, ami egykor bűn volt, mostanra a valóság lesz? Vagy jelen esetben legalábbis; az enyém. Azt hihetnénk, miszerint az élet tele van csodálatos dolgokkal, apró kis örömökkel és megannyi változatos élménnyel, de egy idő után csak sivár, rémisztő és inkább ijesztő, mintsem előrébb lendítő. Azok a hónapok... az első olyan élmény volt az életemben, amelyet nem óhajtottam a magaménak tudni, s lám, lám... megtörtént. Most itt állva pedig... bár' ne kellene magyarázkodnom, vagy bármi olyat mondanom, ami ezen rövid kis időszakra emlékeztet. De ez ugye elkerülhetetlen, feltéve, ha a tőlem nem messze lévő alany végre ráébred azon tudatra, miszerint; én vagyok az. Mégis miért adnám ki magamat másnak? Oké, ez erős kijelentés.. hisz' megtehetném. Lehetnék Jefferson Schilling szánalmas kis alteregója is; felkeresve a húgát, öribarit játszva emellett a haverjával, meg valami... akármi. Lényegtelen. Viszont mindezek helyett kiásattam magam; a saját testem, hogy lássam mivé lettem -, hová is tettek. Se egy normális temetés, se egy kis megemlékezés... Ennyit se érdemlek meg, nem igaz? S még én volnék az áruló, mert néhanapján lepaktáltam egy-két természetfelettivel, akkor ők...? Oh, ők lennének tán az ártatlan bárányok, míg én magam a nagy gonosz farkas? S ha már... inkább szót se pazarlok rájuk, majd szépen egyesével elintézem mindegyiket; s voltak vezetők, aztán nincsenek. Ez így fair, nem igaz? Szemet szemért, fogat fogért elv... Én velük ellentétben szó szerint halhatatlan vagyok, míg ők... ők csak elmorzsolható bábok; porszemek a sokaságban. - Mégis Te vagy az egyetlen, aki ilyen szinten őrült. - Emelem meg a hangomat pár árnyalatnyi színskálával. Ha ő így, akkor én úgy... Hiszen mégis mit képzel Ő magáról? Nekem áll; oktatva.. Még azt sem tudta ki vagyok, s mégis fenemód úgy védi az emlékemet, mintha már ezer éve ismerne, holott... Igyekszem lenyugtatni magamban a kedélyeket, de a beszéde, a hangja, már csak a puszta jelenléte is irritál. Miért nekem kell magyarázkodnom? S miért vagyok egyáltalán kérdőre vonva? Ő az, aki nem bízik nekem... Ő az, aki halottnak akar inkább hinni, mintsem élőnek... S még én... én magyarázzam el neki, hogy az vagyok, aki? Menjen a fenébe már! - Te... - Morranok rá dühösen, legszívesebben neki esnék -, verekedjünk meg... - Te rád, kérlek, nincsenek olyan szavak, amelyekkel kifejezhetném mennyire idióta vagy. Szűk látókörű és egyaránt ostoba. Ez a világ nem az olyan kis félresikerült elszívóknak kedvez, mint Te. - Böktem felé a mutató ujjammal. - Hanem azoknak, akik gondolkoznak. Te pedig csak gyerekesen pampogsz... Pedig néha... néha igazán használhatnád azt, ami a fejedben van; már, ha egyáltalán van ott valami. - Jólesett őt szidni, a lelkébe gázolni ezen kijelentések sorozataival, bár lehet fel se veszi.. nem is érdekelt, csak... csak fejezné be. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy a mutogatásával a halálomra célozgat. Gyerünk... akkor miért nem öl meg? Miért csak a pofája nagy, mint ide Afrika? Ám végül nem mondok semmit, szerintem jobb is, csak a szemeimet forgatom meg jelzésként. Menjen a francba! Húzzon vissza a pokolba... és felejtsen el; ringassa magát abba a hitbe, miként halott vagyok. Hiszen ezt akarja, nem? - Menj a fenébe, Malachai Parker... - Sziszegem a kis megjegyzését követően. - ...menj oda és.... - Megrázom a fejemet könnyedén. - Ne hívj... boszinak! - Morgok egy sort, kiadva magamból a dühöt, levezetve mindazt, amit érzek. S ezzel próbálva lezárni az iméntieket. Nincsen semmi baj... hisz' mindjárt sikerül a terv és végre elhiszi. De