blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Nem azért nem engedtem szóhoz jutni, mert nem akartam volna hallani a válaszát, egyszerűen csak nem volt szükségem vigasztalásra, mert ez már olyan régen volt, olyan nagyon sokat kellett és tudtam előre lépni az életem során, ráadásul többszörösen leráztam magamról a családom előítéleteit és billogjait. Azt sohasem bántam meg, hogy megváltam tőlük, hogy elmenekültem, mert azóta – leszámítva a kis félreértést Esther-el, hogy mégis mire akar felhasználni – az életem sokkal jobbá vált. Még úgy is, hogy akként éltem az életemet, ami voltam.
A férfi tekintetét figyeltem, ahogyan megváltozott, amikor azt mondtam, kezdtem beleszeretni, és az én szám is mosolyra húzódott a látottaktól. Nem bántam, amiért nem mondott rá semmit, nem is vártam ilyesmit. Egyszerűen csak azt akartam tudja, miért voltam tulajdonképpen ennyire türelmes vele. Ám ahogyan ő sem reagált szavakkal, úgy én sem tettem, nem láttam értelmét. Jó és ember talán sohasem voltam, az elmúlt évszázadokban meg aztán végképp nem, s talán ha most nem itt lettünk volna, és nem vettem volna el az emlékeit, akkor ő sem mondta volna ezt. Ettől függetlenül szerettem, hogy képes volt ilyen gyorsan elkönyvelni magában „jónak”, és ehhez eddig ragaszkodott is, most azonban nem akartam újra belemenni abba, miféle fenntartásaim vannak ezzel a jelzővel.
Halottam, ahogyan a lélegzete benn rekedt a tüdejében, ahogy közelebb hajoltam és végig nyaltam az ajkain a nyelvem hegyével. Be kell látnom, bizonyos szempontból nagyon aljas volt ez a mozdulatsor, mert ha velem csinálta volna ezt meg, itt helyben letéptem volna róla az inget. De mentségemre legyen mondva, baromira felizgatott mióta beültünk ide, és semmi más nem járt lassan az eszemben, csak hogy újra játsszuk a megismerkedésünk estéjét. Talán kevesebb fűvel… Ennek ellenére baromira meglepett, hogy hozzám hasonlóan merészen hozta a tudomásomra a combomat simogatva, mit szeretne igazából. Teljesen felém fordult és a közelségétől most nekem akadt el a lélegzetem is, ahogy a tenyere szinte milliméterről milliméterre kúszott egyre feljebb rajtam. Nem tudtam tisztában volt-e vele, hogy mennyire izgató volt, amit csinált, miközben elkapta a pillantásomat és nem is akarta elereszteni. Aztán legnagyobb meglepetésemre, végig simított a mostanra már teljesen megkeményedett farkamon, én megrándultam a keze alatt, egész testemben megremegtem az érintésétől, s elengedtem a villámat. Minden erőmre szükség volt, hogy ne nyögjek fel hangosan az étterem közepén, így inkább közelebb húztam Theot és megcsókoltam, mélyen és mohón, szinte követelve, hogy folytassa, amit csinált. A combján pihenő kezem ujjai a nadrágján keresztül is a bőrébe mélyedtek. Automatikusan nyomtam a tenyere felé a csípőmet, hogy még többet érezhessek a simogatásból, aminek nyomán teljesen felizgultam. Szabad kezemmel elkaptam a kisfarkasét, amivel éppen egyre inkább felajzott, abban a pillanatban, ahogy a felénk közeledő pincérlány lépteit meghallottam, de nem engedtem Theonak, hogy elhúzódjon. Gyorsan leráztam a lányt, hiszen a desszertet nem itt fogjuk elfogyasztani, ez már egészen nyilvánvaló volt, és kértem a számlát is.
– Tudod, egészen megőrjítesz – nyögtem a férfi szájába, miközben elengedtem a kezét, amely még mindig a keményen lüktető farkamon pihent. – És igen, van egy ötletem – feleltem végre a fel nem tett kérdésére, majd türelmetlenül megcsókoltam újra, de arra már nem volt időm, hogy a combján pihenő tenyerem megfelelő helyre csúsztassam, mert a pincér visszatért, majd letette a számlát az asztalra. Elengedtem a kisfarkast, elővettem a pénztárcámat az zakóm zsebéből, elővettem néhány bankjegyet, ami elegendő volt a fogyasztásunkra és egy bőkezű borravalóra, aztán becsúsztattam a kis tartóba, s eltettem a tárcám.
– Mehetünk? – kérdeztem Theot, bár talán szükségtelenül. Akármennyire finom is volt az étel, sokkal jobban izgatott a férfi annál, hogy itt maradjunk. Hacsak nem ellenkezett éppen ő, akkor percekkel később már a kocsimban voltunk, és igyekeztem nem azonnal letámadni a kisfarkast, hanem elvezetni a kisvárost keletről szegélyező kis folyó deltájához, ahol a fák takarásában igazán magunk lehettünk.

