blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Az étteremben teljes feltűnés nélkül ültünk le az asztalunkhoz, ami kellő takarást biztosított. Reméltem, hogy ez azért segít Theo mindenféle szorongását csillapítani. Engem akár meg is bámulhattak volna, olyan sokszor mosolyogtam már döbbent arcokra, és olyan hosszú időn keresztül kellett eltűrnöm nekem is megbélyegzettséget, amiért férfiakhoz is vonzódtam, hogy már egyáltalán nem érdekelt. A társadalmi normákban mindig könnyebb élni, de hittem az emberiségben még, ezer év után is, bár sokszor nem volt egyszerű.
– Jó választás – feleltem a vacsoraválasztására, és már a kisfarkast fürkésztem. Nem tűnt fel neki rögtön, hogy felé fordultam, de nem zavartattam magamat ettől függetlenül. A néhány órával ezelőtt eseményeket elzártam az agyam egy szegletébe, mert nem akartam törődni vele, csak a jelennel akartam foglalkozni, a randevúval és Theodore-ral. Amikor felpillantott rá, tekintetem az ajkaira csúszott, a mosolyát figyeltem, oldalra billentett fejjel.
– Ó, szóval tudsz főzni – mosolyodtam el szélesen. Természetesen nem kerülte el az sem a figyelmemet, hogy a második randinkról beszélt, legalábbis én így értelmeztem a legközelebbet, s reméltem, hogy mindezt jól tettem. Szerettem volna a lehető legtöbb időt a férfival tölteni. Láttam, ahogy szinte csak alig mozdult felém, éppen mikor a pincérünk visszatért, hogy felvegye a rendelésünket. Rendeltem, aztán Theo is. Ő üdítőt kért, én egy limonádét, aztán megkértem a pincért, hogy ajánljon valamilyen könnyű fehér bort a kínálatukból a vacsoránk mellé, s végül abból is rendeltem két pohárral. Majd visszafordultam a mellettem ülő farkashoz.
– Visszatérve: én is szeretek főzni, ha gondolod legközelebb, majd segítek – mondtam mosolyogva, egyik könyökömet az asztalon támasztottam meg, a kezemmel pedig a fejemet, s úgy fürkésztem tovább Theot. A pincérlány ismét megjelent, és lepakolta az italokat. Elkaptam a pillantását, amiből két dolgot lehetett kiolvasni: két túl jó pasit vesztettek a világ női, így köztük ő is, és abszolút elfogadja a jelenlétünket, talán még édesnek is gondolja. Ezen csak magamban mosolyogtam, miközben felemeltem a borospoharat.
– Kettőnkre – ha Theo is felemelte a poharát és egészítette ki semmivel a mondandómat, összekoccintottam az övével a poharamat és belekortyoltam a félédes fehérborba. Oda se néztem, ahogy letettem az asztalra, miközben a kisfarkas keze után nyúltam. – Mit szólnál, ha vacsora után elmennénk sétálni az egyik parkba. Úgy tudom, van ott egy pavilon, ami ki van világítva. Ott tudnék fotókat csinálni rólad – az arcomon ülő töretlen, lelkes és boldog mosolyt le sem tudtam volna vakarni azt hiszem. Persze az ajánlatom csak egy ötlet volt, elvégre azt beszéltük meg, együtt döntjük el, mit csinálunk az este többi részében.

