Egy álomban élünk
pillanatkockák


"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
You saw light in me when
all I saw was darkness
Isaac Lestrange
Alapítóadmin
Larissa Blackwell
Társadmin
Zack Reed
Társadmin
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



@Theo_RebelStorm

Grace Moore EmptyTheodore Storm
Today at 12:05 am



@LestHunter85

Grace Moore EmptyIsaac Lestrange
Yesterday at 11:46 pm



LBlackwell89

Grace Moore EmptyLarissa Blackwell
Yesterday at 11:46 pm



Alec Michael Verona

Grace Moore EmptyAlec Verona
Yesterday at 10:17 pm



Kastélykert

Grace Moore EmptyKai Parker
Yesterday at 11:06 am



Képzeletek tere

Grace Moore EmptyKai Parker
Yesterday at 1:37 am



Nappali

Grace Moore EmptyIsaac Lestrange
Yesterday at 1:33 am



Utcák

Grace Moore EmptyIsaac Lestrange
Yesterday at 1:07 am



Hope szobája

Grace Moore EmptyKlaus Mikaelson
Csüt. Május 23, 2019 10:06 pm



Eddigi külsõk

Grace Moore EmptyAlways and Forever
Csüt. Május 23, 2019 12:03 am
A tél díjazottjai
a tél őrangyala
Isaac Lestrange

a tél női karaktere
Lara & Katherine

A tél férfi karaktere
Zack Reed

a tél párosa
Kai & Katherine

a tél játéka

a tél előtörténete
A közönség kedvencei
a legjobb tag
Elisabeth Saltzman

a legjobb admin
Isaac Lestrange

a legjobb író
Larissa Blackwell

a legjobb ötletgazda
Reagan Blair

a legjobb alkotók
Hazel, Stefan & Isaac

a legjobb karakterek
Sierra & Poppy Parker

a legjobb szál
Zack Reed bosszúja az Ötök ellen

Share
 

 Grace Moore

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Grace Moore   Grace Moore EmptyCsüt. Jún. 01, 2017 5:13 pm

Grace Moore
Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.


Becenév:
Gracie - manapság senki sem hív így
torzszülött - a családom aggatta rám... bűbájos, igaz?
számkivetett - saját magamat neveztem el így
Titulus:
the siphoner-prisoner
Születési hely, dátum:
1992. december 12.
Faj:
Boszorkány (elszívó erővel)
Beállítottság:
heteró
Play by:
Rose McIver

Család:
Család? Semmiképp nem nevezném őket annak. Koven? Nem, annak sem. Többé már nem. A családom mindig is tisztelte a természet törvényeit, az egyensúly fenntartását mindig is szem előtt tartották, s legfőképp egymást tisztelték. Csak kamasz koromban tudtam meg, hogy valójában nem egymást, hanem pusztán a varázserőt tisztelték annyira. Mikor kiderült, hogy nem rendelkezem valódi varázserővel, másképp néztek rám, néhány év elteltével pedig, mikor már felnőttem és tudtam magamról gondoskodni, szó szerint kitagadtak, száműztek a kovenből és többé nem voltam a tagja, ahogy a családomé sem. Egy számkivetetté váltam a saját szememben, míg az ő szemükben torzszülötté - ezt valójában még a képembe is vágták. Csoda, ha ezek után minél több erőt igyekeztem elszívni tőlük, s néhányukat még a sírba is küldtem?

Henry Walker nem tartozik a családomhoz, s még csak nem is kedvelem, de vele töltöm a legtöbb időmet. Mással nem tudom, hisz' ő maga zárt be, de egyéb hozzátartozóm nincs, s kegyetlen jelleme ellenére néha úgy tűnik, ő többet törődik velem, mint az egykori családom.

Ez az én történetem
It's only been a lifetime


Oltsd ki a szememet: én látlak mégis,
tapaszd be fülemet: én mégis hallak,
és láb nélkül is léptem tefeléd visz,
és száj nélkül is esküszóval vallak.
Tépd le karom, és megragadlak én
szívemmel, mely mint kéz utánad nyúl,
állítsd meg szívem: agyam dobog érted,
s ha lángod agyvelőmre hull:
én akkor véremen hordozlak téged.