nem.... nem, mert kinyitja a száját és hazugnak hív. Újra és újra lejátszódik bennem a szavainak az értelme.. immáron az új, de mégis régi testben. - Tehát végem... - Nem is válaszolok a kérdésére. - Akkor miért is nem ölsz meg? - Érdeklődöm oldalra döntött fejjel és kellően szúrós pillantással. Minden kis apró rezzenését vizsgálom, eszméletlen dühvel hatolva a veséjébe, ha megkeresi a pillantásom. Ez a fajta méreg nem tűnik el belőlem egyetlen csettintésre, ahogy nem is leszek nyugodt tőle. A fejemhez vágott dolgokat; megkérdőjelezve a kilétemet. S míg gondolkozok, addig van ideje megragadni és ekként magához vonni. Csupán pillanatokkal később kapcsolok, amikor elkezd beszélni... már épp' el is lökném azon nyomban, de végső soron ő taszít el magától. Sokkal szúrósabban nézek rá, mint ő rám, sőt... inkább tépném szét én őt.. Kifújom a tüdőmben tartott oxigént, ahogy gúnyosan nevetek. - Meg se lepne ezek után.. - Szúrom oda mérgesen, még hátrébb lépve tőle, hisz' nem akarom a közelemben tudni. - Ha eléd állok azzal, hogy; 'hé, figyelj, én Zack vagyok', akkor elhiszed? - A végére már szinte üvöltök. - Mert most sem akartad, sőt... ezer örömmel kibeleztél volna, mintsem, hogy higgy nekem. - Nézek félre. - Nem is értem... mit vártam tőled... tőletek. Akár közöd volt hozzá, vagy sem. - Lépek vissza; elé. - Démonok támadtak rám... ránk, érted? Pedig csak egy terepgyakorlat volt... pont itt; s mit ad Isten? Tudod, hogy hol vagyok eltemetve, sőt... tudtad, hogy ekkor és akkor itt leszek... szóval... beköptél? Elárultál? Összedolgoztál a vadászokkal? - Üvöltök vele; nem gondolkozva tisztán. - Mert tudod... jeleztem az adóvevőn, hogy gond van... küldjenek erősítést, amit hallottak, de... de nem küldtek senkit... semmit. Hagytak meghalni... itt. - Mutatok körbe. - Te is benne vagy? - Most ezúttal én lökök egyet rajta, majd újra és újra... Dühösen lökdösöm, szinte neki esve, amikor is aztán hirtelen abbahagyom; sírva omolva a homokba. - Tűnj el... - Összehúzom magam, eltakarva az arcomat és csak sírok. Sírok, mert, ha ő is benne van, akkor...
Milyen érdekes is a halál. Az emberek porba hullnak, a lelkük meg ki tudja, hova kerül – a legtöbbjük hozzánk, a pokolra jut, hogy megannyi szenvedésben részesüljenek, s mások pedig… nos, lövésem sincs, hova jutnak. Na és persze vannak az olyan kiváltságosok, mint én magam is: egy olyan lénnyé válhattam, akit aligha győzhetnek le véglegesen. S volt Mr. Darts’, akiről fogalmam sem volt, hol a fenében lehet. A lelke… a lelke nem jutott a pokolra, hiszen ha így lett volna, már rég találkoztam volna vele valamiféle módon. Vagy talán mégsem? Még én magam sem értettem azt, ami történik, avagy történt. Nos, igen, még nem igazán fogtam fel a vadász halálát. Bosszantott az egész és… és itt volt most ez a kölyök, aki gúnyt űzött az egészből. Nem csoda, hogy legszívesebben felnyársaltam volna. - Még hogy tudják a helyüket… sajnos nem mindegyik. – Sziszegtem idegesen, arra gondolva, néhány démon mennyire is feszegeti a határokat. Oh, igazából pont ezt csináltam én is, ha jobban belegondolunk, de ez… ez természetes volt. A jellememből fakadt, hogy mindig fitogtattam az erőmet, azt, hogy meddig is mehetek el. S persze mindig átléptem a határt… - Aki kis királynak érzi magát, az valójában Te vagy. – Végigmutattam rajta. – Te, aki azt hiszed… hogy ér bármit a szavad. Azt hiszed, hogy elhitethetsz velem bármit, te kis boszorkány?! Sosem leszel Zack… Zack halott. – Morogtam egyre dühösebben. Bosszantott, hogy el akarta hitetni velem, miszerint ő a vadász. Nem, ez képtelenség. Hiába