Yeah
One, two, princes kneel before you
That's what I said, now
Princes, Princes who adore you
Just go ahead, now
One has diamonds in his pockets
That's some bread, now
This one, said he wants to buy you rockets
Ain't in his head, now

Tudod milyen felemelő érzés nem érzékelni az időt, miközben szép lassacskán megőrülsz? Sejted milyen édes gondolat, ugyanazt az idegesítően utált számot hallgatni a háttérben? S vajon elképzeled-e, miként milyen kellemes egy helyben ülni az örökkévalóságon át, gyönyörű láncsorral díszítve? Nekem is tetszik a gondolat... vagyis tetszene, ha nem éppen magamat kellene látnom időről-időre ugyanabban a pozícióban. Persze, nem panaszkodhatok, hisz' újabb remekművet kaptam: egy tökéletes személyes poklot. Oh, igen, magamnak! Minő' megtiszteltetés, miszerint ennyire magukénak érzik a sorsomat egyesek, és ilyen nagyszerűen törődnek velem. Még sosem... esküszöm, sosem kaptam ajándékot, s főként nem rendkívüli módon páratlant. Ennyi érzelemmel átitatva, ilyen gondosan felépítve, és... efféle személyességgel megtöltve. Egyszerűen egészen megható, nem hittem volna, hogy törődik velem Bonnie. Nem, hiszen... az a sok tett, az a rengeteg árulás, és mégis szeret. Mily' remek büntetést kaptam! Érzem az ereimben folyva az igazi értékeket, melyeket képvisel e hely, és meg kell hagyni imádni valóak. Ez a látvány, ez az effekt, ez az akkord, ez a sor, ez az... erőteljesen ismétlődő hangzás. Mennyei! Könnyezve mondom, miként isteni szólam! Ennél már csak az lehetne jobb, ha itt volna velem, és... imádatom jeleként megfojthatnám!


Hallom újra és újra felcsendülni azt az idegesítő számot, amely ellen igazából nem tehettek semmit. Sőt a gyűlöletem érzete is kevés ahhoz, miszerint benyomódjon az a bizonyos 'stop' gomb. Sohasem fog megállni, lefagyni, vagy elromlani.. Unom, idegesít, megőrjít... Felrúgnám az égig, ezernyi darabra vágnám azt a retkes hangszórót, miként soha többé ne halljam azt a vacak zenét. Oh, annyira elegem van! Utálom teljes szívből minden egyes sorát: az elejétől kezdve a végéig bezárólag. Hiszen csak arra emlékeztet, hogy megbuktam. A számításaimat keresztül húzta BonBonetti, és most itt ülhettek, míg világ a világ -, avagy üdv. drága örökkévalóság!
Egyetlen ments várként a képzeletem szolgál, amelyben ezerszeresen lefuttatom ugyanazon gondolatsort, persze egyre élénkebb elméleti menettel, és ki nem hagyva semmilyen részletet. Tudom, tudom, messze van még a szabadság édes érzete, de amint kijutok e pokolból: szétcincálok mindenkit. Apró darabkáik töltik majd ki Mystic Falls egész területét, és minden kedves emlékük foszlányként távozik a feledésbe. Mily' szórakoztató lesz látni a bukásuk, az elnyomásuk, és a nyomorult sorsuk. Mindannyian azt kapják, amit megérdemelnek, és ők, a szenvedést váltják ki jutalmukként, avagy legalábbis elméleti síkon ezzel tartom magamat életben. Megfeledkezvén a kényszeres éhség érzetéről, eltörölve a lassacskán beállt kiszáradás tényét, és kizáró dologgá varázsolván a háttéri dallamot, amelytől egyre inkább feláll a hátamon a szőr.