399 --- now i'm prone to misery
note:  #thelian    --- kredit

Magam sem tudom, meglepődtem-e vagy sem, azon, hogy nála volt a fényképezőgépe. Talán még meg is szidtam volna játékosan, ha nem hordja magánál, művészetis létére. Természetesen attól eltekintve, hogy amúgy nem ez a legfőbb életcélja, legalábbis gyanítottam, már csak abból kiindulva, hogy a hosszú évek alatt, amik mögötte vannak, számtalan más dolgot rejtett. Úgy értem, tudtam, hogy nem a fotózásnál fog leragadni és ez ígyis volt jó. Azt hiszem.
- Én örülnék. Régóta nem készült rólam egyébként fotó – Talán… de csak talán a legutolsó partin, amin Jeffel voltam. De ebben nem voltam egészen biztos, sőt. Az az este amúgy is homályos volt a számomra. Megvontam végül a vállamat, elterelve a gondolataimat róla. Legfőképp a legjobb barátomról, aki már… nem volt.
Nem adott semmi reakciót arra, amit a bátyámról mondtam, de nem haragudtam érte, talán még hálás is voltam. Nem akartam firtatni ugyanis, vagy épp mélyebben belemenni; egyelőre minden ment a maga útján és csak sodródtam. Ahogy Nate is.
- Oké, talán egy pohár belefér, de több nem – Rámosolyogtam és fel is nevettem röviden. Aztán megérkeztünk. Az étterem hangulatosnak bizonyult, kellemes volt a közeg és plusz pont járt azért is, hogy nem bámultak meg minket. Vajon Mystic Fallsban is ennyire simán fog menni minden? Nem tudtam nem feltenni magamnak ezt a kérdést, de persze, választ nem tudtam adni magamnak. Ott sok volt az ismerős és féltem, hogy negatív véleménnyel lennének rólam. Ami alapvetően nem is lett volna baj, de nem akartam, hogy Celiant is bántsák emiatt esetleg. Az emberek ugyanis gonoszak tudnak lenni, nem igaz?
Ahogy elmondta, melyik ételekkel szemez, úgy pillantottam rá az étlapra, hogy átfussam, nagyjából miről van szó. Elgondolkodtam.
- A gombás-tejszínes nem hangzik rosszul – Közöltem halkan, aztán ezt követően nem sokkal rátaláltam a magam választottjára. – Én carbonara spagettit kérek – Bár egy pillanatra elbizonytalanított a pizza gondolata is, ahogy rátaláltam az étlapon, de végül nem annál döntöttem. Eközben lassan feltűnt az is, hogy mennyire néz, így felemeltem a fejemet. Rámosolyogtam.
- Köszönöm, hogy elhívtál – Fürkésztem a szemeit, majd megköszörültem a torkomat. – Apropó, legközelebb én főzök. Habár az éttermet biztos, nem múlom felül, de próbálkozni fogok – Kezdtem valamelyest feloldódni, magam sem tudom, miért. A férfit figyeltem tovább, majd az ajkaira tévedt egy fél pillanatra a tekintetem. De mielőtt bármit is tehettem volna, a pincér visszajött az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelésünket. Celianra hagytam a kezdés jogát, aztán átvettem a szót és kértem egy üdítőt is a vacsora mellé. Ha viszont a férfi máris alkoholhoz folyamodott volna, nem állítottam meg; egy pezsgő passzolt volna a randihoz. Vagy egy pohár bor.

öltözék ☾ 420 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  #thelian #elsőrandi   ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