próbált átverni, minden egyes kis szava hazugság volt… …vagy mégsem? Egy részem, egy kis részem tiltakozott az egész ellen. Mégsem voltam képes lehiggadni. - Hogy mire várok?! Még néhány vicces kis tényre a szádból, aztán… - A kezemmel legyintettem egyet a nyakam felé, jelezve, hogy mik is a szándékaim. Igen, a gyilkolás. Mert hát, nem hittem egy pillanatra sem, hogy ő elbánna velem. Nem, hiszen én nem voltam könnyen legyőzhető. Hahó, még mindig itt vagyok, pedig börtönvilágba zártak, megöltek és a többi… szétszedtek teljesen, drága kedves kis családom, s mégis itt vagyok. Mondjuk úgy, bárki bármit is tesz, engem félre nem állíthat. Soha. Senki. Figyeltem, ahogy elindul a hulla felé. Lejátszottam a fejemben, hogyan szedem apró darabokra, ha továbbra is piszkálja a vadászt – a testét, s emlékét egyaránt. Habár nem kellett volna, hogy érdekeljen. Csak egy… egy bábu volt a sakk táblámon, s elbukott, ennyi az egész. Na jó, valójában, egy kicsit olyan volt az ő halála, mintha… mintha a kedvenc plüss mackómat vesztettem volna el. Ezt pedig, mégis hogyan értem? Próbáld meg értelmezni. - Közel sem idétlenkedés! Hanem ez a valóság, kedves kis boszorkány… és elpostázlak ezer örömmel. Vagy várjunk, érzékeny pontra tapintottam? Igazán kár… vagy mégsem? Nem bánom, ha szenvedsz. – Felemeltem a kezemet, hogy varázslattal csapjam az egyik fának, de nem maradt időm. A szavak, melyeket újfent kiejtett a száján… egy fél pillanatra megállásra késztetett, s ezt a pillanatot kihasználva varázsolt ő maga. A fához csapott pont úgy, ahogyan én is terveztem volna eredetileg. - Hazugság… hazug szavak egy hazug szájából és fogd be, ne mondd, hogy te vagy Zack Reed! Egyáltalán… nem fér a fejembe, hogyan gondolhatod, hogy elhiszem ezt az őrültséget. Még egy szót szólsz és véged. - Morogtam, majd idegesen jelentem meg előtte, füstfelhőként az első pillanatokban, aztán a teljes alakomban, pont akkor, mikor ő maga, azaz a vadász, Zack… felegyenesedett a gödörből, avagy a porból. A dühöm ugyan nem csillapodott egy fikarcnyit sem, de a meglepettségem elég volt ahhoz, hogy ne támadjak rá. Pislogtam is néhányat, hogy felfogjam, mit is látok. Aztán körbefuttattam a tekintetem a helyen és a fiatal srácot a földön találtam meg. Végül Mr. Darts’ tekintetébe fúrtam a magamét. Tehát tényleg ő volna az? Belül kicsit csillapodni kezdtem, valahogy… megnyugvást érezve, amit én magam sem értettem. Mármint, én nem érzek. Semmit. Soha. - Mi ez a stílusváltás? – Kezdtem bele végül, megejtve egy idétlen mosolyt felé, majd a fiatal kölyök mellé guggolva megböktem az arcát. Fürkésztem néhány pillanatig, majd felnéztem újra a vadászra, az egykori szövetségesemre. Fogalmam sem volt, mit is kellene egészen pontosan mondanom neki, hiába kutattam a gondolataim közt. Érdekelt, hogyan került bele a fiatal testbe a kis lelke és az is, mi a… tényleg… Zack Reed! Felegyenesedtem, újra szikrákat szórva a szemeimmel. Odaléptem hozzá, majd megragadtam a nyakánál a ruhát és magamhoz vontam. - Ha élsz, ha tényleg itt vagy… mégis mi a pokolért nem szóltál róla?! Halottnak gondoltalak. – Idegesen morogtam, majd elengedve őt taszítottam is rajta egyet. – Vagy hát, nem is meglepő annyira. A démonok öltek meg… azt hitted talán, hogy közöm van hozzá? – A szemeit fürkésztem, továbbra is idegesen. Oh, pedig már kezdtem azt hinni, én magam is kissé lenyugodhatok. De tévedni emberi, azaz démoni dolog. - Mindenesetre, így már érthető, miért nem találtalak a pokolban. – Jegyeztem meg a szemeimet forgatva, majd félrepillantottam, a fiatal testre. Tehát, mától ő Mr. Darts’?