Marry him or marry me
I'm the one that loves you baby can't you see?
I ain't got no future or a family tree
But I know what a prince and lover ought to be
I know what a prince and lover ought to be

A percek olyanok, mint egy kínzó pokol. S miért ne lennének azok? Amikor is minden egyes körülöttem lévő dolgot utálok: a láncokat, a széket, a tehetetlenséget, a kivetítőt, a dalszöveget, avagy csak magát az épületet. Elértem ugyanarra a szintre, mint az 1994-es börtönvilágban: átkozom e jelenlétet. De a helyemben hányan maradnának meg épnek? S ki volna az a személy, aki ebbe nem őrülne bele? A folytonosság, a leírhatatlan gyötrelem, és az ellenszenves meglétek kellege.. Azt hittem, miként elég edzett vagyok, hiszen már vagy harmadjára kerültem egy ilyen helyre, de mostan ráébredtem, hogy mégsem. Sőt... súlyosabb a helyzet. Egyre nagyobb a téboly a fejemben, és az idő előre haladtával, mintha... mintha csak még jobban őrültté válnék. Lehetséges ez?
Emlékszem sok mindenre, amely ezidáig befolyásolt, de ez minden eddiginél rosszabb. Azaz utált Spin Doctors szám, mint egy végtelenül megállíthatatlan muzsika, vagy, mint egy beragadt lemez. Igen, pontosan az, hiszen nem szűnik meg. Tízezredjére hallom ugyanazt a kornyikáló hangot, ugyanazzal a borzalmas lármával effektelve. Van ebben logika? Nincs...
Minden egyes pillanatban, ott motoszkál az elmém soraiban az a kis nőszemély. Csak jöjjön ide, csak nyisson be, csak vigyen ki, és megtudja a pokol előérzetét..
Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy aztán nagyot nyelek, kiszáradt ajkaim vérért sóvárognak, míg szinte alig moccanok, mégis ékesen hallatszik fel a lánc zöreje. Csörög eszeveszettül, hangosan, de mégis fülsüketítően. Vagy csak a paranoiám idézi elő. Nem vagyok biztos semmiben sem. Azt sem tudom, hogy egyáltalán álmodok, vagy ez az igazi reál finomságom. Önkényes kényszer, vagy önkénytelen szenvedés. Pislogok néhányat, a fény olykor bántja az íriszeimet, de nem adom meg azt a tiszteletet egyetlen pillanatra sem, hogy tükröződjön a tekintettemben a sérelem. Jól vagyok, élvezem, és minden remek..
Hogyne...
Minden klasszikus élmény!


Egy pillanatig lezárom a szemhéjaimat, miszerint sikerüljön összeszednem magam. Néha muszáj.. kezdek kiesni az ütemből. Egyre nehezebb elviselni az éhséget, s azt a mérhetetlen poklot, amelyben vagyok. Aztán mire kinyitom... egészen érdekes dologgal találom szemközt magam. Ezer és egy személy közül is felismerném Őt. Pontosan a sötétebbik tónusú részen áll, és lassacskán közeledik felém. Látom mozogni a lábait, egyre előrébb és előrébb jönni a testét. Megköszörülöm a torkomat, mintha csak vízre vágynék, de igazából az ereiben csörgedező vér esne jól. Hallom a szívének apró dobbanásait, érzem az ereiben folyó vért... annyira vágyom rá.
- Azt hittem... - Nagyot nyelve tekintek a szemeibe. - ...hogy ez az örök börtönöm. - Nevetek fel erőtlenül. - Erre itt vagy... pontosan itt: előttem. - Ravasz mosolyra húzódnak az ajkaim. - Valamit akarsz, ezt biztosra veszem.. mond csak ennyire rossz kint a helyzetkör, BonBonetti, miként az én segítségemre szorultok rá? Sosem hittem volna, hogy megélem e pillanatot. - Ártatlanul pislogok. - Persze, mondanám, hogy igen... ezer örömmel, de... nehéz. Ezekkel a láncokkal, meg aztán főként.. de ha.. esetleg leszeded, nos meghallgatlak. Mit szólsz hozzá? - Döntöttem jobb oldalra a fejemet, ahogy egy hatalmas vigyorral tetéztem az helyzetet.