Ha valaki azt mondja nekem, hogy Katherine lesz az első, akit viszont látok a "régi" ismerőseim közül, képen röhögöm és közlöm vele, hogy ez hülyeség. Katherine néhányszor már meg akart szerezni magának, de saját magával jobban törődött, mint velem. Jobban el tudtam képzelni, hogy ördögi tervet szövöget valahol tőlem és Mystic Fallstól is távol, mondjuk a hasonmása, Elena ellen. Vagy Damont próbálja az őrületbe kergetni, kihozni belőle a legrosszabbat, mert ehhez értett. Előásni az emberek legsötétebb énjét, mintha ez lett volna a szuperképessége a menekülés mellett. Sosem értettem, valójában mit akart tőlem Katherine. A terve, miszerint ő, Damon és én majd hármasban élünk, nem jött össze, de rólam azóta se tett le. Mindig felbukkant, s próbálta bizonyítani, hogy fontos vagyok neki, de vajon tényleg az voltam? Számítottam neki? S ha igen, mit gondolt? Egyértelmű volt, hogy nem tudnánk egy párt alkotni, hosszú távon biztosan nem működne a dolog, de jelenlegi állapotomban nem is akartam kideríteni. Nem érdekelt Katherine, s ha nem azért bukkan fel, hogy megmentse a hátsóm, faképnél hagytam volna. Így viszont hálával tartoztam neki, s nem voltam akkora rohadék, hogy mindezek után magára hagyjam. Sőt, hajtott a kíváncsiság, hogy mégis hogy került ide, ebbe a városba, pont arra az útra, ahol én voltam. Ez kicsit kizökkentett abból a lelkiállapotból, amibe azelőtt voltam, hogy felbukkant. Damon halála... borzasztóan megviselt, jobban, mint arra egykor számítottam. Hiszen nem voltunk jóban évtizedekig, csak ritkán láttuk egymást, az esetek többségében pedig a hátam közepére se kívántam volna a bátyámat. A gyilkost, az életem megkeserítőjét. Aztán hirtelen minden megváltozott, jobb emberré vált, s mikor már megvolt mindene, amire valaha is vágyott - szerelemre, családra, ahová tartozhat, a túlvilágon ragadt és mindent elvesztett egyetlen szempillantás alatt. Dühös voltam, a bűntudat szinte felemésztett belülről, olykor levegőt is alig kaptam a túláradó érzelmektől. Nem hittem volna, hogy valaha is Katherine Perce társaságára fogok vágyni egy ilyen helyzetben, s lám! Ő rángat ki a valóságból a sötét időszakomban, még ha csak néhány pillanatra is. A farkas hirtelen lekerült rólam, aztán mire észhez kapok és felkecmergek a földről, Katherine a kezében tartja a szívét, a bundás dög pedig az úttestesten hever, holtan. - Katherine? - kérdeztem, ahogy pislogva lassan magamhoz tértem, s rájövök, hogy majdnem meghaltam, ő mentett meg. Nem is tudom hirtelen hogyan reagáljak, csak bámulok rá, a kérdése borzasztó lassan jut el a tudatomig. Néhány újbóli pislogás után találtam csak rá a hangomra, ami rekedtesen csengett a meghökkenéstől. - Azon kívül, hogy itt vagy... nem, nincs. - feleltem még mindig kissé meglepődve, aztán megráztam a fejem. Talán nem gúnyolódással és szarkazmussal kellene kezdenem, mikor úgy tíz másodperce mentették meg a hátsóm. - Mármint... köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél. - sóhajtottam, és közelebb léptem hozzá, bár még mindig kissé meg voltam lepődve, hogy itt látom. Nem számítottam rá, hogy bárki is a segítségemre siet, arra főleg nem, hogy éppen ő fog megmenteni. Persze jó következményekkel nem járhat, ha az ember a gyilkos hajalmú, meggondolatlan bátyját utánozza. Tényleg csak a szerencsén múlt, hogy nem járt erre halandó. - Nem akarok seggfej lenni, de mit keresel itt? - Oké, talán mégis az voltam, egy igazi pöcs, ahogy Damon mondaná, ugyanakkor ő ennél kegyetlenebb szavakkal illetné az előttem álló nőt. Erre a gondolatra egy apró mosoly szökik az arcomra, de abban a pillanatban el is illan. Bárcsak élne még...