Játszani a tökéletes szerepet, előadva az eszményi jelenetet, s azt várni, hogy learassuk a győzelmet... - pontosan olyan, mintha nem csinálnánk semmit. Az, hogy élhetek - egy számomra is új testben - még nem jelenti azt, miszerint jellemet kellene váltanom, avagy, hogy... ekként mássá kéne válnom. S bár a képesség sajátossága, miként megkapom a test emlékeit; ezzel egyaránt érzelmeit... de ettől... ettől még nem kell függőnek lennem. Ezt nem engedhetem meg.. Egyszerűen én.. nem engedhetek az őrületnek, s az éles ricsajnak a fejemben, vagy, hogy.... a kábítószerért remeg minden egyes érzékem. Koncentrálnom kell tisztán, mindarra, amit tettem. Hisz' életeket ontottam ki, vérbe mártva a lelkem... Árulónak számítok, csak, mert nyitottabbá tettem a nézetem, s aki valaha is a közelembe került... aki egy kicsit is számított -, meghalt. Nézd meg... nézz körül Te is alaposan, hiszen... nem maradt senki mellettem. Mindenkit eltaszítottam magamtól, megöltem, vagy tönkre vágtam az életét. Tudom, miként ez sosem lesz megbocsátva. Tudom, hogy én tehetek a történtekről. Tudom, miszerint csak egy megkínzott lélek utolsó darabkáinak törmeléke vagyok. Azt hittem, ha ragaszkodok egy... egy célhoz, akkor jobb lesz, akkor nem szenvedek többet, s nem kell átélnem, amit... amit... Aztán idekerültem; a pokol mélyére. S bár mondhatnám azt, amit annyian hallani akarnak, de nem.. Ugyan saját magamnak ástam csapdát, de egyet örökre megtanultam -, egy életre szóló leckét. S tudni akarod azt, hogy mit? Szeretnéd, ha lerombolnám minden kis illúziód, amelyet téglánként felépítettél? Mondd... tényleg akarod? Mert, ha igen, akkor jól jegyezd meg azt a tényt; miként a halálnál csak az élet rosszabb. Idegesítő volt a jelenléte, amely nemcsak abból fakadt, miként démon. Szinte olyan érzést nyújtott, mint, amikor eleve lángokban áll minden, s ő csak... pusztán olaj a tűzre. Mérhetetlen düh... olyasfajta harag, ami... - Azok a démonok veled ellentétben.. - Mérem végig lenézően, ahogy végigmutatok rajta. - ..tudják, hol a helyük. - Döntöm oldalra lazán a fejemet, nevetve. - Te viszont egyszerűen csak kis királynak érzed magad, mint a legelső találkozásunk alkalmával. - Magyarázom félrenézve, némileg töprengőn. - De nyugalom, Kai.. attól, hogy Te Mr. Őfelségének képzeled magad; még nem vagy az. S hidd el nekem, más sem fog annak tekinteni, hisz' csak egy idegesítő kis parazita vagy.. - Mosolygok cinikusan, rideg hangnemet ütve meg. Minden apró részlet, minden egyes szó... -, túlságosan is sikerült felidegesítenie, bár ebben az állapotban nem nehéz.. - Oh, tényleg?! - Köpöm felé a szavakat. - Akkor mire vársz még? Tapsra? Isteni sugallatra, vagy az idióta hangokra a fejedben? - Érdeklődök gúnyosan, majdan hetykén ott hagyom. Talán őt is csak el kellene intéznem, mint a többieket és tádám, probléma megoldva. Milyen vicces is lenne.. Én, aki az egykori, sőt majdnem szövetségesét átküldi a túlvilágra. Szerintem a kis szívére venné az esetet, hogy; 'hoppá, anno kivel is kezdtem'. - Befejeznéd végre az idétlenségedet?! - Emelem meg a hangomat egy pillanatra. - Csak fejezd be! - Idegesen túrok a fürtjeimbe, ekként megrázva a fejem. Érzékeny témakör... érzékeny pont... szinte ki is tépek néhány szálat a hajamból, miként bevillan előttem egy kép; lemészárolta... lemészárolta őket. Nagyot nyelve nézek újfent a srácra. - Esetleg magadat elpostázhatod.... a temetőbe. - Suttogom, hátrébb lépve a testtől, és kiejtve a számból a cigarettát. - Fókuszálj... - Remegve térdelek vissza a hulla mellé. Nem hiszi el, nevet és kigúnyol. Rajtam röhög konkrétan, hogy mekkora hazug vagyok... pedig.. - Én vagyok az. - Morogva ejtem ki a szavakat. - Én vagyok Zack Reed. - Erősítem meg magamban, ahogy elnyomom a test által generált emlékképet. - S te nem hiszel nekem. - Egyetlen varázslattal csapom újfent annak a fának. - Bizonyíték, mi? Nesze neked.... bizonyíték... - Dühösen beszélek, ahogy aztán egyetlen igével hozom helyre a testet és elhagyva a mostanit, megszállom a régit. A fiatal arc, a kölyök, akinek nézhetett a földre omlik, míg én... én... felkelek hamvaimból. - Váó... - Röhögve állok fel, szikrákat szórva a szemeimmel. - Még mindig bizonyíték kell az unalmas kis műsorodban, vagy elég lesz ez? Esetleg szálljalak meg téged...? Vegyem el mindened, mint, ahogy elvettek tőlem mindent? Na...? - A hangom ugyan féktelen haragról árulkodik, ám legbelül már kezdek lehiggadni. Nincs bennem az a nyomasztó érzés... az a... s bár szívesen élvezném e test újbóli adottságait, de csak ideiglenesen tettem újfent magamévá. Meg egyébként is... a másikat már egészen megszoktam, vagyis... mondhatni, kezdem elviselni a tudatát.
