blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Azt hittem, fel fog neki tűnni, milyen szavak hagyták el a számat, de végül nem reagált rájuk Theo, én pedig ezt nem tudtam furcsállni, hiszen jelenleg valószínűleg nem azzal foglalkozott, hogy bevallottam-e neki vagy sem, belé szerettem. Elvégre meg kellett küzdenie az exem megjelenésével is és azzal, amit eddig próbált tagadni, hogy szörnyeteg voltam. Talán nagyobb is, mint valaha gondolta. Talán nagyobb, mint bárki elhitte volna. De tulajdonképpen ennek teremtettem, sőt azért teremtett meg Esther, hogy gyilkoljak, tudatosan, élvezettel, bűntudat és megbánás nélkül. Sikerült neki. Nem feleltem a férfi együttérzésére, vehettem volna gúnyolódásnak is, de egyszerűen nem érdekelt. Lycoris már nem számított, évek óta nem, ha érdekelt volna, az érzelmeim visszakapcsolása után megkerestem volna – nem tettem. Egyszerűen mert nem akartam. Néha feltűnt, mennyire közönyös tudtam lenni, s nem tudtam sokszor eldönteni, ennek köze volt-e a megalkotóm varázslatához, vagy egyszerűen csak én magam váltam ilyenné a hosszú évszázadok alatt.
Ahogyan utánam jött és a feltartóztatott, tudtam, komolyan gondolja, amit mondott. Mindent. Még az emlékeinek az eltörléseit is, azonban ez akkor is megdöbbentett, hiszen igen drasztikus lépés lett volna, ha most el is vettem volna az emlékeit, miután megmutattam mi történt valójában. Először el akartam utasítani, mert nem tartottam korrektnek, hogy önző módon megtegyem ezt, ám Theo tovább beszélt és a kezeinkről a tekintetem lassan a szempárra kúszott fel, amely már nem sárgán és fenyegetőn villant rám. Megnyaltam a számat, mielőtt megszólaltam volna. Megszorította a kezemet, majd elengedett és az ajtó mellett a falnak döntötte a hátát. Hirtelen mozdultam, talán nem is emberi sebességgel – ezt én magam sem fogtam fel – a kezeim közé fogtam az arcát, és megcsókoltam, éreztem közben, hogy a könnyeket ezúttal nem tudtam megállítani. Néhány pillanat múlva eltávolodtam a férfitól, de a kezeimet nem húztam vissza.
– Bocsájtsd meg az meg önzésemet – nem hagytam neki időt, hogy erre válaszoljon, tekintetem elmélyült, hipnotikus fogságba ejtve őt.
– Nem fogsz emlékezni szinte semmire sem az eseményekből. Megérkeztem hozzád, te beengedtél, és a konyhában beszélgettünk, amikor jött egy üzeneted, amelyet Tom küldött neked. Az üzenet mellett a képen én szerepelek egy nővel. A nő neve Lycoris, a volt barátnőm, akivel nagyon régen nem találkoztam már. A kép annak a bizonyítéka, amit ő csinált: hirtelen csókolt meg, annak ellenére, hogy tudta, veled vagyok és csakis veled. Eltoltam magamtól, nem viszonoztam az érintését. Ezt emlékképként mutattam meg neked, semmi többet. Megcsókoltalak és a falnak döntöttelek. Most lehunyod a szemedet és mikor kinyitod, minden rendben lesz – az ujjaim lecsúsztak Theo arcáról, letöröltem a könnyeimet az arcomról és mire újra rám fókuszált a farkas oldalra billentett fejjel mosolyogtam rá. Csak a szembogaraim mélyén, ült valami sötét és kellemetlen érzés lenyomata, amivel nem akartam foglalkozni és tudtam, most a férfinak sem fog feltűnni.

445 --- now i'm prone to misery
note:  --- kredit

Na igen, sejtettem. Hangosan nem mondtam ki, de igen, tényleg tudtam, hogy nem akarná eltörölni azt, ami történt. Hiszen amit tett, ahogyan tette… az ő volt. Nem akarta megtagadni önmagát és tényleg értettem, miért mondogatta egészen eddig, hogy nem olyan jó, mint amilyennek látom. Akkor velem mégis hogy lehetett annyira jó? Nehezen állt össze a kép, és mégsem. Ingattam a fejemet némileg, majd ahogy szinte rám rivallt, rászegeztem a tekintetemet. Nem a lelkitársa? Akkor mégis minek nevezné…? A további szavakra némileg lefagytam. Elhagyta egy szó nélkül? Várjunk, halványan kezdett rémleni, hogy mintha erről is szó lett volna… mintha ezt is láttam és hallottam volna, miközben erről beszéltek. Félrenéztem.
- Sajnálom, gondolom, sokat jelentett neked – Komolyan, Theo? Most őket kezded sajnálni? Már magam sem tudtam, mi van velem.
Egy valami viszont lassan világossá vált a számomra. Bármit is tett Celian, nem akartam, hogy ennek így legyen vége, ennek pedig hangot is adtam azután, miután megállásra késztettem. Tudtam, hogy ha hagytam volna elmenni, talán többé nem látom. A válaszára halvány mosoly ült ki az arcomra, de csak néhány pillanatra, hisz utána folytattam a beszédet, komolyan. Nehéz lett volna szemet hunyni a történtek felett, de volt egy ötletem.
Láttam rajta, hogy ledöbbent és ezt a szavai is alátámasztották. Felnevettem én magam is, bár nem keserűen, sokkal inkább… nem is tudom. Nem tudtam volna erre jó szót találni.
- Lehet, de attól még ez az egyetlen megoldás – Nagyot nyeltem és figyeltem őt, figyeltem azt is, hogy a kezeinket nézi. Tudtam, hogy gondolkozik az ajánlaton. A kérésen.
- Tudom, már megmondtad, hogy ez nem megoldás… de ezúttal talán mégis, nem? – Kérdeztem csendesen, aztán ahogy felnézett rám és visszakérdezett, aprót bólintottam.
- Esélyt akarok adni kettőnknek és ha ehhez az kell, hogy most elfelejtsem ezt… akkor vállalom. Idővel persze mondd el, vagy mutasd meg egy kevésbé ijesztő módon, ki vagy – Jegyeztem meg egy kisebb mosollyal, miközben fürkésztem őt és próbáltam nem a vámpírt látni, nem a gyilkost, hanem a véres ábrázat mögött Őt magát. Láttam. De mégis… jobb lett volna, ha nincs az a körítés. – Apropó… mielőtt kitörölsz mindent a fejemből, találd ki, miféle magyarázatot adsz arra a fotóra a telefonomban. Tom nem hinném, hogy utoljára zargatott vele – Megszorítottam némileg a kezét, majd elengedtem lassan és a falnak dőltem. Tudtam, hogy én magam is legalább annyira őrült vagyok, mint ő.

