Nem vettem le ezúttal a tekintetemet Alaricról. Nem reagált ugyan a szavaimra, de ez felért egy válasszal. Bizonyára nem akart újabb értékes perceket vesztegetni arra, hogy felesleges köröket fussunk és kerülgessük az elkerülhetetlent. Hisz mindketten tudtuk, hogy meg kell tennie. Megkértem őt erre és nem akartam visszalépni. Bíztam benne, hogy ő sem fog cserben hagyni, mert ez… ha nem törli ki Damont a fejemből, a szívemből, annak csak és kizárólag rossz vége lehet. Bármennyire is fájt belegondolni abba, hogy néhány perc múlva már csak egy szörnyetegként fogok gondolni Damonre, ez nem tántoríthatott el attól, hogy meg kell tennem. Egy pillanatra mégis csak félrenéztem, de aztán ahogy újra Ricre pillantottam, elkapta a tekintetemet és nem eresztette. Bólintottam a szavaira. - Őszintén fogok válaszolni. – Feleltem, majd nyeltem egy nagyot, felkészülve az esetleges kérdésekre. Az első meg is érkezett. Alig láthatóan biccentettem és húztam keserű mosolyra a számat. - Igen, de… de tudom, hogy meg kell tennem. – Válaszoltam. A végén egy kis időre elszakítottam róla a tekintetem, újra belegondolva abba, hogy mi lesz mindennek a következménye. Szomorú voltam, ha arra gondoltam, gyűlölni fogom azt, aki jelenleg a világot jelenti számomra. De… azt hiszem, Damon is megtette volna ugyan ezt. Talán ő sem bírta volna ki, ha nélkülem kell élnie és ő is valami drasztikus megoldáshoz folyamodott volna. Hittem, hogy így döntene és ezzel próbáltam magam nyugtatni. Bár nagy valószínűséggel ő inkább kikapcsolta volna az emberségét és elmegy kitombolni magát úgy… néhány évtizedre. Ezt is kinéztem belőle. Ez még egy apró mosolyt is csalt az arcomra, pedig a szomorúság fel akart emészteni. Ricre tekintettem, hogy feltehesse az újabb kérdését. Nem tudtam, még mire lehet kíváncsi és mikor jutunk el ténylegesen oda, hogy elveszi az emlékeimet, de azt hiszem, nem bántam, hogy lassan haladtunk a cél felé. Lehet, régóta eldöntöttem már, mit kell tennem, de néhány percre még szükségem volt.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Az egész helyzet abszurd volt. Sőt, már az elmúlt négy hónap is az volt. Egy véget nem érő rémálom, amiben a legjobb barátom meghalt, a nevelt gyerekeim - mert nyugodtan tekinthettem rájuk saját gyerekeimként - szenvedtek a szerelmük elvesztése miatt, a családunk pedig szépen lassan széthullott. Az egész azzal kezdődött, hogy Stefan elköltözött, Elena valamiféle varázs-drogokhoz kényszerült nyúlni, Caroline szomorkodott és velem együtt kutatásba ölte a legtöbb idejét, Jeremy pedig megint céltalanul bolyongott. Én vámpír voltam, az isten szerelmére, s ezzel a teherrel a vállamon nehéz volt egyben tartani a csapatot. Ez amúgy is Elena és Stefan dolga lett volna, de Stefan csak nemrég tért vissza, Elenának pedig rám kellett támaszkodnia, nem pedig fordítva. Én voltam a felnőtt, az egykori gyám. De sosem gondoltam volna hogy az emlékezettörlés is a feladataim közé tartozik. Nem hittem volna, hogy bárkit is ilyesfajta igézet alá kell vetnem, pláne egy szerettemet, a családtagomat. Nézni