Mit is kellett volna mondanom? Hogy én sem egy ilyen fiatal boszira számítottam, akit két pillanat alatt a hullaházba küldhetnék, avagy a pokol mélyére? Mert hát, őszintén szólva többet vártam egy olyantól, aki a pokolbéliekkel szórakozik. Nem mintha túlzottan érdekelt volna, melyik démont hányszor kínozza meg, de Katherine-t érdekelte, szóval itt vagyok. Mióta lettem a pincsi kutyája? Nem lettem. Egyszerűen unatkoztam, másrészt kellett valami dühlevezető. Ez a kis kitérő pedig jó mókának tűnt hozzá. A halk sziszegésére halvány mosolyra húztam az ajkaimat, miközben csillogó szemekkel vizslattam az arcát. - Sokan kívánnak a pokolra, nem számít, ha te is ott látsz szívesen. Bár, van egy hírem: a pokol az én új otthonom. – Vontam vállat, miközben leporolgattam a kezeimet, miután elengedtem a kölyköt. Látszott rajta, hogy egyre inkább felhúzza magát, s ez bizony szórakoztatónak hatott. - Azt gondolod, hogy el tudsz bánni velem? Azok a démonok, akiket visszaküldtél a pokolra, idióta barmok. Engem nem tudsz legyőzni. – A magabiztosság, mint mindig, most is bennem volt. De kérlek, hányszor próbáltak már engem eltenni láb alól? Börtönvilágok, halál, pokol… s lám csak, még mindig itt vagyok! Majd pont egy boszorkánytól ijedek meg? Ugyan már. Soha. Senkitől sem félek. - Két pillanat alatt végezhetnék veled. – Jegyeztem meg a szemeimet forgatva, majd körbetekintve. Miért pont itt ásták el Zack holttestét? Miért nem egy kicseszett temetőben? Nem mintha számított volna ez, hiszen senki sem volt, tudtommal, aki látogatta volna a sírt. Úgy tűnt, az ötökkel nem jött ki túlzottan, ha lepaktált egy démonnal. Kicsit késve kapcsolódtam be a fiú magyarázásába, azaz… pont akkor sikerült ráfigyelnem, mikor megragadta a felsőmet. A fához vágott, mire felnevettem. Nem igazán érdekelt a fájdalom, s voltaképpen nem is érzékeltem sokat belőle. Nevetve bámultam rá, némileg kérdőn, amolyan „Ez most mégis mire volt jó?” ábrázattal. - Oh, én összeszedett vagyok… de te hamarosan darabokban leszel és kételkedem benne, hogy anyád valaha felismerne az új kiadásodban... Bár, elpostázhatom neki a darabjaid, hogy kirakóst játszhasson veled. Tudod, mint egy puzzle… a gyerekek imádják. – Mondtam töprengő fejjel, félrepillantva, míg végül újra ránéztem. – Mondd csak, van kistestvéred? – Pislogtam rá tök komolyan, majd ahogy a szavai eljutottak a tudatomig, összehúztam a szemeimet. Figyeltem, ahogy lehajolt a holttesthez, s mintha csak tudta volna, hol találja a gyújtót… lazán előszedte. Itt már gyanúsnak tartottam az egészet, picit oldalra fordítottam a fejemet, de a tekintetemet továbbra sem vettem le róla. Aztán a név... nos, mondjuk úgy, ledöbbentett. Pedig engem aztán igencsak nehéz meglepni, de neki, hölgyeim és uraim: sikerült. De aztán pillanatokkal később egyszerűen kitört belőlem a röhögés. Hogy ő Zack Reed? Minek néz engem, madárnak? Ostobának? Egy buta pandának? Jah igen, köztudott tény, a pandák a világ leghülyébb állatai. Na, de most, hogy túlestünk az állatismereti tények mivoltán… térjünk csak vissza a valóságba. Azaz, már fáj a hasam a nevetéstől. Komolyan. - Ohh, kérlek, ne röhögtess, mert már fáj… - Kissé összegörnyedve, a hasamat fogva néztem rá, majd szabad kezemmel a kicsorduló könnyeimet törölgettem a szemem sarkából. - Ha valóban te lennél Zack Reed, akkor nem így néznél ki, hanem úgy… - Mutattam a holttest felé, ami mellett álltunk. Aztán lassan felegyenesedtem és úgy néztem rá. – Ha valóban te lennél Mr. Darts’, akkor tudnád bizonyítani, hogy tényleg ő vagy. Nos… a lehetőséged megvan rá, mielőtt letépem a fejed a helyéről. Ugyanis kezd rohadt unalmas lenni ez a kis műsor. – Mutattam végig rajta, már teljesen komoly ábrázattal, várva a válaszát, illetve a magyarázatát. Idegesített, hogy bemocskolja Zack Reed emlékét. Igen, nem volt a szövetségünk valami erős, sőt mi több, szinte el sem kezdődött, de okkal akartam őt az én oldalamra. Másrészt, volt valami megnyerő abban az alakban… tehát, roppant mód zavart, hogy valaki gúnyt űz belőle… …hacsak nem az igazat mondja, ugye? Valójában nem kellene meglepődnöm azon sem, ha tényleg ez a fiatal ficsúr lenne Mr. Darts’. Manapság bárki visszatérhet a halálból így vagy úgy. Nyeltem egy nagyot, a komoly ábrázatom lassan enyhülni kezdett. Mi van, ha tényleg ő az?