öltözék ☾ 384 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  megoldjuk ezt is  ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Egyáltalán nem gondoltam erre, egy ilyen helyzetre, amelyben meg kellett mutatnom olyan valómat, ahogyan csak nagyon kevesen ismertek ezen a világon. És Theonak nem lett volna szabad közéjük tartoznia. Nem azért, mert titkolni akartam milyen voltam igazán, nem azért, mert szégyelltem volna a cselekedeteimet, egyszerűen csak… ez olyasmi volt, mint bármilyen kapcsolatban: az emberek igyekezett a legjobb arcát mutatni, nem felfedni azt, amitől mások sikítva menekülnének el. Az a nap az ex-barátnőmmel az élő bizonyíték volt az enyhén pszichopata lényeg létezésére, amit egyébként szerettem. Szerettem, hogy ítéletet mondhattam életek felett, ahogyan láttam a félelmüket, a hangot, ahogyan a bőr szakadt, a vért, a rengeteg vért, amit elvehettem, azt is szerettem benne, hogy annyival erősebb voltam, mint az áldozat. Valódi vadászat volt és azért volt annyira jó, mert a halandóknak szürreális, alternatív valóságként hatott első pillanatban, s csak lassan fogták fel, mindaz valóság volt, amit tettem, ennek ellenére pedig számomra lenyűgöző módon ott csillogott a szemükben a remény fénye, hogy majd megbocsájtó és kíméletes leszek velük. A túlélésbe vetett hit… Az emberek legnagyszerűbb tulajdonsága volt.
– Éppen ez az, én nem akarom eltörölni – azt hiszem a férfinak szembe kellett néznie azzal, amit olyan sokszor ismételgettem neki: nem voltam jó. Cseppet sem voltam olyan tiszta, mint amilyennek hitt, sem ártatlan. Gyilkos voltam. Nem az a fajta, aki megbánja a tetteit, aki rejtőzködik miattuk, hanem olyan, aki bár kérkedni nem akar a tetteivel, alapvetően élvezettel gondol vissza minden egyet momentumra. Tudtam, hogy Theo erre nincs felkészülve. A játékunkra senki sem lehetett felkészülve, hiszen annak idején mi alakítottuk ilyenné Lycoris-szal. De ha már így alakult, nem akartam félrevezetni, még ha mindez rendkívül drasztikus is volt így egyszerre.
Megráztam a fejemet, amikor a férfi a lelkitárs szót használta. Szó sem volt ilyesmiről.
– Nem – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha a lelkitársam lett volna, akkor nem szerettem volna beléd, és ő sem hagyott volna el egyetlen szó nélkül – igazság szerint ezzel a feltételezéssel felbosszantotta kissé a farkas, mert valójában fogalma sem volt a kapcsolataimról, igazából rólam sem… és egyszerűen kicsúszott a szó, amit nem így akartam vele közölni, nem itt és nem is most, mert bíztam abban, hogy az emlékeimben ez nem tűnt fel neki igazán, hiszen ott volt mivel elfoglalnia a gondolatait. Egy könnycsepp legördült az arcomon, de csak annyira fordultam Theo felé, hogy ezt ne láthassa. Nem segített volna a helyzetemen, ha még ezt is tudja. Egy pillanatra aztán meglepődve fordultam felé, amikor elhangzott tőle az, érthetőnek tartja a gondolatmenetemet. Persze mindez nem azért döbbentett meg, mert idiótának gondoltam volna a férfi, sokkal inkább csak azért, mert számára a farkaslét egészen mást jelentett, mint nekem a vér után való szüntelen sóvárgásom. Mindenesetre a távolságtartásra szavaztam végül, úgy gondoltam, arra mind a kettőnknek szüksége lenne most, ezért is indultam meg az ajtó felé, hogy távozhassak, s bár nagyon reméltem, Theo megpróbál majd megállítani, nem voltam benne biztos, tényleg megteszi-e. Végül azonban megragadta a karomat és kissé ellentartott nekem, míg meg nem fordultam.
– Nem, én sem – mondta csendesen, ahogyan a meleg ujjai a kezemre csúsztak. Ha képes lett volna rá, a szívem biztosan nagyot dobbant volna erre az apró gesztusra. Ám ahogy folytatta kissé elkedvetlenedtem, mert nem tudtam, hogyha ennyire elfogadhatatlan számára mindez, akkor mégis mi keresni valónk lett volna együtt. A tekintetét álltam, ahogyan fürkészte az enyémet, fogalmam sem volt mit akart, de annyira vágytam rá, hogy elfelejthessük ezt az egészet. És akkor olyasmit kért, amit élből el kellett volna utasítanom, viszont most nem tudtam ezt tenni. Szólásra nyitottam a számat, de nagyjából azonnal be is csuktam.
– Ezt nem mondhatod komolyan – nyögtem végül, és röviden, keserűen felnevettem, majd lehajtottam a fejemet és megráztam. Azt akartam mondani neki, hogy ez baromság, hogy ez nem megoldás, már megmondtam, mégis tudtam mennyire könnyű lenne. Azt kellett volna mondanom, hogy nem lehet, de a saját önzőségem nem vitt erre rá.
– Biztos vagy ebben? – kérdeztem felpillantva rá, miután hosszan bámultam a belém kapaszkodó kezeit, amik felett nem tudtam elsiklani. Úgy éreztem, tényleg nem akarja, hogy vége legyen kettőnk között. Tudtam, nem lenne szabad az ötlettel sem eljátszanom, de úgy éreztem, ha nem teszem meg, elveszítenem… talán az igazi lelki társamat.