604 --- now i'm prone to misery
note:  #thelian    --- kredit

Ledöbbentem a szavait hallva. A szülein. Elkerekedett szemekkel figyeltem és talán kérdeztem is volna valamit, de ő folytatta. Pont attól féltem, amit ő felvázolt – ezért nem mertem nyíltan elmondani a bátyámnak sem ezt az egészet. Igaz, hogy burkoltan elmondtam és jól reagált, de minden okom megvolt a félelemre vele kapcsolatban… tekintettel a viszályos múltunkra.
Nagyot nyeltem. Nyitottam a számat, de ő megint csak folytatta, így oldalra döntöttem a fejem kissé, miközben halványan el is mosolyodtam. Aztán amikor kimondta, hogy kezd belém esni, a mosolyom láthatóvá vált az arcomon.
- A szüleid… előítéletesek voltak, túlságosan is. Te viszont… velük ellentétben nagyon is jó ember vagy – Hinni akartam ebben és hittem is, hisz ahogy velem viselkedett, abban nem volt semmi kivetnivaló. Egyébként jólesett a vallomása, de túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy szavakkal reagáljak rá; egyelőre még könnyebb volt a tetteimmel kimutatni, mennyire fontossá vált a számomra és hogy… igen, nem tagadom, hogy én is kezdtem őt tényleg megszeretni. Habár azt még mindig nem tudtam, én mit tudok neki nyújtani, mi olyat, amit még nem tapasztalt meg, vagy nem látott. Úgy éreztem, kevés vagyok; holott az önbizalmammal eddig sosem volt gond.
Kicsit úgy éreztem, leégettem magam azzal, hogy kikentem magam, de végül Celian nem úgy reagált rá. Sőt. Kicsit meglepve figyeltem, hogy közelebb hajol, aztán elakadt a lélegzetem is arra a pár másodpercre, amíg végignyalt a számon, aztán szinte sóvárogva néztem rá és talán emiatt, talán nem, de végül megcsókolt. Rövid volt, de annál jobban tetszett. Már tényleg rohadt nehéz volt a vacsoránkra koncentrálni, mikor folyamatosan azon dolgozott, hogy teljesen elvegye az eszem.
Pont ezért is simult ezúttal az én kezem az ő combjára, jelezve, hogy konkrétan mire is gondolok, mi jobbat csinálhatnánk a fotózás helyett. Lassan, szinte kínzóan lassan simogattam, egyre feljebb haladva. Aztán leraktam inkább az evőeszközt a másik kezemből.
- Valóban jobb kérdés… - A tekintetébe fúrtam a magamét. Már égtem a vágytól, hogy vele lehessek és ez furcsa volt; hisz eddig egyetlen egyszer voltunk együtt és az is a legelső, ismerkedősebb esténken történt, ráadásul drog hatása alatt. Most viszont tiszta volt a fejem és az övé is, és így… biztos voltam benne, hogy az élmény is sokkal másabb lesz. – Ha ismersz valami elhagyatottabb helyet a környéken… - Közben a kezemmel végül elértem teljesen az érzékeny pontját, már ha nem állított meg; és ha nem tette, akkor viszont megéreztem, mennyire felizgatta ez az egész. Én. Finoman megsimítottam nadrágon keresztül, miközben lopva körbenéztem.

öltözék ☾ 402 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  #thelian #elsőrandi   ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Láttam a férfi tekintetén, hogy nem érti, miért voltam hajlandó várni rá, akármeddig. Elmosolyodtam, ahogy elhúzódtam tőle a rövid és lényegre törő kérdését hallva. De aztán a mosolyom alább hagyott, ahogy beszéltem.
– Tudod, a vérszerinti szüleim nem csak azért zavartak el, mert elszívó boszorkánynak születtem – ezen a ponton persze le is halkítottam a hangomat. – Hanem mert nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a saját nememhez is vonzódtam már fiatal koromban is. Apám torzszülöttnek nevezett utoljára, mielőtt hátra hagytam őket. Évtizedekig éltem abban a hitben, hogy valóban az voltam. És ezt senkinek sem kívánom – vontam meg a vállamat, aztán kortyoltam egyet a boromból. – De nem akarom, hogy félre értsd: mindez már nagyon-nagyon régen volt, és nem számít már. Viszont pontosan tudom milyen nehéz akkor is felvállalni dolgokat, még ha nem bélyegeznek meg miatta – tettem hozzá, miközben Theo kézfejét simogattam a hüvelykujjammal. Oldalra billentettem a fejemet. – És mert azt hiszem, kezdek beléd esni – a mosolyom visszatért, tekintetem szórakozottan siklott végig a kisfarkason, aztán megnyaltam az alsó ajkamat. Nem hazudtam egyetlen szóval sem. Túl könnyű volt megkedvelnem a férfit, és ez talán még számomra is kissé ijesztő volt, hiszen normál esetben nem volt szokásom ilyen gyorsan elköteleződni. Hajlamos voltam a hedonizmus minden formájára, de Theo miatt sok mindenre hajlandó lettem volna, vagyis ezt gondoltam.
Szórakozott figyeltem, ahogy ficergett egy darabig, mielőtt belekezdtünk volna a vacsorába, majd akaratlanul is felnevettem, amikor megjegyzést tett arra, hogyan evett.
– Tekintsük úgy, hogy szándékos volt, mert így megtehetem ezt – hajoltam közelebb hozzá, miután lenyeltem egy korábbi falat tésztát. Nyelvemmel ingerlőn nyaltam végül azon a részén, ahol az imént még a carbonara szósz volt, majd áttértem az ajkaira, de nem csókoltam meg egy hosszú pillanatig. Túlságosan is tetszett, ahogy dübörgött a szíve a mellkasában. Végül aztán gyors csókot nyomtam a szájára, és elhúzódtam tőle, hogy aztán felvázolhassam az ötletemet a fotózással kapcsolatban, amivel szemmel láthatólag zavarba hoztam, hiszen egészen kipirult tőle Theo.
– Nem kötelező ám… – folytatni akartam valamivel, de elfelejtettem, mert teljesen kizökkentett a közelségével. Éreztem az ujjait a lábamra simulni, és nagyon is kellemes módon kezdett simogatni, éppen csak nem érintve illetlen helyen. Élesen szívtam be a levegőt, éreztem ahogyan kiszáradta a szám, a szavaira pedig fel is nyögtem halkan. Túl édes volt az ajánlata. Nagyot nyeltem, amikor elhajolt tőlem, és semmi másra nem tudtam gondolni abban a percben, csak hogy leszedjem róla az ingét. Kellett egy pillanat, hogy ne csak bámuljak rá, hanem meg is tudjak szólalni.
– És mégis mi hasznosabbra gondoltál? És mikor? – vontam fel a szemöldökömet, széles vigyorral a fejemen, miközben a tenyerem talán egy hajszállal feljebb siklott az illendőnél a combján, de ez most egyáltalán nem érdekelt, mert túlságosan felizgatott a nyakaman bizsegő csókja. Szabad kezemmel én is folytattam az evést, csak most tűnt fel, mennyire közel ültünk már egymáshoz, a lábszáraink szinte összesimultak mostanra. – De lehet az a legjobb kérdés, hogy pontosan hol és hogyan? – húztam tovább Theot, s a tekintetem szégyentelenül járattam végig rajta.