is fájt, ahogy mindenki szenved, de Elena és Jeremy szenvedése volt az egyetlen, amit mindennél jobban el akartam kerülni. Boldog életet szántam nekik, s nyilvánvalóan a szüleik is, no meg Jenna, nem egy örökkévalóságnak tűnő, véget nem érő szenvedést. Ez nem volt fair, s emiatt dühös voltam mindenkire, az egész világra... az univerzumra. Nagyot sóhajtva szakadtam ki a gondolataimból, bár mindössze néhány másodpercet vett igénybe, hogy újra elbizonytalanodtam. Viszont mégis biztos voltam benne, hogy ezt meg kell tennem. Ki kellett törölnöm Damont ahhoz, hogy Elena tovább élhesse az életét és ne egy hallucináció-függő vámpír váljon belőle, aki embereket bánt. Nem bírta volna elviselni, ha később eszmél rá miket művelt, mivé vált. Nem fűlött hozzá a fogam túlzottan, de kutya kötelességem volt megóvnom minden veszélytől, bánattól. A nevetése és a válasza mosolyt csalt az arcomra, de szavaira nem reagáltam. Meg akartam sürgetni a folyamatot és ha eltereljük a szót, vagy kerülgetjük a forró kását, nem jutunk előrébb. Újabb sóhaj hagyta el a számat, mert annak ellenére, hogy elhatároztam, hogy megteszem és biztos is voltam a dolgomban, nem volt egyszerű a dolog. Állandóan az járt a fejemben, hogy ha Damon tudná... A föld alól is előkerítene valami fegyvert, amivel végezhet velem. Az újabb szavaira bólintottam, majd mélyen a szemeibe fúrtam a tekintetem. - Felteszek néhány kérdést, amikre szeretném, ha őszintén felelnél. - kezdtem bele az igézésbe, mert nem bízhattam semmit a véletlenre. Teljesen őszinte válaszokra volt szükségem, mindent tudnom kellet, ami az elméjében és a tudatalattijában volt. - Vannak kételyeid azzal kapcsolatban, amit tenni készülök? - még mindig összekapcsolódott a tekintetünk. A hangom mély volt és rekedt az idegességtől, de a kezem már nem remegett.
A szavaira valamiért felnevettem. Jó volt, hogy mindketten próbáltunk kicsit feloldani a feszültséget, ezt a fura légkört, ami körbevett minket. A döntésem végleges volt, így hát nem maradt más, csak az, hogy túlessünk ezen az egész emléktörlős ceremónián. Sóhajtottam egy aprót, a térdeimre támaszkodtam. - A whisky annyira nem is rossz, mint régen gondoltam… - Válaszoltam azért a szavaira, majd újabbat sóhajtottam. A whiskyről mindig Damon jutott eszembe. A kedvenc itala volt és már majdnem úgy itta, mint más a vizet… de ez nem zavart, valahogy illett hozzá. Mondhatni, az egész Salvatore család ezt itta, ha tehette és rám is átragadt ez a szokás. Minél tovább ültem itt, Alariccal szemben, annál inkább éreztem a rám nehezedő súlyt, terhet, amit ez az egész helyzet előidéz. Tudtam, hogy megfutamodás elfelejteni Damont, mégsem akartam elállni a tervemtől. A válaszra elhúztam a számat. Igen, sejtettem, hogy ha ilyen egyszerű lenne, már kész is lennénk, de… igen. Túl sok az emlék. Évekkel ezelőtt volt, hogy megismertem Damont. Még mindig emlékszem az első találkozásunkra, bár azt ügyesen el is feledtette velem. A második első találkozásunk pedig kimondottan érdekesre sikerült. Akkoriban úgy tudtam, Stefannak nincs testvére… és