680 --- now i'm prone to misery
note: sorry, not sorry  --- kredit

Hogyan dolgozhattam volna ezt fel? Főleg ennyire gyorsan. Bár, ha megkérdezte volna tőlem valaki, hogy félek-e Celiantól mindazok után, amit láttam, a válaszom egyszerű lett volna: nem. Valahogy tudtam, éreztem, hogy engem nem bántana, talán pont abból kifolyólag, mennyire tiltakozott mindig is a vérem ellen. Sosem akart nekem ártani és nem is tette volna meg, még egy olyan buta játék miatt sem, mint amit a nővel űztek. Ettől függetlenül nem mehettem el a történtek mellett; megöltek egy teljesen ártatlan embert. Nem is csak megölték, hanem bántották és élvezetüket lelték ebben. Szórakoztak vele. Mintha valami horror filmből vett jelenetet néztem volna végig, de… ez a valóság volt. Nagyot nyeltem. Döbbent voltam, értetlenül álltam az egész előtt.
- Lycoris… - Mondtam volna, hogy mennyire egzotikus és klassz név, de minden eszembe jutott róla jelenleg, csak ez nem. Sokkal inkább aggattam volna rá más jelzőket. Nem volt valami szimpatikus, sem ő, sem pedig ez az egész helyzet.
Ahogy azt mondta, ő ilyen és nem kér ezért bocsánatot, megcsóváltam a fejemet.
- Nem kértem, hogy mondj bármit is erre, mármint… egy sajnálom nem törölné el azt, amit tettetek – Meg nem is tőlem kellett volna bocsánatot kérnie, ha megtette volna, hanem a férfi szeretteitől. Tényleg, engem az egészben ez zavart a leginkább: képesek voltak ártani úgy valakinek, hogy semmit sem tudtak róla, nem tudták, ki vár a férfira otthon, van-e egyáltalán valakije, milyen életet élt, vagy… bármi. Nem. Őket nem érdekelte, hogy talán tényleg egy ártatlannak veszik el az életét. Vámpírok, mi? Egy ideig magam elé figyeltem, majd ahogy újra megszólalt, felemeltem a fejemet és így néztem el felé.
Nem arról volt szó, hogy megértem-e őt vagy sem. Hanem arról, hogy… oké, talán leginkább erről. Én tényleg más voltam, mint ő. Egyetlen egy ember halála száradt csak a lelkemen és az egy gyerek volt; bár miatta viszont nem éreztem akkora bűntudatot, mint kellett volna. Pedig tudtam, hogy kik várták haza aznap este. Tudtam, hogy mekkora fájdalmat fognak érezni miatta a szerettei. Mégsem érdekelt. De… de az a helyzet más volt, mint ez. Végighallgattam a magyarázatát, vagy nevezzük bárminek is azt, amit mondott. Igazából rossz volt hallgatni, hogy volt, illetve van egy nő, aki annyira megérti őt.
- Mintha a lelkitársad lenne – Sóhajtottam. Aztán tovább beszélt. Lassan összefontam magam előtt a karjaimat. Tudat alatt is védekezésbe mentem át; a szavaitól akartam védeni magam. Olyan volt, mintha minden szépen darabokra hullana megint körülöttem és ezt képtelen voltam elviselni. Néhány perce még annyira más volt minden. A randinkat tervezgettük és készülődtünk. Vágytam az ölelését, az érintését, most pedig… arról beszélgetünk, hogy kinyírtak egy férfit és az a nő megérti őt, én pedig nem.
- Igen, erre magamtól is rájöttem már – Egy halvány mosoly azért az ajkaimra kúszott, de nem tartott sokáig. Tovább hallgattam őt, próbálva jobban megérteni őt és ezt az egészet. Aztán elhúztam a számat. – Érthető. Legalábbis a te szemszögedből ugyebár az… a túlélésedhez ez kell. Az emberi vér – Sóhajtottam. Bármennyire is próbáltam megemészteni, amit mondott, egyelőre nem sikerült. Viszont hamar kellett döntenem, cselekednem, ugyanis határozott léptekkel indult a bejárati ajtó felé. Ösztönösen álltam fel a kanapéról és léptem utána, hogy megragadhassam a karját és megállítsam. Meg akartam állítani. Nem hagyhattam, hogy így elmenjen.
- Nézd, nem akarom, hogy ennek az egésznek így legyen vége – Közöltem komolyan, ahogy a karjáról a kezére csúsztattam a sajátomat. – De nem könnyű megemészteni ezt az egészet. A látottak az elmémbe vésődtek és most, ha rád nézek, az jut eszembe, hogyan… - Elharaptam a mondatot, hisz tudta, miről van szó. – Nem biztos, hogy mindezt már most tudnom kellene rólad – A szemeit figyeltem. Nem akartam elveszíteni őt és félredobni mindazt, ami köztünk elkezdődött. Ugyanakkor helyesnek sem véltem folytatni, mindannak tudatában, amit tett. Mély levegőt vettem és a másik kezemmel is megfogtam az övét. – Töröld ki a fejemből – Kértem. Bár egy leheletnyi kétely is volt bennem; a koleszban ugyanis megbeszéltük, hogy az emléktörlés nem megoldás. De most, ebben a helyzetben sem az? Úgy éreztem, hogy ha mi ketten folytatni akarjuk, akkor még jobb, ha nem tudom róla azt, amit. Más körülmények között talán… minden más lenne. Vagy nem?

öltözék ☾ 674 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  olyan jó ötleteim vannak, nem? ._.  ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Nyilvánvalóan tudtam, az lesz az utolsó dolog, amire hajlandóságot fog mutatni, hogy az emlékeimet nézegesse, és igazából nem is akartam, hogy lássa mindezt, de úgy éreztem, nincs más lehetőségem. Valószínűleg elmondtam volna neki egyszer, idővel, milyen dolgokra voltam képes, ám ennek cseppet sem most volt itt az ideje. Mégis azt éreztem, ha azért kell elveszítenem, mert valami barom belekontárkodott a kapcsolatunkba, bármilyen is legyen az, azt nem bírom ki épp ésszel, s talán ugyanoda süllyedek, mint annak idején, amikor Lyc elhagyott. Ezt pedig nem akartam megkockáztatni, Theo miatt nem… vele nem akartam szembe találkozni érzések nélkül, hidegen. A kurva életbe! Nem veszíthettem el a férfi, mégis patthelyzetbe kerültem, ahol nem volt jó megoldás. Erősen ragadtam meg a karját, hiába is próbált szabadulni, vasperecként szorultak ujjaim a csuklójára, s a szavaival sem törődtem, csak elmondtam a varázsigét, amely átvetítette az elméjébe az én emlékeimet. Nem tudtam, mi fog történni igazából az után, hogy ezt megtettem, csupán hagytam, hogy a képek peregjenek arról a napról, mozifilmként elmesélve a történéseket a farkas számára, aki bár újra és újra megpróbáld szabadulni tőlem és az emlékeimtől, kényszerítettem, hogy végig nézze. Nem leszek erre túl büszke, azt hiszem, de legalább bizonyosságot szerezhetett róla, hogy a szőkeség már semmit sem jelentett a számomra. Ahogyan véget ért a kis „vetítés” elengedtem Theo karját, hagytam hogy távolodjon tőlem, bár messzebbre már úgysem taszíthattam volna. Nem néztem rá egészen addig, amíg döbbent, ideges hangon nem szólalt meg.
– Hogy nem mondtam el, hogy találkoztam Lycoris-szal… így hívják – feleltem, a hangom még számomra is furcsán csengett, lemondás volt benne, veszteség, mindemellett pedig düh. Tehetetlen düh. Ezt gyűlöltem a leginkább, ha nem volt ráhatásom az eseményekre, most pedig csak peregtek mellettem, mintha csak szemlélője volnék a saját életemnek. Csak álltam a nappaliban, éreztem a szememet szúró könnycseppeket, amikkel igyekeztem nem foglalkozni. Figyeltem, ahogyan leült a kanapéra, de továbbra sem mozdultam, csak vártam… vártam, hogy kiutasítson a házból, hogy elementáris erő húzzon ki a küszöbig, amit már nem léphettem át többé. Ez azonban nem történt meg. Ehelyett a férfi értetlenségével találtam szemben magamat, az elítélésével, mindazzal, amit soha senki nem értett meg bennem, egyedül a hozzám hasonlóak és a szőke ex-barátnőm, ő a leginkább.
– Én ilyen vagyok Theodore, és ezért nem kérek bocsánatot – mondtam végül kissé távolságtartóan, elpislogva a könnyeket a szememből. Elsétáltam az egyik ablakig és kibámultam rajta, az egyik kezemmel meglazítottam a nyakkendőmet, mert tudtam, hogyha nem is dobott ki azonnal, Charlottesville-nek már lőttek. Kurva életbe! Legszívesebben széttörtem volna valamit.
– Sajnálom, ha úgy érzed becsaptalak, ez nem volt célom. De tisztában vagyok vele, mindig is így volt, hogy kevesen értettek meg. Lycoris az egyike volt azoknak, akivel nagyon gördülékeny volt a kapcsolatomnak ez a része, mert ő is eretnek, azonosak a szükségleteink – sóhajtottam egyet, majd megráztam a fejemet. – Nem akarom, hogy félreértsd, már nagyon régóta nem érzek vele kapcsolatban semmit sem, és a kis játékunk… azt csak vele csináltam, és egyáltalán nem mindennapi dolog volt a számunkra – a hangom nyugodt volt, szinte tárgyilagos, mert ténylegesen nem éreztem bűntudatot vagy sajnálatot az ismeretlen halandó iránt, akit megöltünk a sikátorban. Egy részem, mindig ösztönös maradt, egy részemet sohasem tudtam uralni. – És megértem, ha számodra, ez nem elfogadható. Nem várom el, hogy ne ítéld el a cselekedeteimet, mert nem ismered a belülről marcangoló vérszomjat, ami azt kívánja, mindig úgy válasszak áldozatot, mint azt az embert és mindig azt suttogja, ne fogjam vissza magamat. Ezért nem akartam belőled sem táplálkozni. Lehetek százezer éves is, az éhségem nem csitul el sohasem, és ha nem engedek néha, egy-egy kivételes alkalommal teret ennek a szörnynek, olyanoknak ártanék, akiket szeretek – a fejemmel fordultam csak a férfi felé, nem vártam tőle el semmit, még azt sem, hogy végig hallgassa mindezt, ám ha hagyta, elmondtam, amit akartam. Egy részem, amely nem egy gyilkos lénytől függött, szerette volna, ha esélyt adott volna Theo a magyarázatra. Tekintetemet ismét a kinti szürkületre szegeztem. – De nem akarlak áltatni, én ezt kompromisszumnak érzem magammal szemben és nincs bűntudatom, amiért így veszek el egy életet. Nagyon régóta nincs – csak álltam ott egy hosszú percig, aztán határozott léptekkel elindultam a bejárati ajtó felé, mert úgy éreztem, nincs tovább maradásom, s talán a farkasnak is jót tesz majd, ha távolságot tartunk. Ám ha meg akart volna állítani, hagytam volna neki, mert semmi másra nem vágytam jobban most, mint arra, maradásra akarjon bírni.