- Mit olvasol? - lépteivel keveredett búgó hangja, s mikor felbukkant, csak érzelemmentesen meredtem rá. Felvont szemöldökkel csuktam be a verseskötetet, és próbáltam rájönni hogy egyáltalán miért áll szóba velem. De ahogy azt sem értettem miért rabolt el, így erre sem találtam választ.
- Rilke. - emeltem fel a könyvet és felé billegtettem, bár ha a rácsoktól elértem volna, valószínűleg a fejéhez vágom. Nem tűnt meglepettnek, hozzászokhatott már hogy különböző, néha számára talán ismeretlen költők neveivel dobálózom, vagy ha nem, akkor a verset szavalom, hátha azzal az idegeire mehetek. A jelenlegi vers egyáltalán nem illett sem hozzám, sem a helyzetemhez, de titkon mindig is ilyen szerelemre vágytam. Úgy tartozni valakihez, hogy mindegy mi történik, te mégis őt keresed, szereted és nem akarod elveszíteni. Persze a vers mást is jelent, elutasítást, makacsságot, reményvesztettséget... vagy csak én látom bele mindezt.
- Mi lenne ha... tudod. Elmennél oda, ahol akkor vagy, mikor nem vagy itt. Nem vagyok rád kíváncsi. - vágtam oda bosszúsan és félretettem a kötetet, be a párnám alá. Már azt sem tudnám megmondani mióta vagyok itt, a napok összefolynak, s bár vezetek naplót, nem szoktam visszaolvasni a saját bejegyzéseim. Ismerem a mai dátumot, de a napokról fogalmam sincs, mintha valami útvesztőbe került volna az elmém. Szépen lassan elvesztettem önmagam, bár erről inkább a családom, mintsem a rejtélyes fogvatartóm tehet. A lázadásom, a gyilkosságok, amiket elkövettem, örökre az agyamba égtek, álmatlanul forgolódva még a mai napig felvillannak a képsorok, vagy épp rémálomként kísértenek. A lelkemen öt ember halála szárad, kezeimet beborította vérük, sikolyaik még fülemben csengenek. Hatalmas sóhajjal nézek újra a férfire, aki egyetlen szót sem szólt, csupán a cellától néhány méternyire húzta a székét, s arra telepedett le. Gyűlöltem mikor ezt csinálja, különösen azért, mert ilyenkor úgy tűnt, ő ismer engem. A hideg futkosott a hátamon tőle, bár valódi félelmet sosem éreztem a közelében. Sőt, néha igencsak megnyugtató volt a közelsége, de ezt soha, semmilyen körülmények között nem vallottam be neki. Nem szenvedtem Stockholm-szindrómában... nagyon messze voltam tőle. Én gyűlöltem ezt az alakot, nem éreztem iránta gyengéd érzelmeket, de egy furcsa, ismerős érzést néha tapasztaltam. Mintha ismerném valahonnan, a múltból, egy álomból vagy előző életből. Furcsa volt és egyáltalán nem romantikus értelemben, inkább dühítő és bosszantó volt, olyan fajta amitől az embernek görcsbe áll a gyomra és gombóc növekszik a torkában.

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon
részeg vagyok és mindig szomjazom.