Damon bemutatkozott, mint Stefan bátyja. Érdekes volt és akkoriban még nem gondoltam volna, hogy mennyire belecsöppenek egy „problémás” testvéri kapcsolatba és annál is veszélyesebb világba. Az, hogy mikor szerettem bele pontosan… nem volt róla elképzelésem sem. Sosem gondoltam bele. Talán csak nem akartam. - Nem is fogom tőled soha többé kérni, hogy tedd meg újra… csak most az egyszer. – Válaszoltam végül a szavaira. Elég megterhelő lesz számára egyszer is végigcsinálnia ezt az emlékmódosítást, nem hogy többször… A kézszorításra odapillantottam, majd a szemébe. A szavai hatottak, ugyanis azonnal nyugodtabbnak éreztem magam. Emiatt kicsit el is mosolyodtam. Aztán újabb mély levegőt vettem és lassan kifújtam. Végig Alaricot figyeltem és a kezét sem engedtem el addig, amíg ő maga el nem húzta, vagy kísérletet tett volna rá. Vártam a kérdéseit, azt, hogy hogyan is fogja ezt végigcsinálni. Teljesen rábíztam magam, csak rá vártam.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Ahogy haladtunk, apró lépésekben, kezdtem elfelejteni, amit az elején gondoltam. Hogy Damon mennyire mérges lenne, ha megtudná, s hogy biztos nem tartana többé barátjának, miután elfeledtettem Elenával, ki is ő valójában, vagy mit érzett iránta. Kezdtem ellazulni, ezáltal éreztem, hogy Elena is egyre nyugodtabbá válik. A szavaira egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, nem volt boldog, de legalább őszinte. Tényleg támogattam, bíztam a helyes ítélőképességében. Sajnáltam, hogy így döntött, de megértettem. Túl sokat veszített már így is, mi többiek pedig nem vagyunk elegek, hogy elmulasszuk a fájdalmát, most nem. Nem akkor, ha a szerelméről van szó. - Akkor is támogatnálak, ha nem akarnál többé whisky-t inni. - mosolyodtam el újra, még inkább barátságosabbá, nyugodtabbá akartam tenni a légkört. Tudtam, hogy sosem szerette az erős italt, ami jóformán barátokká tett minket Damonnel, de átváltozása során ő is néha ráfanyalodott. Mert ütős volt, vámpíroknak pedig szinte kötelező. Különösen a Salvatore famíliában. De nem tudtam teljes mértékben eltüntetni a feszültséget és a gyászt a légkörből. Mindketten szenvedtünk, ő pedig nem akart még egyszer átmenni az emlékeken, újra átélni őket, s érezni mindazt a tömény érzelmet, amit táplált Damon iránt. Megértettem, én sem akartam volna újra megtapasztalni azt a rögös utat, ami ahhoz vezetett, hogy a szóban forgó vámpírt megkedveljem, s már-már testvéremként szeressem. - Túl sok emlék köt hozzá. Évek óta ismered. Azt sem tudjuk pontosan, mikor szerettél bele. Ha lenne más mód, megtenném. Így sem lesz egyszerű, még sosem csináltam ilyet. - feleltem őszintén és remegő kezemet kivettem a zsebemből. Már csak kicsit rázkódott, alig láthatóan. Elena keze felé nyúltam, és óvatosan megszorítottam ujjait. - Szépen lassan el fogsz lazulni. Ahogy beszélek hozzád, úgy nyugszol meg és megnyitod nekem az elméd. - Kezdtem bele az igézésbe minden előzmény nélkül. Szerettem volna minél előbb belefogni, hogy hamarabb végezzünk. Nem akartam, hogy Elena tovább szenvedjen.