712 --- now i'm prone to misery
note: sorry, not sorry  --- kredit

Nehéz volt tisztán gondolkodnom. Sőt, talán nem is ment. Pedig ismertem már Tomot annyira, hogy tudjam, ott tesz keresztbe mindenkinek, akinek csak tud. Bár azt hiszem, valamiért kurvára a fekete listáján lehettem, ha ennyire nem bír lekopni rólam. Idegesített az az alak. Egyáltalán… várjunk. A francba már. Honnan tud rólam és Celianról? Ez a gondolat kissé talán jobban is aggasztott, mint az, amit láttam. Nem, inkább pont egyenrangú volt a kettő. Oké, nem ámítom magam. A csókolózós fotócska jobban szúrta a szememet bárminél. De mégis… honnan a pokolból tud rólunk? Kiszemeltem… Mélyen szívtam magamba a levegőt.
- Szerintem tudod magadtól is, Celian – Morogtam a türelmetlenkedésére, majd felé fordultam. Feszülten villantottam rá a tekintetemet. Ritkán éreztem, hogy a belső farkasom elő akar törni, de most határozottan tomboltam; mélyen legbelül. Ez egész helyzet egy… egy vicc volt. Komolyan.
Tovább értetlenkedett, én viszont szembesítettem a valósággal a telefonom által. A fotó… többet mondott bárminél.
- Nézd, rohadtul nem érdekel, hogyan akarod ezt megmagyarázni, mert… nem hiszem, hogy ezt meg lehet – Vágtam hozzá a szavakat, de ettől függetlenül beszélni kezdett. A kérdésre a szemeimet forgattam és megráztam a fejemet. Nem reagáltam szavakkal. Ha higgadt lettem volna, akkor még el is gondolkozok rajta, de így… így nem ment. Főleg onnantól nem, hogy kiejtette a száján a bűvös szót: ex. Az ő exe. Hát fantasztikus. Idegesen felnevettem. – Az exed. És azt akarod, hogy elhiggyem, semmi jelentősége annak a csóknak? – Egy fokkal halkabban kérdeztem, de továbbra is értetlenül álltam a helyzet előtt. Próbált közelebb lépni, de én egyből hátrébb léptem. Kissé becsapva éreztem magamat, nem akartam ennél is jobban sérülni, a közelsége viszont már önmagában is „bajt” okozott a fejemben.
- Az első dolog, amiben egyetértünk az utóbbi 5 percben – Felnevettem idegesen, majd a továbbiakra nagyot nyeltem. Megmutatja? Hogyan? Meg… minek? – Hagyj, semmi kedvem látni, hogy mit művelsz azzal a nővel – Sokkal halkabb voltam, mint akartam. Aztán megfogta a karomat és ezúttal nem ellenkeztem. – Miért csinálod ezt? Mi értelme van ennek…? – Néztem rá kérdőn, de ahogy kimondta a bűbájt, hirtelen megrohamozták az emlékképek az elmémet. Az ő emlékei. Lehunytam végül a szemem. Furcsa volt, és egyben ijesztő is. Másrészt… végignéztem, hogyan megy a nő után. Ez nekem már pont elég lett volna és megpróbáltam elhúzódni Celiantól, de ha továbbra is fogott, egy idő után nem próbálkoztam tovább. A felmerülő játékra felvontam a szemöldökömet. Mi a fene? Aztán láttam, hogyan kínoznak halálra egy férfit. Nem vettem észre, de alig érezhetően remegni kezdtem. Celian olyan volt, mint… mint valami őrült. A nővel együtt. Semmit sem ártott nekik az az ember, sőt. Megráztam a fejemet. – Nem akarom tovább nézni, eressz el – Ezúttal erősebben próbáltam szabadulni, de aztán… aztán jött a csókos jelenet. A nő csókolta meg Celiant, ő pedig eltolta. Az ellenkezésem alábbhagyott, mikor a férfi hangja visszhangot vert a fejembe. Szeret? Ahogy elengedett, kitisztult a fejem. A földre néztem, majd a karomra, amit fogott Celian, aztán lassan rá. Nagyot nyeltem, majd tettem hátrébb egy lépést.
- Sajnálod? Melyik részét? – Idegesen fújtam ki ezúttal a bent tartott levegőt, majd a hajamba túrtam. Az, ahogyan Celiant láttam… már kezdtem érteni, mit értett az alatt, hogy ismerjem meg jobban, mielőtt döntök a vér-kérdésben. A kezemet végül leengedtem magam mellé. Végig őt néztem, azon kattogva, mit kellene tennem. Nem voltam naiv, tudtam, hogy vámpír és sosem ringattam magam abba a tévképzetbe, hogy majd mókusokból táplálkozik vagy ilyesmi… tudtam, hogy emberi vérre van szüksége, és tudtam, legalábbis sejtettem, hogy ölt már embert emiatt. De látni… látni valahogy ijesztő volt.
Aztán ahogy őt figyeltem, feltűntek a könnyek is a szemében.
- Ami a nőt illeti… felejtsük el. De amit azzal az emberrel tettetek… - Megcsóváltam a fejemet, majd hátráltam még egy lépést és a kanapéba ütköztem. Végül leültem rá és magam elé kezdtem nézni. – Nem vagyok naiv, sejthető volt, hogy emberekből táplálkozol, vámpír létedre, de amit láttam… ahogyan megöltétek kedvtelésből… ez… ez nem normális, Celian. Egyáltalán nem az – Lassan ránéztem. – Ennyi erővel én is lehettem volna az áldozat, vagy a bátyám, vagy… vagy valamelyik ismerősöm. Azt se tudtátok, ki az és csak úgy… ez… - Megráztam a fejemet. – Ez nekem sok – Elmerengtem. Annyiszor és annyi embernek bizonygattam már, hogy nem számít, mit tett, mert a jóság ott van benne és a többi… most mégis szembesülnöm kellett a valódi rosszal. Hiába volt Celian jó, hiába ismertem annak, nehéz volt feldolgoznom a rosszat, ami a jóság mögött lakozott.