Szegény Francois nem élte túl a velem való találkozást. Kedves fickó volt, hogy befogadott magához, nem mintha különösképpen lett volna választása. Még ha akart volna is, nem hagytam neki lehetőséget. Szükségem volt a vérére, amúgy sem hagyhattam hátra olyan valakit akiből esetleg kiszedhet egy vámpír bármit. Hosszú életem során megtanultam, hogy jobb az elővigyázatosság. Habár nem gondoltam, hogy bárkinek is eszébe jutna keresni engem egy isten háta mögötti porfészekben. Meg amúgy is ideje végre újra megmutatnom Mystic Falls-ban a cuki pofimat. A végén még elfelejtenék, hogy létezem. Nem utolsó sorban elszámolással tartozom, leginkább a kis Elenán akarok bosszút állni. A kis dög képes lett volna lenyomni a gyógyírt a torkomon, én, mint ember?! Ennél szánalmasabb dolgot elképzelni sem tudok, ő a nagy ember párti, hát miért nem falja fel azt a hülye gyógyírt, megkönnyítené a dolgom, könnyebben megtudnám ölni. És azzal együtt az a bárgyú képű Damon is megtanulná a leckét, hogy belőlem csak egy van. Igaz, hogy olyan mint az arcom még három is, de ők természetesen NEM Katherine Pierce-k. De legelőször Stefant fogom meglátogatni, hiszen a fivérek közül mindig ő volt akit a legjobban kedveltem, a bátyját általában csak kihasználtam a céljaim elérésére. És egyáltalán nem volt nehéz dolgom. Elég volt a mézes madzagot elhúznom előtte… egészen addig míg ez a kis Gilbert meg nem jelent. Igazából ez teljesen hidegen, aki engem érdekel az Stefan, mindig ő érdekelt. Ha létezik a földön valaki aki valamilyen szinten fontos nekem, akkor az ő. sajnos a lágy szíve miatt, ő engem nem egészen tart olyan fontosnak. Mindig amikor a következő pillanat elérkezne, hogy magam mellé állíthassam, akkor beugrik a képbe egy műmosolyú nyuszika, aki eljátssza a Teréz Anyát, és lám Stefan máris szerelmes. Pedig igazán rájöhetett volna ennyi évszázad után, hogy számára én vagyok az igazi. Ez nem szerelem a részemről, de mindig is fontos lesz nekem, és akarom, hogy fontos legyek neki, úgy mint amikor még halandó volt. Akarom, hogy rajongjon értem, hogy bármit megtegyen értem. Annyira hiányoznak azok az évek, akkor még én voltam a fontos, és még képben sem volt Gilbert. Az, hogy vámpír lett, nem könnyíti meg a dolgomat, de egyszer akkor is én leszek az aki túléli ő pedig hamar meg fog halni. Én leszek az aki győzedelmeskedni fog felette, és amikor eljön ez a pillanat Damon orra alá dörgölöm, ez lesz a tökéletes bosszúm neki. Haha. Informátorom segítségével megtudtam, hogy Stefan éppen Savannah-ban van, nem sokat kellett gondolkodnom azon, hogy mitévő is legyek. Így amilyen hamar csak lehetett megpróbáltam eljutni Franciaországból Amerikába. Most itt vagyok, újra amerikai levegőt szívhatok be, nem mintha működne a tüdőm, vámpírként nincs erre szükségem. Nyilván. De azért ez a pár hónap francia földön nem volt olyan lenyűgöző, pláne, hogy bujkálnom kellett egy tanya egérlyukában. De legalább nem talált rám senki, a nap vérellátásom meg volt… nem is akármilyen, első osztályú egyből az ütőérből. Nem elhanyagolható ok az sem, hogy annyiszor elégítette ki testi vágyaimat, ahányszor csak feléledt bennem a szenvedély. Ki lenne az az idióta, aki nem élt volna ezzel a lehetőséggel? Oké… nyilván, a srácot el kellett bűvölnöm fantasztikus vámpír trükkjeimmel, de a cél szentesíti az eszközt. De az legalább négy napja volt, amikor kiszívtam és letörtem a nyakát, így újból valami vérfrissítő után kellett néznem. Elég kisváros, mindig akad egy bolond aki sátorozni, akar, vagy egy részeg fiatal aki esetleg hazafelé bukdácsol. Nekem csak el kell kapnom egy ilyet. Általában szerencsém szokott lenni. Ahogy sétálgatok az út szélén, magassarkúm hangosan koppan a grafit szürke aszfalton, gyér világítás mellett a hold elég szépen ragyog. Hangfoszlányokat hallok, nocsak, nocsak… egyből desszertet is kapok?