A meglepettségem rögtön tova szállt, amikor is érzékeltem a fejem mellett elhasító tőr látványát, amely a hátam mögött lévő - nem is olyan messzi - fába állt. Oh, remek, pont ez az, amire mindig is vágytam tőle. Csak az a kár, hogy nem éppen a Karácsonyi listámra rótta fel, pedig azzal tuti biztosan belopta volna magát -, az én kis szívembe. Hát, de most komolyan... szabad ily' fogadtatásban részesíteni egy régi havert? S pláne egy jó ismerőst, aki a bajból is kihúzhat? Bár igaz, ami igaz alapon... nem ismerhet fel, ám mégsem ezt vártam üdvözlésként, vagy mondhatnám úgy is, miként nem erre számítottam. A felismerhetetlenség elfogadható tény ugyan, de az, miszerint ismeretlenül is a fejemet venné..? Ajjajj, Kai! Valami öregem nem igazán stimmel veled. Oh, vagy.... már le is esett! Az zavarja, miként a kis pajtikáit gyilkolom, akik nem mellesleg megérdemlik - csak úgy leszögezném, drága olvasóm. Elfogadhatatlan, hogy véget vetettek a pályafutásomnak ideje koránt, s még, ha nem volna elég... még ez a kölyök is kezdi a sort. - Hát nem éppen rád számítottam, elhiheted. - Jegyzem meg cinikusan, ahogy végigmérem némileg. Semmit sem változott hónapok alatt, ugyanolyan volt, míg én... én nem. Valami darabokra hullt bennem, s ez a test... jobban a nyomorba kényszerített, mintsem az összes eddigiekben történtek. Ami ezzel a lélekkel történt, s amit én műveltem vele... Megöltem, s ő ezt akarta. Én megadtam neki, s ekként a lelkemnek is egy újabb okot arra, miként még jobban gyűlöljem magam. Pontosan ez volt az a pillanat, amikor is nem figyeltem. Észrevette a hullát, feltett egy kérdést, majd megragadott a torkomnál, a fához vágva, s fojtogatva. Nem válaszoltam neki, csak rámorrantam. Kezdett idegesítővé válni ez a kis találkozó, amelyet sosem feltételeztem volna. Roppantul nem. Viszont, ha már itt tartottunk... - Egyedül te vagy a pokolba való és okkal... - Idegességem közepette sziszegem neki a szavakat, miként igyekszem lefejteni a nyakamról a szép kis ujjait. Oh, hogyha... nem, nem gyújtom fel.. Csillapítani próbálom a feltörekvő késztetést, míg nem sokkal később elenged. Ezáltal a földre esem akaratlanul is, ő pedig újfent monológgal áll elő. - Na ide figyelj, te kis.... - Morgok rá, ahogy elnyomom a szóözön áradatom utána jövő nagy részét. - ...ha még egyszer hozzám érsz felnyársallak. S akkor igaz lesz a mondás, miként pokolbéli vagy. - Dühösen beszélek, miközben feltápászkodom a földről. - Aztán kérdéseid töm kellegére felelvén... nem, nem unalmas, amikor is ezek a kis nyomorultak vették el az életem. - Sejtelmesen folytatom. - Ha már itt tartunk... Arcadius sem volt valami félelemkeltő egyén, s akkor majd pont egy nőtől ijedek meg? - Ironizálok egy sort, közelebb lépve hozzá. - Szóval nem, Kai, nem fogok a pokolra jutni. - Lökök rajta egyet, ahogy megragadom a felsőjét, majd fordított helyzeti kedvességként; én vágom a fához. - Amíg összeszeded magad... - Kezdek bele egy hosszas megjegyzésbe. - ...gondold végig a kis fejecskédben, miként ki is vagyok. Ha esetleg nem sikerülne, mert hát ész nélkül nyilván nehéz, akkor barkóba is szóba jöhet... de számodra még szerintem az is nehézséget okozna. - Motyogom feszülten, s bár a kezdeti hevesség eltűnik tetteimből, de attól még ugyanúgy haragszom rá. Nagyon is, ami azt illeti. - Na mire jutottál, démonka? - Incselkedek vele, ahogy lehajolok az egykori testem mellé, és kiszedem az egyik megmaradt... vagy majdnem... zsebből azt a bizonyos gyújtót. A kedvencem... az egyetlen értékem. - Bár... ne is mondd... - Szólok közbe még mielőtt mondhatna valamit. - Zack vagyok, pajti. Zack Reed.. - Veszek elő egy szál cigarettát, ahogy álló helyzetbe kerülök, majd kattan a gyújtó, és beleszívok a dohányba. - Tádám... - Vágom zsebre az eszközt. - ...meglepetés, mate. Hiányoztam? - Letüdőzöm a füstöt, eléggé mélyen, hiszen ezek után kifejezetten jól esik ez az üdítő szokás. Főként.... igen, szívesen leszedtem volna a fejét... de most hagyom... rakja össze a puzzle-t, s ha továbbra sem fogja fel, akkor beleverem... vagyis helyesbítek: ráébresztem a helyes megoldás mivoltára.