482 --- now i'm prone to misery
note:  #thelian    --- kredit

Értékeltem a szavait, vagyis a hozzáállását, de ettől függetlenül úgy éreztem, nem tarthatom titokban azt, ami köztünk van. Egyszerűen nem voltam az a fajta, aki letagadná a… párját. Persze, idő kellett nekem, de nem szándékoztam az örökkévalóságig azon agyalni, helyes-e vagy sem, amit teszünk. Celiannal jól éreztem magamat, s őszintén? Rég nem voltam már igazán jól. Vele minden megváltozott és most az egyszer végre jó irányba.
- De nem várom el, hogy örökké várj… - A szemeit fürkésztem, aztán odahajolt hozzám és puszit nyomott a szám szélére. Halványan elmosolyodtam. – Túl türelmes vagy velem. Miért? – Érdeklődtem kíváncsian. Valóban nem tudtam, miért ennyire megértő velem, elvégre sejtettem, hogy nem kellemes az a helyzet, amibe én kényszerítettem bele. Nyilvánosan ez volt az első, hogy felvállaltam őt, kettőnket és nem feszengtem. Eddig a bujdosás volt az alap… a lopott csók a fák, bokrok takarásában… Tehát igen, tényleg túl elnéző volt velem.
A combomon pihenő keze túl jó volt; s habár nem kellett volna tovább pörgetnem magamban a dolgokat, a fejemben azért megtörtént. Nagyot nyeltem.
- Annyira nem, mint hitted – Kicsit mocorogtam, helyezkedtem, mielőtt belekezdtünk volna a vacsorába.
Ahogy őt néztem, akaratlanul is feltűnt, hogy elgondolkozott valamin, de nem kérdeztem rá. Csak magamban reméltem, hogy nincs semmi baj. Bár az előbb nem úgy tűnt, mintha baj lenne. Aztán amikor letöröltem az arcomról a szószt, kissé zavartan köhintettem.
- Köszi… úgy eszek, mint egy óvodás – Jegyeztem meg halkan, némileg szégyellve is magam, aztán hallgattam az újabb ötletét. Totálisan zavarba hozott vele és szerintem néhány árnyalattal vörösebbé is vált az arcom, nem csak a szavaitól, hanem a közelségétől is. Ígyis tomboltak bennem a vágyak iránta, de ahogy ilyeneket mondott… úgy éreztem, képes lennék nekiesni itt és most.
- E-ez elég érdekes ötlet – Az evőeszközt lerakva most én simítottam a tenyeremet a combjára. Aztán közelebb hajoltam és bár a zavaromtól a szívem hevesebben vert, mégis kimondtam, ami megfogalmazódott bennem. - …de a fotózgatás helyett akár csinálhatnánk hasznosabb dolgot is, nem? – A nyakához hajoltam és apró csókot nyomtam rá, mielőtt újra elszakadtam volna tőle. A kezemet azonban nem húztam vissza, nem is akartam. Finoman simogattam, szabad kezemmel pedig újra a kezembe vettem a villát, hogy folytassam az evést, habár tényleg mást kívántam már, nem a carbonarat, hiába volt finom.

öltözék ☾ 370 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  #thelian #elsőrandi   ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

A válaszára elmosolyodtam, mert tagadhatatlanul örültem annak, hogy nem akarja titokban tartani, alakult közöttünk valami, annak ellenére sem, hogy tökéletesen ismeretlen terepre tévedt velem. Kinyújtottam a kezemet, s ujjaimmal végigsimítottam az arcán, majd a száján is. Tekintetem követtem a mozdulataimat.
– Hé, én tudok várni – a hangom csendes volt, nyugodt, tényleg nem akartam siettetni a kisfarkast, egyrészt mert volt időm, talán túl sok is, másrészt pedig ismertem az érzést, mennyire nehéz megbirkózni ezekkel a dolgokkal. Nem akartam nyomás alá helyezni Theot, mert amikor velem ez történt, én menekültem, és nem akartam, hogy ő is menekülni kényszerüljön éppen miattam. Közelebb hajoltam hozzá, és puhán csókoltam meg a szája szélén. – Bármeddig várok rád – suttogtam a szája szélére a szavakat, ami kívülről biztosan rémesen gejlnek tűnhetett volna másoknak, ha láttak volna, de az asztalunk elhelyezkedése miatt senki észre sem vett minket. A férfi úgy vonzott magához, mint korábban senki más, és ismertem magamat annyira, hogy tudjam, már belezúgtam annyira, hogy tényleg képes lettem volna várni rá, amíg arra kért adjak neki időt és teret. Ahogy a pillantása a kezeinkre tévedt, követtem, egészen természetesen simult a tenyerem a combjára, és úgy tűnt, az érintésemet a férfi sem bánta egyáltalán.
A megjegyzésére visszaszaladt a tekintetem az arcára, az íriszeire, és megnyaltam az ajkaimat. Ha tudta volna, hogy mi járt a fejemben, mennyire vonzott a gondolat, hogy belemélyesszem a fogaimat a bőrébe, és mennyire felizgatott a lehetősége annak, hogy ezt a kisfarkas még élvezné is… Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatsort, de azért igen küzdelmes volt, s nem fejben. Igaz az asztal alatt valószínűleg Theonak sem tűnt fel, hogy felizgultam az iménti kis játékunktól, s nem is akartam felhívni erre a figyelmét, mert nem itt akartam elkezdeni magyarázkodni neki, hogy mennyire rá voltam indulva, és fogalmam sincs mire inkább. – És én még azt hittem szégyellős vagy – mondtam vigyorogva, mielőtt a vacsoránk felé fordultam volna, ami kissé segített rendezni a gondolataimat.
A romantikus gesztus, ahogyan felém nyújtotta a villáját, kifejezetten tetszett. Egészen úgy viselkedtünk, mintha ez nem is az első randevúnk lett volna, és élveztem ezt az érzést. Tudtam, nagyon könnyen bele tudnék szeretni Theoba, ám féltem attól, mit gondolna rólam, ha emlékezne a ma délutánra, hiszen az emlékeimet látva, elzavart volna elsőre, mert nem tudott mihez kezdeni az agresszióval és a kegyetlenséggel, ami bennem volt. Emiatt pedig nem tudtam hibáztatni valójában. Mégis szerettem volna egyszer elmondani neki, és reméltem, akkor majd megérti.
– Ez, remélem hamarosan, kiderül majd – válaszoltam neki, miközben viszonoztam az iménti gesztust, és nyújtottam egy falatot a saját tésztámból felé. Láttam a tekintetét, ami egy pillanatra elrévedt az arcomon, hallottam a szívdobbanásait és szinte láttam magam előtt, ahogyan pumpálja a szíve a vérét. Az ajánlatommal, hogy tartson velem, valójában magamat akartam elterelni, de azért örültem, hogy benne volt az ötletemben. A hüvelykujjammal letöröltem az arcáról a szószt, amivel összekentem magát, és megtöröltem a kezemet, amíg válaszoltam.
– Örülök, hogy tetszik az ötlet – mosolyogtam, majd ittam egy kortyot a borból. – Változó. Ami az erdőt illeti, egyik este sétáltam ott, szóval nagyjából van elképzelésem most, de általában nem szokott lenni. És nem igazán, a legtöbb képem csendéletszerű, ritkán szerepelnek rajta emberek – feleltem egy vállrántással, de aztán közelebb hajoltam a férfihoz. – De téged el tudlak képzelni néhány beállításban… akár aktokon is – egészen lehalkítottam a hangomat, bár tudom, hogy ez kissé pikáns megjegyzés volt, azért komolyan is gondoltam. Ittam még egy kortyot a borból, mielőtt letettem volna a poharamat, és közben azon gondolkoztam Theot figyelve, hogy milyen képeket tudnék készíteni róla. – Persze csak ha nem bánnád – tettem azért hozzá, mert nem akartam igazán kellemetlen helyzetbe hozni sem most, sem a későbbiekben.