- morfondírozok magamban. Ahogy közelebb érek meghallom Stefan hangját, majd az események felgyorsulnak. Elkapom éppen a pillanatot, ahogy az a vérfarkas leteríti őt. na nem! Ezt nem fogom hagyni, hogy megöljék, pláne előttem! -Hékás, őt csak én bánthatom, vili?! – szólok oda neki, az is lehet, meg se hallja. A nyakánál fogva szedem le róla, és a legközelebbi tölgynek vágom. Vámpír sebességgel ugrok elé, ujjaim bele mélyednek a nyakába, ahogy mézédes mosoly kúszik arcomra. - Búcsúzz el az életedtől,- azzal dobogó szívét kitépem és lehajítom a teste mellé. -Rohadt dögök!,- sziszegem mérgesen és megfordulok,- nincs bajod?- nem tudom miért kérdezem tőle, Katherine Pierce senkiért sem aggódik… rajta kívül.
Még csak egy hónap telt el Damon és Bonnie halála óta, a bűntudat és a gyász még igencsak friss volt. A fájdalom betemetett, ezért inkább megpróbáltam olyan messzire lökni az érzéseim, amennyire csak tudtam anélkül, hogy kikapcsolnék. Nem akartam elveszíteni önmagam, de ugyanakkor az a Stefan sem tudtam maradni, aki előtte voltam. Nem voltam rá képes hogy önzetlen, jó barát legyek, mikor egyben maradnom is borzasztóan nehéz volt és ez felemésztette minden erőmet. A bátyám hiánya hatalmas űrt hagyott bennem, talán ezért is vetemedtem arra, hogy az ő egyik szokását utánozzam. Az út közepén feküdtem, fölöttem a csillagos ég, a levegő enyhén hűvös, de kellemes volt, s akár még jól is érezhettem volna magam. Gyönyörű éjszaka volt, de én csak a sötétségnek örültem, hogy most az egyszer önmagam lehetek, betemetkezhetek kicsit a fájdalmamba, mindenféle tettetés és álca nélkül. Ha erre tévedt volna egy halandó, talán még végzek is vele, csak hogy enyhüljön a saját szenvedésem, de az út és a mellettem elterülő erdő is csendes volt, néma. Aztán egyszer csak zaj ütötte meg a fülemet és a fák közül egy férfi sétált ki. Nagyot nyeltem, s próbáltam erőt venni magamon, hogy felkeljek és elsétáljak anélkül, hogy feltépném a torkát és kiszívnám minden csepp vérét. Feltápászkodtam, de akkor a férfi már elindult felém, furcsa mozdulatokkal, mintha fájna valamije, de valószínűleg csak részeg volt. A verekedés már rutinná vált nálam, a fickó pedig amúgy is gyanús alak volt, ha nem én kötök bele, hát ő fog belém. Odaléptem hozzá és egy jól irányzott ütést vittem be, hallottam a reccsenést, ahogy az öklöm összetalálkozott az orrával, s éreztem a kezem alatt a csont ropogását. A következő pillanatban a férfi felemelte a fejét, az orrából csorgó vér lefolyt az ajkaira, fogai véresen csillantak meg a félhomályban, s furcsa, már-már hisztérikus nevetést hallatott. - Rossz emberrel kezdtél ki, haver. - jelentette ki félig morogva, s ahogy a szemei aranylóan megvillantak, rögtön leesett a tantusz. Mielőtt hátrálhattam volna, vagy kihasználtam volna a vámpírgyorsaságom, a férfi térdre esett, a csontjai ropogva adták meg magukat, s nem telt bele egy perc, már négy lábon, bundás formában nézett velem szembe. Rohanni kezdtem előle, de pillanatok alatt utolért, s rám vetette magát. Megpróbáltam kicsúszni alóla, ledobni magamról, de nem jártam sikerrel, újra nekem ugrott, ezúttal a mellkasomra taposott mellső lábaival. Nyála az arcomra csorgott, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magamtól hegyes fogait.