öltözék ☾ 721 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:   ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

– Vicceltem – mondtam Theora vigyorogva, mert valóban nem kellett elmenni a világ másik végére, bár ha tehettem volna, szívesen megmutattam volna a férfinak mindazt, amit én hosszú évek alatt bejártam. – Valóban nem – oldalra billentettem a fejemet és a elmosolyodtam. Azt hiszem, ha vele kellett volna töltenem egy szobában a maradék időmet, akkor is boldog lettem volna. Mellette mindig jól éreztem magamat.
Azután valami véglegesen elromlott és megváltozott, én pedig nem értettem mi történt igazából. Először azt hittem, történt valami, ami miatt nem tud ma eljönni velem, de a férfi viselkedéséből végül leesett, velem volt problémája, amit főleg nem tudtam, mire vélni, hiszen az imént még csókolóztunk. A megjegyzését a kérdezősködésemre nem tudtam értelmezni, csak azt tudtam, hogy hirtelen nagyon befeszült valamitől a férfi, és hogy ennek elég valószínűleg köze volt az üzenethez, amit kapott. Hiába léptem közelebb hozzá, kikerült és eltűnt a konyhából, én meg persze utána mentem, mert ha már így berágott rám, tudni akartam, mégis mi az oka ennek.
– Elmondanád, mit tettem, amiért ennyire kiakadtál? – kérdeztem némi türelmetlen, dühös éllel a hangomban, ami annak szólt, hogy kurvára nem értettem mi történik közöttünk. Aztán megfordult a nappaliban és a tekintete a farkasé volt, nem Theoé, és ettől hátráltam egy lépést. Valami nagyon nem volt rendben…
– Milyen nő? – kérdeztem vissza értetlenül, és kezdtem azt érezni, hogy valami óriási félreértésről volt szó, vagy legalábbis átvertek. – Nem is ke… – éppen tiltakozni akartam volna, amikor az orrom alá dugta a telefonját a képpel együtt, amelyet kapott. Akkor értettem meg, hogy mi történik éppen körülöttem, és nagyon szerettem volna a díler fejét az aszfaltba verni ebben a pillanatban. A képen ott voltam Lycoris-szal és csókolóztunk rajta. Ami cseppet sem így történt a valóságban, mert a szöszi csókolt meg, én pedig abban a pillanatban, hogy feleszméltem eltoltam magamtól. Ám ez a fotóról nem derült ki egyáltalán.
– Hé, ez… megmagyarázhatnám, mi történt? – ez nem volt annyira kérdés, csak beszélni kezdtem. – Megpróbálnád csak egy pillanatig elhinni, hogy nem én kezdeményeztem és nem is viszonoztam, amikor megcsókolt? – igazából ez nagy kérés volt a férfi helyzetében, aki abban a hitben volt, hogy átvertem és megcsaltam. De azt gondoltam ez így fair… – Nézd, a nő az egyik exem… és találkoztunk a városban, és tudom, hogy minek látszik ez alapján a kép alapján, de nem csaltalak meg vele – megijesztett, hogy el akarta zavarni, mert nem akartam elveszíteni őt. Pontosan tudtam, hogy belezúgtam, teljesen, én az egész találkozást Lyc-el csak azért nem akartam el mondani, mert a nővel való szórakozásunk valószínűleg kiakasztotta volna. Minden normális embert kiakasztott volna, de én eleve nem voltam normális és pláne nem ember. Közelebb próbáltam lépni Theohoz, és nagyon bíztam benne, hogy nem fog elküldeni a picsába, és hajlandó lesz meghallgatni.
– A dílered egy seggfej, mert csak ki akar cseszni veled is – mondtam végül dühösen, és nagyon reméltem, hogy soha a büdös életben nem fogok találkozni azzal a fasszal. – Figyelj, Theo, én… – a tarkómat masszíroztam, hogy ne uralkodjon el rajta a harag és a kétségbeesés – megmutatom mi történt valójában – talán elveszítem, de legalább nem fogja azt hinni, hogy becsaptam. Megfogtam a karját, és ha el is akarta húzni, nem engedtem neki. A tekintetem üressé vált, ahogy kimondtam a szavakat, amelyekkel emlékképeket engedtem át az ő elméjébe. Megmutattam neki az összes aznapi történést, amikor Lycoris-al találkoztam, ahogyan eltűnt a szemem elől az utcán és utána mentem, megöleltem, a férfi hallotta a hangomat, ahogyan megszólítottam a nőt, az egész beszélgetésünket hallhatta, ahogy felmerült a játék lehetősége közöttünk és aztán végig nézhette, mit műveltünk a férfival, láthatatta, hogyan téptem fel a torkát, hogyan tette ezt a szöszi is, és hogyan kínoztuk meg, hagytuk meghalni, mert megtehettük. Láthatta a delíriumot, mindent, és aztán azt, ahogyan Lyc magához rántott és már nem nevettünk, és megcsókolt, én pedig némi fáziskéséssel eltoltam és a fejemet rázva közöltem vele, hogy nem lehet, a férfi miatt nem lehet, akit szeretek. Hallhatott még néhány szót és láthatta, ahogy elbúcsúztam a nőtől és aztán ennyi volt.
Eleresztettem, a tekintetem homályos volt, éreztem, a varázslat alatt könnyek gyűltek a szemembe. – Ez történt – elléptem tőle és ledobtam a telefonját a kanapéra, amit még mindig szorongattam. – Sajnálom, hogy nem mondtam el – nyögtem erőtlenül, mert azt vártam, hogy elzavarjon.