590 --- now i'm prone to misery
note:  #thelian    --- kredit

- De, el akarom! – Kissé talán hevesen ejtettem ki a szavakat, így aztán lehalkítottam a hangomat és úgy folytattam. – Csak… fogalmam sincs, hogyan tegyem. Pedig tudom, hogy jól fog reagálni. Igazából félig-meddig már elmondtam neki – Zavartan köhintettem. – Vagyis úgy, hogy „van egy barátom, aki…” – Még idézőjelet is formáltam az ujjaimmal, ahogy meséltem. – Sőt, elmesélt valami olyat, amin nagyon meglepődtem… vele is előfordult anno, hogy vonzódott egy férfihoz – Magyaráztam halkan. Nem akarta a bátyám titkait kiteregetni, de valamiért az, hogy ezt elmesélte nekem, könnyebbé tette azt, hogy elfogadjam a saját helyzetemet és hogy neki is elmondjam majd.
Elmerengtem azon, hogy mi lett volna, ha nem egy étterem kellős közepén vagyunk. Talán, ha tényleg máshol vagyunk, kettesben, ezúttal elfogadta volna a felajánlásom. S bármennyire is tudtam, hogy aggódnom kellene, nem tettem. Tudtam, hogy engem sosem bántana.
A kezünkre pillantottam lopva, majd vissza rá. Lehet, hogy a keze csak a combomat érintette, de valahogy pont ettől volt olyan izgató és vágytam többre. Csak hogy nem kellett volna itt, ebben a helyzetben többet akarnom.
Ahogy végigfuttatta rajtam a tekintetét, zavartan mosolyogtam rá.
- Inkább az a kérdés, mire nem… - Fürkésztem, aztán végül hozzáláttunk a vacsoránkhoz. Hisz ezért jöttünk elsősorban. Azonban nem bírtam ki, hogy be ne dobjak egy romantikusnak szánt dolgot. Eleinte aggódtam, hogy furán néz majd rám, de hamar elfogadta a felajánlást. Elmosolyodtam és így etettem meg azzal az egy falattal. – Kíváncsi vagyok, az én főztömre is ezt mondod-e majd – Kiszélesedett a mosolyom, majd ahogy ő is megkínált az ő ételéből, tudtam, hogy tényleg nem csináltam hülyeséget. Sőt. Elfogadtam a falatot és megízlelgettem, de közben végig Celiant figyeltem és azon gondolkodtam, hogy szívesebben ízlelném az ajkait ismét… bár az étel tagadhatatlanul finom volt. Aztán folytattam a carbonara elfogyasztását, eközben hallgatva az ötletét.
- Ez jó ötlet, szívesen veled tartok – Mosolyogtam, közben pedig észre sem vettem, hogy kissé maszatos lett az arcom a tésztától és annak szószától. – Ilyenkor kitalálod előre, mit és hogyan akarsz fotózni vagy improvizálni szoktál? – Érdeklődtem. Nem tudtam, hogyan megy az ilyesmi igazából. – Szoktál felkérni… modelleket? – Akiket fotózhat. Nem igazi, hivatásos modellekre gondoltam, hanem úgy bárkire a suliból mondjuk. Az én szakom, amit választottam, kevésbé volt olyan látványos, mint a fotózás és néha eleve úgy éreztem, mellélőttem kicsit a pszichológia szakválasztással. Pedig nem volt hülyeség, csak magamat sem értettem néha, egy vadidegent pedig még nehezebb volt kiismerni… azonban nem akartam visszalépni ettől. Segíteni akartam másoknak, és úgy éreztem, ezzel tudnék.