Miért is nekem kell elvégezni a piszkos munkát, mikor ott van millió másik démonka, akit elküldhetne Mystic Fallsba, hogy megnézze az őrült démon kaszabolót? Bár, ami azt illeti, talán mégis jobb, hogy engem küldött, nem valamelyik másik vadbarmot, aki képes volt megölni a kis szövetségesemet is. Nem, igazából lövésem sincs, melyik démonfattya volt az, aki elintézte Zacket, de egyáltalán nem díjaztam a dolgot. Az egyetlen kézzel fogható szövetségesem a homályba veszett... bár, jobban belegondolva, el sem kezdődött igazán ez a szövetség. Nos, de már utána vagyunk. Jó hír, hogy a pokolban nem láttam… oh várjunk, ez valójában rossz hír. Ezek szerint máshova jutott a lelke? Netán odafentre? Egy pillanatra felpillantottam az égre, miközben tovább haladtam a megadott hely felé. A Mystic Falls-i erdő. Milyen eredeti. Legjobb hely a démonok elűzésére, mi? Hm, engem nem fog egykönnyen elintézni. Láttam, ahogy egy démon elég, majd eltűnik, visszatérve a pokolba, Kath nénihez. Aztán közelebb léptem, hogy szemügyre vehessem a kis boszinkat. Felvontam a szemöldököm a kérdésére, de egyelőre vártam és nem szólaltam meg; egészen addig, míg felém nem fordult. Mikor ez megtörtént, egy tőrt repítettem felé, mely egyenesen a feje mellett suhant el, majd szúródott egy fának a törzsébe. - Nem mondták még, hogy mindig jól nézz a hátad mögé? Ki tudja, ki támad rád legközelebb… - Léptem volna felé, de ekkor, ebben a pillanatban szúrtam ki a kiásott hullát. Zack Reed. A szövetségesem. Ez az átkozott kis boszorkány… mégis mit akar tőle? - Mit akarsz egy halottól? – Néztem rá némileg összehúzott szemekkel, aztán közelebb lépve elkaptam a torkát, majd végül az egyik fához vágtam, s hozzászorítottam. - Nos, mindegy, igazság szerint követheted őt és társaloghatsz vele odaát. Bár még nem találkoztam vele a pokolban, de ki tudja… talán csak rejtőzködik. – Egyre jobban szorítottam a torkát, azon agyalva, miért… miért ide jött? Mire kell neki a vadász teste? Vagy csak egy ostoba kis sírrabló lenne? Nem mintha annyi értéket hordott volna magánál Mr. Darts’. Maximum az öngyújtója, ami… na jó, elég ebből. Elengedtem a fiút, hagyva a földre esni. Még mielőtt a halálát óhajtottam volna előrehozni, volt néhány kérdésem hozzá. - Nem unalmas folyton visszavarázsolni a démonokat a pokolba? Nem félsz, hogy egy szép napon… – Körbemutattam. - …tömegesével jönnek bosszút állni rajtad? Mondjuk úgy, Mr. akárkicsoda, hogy a Pokol királynőjének haragját szépen kivívtad. Szóval, talán mindegy is, mi az ok, amiért ezt műveled… személyesen majd úgyis kifaggat és megkínoz, amint a pokolra küldelek. – Vontam vállat egy mosollyal.