686 --- now i'm prone to misery
note:    --- kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ First date

Csak megmosolyogtam a „fenyegető” szavait. Legközelebb bepótolja, huh? Biztos életcélja volt állandóan zavarba hozni engem. Nem reagáltam a mosolyon kívül semmi mással rá. Aranyosnak találtam tulajdonképpen.
A kezem a mellkasán kalandozott az alatt a pár másodperc alatt, míg egymás ajkait ízlelgettük. Aztán elszakadtunk egymástól és próbáltam a szavaira, a hangjára koncentrálni leginkább, amellett, hogy a csókja után sóvárgok.
- Hogy mi? A világ másik végére? – Felnevettem röviden. – Nem kell ahhoz a világ másik végére mennünk, hogy jól érezzük magunkat együtt – Nyeltem egy nagyobbat. Nekem különösebben tényleg nem számított a hol, sokkal inkább a kivel. Bár ezt az elvemet nem sokan osztották. De én megtanultam már, hogy tényleg az a fontos, kivel, kikkel van az ember. S az a legrosszabb, mikor senki sincs, akivel lehetnél… aki volt már egyedül, az tudja, miről beszélek.
Fürkésztem a férfit és egy pillanatra elgondolkodtam azon, őt hányan környékezhetik, vagy környékezték meg eddig. Nem volt elhanyagolható a külseje, a karizmája… a stílusa. Biztos voltam benne, hogy már több nő is hevert a lábai előtt. Talán pasik is. Megköszörültem a torkomat egy gyenge fejrázás kíséretében.
Aztán a telefon csak nem hagyott nyugodni és engedélyt is kaptam úgymond arra, hogy megnézzem, kinek hiányzok annyira. Talán egyből törölnöm kellett volna az üzenetet, már a név láttán. Ki sem kellett volna nyitnom, de megtettem és ezzel olyan ténnyel szembesültem, amivel nem akartam. Egy pillanat alatt tönkretette a hangulatomat és legszívesebben a telefont is hozzávágtam volna valamihez. De e helyett csendben maradtam, ledermedve szinte és végül csak néhány szót voltam képes kipréselni magamból, azt is úgy, hogy rá sem néztem Celianra. Biztos voltam benne, hogy nem érti meg egyből. Én meg abban voltam biztos, hogy nem akarok mentegetőzéseket hallgatni meg magyarázkodást. Közelebb lépett, így a tekintetem szinte rávillantottam egy röpke pillanatra. Aztán feltette a kérdéseit. Miért? Mi a gond? Halvány, erőltetett mosolyra húzódtak az ajkaim.
- Baj? Az nincs, amíg te jól érzed magad… - Suttogtam, aztán a telefonra pillantottam a kezemben. A belső farkasom robbanni készült, de nem engedhettem neki. Kikerültem Celiant és a nappaliba indultam. Térre volt szükségem. Gondolkodni akartam, ahelyett, hogy kinyitottam volna a számat és kérdezek. De… nem tudom. Csak arra tudtam gondolni, hogy tessék, a sors egyszerűen gúnyt űz belőlem. Mindig, amikor azt hinném, kapok valami jót az élettől, az arcon csap és közli, hogy „haha, ezt megszívtad, Theo!”. Talán a bátyám visszatérése a halálból sem lesz kifizetődő… hiszen semmi sem az. Kezdett rám telepedni újfent egyféle letargia. A rossz rosszat követett, ennyi. Ez volt a képlet. A jó múlandó volt. Celian… ő is. Nem is sejtettem, hogy ennyire fájna, ha… ha ő mással lenne. Talán ez jelenthette a leginkább azt, hogy mennyire megkedveltem őt. Mennyire fontossá vált. De mi értelme, ha közben… a pokolba az egésszel.
- Mégis ki az a nő, Celian? – Megfordultam. Ha ott volt, akkor rávillantottam a tekintetemet némileg dühösen, sőt, a szemeim sárgán villantak; a farkas tekintetével néztem a férfira. – Azt hittem, ami köztünk van, az… jó, tudom, időt kértem, hogy eldöntsem, mit akarok, viszont nem gondoltam volna, hogy ez idő alatt te keresel valakit, aki szórakoztat – A végére egyszerűen felnevettem. Annyira abszurd volt az egész. Feloldottam a telefonomat és újra megnyitottam az üzenetet. – Mielőtt tagadnád… - Felé fordítottam, hogy láthassa a fotót, amin egy szőke csajjal csókolózik. – Remélem, jó volt. Most pedig jobb, ha ezt az egészet befejezzük – Keserűen csillogtak a szemeim ezúttal, ahogy ránéztem. Nem volt elég, hogy Tatia és Zack nem akartak velem lenni, most ő sem? Mi a baj velem?

öltözék ☾ 573 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:   ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Elmosolyodtam, ahogy kifejtette, zavarba hoztam volna a virágokkal. – Akkor majd legközelebb bepótolom – nem akartam kifejezetten kínos helyzetbe hozni a férfit, de jól állt neki, mikor kissé belepirult az érintéseimbe vagy a szavaimba. És tudtam, hogy igazából ő is élvezte, ha engem zavarba hozhatott. Volt ebben valami intim, ami csak a kettőnkké volt. Persze ez minden kapcsolatban megvolt, de mégis csak, a miénk amúgy sem volt áltagos, hiszen eleve mennyi az esélye hogy összekeveredik egy eretnek és egy vérfarkas… nagyjából nulla. Mégis, amikor Theora néztem, a szemei, akkor pontosan tudtam, hogy rá volt szükségem, őt kerestem, talán egész életem során és ez az érzés összerántotta a belsőmet, mert féltem az elutasításától.
A megjegyzésem csak félig-meddig volt csak emlékeztető a számára, leginkább csak ki akartam zökkenteni, és azt hiszem ez sikerült is. Ahogyan közelebb vontam magamhoz engedett, és nem tiltakozott a csók ellen sem, ami puha és édes volt és heves. Éreztem a tenyerét a mellkasomon, és óriási erőfeszítésre volt szükségem, hogy ne folytassam tovább és tereljem az estét egészen más irányok felé.
– Gondoltam arra is, hogy elviszlek a világ másik felére, de magánrepülőm sajnos nincs, úgyhogy négy keréken kell megoldanunk – mondtam a kocsikázásra, és bár nevettem, mert baromi jól éreztem magamat abban a percben, valahol igazat is mondtam. Valószínűleg ha lett volna egy saját repülőm, elvittem volna ténylegesen egy másik földrészre, lett is volna ötletem rá, de ennek hiányában rövidebb távolságokban kellett gondolkodnom. Charlottesville azért tűnt jó megoldásnak, mert elég messze volt Mystic Falls-tól, de nem volt távoli sem.
– Ez megnyugtató – látványosan kifújtam a levegőt megkönnyebbülésemben, ahogy kifejtette, hogy ha meg is környékezné valaki elzavarná. Amúgy ezt mertem remélni, ha már randizni készültünk, de azért nem bántam, hogy hangosan is kimondta. Tudtam, mennyire meg voltak zavarodva érte a lányok, és rohadtul szerettem volna villogni vele, hogy engem választott végül, egy pasit, de erre tudtam, még sokat kell majd várnom.
Figyeltem, ahogy a telefonjával babrált, és hallgattam a szavait. Szóval Tom volt a dílere. Különösebben emiatt sem kedveltem, de nem volt jogos hozzá, hogy azt mondjam Theonak, tegye le a kábítószereket. Főleg miután füvet kínáltam neki az első adandó alkalommal, hogy beszélgettünk. Hangosan merengett a férfi, amíg megnyitotta az üzenetet, ám ekkor valami érzékelhetően megváltozott. Azokon a nyilvánvaló jeleken túl is érzékeltem ezt, mint hogy a szíve és pulzusa megugrott és hirtelen sokkal hangosabban dübörgött végig az ereken a vér a testében. Egy lépést tettem felé, de a belőle áradó feszültség szinte taszított, mintha láthatatlan falként emelkedett volna közént. Majd a kijelentésétől ledermedtem. Mi a franc van? Nem értettem, mi történik, hiszen az imént meg semmi gond nem volt közöttünk, most mégis… rám sem nézett.
– Mi…? De hát miért? Mi a gond, Theo? – kérdezgettem értetlenül és még egy lépéssel közelebb kerültem hozzá, így már nem volt egy egész kartávolság közöttünk, de láttam rajta, hogy más lett, dühösnek tűnt, én pedig nem értettem mégis mi történik most.