öltözék ☾ 400 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  #thelian #elsőrandi   ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Kissé talán zavarban volt Theo, amikor felvetettem az ötletemet a meglepetés vacsora kapcsán, de engem tényleg érdekelt, mire gondolt, de nem akartam kiszedni belőle, sokkal jobban izgatta a fantáziámat, hogy majd megtudom, ha odáig jutunk. Örültem, hogy velem nevetett, egészen addig amíg elő nem hozakodott a lényeggel, amihez nekem kellett egy perc, hogy megértsem, mi a probléma a bátyával való találkozással.
– Ó, ha nem akarod még elmondani neki, akkor ne érezd kényszernek. Ráérünk – mondtam megnyugtatásul, mosolyogva, mert tényleg nem akartam erőltetni semmit sem. Ha a farkas nem akarta még elmondani másnak, mi folyik kettőnk között, akkor nem is volt ilyesmire szükség. Éppen elég volt számomra az is, hogy itt volt velem az első normális randevúnkon. Elvégre mondhatott volna erre is nemet.
Amikor odaengedett a nyakához, szükségem volt néhány pillanatra, mire el tudtam húzódni tőle, mert nagyon is ínycsiklandozó volt az illata és minden ösztönöm, az éhségem, üvöltött egyetlen korty véréért, ami olyan nagyon vonzott magához. Az egyetlen szerencsém, hogy Theo esetében a benne zubogó vörös életnél ő maga, az ajkai, az érintései, a nyögései sokkal inkább vonzott, így nem volt akkor nehézség elszakítanom magamat a nyakának ívétől, hogy aztán mohón adjam át magamat a férfinak. Olyan könnyű volt elfeledkeznem arról, hogy egy étteremben voltunk, mint amennyire vágyakozva engedtem át magamat a hosszú csókunknak. Valahol a tudatom szélén ott remegett, hogy nem lehetek túl merész, és igazából csak emiatt figyeltem a háttérré váló étterem zajaira, bár szívem szerint egyáltalán nem engedtem volna el Theot, még akkor sem, amikor a pincérlány megérkezett a rendelésünkkel. Jelenleg ugyanis egyáltalán nem érdekelt a vacsora, csak a kisfarkas, és a homályos, kicsit zavart pillantása, amire csak mosolyogni tudtam, miközben újra magunkra hagytak minket. Ahogy a keze az enyémre simult, rájöttem, hogy milyen bátor voltam az imént, bár a kezem nem tévedt igazán arcpirító helyre. Hallottam, amint a szíve hirtelen hevesebben kezdett verni, éppen akkor, amikor kifejtettem, hogy hajlandó lennék komolyan venni az ajánlatát. Elégedetten mordultam az elsuttogott válaszára. Élveztem a reakcióját, amikor a nyakába csókoltam, és legalább annyira felizgatott a szavaival, még ha nem is ugyanabban az értelemben. A combján pihenő ujjaim enyhén belemélyedtek a bőrébe.
– Mire akarsz rávenni engem, hmm? – kérdeztem végül szemérmertlenül végig futtatva a férfin a tekintetemet, és nem álltam meg megnyalni a számat. Azután evőeszközökért nyúltam, majd feltekertem az első adagot a villámra, amikor már Theo is hozzálátott a saját tányérjához.
– Ki nem hagynám – feleltem, miközben már felém is nyújtotta a villára csavart tésztát, én pedig hagytam, hogy a számba helyezze a falatot, bár a szavaim nem annyira az ételnek szóltak, sokkal inkább Theonak. Talán kezdtem túlzásba esni, de talán már korábban is rájött, hogy szerettem kétértelműen fogalmazni. – Hmm, nagyon jó – jegyeztem meg, miután lenyeltem a carbonarat, hogy aztán én is megkínálhassam a kisfarkast az én vacsorámmal. Valahogy ez természetes volt, ez az egész, ahogyan ott ültünk az étteremben, és osztoztunk az ételeken. Ugyan még mindig haragudtam magamra egy kissé, amiért elfeledtettem vele a látottakat, kezdtem egyre kevésbé bánni, hogy megtettem – és nem azért, mert nem tartottam volna magamat önzőnek emiatt, sokkal inkább mert kezdtem belezúgni Theoba, és minden aprósággal, mint amilyen az iménti romantikus mozdulata is volt, egyre jobban szerettem meg. Borzasztó szentimentális tudtam lenni néha, de egyelőre ezt még nem kell tudnia rólam.
– Az jutott eszembe, hogy ha van kedved, eljöhetnél velem legközelebb fotózni. McKinley-ben, a főiskola melletti erdős részre akarok kimenni majd – ajánlottam fel a lehetőséget Theonak, bár azért ebben benne volt az is, hogy egy újabb randira akarom elhívni, ha volt hozzá kedve.

575 --- now i'm prone to misery
note:  #thelian    --- kredit

Az ötlete korrekt volt, s bár elmosolyodtam rajta, bennem volt az, hogy igazából tényleg nem tudnám őt igazán meglepni. Nem hittem azt, hogy van bármi olyan, amivel még nem találkozott a hosszú élete kapcsán.
- Ühm, rendben – Mégis belementem, bár a válaszomon érezhette azt az enyhe zavart. Nagyot nyeltem. Csak egy farkas voltam, mindenféle extra képesség nélkül, s bár tényleg volt egy kósza ötletem, utólag belegondolva nem lett volna nagy szám… szóval, igen, ki kellett valamit sürgősen találnom. Kitől kérhetnék viszont tanácsot?
A szavaira és nevetésére én is nevettem.
- Na látod – Játékosan oldalba böktem, majd folytattam. – Majd máskor megismerkedtek. Talán a következő találkozónk előtt… de előtte… még beszélnem kell vele róla... rólunk – Egy kicsit alábbhagyott a lelkesedésem. Habár burkoltan elmondtam Nathanielnek a dolgot, és pozitívan reagált, azért nem ártott nyíltan is beszélni róla. Nem akartam csak úgy hazaállítani Celiannal, mindenféle előzetes megbeszélés nélkül. Másrészt valósággá is vált volna mindez köztünk abban a pillanatban, ha a bátyám elé állunk. És még nem éreztem úgy, hogy menne. Talán majd a mai nap után. Elvégre… itt nem ért semmi negatív, legalábbis eddig még nem. Talán nem kellett volna, hogy érdekeljen mások véleménye, de sajnos ezt nem tudtam levetkőzni.
A bókomra csak nevetett és én bele is feledkeztem egy hosszabb pillanatra a nevetésébe. Tetszett a hangja. Meg a mosolya. Jól állt neki, mikor boldog volt.
Aztán felajánlottam neki burkoltan újfent a véremet és a reakciója egészen más volt, mint eddig. Most odahajolt és szinte húzta az agyamat azzal, hogy a nyakamba szuszogott. Teret hagytam neki, hogy elhiggye, tényleg megadnám neki magamat; de valahol pontosan tudtam, hogy nem fog élni a lehetőséggel, pláne nem itt, ahol lebukhat.
Megszorítottam a kezét, amint ujjaink egymásra találtak. Nagyot nyeltem, még a szemeimet is lehunytam. Feltűnt, hogy tovább időzött a nyakamnál, de nem zavart. Bíztam benne.
Aztán csókban forrtunk össze és úgy éreztem, elvesztem a maradék józan eszem az ajkaitól. Mohó voltam, sőt, követelőző. Bizonyára ő is érezte ezt, talán még tetszett is neki. Éreztem a simítását a karomon és a vállamon, majd engedelmesen simultam a karjaiba. Ahogy a combomat kezdte érinteni, megmoccantam. Aggódtam, hogy talán túlságosan egymásba feledkezünk és a vágyainknak zöld utat adunk… de mégsem álltam le. És ő sem. Tovább faltuk egymás ajkait, épp csak annyi időre elszakadva egymástól, hogy levegőt vehessek. Aztán újból belemerültem a csókba, közben a hajával játszva szabad kezemmel… és végül elszakadt tőlem. Először nem tudtam, miért, csak pillanatokkal később esett le, hogy a pincérlány miatt. Az apró, búcsú csókra viszont elmosolyodtam. Zavartan pillantottam el a lány felé, majd vissza Celianra, aki végig engem nézett. A kezemet elhúztam a hajától és a combomon levő kezére csúsztattam azt. A szívem hevesen vert a szavaitól és nem tudtam, miképp kellene reagálnom rá. Ahogy visszahajolt hozzám, kíváncsivá váltam. A megjegyzésére pedig halványan, mégis sejtelmesen elmosolyodtam.
- Nem leszünk mindig itt… - Suttogtam, arra az apró nyakcsókra pedig beleborzongtam. Jólesett. Gondolatban már a vacsora után voltam. Bármerre elmehettünk, hogy kettesben legyünk.
Némi fáziskés után jutott el a tudatomig, hogy illene nekiállni enni. Megfogtam az evőeszközöket sietősen.
- Jó étvágyat neked is – Ejtettem ki vidám éllel a szavakat és enni kezdtem, de néhány falat után elgondolkodtam. – Megkóstolod az enyémet? – Egy villára tekertem is fel a carbonaraból, hogy aztán a férfi ajkaihoz tarthassam. Már ha elfogadta. Ha nem, akkor nem erőltettem, sőt, magamban reméltem, hogy amúgy nem néz idiótának emiatt a romantikusnak szánt… izé miatt.
Theo, szedd össze magad. Ez nem te vagy.
Igyekeztem lenyelni a zavaromat.