Kikészített a helyzet. Minél előbb túl akartam lenni rajta, de ez nem volt olyan egyszerű. Ahogy Alaricot hallgattam, őt is megsajnáltam. Neki is rengeteg veszteségen kellett átverekednie magát és miattunk mégis talpon maradt. A gyámunk lett. A fogadott apánk. Rengeteg mindent köszönhettem neki és én akkora súlyt készültem a nyakába rakni, amit nem sok embernek kívántam volna. Ha lett volna más mód, vagy más, akit megkérhetek erre a feladatra, gondolkodás nélkül amellett döntök. Nem akartam Alaricra hárítani ezt a problémát, de ő volt az egyetlen Ősi, akivel jó volt a kapcsolatom. A földet kezdtem figyelni. Kezdtem magam kissé szégyellni a döntésem miatt, de a további szavaira a bizonytalanságom újra tovább szállt. Bólintottam egy aprót. - Köszönöm, hogy támogatsz, Alaric… - Mondtam halkabban. Láttam, hogy a kezét elrejti, de nem kérdeztem meg, miért. Hisz néhány pillanattal ezelőtt láttam, ahogyan remeg. Félt volna, hogy nem sikerül? Vagy amiatt félt, hogy Damon haragudna rá azért, amit tenni fog velem? Vagy ez a kettő együtt? Nem volt időm átgondolni, mert elkezdett magyarázni. Felpillantottam rá, összehúztam itt-ott a szemem. A végén vettem egy mély levegőt, idegességemben pedig az ujjaimat tördeltem. - Nem tudod egyszerre törölni az összes emlékemet, ami vele kapcsolatos…? – Kérdeztem, miközben felpillantottam rá. - Utána megiszunk egy sört… - Ideges mosolyt küldtem felé, miközben a kezeimre néztem inkább. Nem akartam újból szembesülni a régi emlékekkel, amik jelen pillanatban csak és kizárólag fájdalmat tudtak okozni. De tisztában voltam a válasszal: nem tudja egyszerre törölni. Ha ilyen egyszerű lenne, már réges-régen azt a sört kortyolgatnánk a Campusban. De ehelyett itt ültem, Alaric irodájában és azt vártam, hogy kezdjen végre valamit velem. Felnéztem rá és próbáltam elhitetni vele, na meg magammal is, hogy ez így a helyes, így a jó és ha vége ennek az egésznek, végre boldog ember lehetek. Halványan rámosolyogtam, de el is tűnt az arcomról.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Az, hogy nem válaszolt, még inkább kételkedésbe taszított, bár neki nem említettem. Tényleg támogatni akartam, és tudtam, hogy támogatni is fogom, akárhogy is dönt, de egyet nem értettem vele. Ez hatalmas döntés volt, visszafordítható, de ha egyszer elfeledte, nem fog többé fájdalmat érezni, nem fog többé az emlékeire vágyni, merthogy mindent elfelejt. Én voltam a makacs, az akaratos, aki képtelen volt lemondani Damon-ről. Emiatt ostobának éreztem magam, és tudtam, hogy ahogy Elena tette, úgy az én gondolkodásmódom sem normális. Mindkettőnknek bele kellene törődni, hogy elment és megbirkózni vele a magunk módján. Elena majdnem megölt valakit és veszélyessé vált a gyógynövények miatt, de én tudtam, hogy másképp is megoldhatnánk a dolgot. Gyenge voltam, mert meg sem próbáltam lebeszélni róla, ezzel tartoztam Damonnek, nem szabadott volna miatta belemennem sem ebbe az egészbe, de bíztam Caroline-ban. Tudtam, hogy ha ő nem tudta lebeszélni Elenát, akkor senki sem képes rá. Tényleg nem értettem egyet vele, utáltam az egész tervet, de Elena túl fontos volt nekem ahhoz, hogy tétlenül nézzem, ahogy tönkreteszi magát, ahogy újra padlóra küldi a gyász. Az ember egy bizonyos lelki fájdalom után már nem visel el többet, féltem, hogy nála most telt be az a bizonyos pohár. Egy vámpír összeomlása pedig veszélyes és kockázatos. - Értem, Elena. Hidd el, én megértem. Amikor Jenna meghalt, nekem is eszembe jutott ugyanez. Az igézés. A felejtés. Ha Jeremy és te nem lettetek volna ott, gyám nélkül, én is meglépem. Nem ez a helyes döntés, de tudom milyen elveszíteni azt a valakit, aki a világot jelenti számodra. Úgyhogy támogatlak, de biztosra kellett mennem. - feleltem a szavaira, miközben a tekintetét kerestem. Nagyon nem vágytam erre a feladatra, túl nagy falatnak éreztem. Más volt néhány apróságot elfeledtetni valakivel - amit egyébként sem csináltam sokszor -, és más egy személyt kitörölni az emlékek közül. Valakit, aki minden pillanatban ott volt Elenának, akit szeretett és aki rengeteg emlékében szerepel. Kissé bizonytalan hanggal szólaltam meg újra, hiába adott hangot a bizalmának, és egyik kezem a zsebembe tuszkoltam, csak hogy ne látszódjon, hogy remeg. - Átnyálaztam néhány pszichológiai könyvet... Úgy hiszem segítségünkre lehet. Az igézés nem lesz könnyű, nem elég annyit mondanom, felejtsd el őt. Át kell mennünk az emlékeiden, és megkeresni az összes pillanatot, amiben szerepelt. - Szándékosan nem ejtettem ki a nevét, nem akartam emlékeztetni magamat, hogy mennyire dühös lenne most rám, s Elenát sem akartam kínozni. - Lényegében a hipnoterápiát kombináljuk egyfajta memóriaelőhívó módszerrel. - magyaráztam mindazt a szakmai dolgot, amit sikerült kihámoznom a könyvekből. Ahogy beszéltem, kezdtem nyugodtabb lenni, ezáltal a légkör is kicsit megnyugtatóbb volt. Elenának pont erre volt szüksége, hogy relaxáljon és ne stresszeljen azon, hogy mi történik éppen vagy mi lesz az igézés után.