474 --- now i'm prone to misery
note:    --- kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ First date

- Nem is furcsa, inkább nem megszokott és azt hiszem, totál zavarba jöttem volna, ha… ha virágot hozol – Vállat vontam egy mosoly kíséretében. Nem akartam, hogy azt gondolja, nem értékeltem volna az ajándékát, de belegondolva tényleg zavarba hozott volna vele. Egyébként is, én még egyik partneremnek sem vettem virágot. Persze, mondjuk ez nem meglepő. Egy igazi kapcsolatom sem volt soha, de… oh, koncentrálj, Theo!
A megjegyzésemet már akkor megbántam, mikor kimondtam. Talán jobb is volt, hogy nem láttam az arckifejezését, avagy az első reakcióját. Úgy éreztem, előbb-utóbb tényleg lekiabálja érte a fejemet, talán jogosan… az ő szemszögéből biztos. Bár még mindig nem tudtam, miért tiltakozik ennyire a vérem kapcsán. Meg ez az „ismerjem meg, és aztán döntsek” dolog. Egek. Mégis mi szörnyűséget tudhatnék meg róla, amiért megváltozna a véleményem? Amúgy is, öhm…
A gondolataimból az szakított ki, hogy megfogta a kezemet és közelebb vont magához. Összepréselt ajkakkal néztem rá és tűrtem a szavait. Némileg végül elmosolyodtam.
- Mondtam, hogy bocs. Nem akarok vitát, pláne nem ma – Suttogtam és ahogy a keze az arcélemre simult, nagyot nyeltem. Közel volt, túlságosan is közel és tudtam, hogy mit fog tenni, mégsem húzódtam el. Nem akartam. Bár az lett volna meglepő, ha igen, ugye? Hevesen viszonoztam a csókját, miközben a mellkasára csúsztattam a kezemet és végigsimítottam rajta. Nem tudtam, mit hoz még az este, vagy egyáltalán maga a randi, így úgy voltam vele, hogy kiélvezek minden pillanatot, amink van. Kissé féltem attól, hogy valami tönkreteszi a nagy boldogságot. Hisz eddig mindig ez volt! Legalábbis az utóbbi néhány partneremnél, akikkel komolyabban gondoltam volna ezt a kapcsolat dolgot. Ahogy elszakadtunk egymástól, üresség kerített a hatalmába. Levegőért kapkodtam néhány pillanatig, aztán nagyot nyeltem. Bólintottam egy aprót.
- Jól van – Tudomásul vettem a válaszát és ezúttal nem próbáltam tovább ajánlgatni a véremet. Egyébként is kezdett valami gyerekes erőszakoskodásra hasonlítani az, hogy állandóan felhozom neki. Biztos voltam benne, hogy már elege van belőle.
- Hm, az nem olyan hosszú idő – De pont elég arra, hogy kettesben legyünk és beszélgethessünk. Legalábbis ez ugrott be rögtön. Meg akartam ismerni őt, hisz voltaképpen alig tudtam róla tényleg valamit. Mégis kedveltem őt. Érdekes volt. A bókjára halványan elmosolyodtam és válaszoltam volna, de folytatta. Köhintettem. Az volt a baj, hogy nem is volt olyan lehetetlen a szitu; sokszor akaratlanul is vonzottam másokat. Mármint, lányokat. Pár héttel ezelőttig…
- Ugyan, majd elhajtom őket, ha így lesz – Vállat vontam. Nem gondoltam volna, hogy másra lenne szükségem, mikor vele tervezünk épp randira menni. Vele leszek, nem pedig mással.
A telefonos megjegyzésére megráztam a fejemet.
- Nem hívás, csak… csak üzenet. Tomtól. Öhm… azt hiszem, már említettem őt neked. Bár nem biztos – Elgondolkodtam. Nem, talán őt így név szerint nem említettem. Sóhajtottam. – Tőle szerzek anyagot, ha épp szükségem van rá – Magyaráztam, majd újra elővettem a mobilt. – Megnézem, mit akar. Úgy rémlik, fizettem neki legutóbb, szóval tartozás miatt nem kereshet – Töprengtem hangosan, majd feloldottam a kijelzőt és rányomtam az üzenet megnyitása gombocskára.
Üzenet az nem volt, csak… csak egy fotó. Messziről, de… mégis jól kivehető volt, hogy ki van rajta. Jobban mondva kik. A szívem egyre vadabbul kalapált. Elöntött a düh. Vagy… nem, fogalmam sincs, mi. Hitetlenkedve figyeltem a fotót, majd mélyen szívtam magamba a levegőt. Celain és egy nő. Ezzel önmagában még nem lett volna gond, de… de épp csókolóztak. Visszadőltem a pultnak azzal a lendülettel. Aztán visszább görgettem az üzeneteknél. Tom a fotó előtt egy üzenetet küldött, egyetlen egy kérdést feltéve benne: „Mennyire bízol a kiszemeltedben?” Cseszd meg, Tom. Nem tudtam, mit tegyek, mit mondjak. Nem néztem Celianra, nem voltam rá képes, nem akartam. Egyszerűen lefagytam ettől az egésztől. Randira akar vinni, miközben a hátam mögött egy nővel…? Komolyan? Úgy éreztem, hülyét csinál belőlem.
- Talán mégis csak hagynunk kéne ezt a randit – Közöltem hűvösen, rá sem nézve, miközben a telefont a markomba zártam.