öltözék ☾ 570 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  #thelian #elsőrandi   ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Valójában szerettem a meglepetéseket. Mindig volt bennük valami újdonság, ami váratlanul ért, annak ellenére is, hogy ezer évet már leéltem ezen a sárgolyón. Persze az olyasfajta hirtelen beálló változásokat cseppet sem kedveltem, mint amilyen Theodore házában is ért az SMS formájában, de a férfi kissé hanyag vállrándításából és a mosolyából tudtam, hogy ez most nem olyasfajta lesz, amit elutasítanék.
– Mit szólsz ahhoz, ha legközelebb segítek, azután pedig meglepsz valamivel? – kérdeztem vigyorogva a kisfarkas szemeit figyelve, tekintetemben kihívó vágy tombolt, ahogy őt néztem. Egészen fel tudott kavarni Theo jelenléte és még nem jöttem rá, hogy miért volt rám ekkora hatással. Ismertem magamat, eléggé aprólékosan, sok időm volt boncolgatni az ízlésemet érintő kérdéseket, de benne volt valami, valami olyasmi, amivel még nem találkoztam. Valami, ami kiszáradt szívemet is képes volt megdobogtatni, és ettől olyasfajta vágyat éreztem a férfi iránt, amiről korábban azt hittem nem lehetséges, hiszen én már mindent és mindenkit szerettem. De ez más volt.
– Nem hinném, hogy élvezné – jegyeztem meg nevetve a csípős kérdésére, ami a testvérére vonatkozott. Tényleg kíváncsi voltam a bátyára, mert eleve, még az én hosszú életemben is, igencsak ritka egy halandó, aki feltámadt. Egyáltalán nem szokványos történet. De mindenféle aggodalmam ellenére, nem ellenőrizni akartam a férfit, csak tudtam, mennyit jelent a farkasnak, hogy visszakapott a családjából valakit, és szerettem volna megismerni. Én nem tudtam volna kit bemutatni… A vérszerinti családom halott volt, leszármazottakról pedig nem volt tudomásom. Esther úgy szintén halott volt, az ősiekkel pedig nem voltam éppen barátságos rokoni viszonyban, így hát… egy magam voltam mindig is.
A limonádém után nyúltam, a citrom savasságát még éreztem a nyelvemen, ahogy felnevettem a válaszán. Elégedetten csettintettem a nyelvemmel, amikor Theo végig mért engem. De végül nem mondtam rá semmit sem, mert elterelte a figyelmemet és én is az övét a vérének felajánlásával. És próbálhattam volna úgy csinálni, mintha mélységesen elítélném ezért, de valójában az ösztöneimet, a vér utáni sóvárgásomat nagyon is felkeltette a férfi. Amiért haragudtam kicsit magamra, mert talán ostobaság volt előhúzni az exemmel azt a régi játékot, annak ellenére is, hogy élveztem.
Ahogyan teret engedett nekem a nyakánál, elégedetten mordultam fel, ujjaimat őt kerestem, s végül ismét összefűztem az övéivel a sajátjaimat. Az engedélye azért meglepett, mert azt hittem, ha felmerül a lehetősége, hogy igyak belőle, visszakozni fog, de mégsem tette. Mély lélegzetet vettem, majd lassan kifújtam, s talán fel is tűnt Theonak, hogy néhány pillanattal tovább időztem a nyakánál, mint illet volna. A lélegzetemtől finom libabőr borította el, láttam, ahogyan a nyakszirtjén égnek állnak a kis szőrszálak. Aztán egy pillanat múlva már az ajkaim az övéinek feszültek, és nem is törődtem azzal, hogy mi történik körülöttünk. Mindez persze nem volt meglepő, mert engem nem zavart, ha látnak minket, miközben élveztem a kisfarkas társaságát, ellenben az igenis jól eső meglepettséggel töltött el, hogy hirtelen Theot sem zavarta az egész helyzet. Mohóbban és követelőzve csókolt, tenyere az arcomra simult, aztán a tarkómra, s úgy húzott közelebb magához. Ennyi pedig nekem elég is volt. Kezem, amivel eddig a boksz beszögellésében támaszkodtam, Theo karján és vállán simított végig, hogy magamhoz vonhassam, másik kezemmel pedig elengedtem az övét, s a férfi combját kezdtem simogatni, teljesen ösztönösen. Ajkaim még mindig az övéihez préselődtek, nyelvem bejárta a száját, s csak annyira voltam hajlandó eltávolodni mindig tőle, hogy éppen levegőt vehessen, amely számomra szükségtelen volt. Elégedetten nyögtem bele a csókunkba, ami mostanra már kezdet egészen szemérmetlen formát ölteni, de túlságosan élveztem, és önző módon nem is akartam megszakítani.
Ám a pincérlány közeledő lépteire és csendes szuszogására hosszú percek múltán mégis csak elhúzódtam Theotól, kissé kelletlenül, s apró csókot nyomtam a szája szélére, amikor a lány lepakolta elénk a vacsoránkat. Elhangzott tőlem egy köszönjük, de szinte nem is figyeltem a pincérre, csak a mellettem ülő férfira, aki egészen felkorbácsolta az összes vágyamat.
– Tudod, ha képes lennék rá, most egészen elvörösödnék – mondta és megnyaltam az ajkaimat, amiken ott bizsergett a kisfarkas érintése. Ujjaim a tarkóját cirógatták, s tudtam, hogy a pincérlány már sehol sincs, s újra kettesben voltunk. – És ha nem itt lennénk, talán még komolyan meg is fontolnám az ajánlatodat – közelebb hajoltam hozzá, a füle tövébe suttogtam mindezt, majd egy gyors csókot leheltem a bőrére. Ahogy elhúzódtam a nyelvemmel végig simítottam a fogaimon, aztán elszakítottam a pillantásomat a férfiétól és elvettem az előre kikészítette evőeszközökből, s Theo tányérja mellé tettem őket.
– Jó étvágyat! – mondtam, ahogyan magamnak is szereztem egy villát.