Kezdőlap
:<3: 
Szegény Francois nem élte túl a velem való találkozást. Kedves fickó volt, hogy befogadott magához, nem mintha különösképpen lett volna választása. Még ha akart volna is, nem hagytam neki lehetőséget. Szükségem volt a vérére, amúgy sem hagyhattam hátra olyan valakit akiből esetleg kiszedhet egy vámpír bármit. Hosszú életem során megtanultam, hogy jobb az elővigyázatosság. Habár nem gondoltam, hogy bárkinek is eszébe jutna keresni engem egy isten háta mögötti porfészekben. Meg amúgy is ideje végre újra megmutatnom Mystic Falls-ban a cuki pofimat. A végén még elfelejtenék, hogy létezem. Nem utolsó sorban elszámolással tartozom, leginkább a kis Elenán akarok bosszút állni. A kis dög képes lett volna lenyomni a gyógyírt a torkomon, én, mint ember?! Ennél szánalmasabb dolgot elképzelni sem tudok, ő a nagy ember párti, hát miért nem falja fel azt a hülye gyógyírt, megkönnyítené a dolgom, könnyebben megtudnám ölni. És azzal együtt az a bárgyú képű Damon is megtanulná a leckét, hogy belőlem csak egy van. Igaz, hogy olyan mint az arcom még három is, de ők természetesen NEM Katherine Pierce-k. De legelőször Stefant fogom meglátogatni, hiszen a fivérek közül mindig ő volt akit a legjobban kedveltem, a bátyját általában csak kihasználtam a céljaim elérésére. És egyáltalán nem volt nehéz dolgom. Elég volt a mézes madzagot elhúznom előtte… egészen addig míg ez a kis Gilbert meg nem jelent. Igazából ez teljesen hidegen, aki engem érdekel az Stefan, mindig ő érdekelt. Ha létezik a földön valaki aki valamilyen szinten fontos nekem, akkor az ő. sajnos a lágy szíve miatt, ő engem nem egészen tart olyan fontosnak. Mindig amikor a következő pillanat elérkezne, hogy magam mellé állíthassam, akkor beugrik a képbe egy műmosolyú nyuszika, aki eljátssza a Teréz Anyát, és lám Stefan máris szerelmes. Pedig igazán rájöhetett volna ennyi évszázad után, hogy számára én vagyok az igazi. Ez nem szerelem a részemről, de mindig is fontos lesz nekem, és akarom, hogy fontos legyek neki, úgy mint amikor még halandó volt. Akarom, hogy rajongjon értem, hogy bármit megtegyen értem. Annyira hiányoznak azok az évek, akkor még én voltam a fontos, és még képben sem volt Gilbert. Az, hogy vámpír lett, nem könnyíti meg a dolgomat, de egyszer akkor is én leszek az aki túléli ő pedig hamar meg fog halni. Én leszek az aki győzedelmeskedni fog felette, és amikor eljön ez a pillanat Damon orra alá dörgölöm, ez lesz a tökéletes bosszúm neki. Haha. 