Napok teltek el az utolsó látogatása óta, koszos voltam és Shakespeare sem éppen vidított fel a drámai műveivel. Fürdeni akartam, lemosni magamról a piszkot és a rosszkedvet, de erre a cellában nem volt lehetőségem. Egy apró mosdó, egy zuhanyzó és egy wc volt az ágyamtól jó néhány méterre, egy vékony fal választotta el tőlem, de ajtó nem volt rajta. Legalább nem volt egy térben a kialakított szobával, ahol ettem és aludtam. Viszont napok óta nem volt víz, s ha nem kapok Henrytől palackozott vizet, már rég szomjan haltam volna. Újra elolvastam a verset, csak hogy teljen-múljon az idő, míg arra várok hogy végre idetolja a képét és megoldja a problémámat. Még néhány Shakespeare szonettet elolvastam, mire léptek zaja ütötte meg a fülem, több óra eltelt már, egyre türelmetlenebbé váltam. Mikor közeledtek a léptek, hangosan és bosszúsan felsóhajtottam. Azelőtt szóltam hozzá, hogy megpillanthattam volna alakját, csupán sötét árnyéka jelent meg a falon. - Csak hogy idefáradtál! Egy rohadt börtönben vagyok, egy apró kalickában, de igényeim azért még nekem is vannak. - morgolódtam összezárt fogakkal, de ő csak meredt rám szótlanul. - Valami gond van a vízvezetékkel. Remélem meg tudod javítani. - magyaráztam kicsit türelmesebben, azért a sorsot nem akartam kivívni magam ellen, vagy jelen esetben a férfit. Úgy tűnt valami zavarja, vagy csak bal lábbal kelt fel, de azt még én is tudtam, hogy vigyázni kell vele. Ezt megtapasztaltam már az elején, az első néhány szökési kísérletnél. - Nincs víz? - kérdezte kedvtelenül, hangja inkább hasonlított morgásra, mint emberi beszédre. Néhány pillanatig csak összevont szemöldökkel néztem rá, nem szóltam, de aztán úgy döntöttem nem érdekel a lelki állapota. Bezárva tart, majd pont az ő gondjaival fogok törődni... naná, hogy nem! - Épp ezt magyarázom! - fakadtam ki és erőtlenül lerogytam az ágyra. Nem volt türelmem a kérdezz-felelekhez. Henry felsóhajtott és látszott rajta, hogy gondolkozik. Elengedni nem akart, így az egyetlen lehetőség az volt, hogy ő jön be a cellába, amire még sosem került sor azelőtt. Látszott rajta, hogy döntött, s már kezdtem örülni, hogy végre tesz valamit, de ahelyett hogy a cellához lépett volna, a kijárat felé sétált. - Most meg hová mész?! - vontam felelősségre szinte kiabálva, mire ő ledermedt a mozdulata közben. Nem fordult felém, nekem háttal állt, de a tartásából arra következtettem hogy baromi mérges. - Még egy kicsit kibírod! Nemsokára visszajövök. - hangja mély volt, mint egy mennydörgés és határozott, mint egy ostorcsapás. A viselkedése nem lepett meg, de a felháborodástól nem tudtam megszólalni, s esélyem sem lett volna. Mire szólásra nyitottam a szám, ő már sehol nem volt. Az egyik kötetet megragadtam, hogy a földhöz vágjam, de mozdulat közben megállítottam a kezem. Csak ezek voltak nekem, a gyűjteményem, a kincseim... s mind az enyém volt. Ezek tartották bennem a lelket, ezek miatt nem borult el az elmém teljes egészében. Helyette kinyitottam a könyvet a korábbi versnél és néhány pillanat alatt belemerültem a költeményekbe. Nem volt többé probléma, nem volt bosszúság, csak a szonettek és én.

but tonight you're a stranger or some silhouette

Grace Moore
Elszívó boszorkány
vagyok
Szintlépési fázis :
Egy értékes tag
Kapcsolatban :
with my prison guard only
Play by :
lily james
Keresem :
Léptek száma :
16
Népszerûség :
0

Grace Moore Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Grace Moore   Grace Moore EmptyVas. Jún. 18, 2017 4:20 pm

Gratulálunk, elfogadva
It's only been a lifetime

Grace Moore

Wooow. Magával ragadott a történet. Nem tudom, pontosan hány éve is tart fogva Henry, de remélem, hamarosan kiszabadulsz. A családod meg... nos, inkább őket kellett volna bezárni és nem téged, amilyen kedvesen bántak veled. Nem húzom az idődet, tényleg tetszett a sztori, jól megírtad, különösen tetszett, hogy beleraktál verseket, részleteket... szóval üdv a játékban és használj ki minden lehetőséget!  Grace Moore 3808243726


❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖



We've become echoes, but echoes that fade away
We fall into the dark as we dive under the way

Elena Gilbert
Vámpír
vagyok
Szintlépési fázis :
A közösség sztárja
Kapcsolatban :
.•° Damon Salvatore (?) ♥
Play by :
.•° Nina Dobrev
Léptek száma :
89
Népszerûség :
0

Grace Moore Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Grace Moore

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG :: Életek, történetek :: Akik megtalálták a békét :: Boszorkányok-
^
ˇ