717 --- now i'm prone to misery
note:  #thelian    --- kredit

- Hát, így semmilyen, mivel ott leszel velem – Vállat vontam egy apró mosollyal. Nem volt semmi konkrét a fejemben, de tudtam, hogyha egyedül készülnék az estére, akkor biztos, hogy meglepetéseket is csinálnék. Akár valami dísz, vagy gyertyák, vagy ajándék… de talán jobb is volt, hogy a közös főzést javasolta. Így nem égettem le magam mindenféle általam romantikusnak vagy aranyosnak vélt dologgal. Azért ő több, mint 1000 év alatt biztos számtalan dolgot látott már és úgy éreztem, nem is tudok neki újat mutatni. Vagy igazán meglepni. Félrepillantottam. A kora önmagában nem zavart, az sokkal inkább, hogy nem tudtam, mi újat vagy jót tudnék neki mutatni. – A bátyám tartsa a gyertyát? – Csipkelődtem vele, de ahogy odahajolt, a bátorságom úgy párolgott el. Nagyot nyeltem és a férfi ajkaira pillantottam lopva, aztán… megérkezett a pincér, ezzel megtörve a kettőnk közti romantikus pillanatot. Vagyis szerintem az volt. És biztos voltam benne, hogy Celian megcsókolt volna, ha nem zavar meg minket senki. Nem tudom, bántam volna-e vagy sem, hisz nyilvános helyen eddig még nem igazán csókolóztunk. Sőt, egyetlen egyszer, akkor is szinte elbújva… Celian tényleg tekintettel volt rám és arra, hogy ez az egész nekem rettenetesen új. Hálás voltam neki érte. Nem mindenki cselekedett volna így, mint ő. Vagy más talán félreértette volna a lassú tempómat… vagy ilyesmi.
A nevetésére megilletődtem és kíváncsian kezdtem figyelni őt, majd megcsóváltam a fejem gyengén.
- Már hogy ne lennél fotogén? Néztél te már tükörbe? – Jelentőségteljes pillantást vetettem rá és igen, bókfélének szántam. Habár furcsa lett volna kimondani, de igen, szexinek találtam és vonzónak és… többet akartam belőle. Magamnak akartam. De féltem akarni. Féltem attól, hogyha komolyabban belemegyek ebbe az egészbe, akkor ő egyszerűen eltűnik, mint eddig mindenki. Talán a lassú tempóm valójában ezért volt és nem azért, mert annyira féltem volna mások reakciójától. Jó, az is, de talán csak kisebb részben érdekelt ez.
A kezünkre pillantottam, de ahogy elengedte, kíváncsian néztem rá. Érdekelt a válasza; és ő maga is. A nyakamhoz hajolt, de nem húzódtam el. Eszem ágában sem volt távolodni tőle. A kérdése meglepett. Őszintén szólva nem számítottam ilyen reakcióra. Nyitottam a számat, de képtelen voltam válaszolni. Csak arra tudtam figyelni, hogy az ajkai a bőrömhöz értek. Érnek. Vágytam a közelségét. Nagyot nyeltem arra a nyögésre, amit hallatott. Oldalra döntöttem a fejem, ezzel helyet adva neki és egyben választ is.
- Ha akarod, a tiéd – Suttogtam. Aztán mégis elhúzódott a nyakamtól. Igazából sejtettem, hogy nem fogja megtenni. Mégis furcsa volt, hogy most először nem szidott le az ötletem miatt. Figyeltem, ahogy megnyalta a száját, majd megszorítottam a kezét, amit nem is tudom, mikor fogtam meg újra. – A tiéd vagyok, nem? – Továbbra is suttogtam, aztán belém fojtott minden további szót az ajkaival. Ösztönösen és gyengéden viszonoztam, teljesen megfeledkezve arról, hol vagyunk és kik láthatnak minket. Olyan volt, mintha csak ketten lettünk volna. A férfi arcára simítottam a szabad kezemmel, majd onnan a tarkójára lassan, miközben bátrabbá vált a csókom. Kiérezhette a csókomból a vágyat, ami már az elindulásunk előtt is ott izzott a levegőmben köztünk. Közelebb húzódtam hozzá, mohón falva az ajkait.