A szavaira elmosolyodtam, mert emlékeztetett arra, hogy máris titkaim voltak előtte, még ha nem is akartam, hogy így legyen. De önzőbb voltam, és jobban sóvárogtam a férfi után, mint valaha is bárkiért, és tudtam, átkozni fogom magamat jó ideig, ha eszembe jut majd, eltöröltem az emlékeit, csak azért, hogy ne veszítsem el, pedig önszántából valószínűleg nem tartott volna velem, ha nem veszem el az emlékeit tőle. De úgy éreztem, szükségem volt a férfira, kellett, mintha csak oxigén lett volna vagy éppen vér… Még ha nem is csak a benne forrón zubogó élet vonzott, akkor is érezni akartam a bőre melegét, a jelenlétét, ami úgy vibrált, a szíve dübörgését, ahogyan az ujjaim a combjára simultak. Soha nem szerettem meg úgy másokat, ilyen rövid idő alatt, mint Theot, s ez kissé meg is ijesztett egyébként, mert ismertem magamat.
– Rendben, akkor majd kitaláljuk, együtt – feleltem oldalra pillantva a férfira. Tetszett, hogy ilyen határozottan kijelentette, mit akart, talán most volt a leghatározottabb ismeretségünk alatt, és őszintén nem bántam. Tudtam persze, hogy az idegen helyzet okozza a bizonytalanságát, mindenki számára nehéz egy olyan helyzet, amelybe a fiú keveredett, főleg hogy korábban nem volt nyilvánosan felvállalt kapcsolata. Nem csak más férfiakkal, de nőkkel sem. Ez összességében nem zavart, mert nem vont le Theo értékéből, milyen kapcsolatai voltak korábban. A fényképek kapcsán azonban kissé meglepődtem, mert eszembe sem jutott volna, hogy fotókat készítsek róla vagy rólunk… egyelőre. De nem bántam a kérését.
– Nálam van, ami azt illeti, a legtöbb esetben a kocsiban hagyom a gépet, hogy bármikor kéznél legyen – mosolyodtam el, hüvelykujjammal végig simítottam néhányszor a combján, amíg beszéltem. – Ha szeretnéd, csinálhatunk néhány képet majd – tettem hozzá Theora pillantva néhány másodpercre, majd tekintetem visszatért az útra. Szerettem volna eddig is fotókat készíteni a férfiról, de nem gondoltam, hogy örült volna neki, ha teljesen random elkezdtem volna kattintgatni, ám annak örültem, hogy ő kért meg. És persze nem csak egyedül őróla, hanem kettőnkről is.
A testvérére terelődött szavakra csak bólintottam. Nem volt mit felelnem igazán rá, mert a testvérével való dolgaiba nem akartam egyáltalán belefolyni. És bár aggódtam a hirtelen visszatérése miatt, ezzel nem akartam tovább frusztrálni a férfit, és azt sem szerettem volna, ha úgy érzi, csak azt várom, mikor válik valóra a félelmem a bátyjával kapcsolatban. Ismerve nagyjából Theo múltját nagyon is ráfért, hogy a testvérével helyre tudja tenni a kapcsolatát. A szemem sarkából figyeltem, ahogyan nevetve ingatta a fejét a megjegyzésemre az étlappal kapcsolatban. Láttam rajta, még mindig ideges volt kicsit. Tulajdonképpen én is az voltam, de talán jobban lepleztem, elvégre volt néhány évszázadnyi gyakorlatom benne.
– Nem terveztem lerészegedni – válaszoltam a megjegyzésére. – De azért majd koccintok veled, ha nem árulod el senkinek – egy pohártól nem lesz különösebben bajom, és amúgy sem egészen úgy hatott rám az alkohol, mint az emberekre, úgyhogy még ha vezettem is, ilyesmit megengedtem magamnak, ésszel, nyilvánvalóan.
Örömmel vettem tudomásul, hogy nem húzta el a kezét, ahogyan kiszálltunk a kocsiból és megfogtam az övét, sőt összefűztem az ujjainkat, így tenyereink egymáshoz simultak teljesen. Élveztem a bőre melegét az enyémen, éreztem a finoman lüktető erecskéket a testében, ami folyton a tudatom peremén lebegő vérének csábítására terelte a gondolataimat. Talán még sem kellett volna megízlelnem újra a templomromnál, de túl nagy volt a kísértés. Theo túl nagy kísértést jelentett számomra minden szempontból, én pedig rettenetesen gyengének éreztem magamat mellette, amelyet nagyon élveztem. Rámosolyogtam, ahogy átkeltünk az úttesten, majd belépve egy gyors pillantást vetettem a farkasra, aki idegesen szemlélődött, de senki sem figyelt minket, az étteremben lévő emberek csacsogtak, nevettek, halk zümmögésként élvezték a vacsorájukat. Az asztalunknál engedtem el Theo kezét, ahogyan lehuppantam az ülőalkalmatosságként szolgáló padra, olyan közelségben ültem le, hogy az asztal alatt a térdem hozzáért a férfiéhoz, miközben az étlapot nézegettük.
– Örülök, hogy tetszik – mosolyogtam, felpillantva az étlapból, majd egészen közel csúsztam a kis farkashoz. – Azt hiszem bazsalikomos pestós, garnélás tésztát fogok enni – mutattam a kezemben lévő étlapra, oda, ahol az általam választott étel volt feltűntetve. – De ez a gombás-tejszínes tészta a is jól hangzik – morfondíroztam kicsit, mielőtt felpillantottam volna Theora, és letettem az asztalra a menüt, s a felsőtestemmel a férfi felé fordultam, amennyi a helyzet engedte. A szempárról lejjebb csúszott a pillantásom az ajkaira, miközben egyik könyökömmel megtámaszkodtam a boksz beszögellésében.
– Örülök, hogy eljöttél velem – mondtam végül széles mosollyal az arcomon. A vacsorát illetően szívesen kortyoltam volna a véréből is a férfinak, de ezt nem akartam az orrára kötni, egyelőre biztosan nem. És nem is azért hoztam el ide, hogy ezen vitázzunk akár csak egy pillanatig is. Csak vele akartam lenni, és megpróbálni elfelejteni a veszekedést, amire már csak én emlékeztem.