öltözék ☾ 627 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note: ........     ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Túl jól nézett ki és nekem csak az járt a fejemben, hogy az egész randit hagyni kéne a francba és kibújtatnom a ruhájából és… nem fejeztem be a gondolatot, mert hirtelen úgy éreztem, rettenetesen meleg lett ott az ajtóban állva. És különben is, nem akartam letámadni. A kolesz szobánkban már így is megtettem, és nem akartam, rossz néven vegye, hogy állandóan rá másztam, még ha ez volt minden vágyam, akkor sem.
– Ne aggódj, nem akartam virágot hozni. Mindig is úgy gondoltam, furcsa egy férfinak ilyesmit adni… vagy csak túl konvencionálisan gondolkodom – jegyeztem meg, amikor felnevetett ugyan, de láttam rajta, kissé kényelmetlenül érzi magát. Igazából nem akartam, hogy feszélyezze az esténk miatt bármi is, mert nem erről kellett szólnia ennek, és nagyon reméltem, nem akarja az utolsó pillanatban lemondani majd.
Beljebb léptem az otthonába, Theo pedig mindenféle italt kezdett ajánlgatni jó házigazdához illő módon, kezdetben csak normális dolgokat, aztán újra visszaérkeztünk a véréhez. Még háttal voltam neki, így nem láthatta, s amúgy is csak egy pillanat műve volt, de az erek megjelentek az arcomon, aztán el is tűntek, én pedig nagyon nyeltem, ahogy visszafordultam a férfi felé. A teliholdas éjszaka óta a vérének dallama ott zümmögött bennem állandóan. Szólásra nyitottam számat, ám Theodore megelőzött, ujjait a kézfejemen éreztem. Elfordítottam az érintésében a kezemet, megfogtam az övét, és úgy húztam közelebb magamhoz.
– Helyes, úgy emlékszem, megegyeztünk – annyira közel vontam magamhoz, hogy az orrunk szinte összeért, a szám az ajkai előtt formálták meg a szavakat. Elengedtem a kezét, az ujjaim az arcélére simultak, és bár sokkal nyomatékosabb lett volna, ha hagytam volna a levegőben ezt az egészet, nem bíztam megállni, hogy ne csókoljam meg. A négy fal között nem kellett visszafognom magamat, s kissé hevesen kaptam az ajkai után, a nyelvem az övét kereste, és egy percre hagytam, hogy a vágy eluralkodjon rajtam. Aztán lassan elhúzódtam tőle és megnyaltam a számat.
– Nem kérek semmit, köszönöm – mondtam végül felelve a korábbi kérésére. Magamban tettem csak hozzá, hogy belőled kérek még, mert mindenét akartam Theonak, többet között az oly’ sokszor ajánlgatott vérét is. Nem tudom, miért, mi változott meg bennem a kollégium óta. Csak arra tudta gondolni, hogy a kis szórakozásom a szöszivel és maga a tény, élőből táplálkoztam, nem pedig egy tasak hideg vérkészítményből eléggé felbolygatott. De ezt nem akartam a férfinak elmondani, hiszen valószínűleg nem értette volna.
– Körülbelül egy óra kocsival – mosolyogtam rá Theora és figyeltem, ahogyan összefonta a karjait a konyhapultnak támaszkodva. Én zsebre dugott kézzel álltam vele szemben, s a kérdésére összehúztam a szemöldökömet.
– Ahogy érzed. Szerintem elég jól nézel ki – beharaptam az alsó ajkamat, miközben cseppet sem szemérmesen végig járattam rajta a tekintetemet tetőtől talpig. – Vigyáznom is kell majd, nehogy rád akarjon mászni valaki, ha nem figyelek – nevettem fel és oldalra billentettem a fejemet, még mindig Theot bámulva. Mélyen beszívtam a levegőt, amelyre nem igazán volt szükségem, de így magamba szívhattam az illatát. Furcsa mód, az ő esetében, egyáltalán nem zavart a farkasszag. Vagy csak hülye voltam és belezúgtam, és nem akartam észre venni. Ez elég racionális és logikus következtetés volt.
– Nyugodtan vedd fel, ha fontos vagy ilyesmi – jegyeztem meg, amikor előhúzta a telefonját a zsebéből és megnézte.

518 --- now i'm prone to misery
note:    --- kredit

☾ To: Celian Darveaux

☾ First date

Bele tudtam volna feledkezni a látványába, de aztán megráztam gyengén a fejemet. Még mindig szokatlan volt valahol, hogy nem egy nő vonzza annyira a tekintetemet, hanem egy férfi. Nekem, aki világéletében a nőket hajkurászta. A nagy kalandor, Mr. Theodore Storm úgy tűnik, végül kiköt… de nem egy nőnél, hanem egy férfinál. Ki hitte volna? Megköszörültem a torkomat. A szavakra viszont felnevettem.
- Hát, az tényleg túlzás lett volna. Meg… fura is – Nyögtem erőtlenül, majd újból meg kellett köszörülnöm a torkomat. Nem tudom, mi ütött belém. Talán kezdtem felfogni, hogy ez tényleg egy igazi randi. Elég csak ránézni Celianra. Kiöltözött és… basszus. Át kéne öltöznöm, vagy nem? Túl… túl lezser vagyok. Igen. Végignéztem magamon aggódva, majd a továbbiakra inkább rápillantottam.
- Jól van, akkor… megkínálhatlak valamivel? – Álltam félre az útból, és engedtem, hogy belépjen. – Mivel vezetsz… ezért az alkohol gondolom kilőve. Narancslé? Ásványvíz? Vagy mit kérsz? – Érdeklődtem, majd egy sunyi mosollyal hozzátettem: - …vagy szolgálhatok még a véremmel is – Nem bírtam kihagyni, de mielőtt Cel csúnyán nézett volna rám, megérintettem a karját, onnan pedig a kézfejére csúsztattam a sajátomat. – Nyugi, csak vicceltem. – Nem akartam veszekedni, csak pont idevágott az a mondat.
- Köszi, bár már ráférne némi felújítás – Néztem körbe, majd hanyagul vállat vontam és a konyha felé indultam. Ha kért valamit, akkor kiszolgáltam, ha viszont nem, akkor a pultnak dőltem és összefontam magam előtt a karjaimat.
- Szóval Charlottesville? Mégis mennyi idő, mire oda eljutunk? – Érdeklődtem kíváncsian, miközben újra felötlött bennem az átöltözés lehetősége. – Egyébként… átöltözzek? Vagy jó leszek így? – Zavartan köhintettem, majd félrepillantottam. Aztán éreztem, hogy a telefonom megint megrezzen. Direkt rezgőre raktam, hogy ne zavarja meg a napunkat, de úgy tűnt, hogy valakinek nagyon is hiányoztam. Előszedtem végül a mobilt. A kijelzőn Tom neve ugrott fel, de egyelőre nem nyitottam meg az üzenetét. Nem tudtam, mit akar, de annyira nem is érdekelt. Visszacsúsztattam a zsebembe, majd elszakadtam a pulttól lassan.

öltözék ☾ 312 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note: hát szia     ☾