öltözék ☾ 503 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  #thelian #elsőrandi   ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

A képzeletemben megjelent egy kisfiú, ahogy az anyja mellett tevékenykedik a konyhában. Nekem hasonló sem jutott, és nem azért mert annak idején, még nem léteztek azok a modern felszerelésű konyhák, mint most. De ez bonyolult volt és nem akartam elrontani az ezeréves múltammal az estét. Meg amúgy is, ritkán meséltem másoknak ennyire részletesen magamról. Csak bólintottam Theo válaszára, amiből végül a pincérünk megjelenése zökkentette ki, én pedig nem akartam visszaterelni a témát erre, így csak hagytam elsikkadni.
– Várj csak, miféle meglepetés? – húztam össze vigyorogva a szemeimet, mert tényleg érdekelt miféle meglepetésre gondolhatott. De végül is belement a közös főzőcskézésbe, aminek én természetesen örültem, mert szerettem volna vele minél több időt tölteni, szerettem volna normálisnak érezni magamat. Csak egy egészen kicsit. A kisfarkas mellett erre talán lett volna lehetőségem. – Nem kell elküldened, szívesen megismerkedem a testvéreddel – jegyeztem meg, de közben közelebb hajoltam a férfihoz és lehalkítottam a hangomat. – Nem mintha bánnám, hogy kettesben legyünk – beharaptam az alsó ajkamat, és éppen elmerengtem rajta, hogy megcsókolom Theo-t, amikor meghozták az italainkat, és bár engem egyáltalán nem érdekelt ki látja mit csinálunk, volt egy olyan sejtésem, hogy a mellettem ülő férfit azért zavarta volna, ha letámadom egy ismeretlen figyelő tekintetének kereszttüzében, így végül nem tettem.
A bor kellemesen hűvös és édeskés volt, amiről már tudtam, hogy valóban jól fog menni mindkettőnk vacsorájához. De az italnál sokkal jobban érdekelt a kisfarkas. Csak hallgattam a válaszát, és felnevettem.
– Tudod, nem vagyok valami fotogén, de a kedvedért bármire hajlandó vagyok – persze, ha tudtam volna, mi lesz a következő mondat, ami elhagyja Theo száját, nem tettem volna ilyen meggondolatlanul édes kijelentéseket. Értettem mire célzott, volt valami a hangjában, amikor felhozta ezt a témát, és bár eddig el tudtam nyomni a gondolatot, most ott piszkálta a tudatom szélét ez az egész. De ha már ennyire felkínálta a lehetőséget, kíváncsi voltam mennyire gondolja komolyan a dolgot. Elengedtem a kezét és egészen közel húzódtam hozzá, hogy a nyakához tudjak hajolni.
– És ha azt mondom: nem elég? – a hangomból is hallhatta, hogy most először provokáltam őt. Annyira voltam közel hozzá, hogy az ajkaim a bőrét súrolták, míg kimondtam a szavakat, majd feljebb siklottam velük a füléhez: – Hmm? – aljas módon szinte belenyögtem a fülébe, de játszottam, azt akartam, hogy elhiggye, legalább egy pillanatra, hogy valóban megtenném, még ha leginkább nem is a vérére vágytam, bár ha már ennyire közel voltam az artériájához nem hagytam ki a lehetőséget, hogy mélyen belélegezzem az illatát. Bár vérfarkas volt, nem zavart az az erős pézsmás, földes szag, amely mindig körbe lengte. Végül elhúzódtam és megnyaltam az ajkaimat, most is elég közel voltam Theo-hoz, de már a szemeit fürkésztem és a vonásait. Az ujjaim még mindig az övéivel voltak összegabalyodva. – Nekem csak te kellesz – motyogtam a szájára, mikor odahajoltam hozzá, és megcsókoltam, óvatosan és játékosan, és hagytam belefeledkezni magamat az ajkaiba. És bár biztos voltam benne, hogy fel fog neki tűnni, hogy most először nem ellenkeztem egyetlen szóval sem, csak el akartam terelni a figyelmét, s leginkább a sajátomat.

491 --- now i'm prone to misery
note:  #thelian    --- kredit

Magabiztosan bólintottam a szavakra, de aztán eszembe jutott, miért is vagyok olyan jó a konyhában. Nem volt teljesen vidám a háttértörténete.
- Ugye… én inkább anyás srác voltam mindig is, hisz apám nem volt. Szóval sok időt töltöttem a konyhában anya mellett, eltanulva tőle dolgokat, amiket később pedig meg is tanultam alkalmazni, mikor ő már nem volt – Nagyot nyeltem. Talán még mondtam is volna valamit, ezen kívül, de jött a pincérlány és egy kicsit meg is akadtam. Aztán leadtuk a rendeléseinket és Celian visszatért a témánkhoz.
- Végül is nem rossz ötlet, de így oda a meglepetés – Felnevettem röviden, majd mielőtt félreérthette volna, folytattam. – Akkor együtt főzünk. A bátyámat addig elküldöm otthonról – Alig láthatóan vállat vontam. Habár hivatalosan nem költöztem vissza egyelőre, mégis egyszerűbb meg logikusabb volt nála lennünk, mintsem a másik házban. A pincérlány hamar kihozta a rendeléseinket, így magamhoz húztam a poharat, miközben elpillantottam felé. Egy halk köszönömöt is kipréseltem magamból.
Láttam a tekintetét és valószínűleg olyasmit olvastam ki belőle, amit Celian. Meglepett a dolog. Mármint az, hogy nem megvetve néz kettőnkre, hanem inkább sajnálja, miszerint… szóval hogy neki nincs esélye egyikünknél sem. Régen talán más lett volna a helyzet, hisz nem nézett ki rosszul ez a lány, de most már úgy éreztem, képes lennék elköteleződni Cel mellett. Persze, csak lassan haladva. Az ő hangjára eszméltem fel.
- Igen, kettőnkre – Vagy valami olyasmi. Nagyot nyeltem, majd koccintottam Celiannal és belekortyoltam a borba. Édeskés volt az íze. Finom volt. Ahogy megfogta a kezemet, zavartan elmosolyodtam, majd viszonoztam a kézfogást. A kezünket figyeltem, amíg hallgattam az ötletét.
- Csak rólam? Az úgy nem jó. Kettőnket kell megörökíteni, nem csak engem – A tenyerére az ujjbegyemmel köröket kezdtem rajzolni. – Amúgy elég lesz neked a bor és a…? Úgy értem… - Nem akartam újra meg újra előhozakodni a vérmániámmal, de mindketten tudtuk, hogy Celiannak szüksége van rá és az emberi étel, valamint ital nem elegendő a számára. Figyelmes akartam lenni, nem erőszakoskodó. Nem ért meg több összeveszést az önfejűségem, bármennyire is vonzónak találtam a gondolatát, hogy belőlem igyon. Csak belőlem. Oké, ez önzőség.

öltözék ☾ 340 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  #thelian #elsőrandi   ☾