Emlékeztek még a régi szép időkre, amikor is egy csapat természetfeletti lény és én harcot folytatunk? Oh, nem, én sem... mert a sztorim kezdetén máris meghaltam. Tekintve, hogy egy idiótákból álló Ötök szekció, és néhány vadbarom démon, hm, eltett láb alól.. Az épület falait szinte tisztán visszaidézem, miként a romok egymás hegyén-hátán nyilvánították ki letűntségüket. Eleinte nem egyedül voltam a terepen, hiszen többen küzdöttünk egy horda erősebb, sőt jóval idősebb démonokból álló tábor ellen. Látom az íriszeimet behunyva magam előtt a képüket, s mindig... minden egyes alkalommal, amikor pusztán álomra hajtom a fejem; csak velük álmodom. Józanul is az emlékezetembe égtek, s nem, hogy... most.... most az őrületem ingoványos talajának szélénél. Mintha rezegne alattam egy léc, és alulról azt kiáltaná fel nekem; „hiába mész, lépsz, vagy hadakozol, ha egyszer úgy is lezuhansz..” Így volna? Tényleg ez lenne az egyetlen lehetőségem? Nagyot nyelek, ahogy a hátamat a kemény fának vetem, miközben előkapom a dzsekim belső zsebéből a már jól ismert párosítást. Cigaretta, gyújtó, s lám tűz... Könnyedséggel szívok bele, letüdőzve a nikotint, miként a tőlem nem messze álló démont figyelem. Kicsit szenved, talán túlságosan is.. Az ásó segítségével dobálja fel oldalra a földet, minél többet és többet.. és... - Siethetnél is, kérlek, tudod nem érek rá egész nap... - Lököm el magamat lazán, ahogy megállok vele szemközt, avagy mondhatni felette, mert ő lejjebb áll... néhány fokkal, sőt szinttel.. nekem ugyan egyre megy. - ...és ha már nincs sok, szólj. Én is látni szeretném a hullámat, amit olyan remekül elintéztettek. - Erre felnevet, ahogy egy pillanatra megáll, kiélvezve az élményhatást. - Ha tovább nevetsz, akkor ásóvá varázsollak, és úgy fogod kiszedni a maradék földet a gödörből.. - Jegyzem meg merő gúnnyal a hangszínemben, de mégis komolyan, miként ténylegesen is nyomatékosítsam azt, miszerint hol a helye. - Tehát siess... aztán csatlakozhatsz a pokolban a többiekhez. - Szívtam hetykén a cigarettába. - S persze, az már csak részletkérdés, hogy... hogyan és mikor térsz ismét vissza.. de ne aggódj, megtalállak, aztán újra kezdjük a kört. - Mosolyodtam el pimaszul, és teljességgel ridegen, miközben végül megállt, s nem folytatta a munkát. Kidobta oldalra a segédeszközt, és kiemelte a hullát.. vagyis jobban mondva: a hullákat... - Váó... - Lépek oda, hogy segítsek kiszedni onnan mindenkit. - Érdekes, hogy egyetlen helyre raktak össze minket... egy névtelen sírba, egy nyomorult erdő közepén. - Miután végzek a hajamba túrok feszülten. Mégis mi a fészkes fene ez? Ki tette? S mi céllal? Rögtön kirángatom a démont, egy ördögűző csapda közepére. - Beszélj! - Ordítottam rá, ahogy majdnem elvesztettem az eszem. - Ki csinálta, te átkozott dög...? - Estem volna neki, amikor is meggondoltam magam. Megfeszültek a vonásaim az idegtől, de én csak hátrébb léptem. - Azt gondolod szórakozhattok velem, avagy, hogy ez ilyen nevetséges? - Sziszegtem a fogaim között. - Ha azt hiszed, miszerint meghatsz, akkor tévedsz. - Léptem közelebb hozzá, ahogy egy apró varázslattal bezártam a körbe, és a földre kényszerítettem. - Érezd a fájdalmat, te szemét... amiért elvetted... elvettétek tőlem az életet. - Megremegett a hangszínem, miközben elejtettem az ujjaim közt tartott szálat, ekként taposva rá. - Érezd... érezd minden cseppjét.. - S mint egy őrült, csak fokoztam, s fokoztam benne eme érzést. Nem tudtam leállni, hisz' egyszerűen élveztem.. - Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio, omnis congregatio et secta diabolica. - Suttogtam halkan, s gyötrőn, minden másodpercet megnyújtva. Azt akartam, miként szenvedjen, s ahogy láttam bevált. A földön vonaglott, ellenkezve, szabadulni óhajtva... - Ergo, omnis legio diabolica, adiuramus te... cessa decipere humanas creaturas, eisque æternæ perditionìs venenum propinare... Vade, satana, inventor et magister omnis fallaciæ, hostis humanæ salutis... - Folytattam a szöveget, s ekként elűzni kívántam őt innen. Bár bevallva az igazat, szerintem ez sokkal jobb módszer náluk, mintsem a Wallace-kard lesz valaha. - Humiliare sub potenti manu Dei; contremisce et effuge, invocato a nobis sancto et terribili nomine... quem inferi tremunt... Ab insidiis diaboli, libera nos, Domine. Ut Ecclesiam tuam secura tibi facias libertate servire, te rogamus, audi nos. - Fejeztem be nevetve, ahogy elégett... szó szerint visszatérve a kis helyére. S csak ekkor kapcsoltam... vagyis most esett le; nem vagyok egyedül. - Esetleg segíthetek valamiben, vagy netán követnéd a társadat? - Fordultam felé, ahogy nyomatékosítottam a kérdést, ám, amikor megláttam, hogy kivel is van dolgom... a vér is megfagyott az ereimben. Az ajkaimra nem jött szó, s mozdulni sem tudtam, viszont... igen, pontosan a holttestem mellett díszelegtem. Ez egy frankó viszontlátás, nem igaz?
Kezdőlap
|| 
Őrültnek nevezett, megemelkedett hangszínnel, de nem mondanám, hogy a szívemig hatolt a szavaival. Az voltam. Őrült. Azaz, ez nem volt épp a legpontosabb megfogalmazás, így hát fogtam magam és higgadt hangon kijavítottam.
┃
|| 
┃
┃
┃
|| 