Abban a dobozban volt minden. Szinte az életem. De nem akartam gondolni rá. Eldöntöttem, hogy megteszem és nem akartam visszahátrálni. Ez volt az egyetlen megoldás. Egy esély arra, hogy boldog lehessek. Hogy újra őszintén mosolyoghassak és ne csak álcaként fessem az arcomra. A kérdésre kissé ingattam a fejem, de nem jött ki egy hang sem a torkomon, így hát nem válaszoltam rá. Viszont a további szavaira mély levegőt vettem és nyeltem egy aprót. - Ric, ez nem… nem elhamarkodott döntés. Sokszor átgondoltam és ezt Carolinenak is megmondtam. Egyszerűen nincs más lehetőség… mert… így már nem megy tovább. Hiába vagytok velem, minden megváltozott… ahogyan én is. Majdnem egy ember halálát okoztam és ez… ha így megy tovább, a végén meggyűlölöm magam. – Idegességemben az ujjaimat kezdtem tördelni. Alaric fel-alá járkálása sem segített abban, hogy megnyugodjak. Figyeltem, ahogy a doboz eltűnik az íróasztal alatt az emlékeimmel. Mármint, a kézzel fogható emlékeimmel. A fejemben viszont még mindig élénken élt Damon és minden egyes csók, minden egyes érintés, minden egyes közös élmény, boldogság, fájdalom… Mély levegőt vettem. Összerezzentem, ahogy leült a közelembe, de csak akkor néztem rá, amikor megérintette a térdem. Felemeltem a fejem, hogy ránézhessek. A kérdései egy hangyányit elbizonytalanítottak. Talán pont azért, mert mindenki azt kérdezte: „biztos vagy benne?”. - Nem, de meg kell tennem. – Válaszoltam őszintén az első kérdésére és a szemeim már ekkor csillogtak. – Nem akarom őt nem szeretni, de ez az egyetlen mód, hogy megszűnjön a fájdalom. – Tettem hozzá, majd a másik két kérdésére halványan elmosolyodtam. Bólintottam is, miközben megszólaltam. - Teljes mértékben megbízok benned. – Alaric olyan volt, mintha az apám lenne. Szinte természetes volt, hogy bízok benne. Amikor megismertem, csak egy történelem tanár és vadász volt, de ma… nem tudom, mi lenne velem nélküle. Az ujjaimat továbbra is tördeltem, de igyekeztem megnyugodni és ellazítani magam. Meg kellett nyílnom Alaric előtt és ez valahol nehéz volt. Az emberek nehezebben beszélnek az érzéseikről, főleg, ha olyan dologról van szó, mint amiben én voltam ekkor benne.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Idegesen tettem le a telefont az íróasztalra és közben arra gondoltam, mit mondana Damon ha itt lenne. Az első gondolatom az volt, hogy bizonyára megpróbálna megölni, majd mikor rájönne hogy most már erősebb vagyok nála, talán kijátszaná a legjobb barát kártyát, vagy whisky-vel próbálna megvesztegetni. Nem kellene sokáig győzködnie, mert én magam is oltári nagy baromságnak tartom, de Elena maga alatt van, végig kellett néznem, ahogy újra elveszít valakit az életéből, valakit aki igazán fontos neki, s azóta furcsán viselkedik. Caroline és én tudjuk, hogy valami nem stimmel vele, egyszerűen túl jó kedvű, mosolygós... mintha valamit titkolna. Már most olyan mintha nem emlékezne Damonre. Viszont ténylegesen elvenni az emlékeit a szerelméről... nem tetszett ez nekem. Töltöttem magamnak még egy pohárkával és miután egy szempillantás alatt lehúztam a benne lévő erős, füstös italt, nagyot sóhajtva támaszkodtam meg a könyökömön. Nem akartam ezt tenni, én még reménykedtem abban, hogy Damon valamilyen úton-módon visszatér, de látszólag Elena már letett róla, neki sokkal nehezebb volt ez az egész, valamilyen szinten megértettem. Nem akart örökké várni, tovább akart lépni hogy ne a gyász irányítsa az életét. Én erre - makacs módon - képtelen lettem volna. Vissza akartam kapni az ivócimborámat, a seggfej legjobb barátomat, a nem létező testvéremet. A világ nem állt meg, pedig meg kellett volna neki, hogy szépen, lassan fel tudjuk dolgozni a történteket, helyette tovább forgott, talán gyorsabban is mint eddig, esélyt sem adva nekünk a továbblépésre. Éppen megint az üvegért nyúltam volna, mikor Elena egy dobozt egyensúlyozva lépett be az irodába. Mire felugrottam volna, hogy segítsek, letette az egyik üres székbe, én pedig megálltam és csak figyeltem a nagy, rejtélyes dobozt. Szóval tényleg megcsináljuk. - Biztos... vagy benne? - kérdeztem reménykedve, kissé kétségbeesetten és próbáltam a mosolya mögé nézni. Ez a mosoly igazán nem sikerült hihetőre, átláttam rajta, csupán fájdalmat és gyászt találtam mögötte. Kicsit a saját tükörképemre emlékeztetett. Fájt így látnom őt, csak azért mentem ebbe bele, bár vonakodva. - Még meggondolhatod magad. Csak néhány hónap telt el. Nem akarom, hogy elhamarkodott döntést hozz. - beszéd közben mindkét kezem enyhén felemeltem, nyitott tenyérrel és próbáltam nyugodt hangon beszélni. A bizonytalanságtól halk hangon szóltam hozzá. Idegesen fel-alá kezdtem járkálni, míg Elena a másik üres székbe ült, szemben a dobozzal. Nem tudtam mihez kezdjek... teljesíteni akartam a kérését, hogy ne legyen ilyen összetört, de közben egyáltalán nem tartottam jó ötletnek. Végül a dobozhoz sétáltam, amit az íróasztal alá csúsztattam be ideiglenesen, majd leültem a helyére a székbe, Elenával szemben és megérintettem a térdét. - Még egyszer utoljára meg kell kérdeznem, hogy biztos ezt akarod? Én... támogatlak, ha igen, de ez nem játék és nehéz lesz. Felkészültél rá, hogy kutakodjak az elmédben? Bízol bennem? - tettem fel a kérdéseket, mindegyik előtt egy kis szünetet tartottam és amíg mindezt elmondtam neki, legalább háromszor felsóhajtottam.
Eldöntöttem. Caroline megpróbált először lebeszélni, de aztán belenyugodott. Vagyis nem, de végül rám hagyta, mert ez az én döntésem és ezt tiszteletben tartotta. Sokszor átgondoltam, hogy mi lenne a legjobb, hogyan tudnék túllépni Damon halálán úgy, hogy közben ne pusztuljak bele a fájdalomba. Tényleg minden lehetőséget számba vettem. Végül eszembe jutott, hogy Bonnie mit tanácsolna. Tegyem azt, ami számomra a legjobb. Azt hiszem, ez a gondolat vezetett el addig, hogy elmúljanak a kétségeim. Persze, nem akartam Őt nem szeretni, de ha továbbra is így maradt volna minden, beláthatatlan következményeket vont volna maga után. De vége volt a kételyeknek. Megkértem Alaricot, hogy segítsen. Megbeszéltük, hogy az irodájába megyek és ott fogja elvégezni az igézést. A kollégiumi szobámban viszont mindent elkezdtem összeszedni, ami Damonra emlékeztetett. Az egyik felsőjét vettem magamhoz, amit minden este szorongattam elalvás előtt. Az illata még rajta volt és kicsit úgy éreztem tőle magam, mintha még velem lenne, pedig nem volt. Hónapok óta nem volt az életem része. Egy sóhajjal a dobozba raktam a ruhadarabot. A fényképek következtek. A kezembe vettem az egyik képsorozatot magunkról. Halványan megmosolyogtam, végigsimítottam az ujjbegyemmel Damonön, mielőtt az is a doboz mélyén végezte volna. Elpakoltam tehát mindent, ami vele kapcsolatos. A naplóimat is. Aztán egy üres naplót vettem magam elé és asztalhoz ültem. Egy levelet kezdtem megfogalmazni az első oldalra, méghozzá önmagam számára.
„Kedves Én! Ha ezt olvasod, akkor valakinek eljárt a szája a szelektív memóriavesztésedről. Én Carolinera tippelnék. Igen, szeretted Damont. Olyan szenvedéllyel szeretted, ami felemésztett téged és amikor Damon meghalt, túl nagy és túl sötét űrt hagyott maga után. A lelki társad nélkül várt rád az örökkévalóság, ezért teljesen kiakadtál és megváltoztál. Alaric vissza tudja hozni az elvesztett emlékeidet, csupán csak meg kell rá kérned, de… remélem, hogy nem fogod. Megpróbáltam máshogyan, de a fájdalom végeláthatatlan volt. Szeretném, ha újra felfedeznéd magad anélkül, aki meghatározott téged. Ha látsz akár egy szikrányi reményt is a jövőre nézve, már jobban jártál. Kaptál egy esélyt az újrakezdésre. Szeretném, ha élnél vele és azt akarom, hogy boldog légy.”
Miután leírtam, újra végigolvastam. Reméltem, hogy soha nem kell majd szembesülnöm ezzel a levéllel. Félreraktam a tollat, majd a naplóval a dobozhoz indultam. Az egyik fényképet a naplóba tettem, így csuktam be. Egy kicsit elbizonytalanodtam, ahogy a doboz tartalmát figyeltem és belehelyeztem az utolsó dolgot, ami Damonhöz kötött. Mély levegőt vettem, majd az órámra pillantottam. Itt volt az ideje menni. Ric már várt rám. A dobozzal együtt indultam ki a kollégiumi szobából, a könyökömmel nyitogatva az ajtókat. Szlalomoztam a folyosón az emberek közt. Nem akartam senkinek sem megállni, nem akartam magyarázkodni, hogy mi ez a doboz a kezemben. Hamar, nagyon hamar túl akartam esni az egészen. Nem akartam időt hagyni magamnak arra, hogy esetleg meggondoljam magam. Mert tudom, hogy milyen így. Milyen szeretni őt, miközben már soha nem tér vissza. Meghalt. És egy részem vele halt. Némi indulattal nyitottam ki Alaric irodájának ajtaját és egyből felnéztem rá. - Alaric… - Igazítottam a doboz fogásán, így léptem beljebb, magam után pedig a lábammal csuktam be az ajtót. – Azt hiszem… készen állok. – Egy mosolyfélét is megejtettem, hogy legalább ő ne bizonytalankodjon. – És ezt… rád bíznám. – A dobozt leraktam valahova és hagytam, hogy oda rakja, ahova csak szeretné. Még rápillantottam a dobozra és a naplóból kilógó fényképre, mielőtt elléptem volna tőle. Az egyik székre ültem le és feszülten, az ujjaimat tördelve kezdtem figyelni a férfira, aki szinte már az apám volt.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