751 --- now i'm prone to misery
note:  csak természetes    --- kredit

Ahogy a szüleimet említette, némileg alábbhagyott a lelkesedésem. Újra eszembe jutott, hogy apám már születésem előtt elhagyott, anya pedig… meghalt. De ezt félretéve Celiannak igaza volt. Nyilván még ők sem voltak gondolatban sem 50 éve; bizarr volt belegondolni ebbe.
- Nem szeretem a titkokat – Közöltem komolyan, mégis játékos éllel a hangomban. Tényleg nem akartam, hogy titkaink legyenek egymás előtt. Bizalmat akartam, amit mindkettőnk egyformán táplál és éltet a másikban… nyitottságot és elfogadást. Persze, biztos, hogy neki és nekem is voltak idegesítő tulajdonságaim például, de azt szerettem volna, ha ezek nem rontanak el semmit. Talán csak túlgondoltam a dolgot.
- Jobb szeretném, ha együtt döntenénk el. Ahogy mindig mindent – Legalábbis ezt akartam. Mindent együtt… jó, talán már most nagyon ragaszkodtam Celianhoz és ez kissé furcsa volt. Félrepillantottam, de ahogy újra a combomra csúsztatta a kezét, ránéztem.
Elgondolkodtam, majd bólintottam egy aprót.
- Esetleg nincs nálad a fényképezőgéped? Vacsora után, vagy akár közben is… készíthetnél párat az estéről – Azaz rólunk... – Ha van kedved… vagy ilyesmi – Tettem hozzá zavartan. Szerettem volna, ha nyoma marad mindannak, ami történik, nem csak az emlékeinkben, hanem fényképen is. Megköszörültem a torkomat végül.
Ahogy a testvérem került szóba, nem tudtam nem arra gondolni, hogy aggódik a bátyám miatt. Jobban mondva a következmények miatt, amik a visszatérést illették.
- Súrlódások mindig is lesznek köztünk. De… talán már eljutottunk, vagyis én eljutottam arra a pontra, hogy megtanultam értékelni… őt. Tudod, szokták mondani, hogy miután elvesztesz valamit, csak utána jössz rá, mennyire fontos volt. A bátyám nekem… ilyen – Vállat vontam alig láthatóan. Nem tudtam ennél jobban vagy szebben megfogalmazni, mit éreztem Nathaniellel kapcsolatban. Amikor meghalt, teljesen magamba zuhantam; úgy éreztem, mindent elszúrtam és úgy ment el, hogy azt hitte, utálom őt. Pedig ez sosem volt így. Sosem… gyűlöltem. A második esélyt viszont meg akartam becsülni és nem akartam újra elszúrni.
Felnevettem a gunyorosnak szánt megjegyzésén és megráztam gyengén a fejemet.
- Tudod, hogy értettem… - Ahogy végül válaszolt, elmosolyodtam. – Az olasz konyha remek lesz – Bólintottam is egy aprót, majd az utat kezdtem végül figyelni és tovább izgultam magamban, ahelyett, hogy végre ellazultam volna. – Tényleg… így, hogy vezetsz, nem ihatsz – Néztem rá a szemem sarkából. Oké, hogy vámpír volt, de ettől még az alkohol ugyanúgy hatott rá, nem?
Aztán megérkeztünk végül az étteremhez, így kicsatoltam az övet és kiszálltam. Az épületre emeltem a tekintetemet, mikor megéreztem Celian tenyerét az enyémbe simulni. Szinte összerezzenve néztem rá, és egy hang a fejemben megszólalt, hogy el kéne húznom a kezemet tőle, de nem hallgattam rá. Viszonoztam a kézfogást, miközben még az ujjainkat is összefontam. Még mindig furcsa volt, hogy… hogy nem egy lánnyal vagyok. De ez a furcsa, tulajdonképpen jó értelemben volt furcsa.
A kezünkre pillantottam, majd a férfira, mielőtt beléptünk volna az étterembe. Egyből körbenéztem. Arra voltam kíváncsi, mennyire bámulnak meg minket, de szinte senki sem figyelt ránk úgy. Mármint „olyan” értelemben. A pincérlányra pillantottam és sietve elhadartam egy köszönést, mielőtt Celian megszólalt volna. Aztán az asztalunkhoz kísért; ott engedtem el a férfi kezét.
Ahogy leültünk, az étlapra terelődött a figyelmem, amit magam elé is húztam, hogy kinyitva elkezdjek nézelődni.
- Hangulatos hely, tetszik – Szinte csak suttogtam Celiannak; a szemem sarkából rápillantva. Örültem, hogy elhozott ide; vagyis annak leginkább, hogy együtt voltunk. – Választottál már? – Érdeklődtem két perccel később, mikor már vagy huszadjára olvastam át ugyanazt az oldalt. Fogalmam sem volt, mit válasszak. Döntésképtelen voltam.

öltözék ☾ 550 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  enyém vagy  ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Láthatóan megleptem, amikor közöltem vele, milyen régen randevúztam utoljára. Ami azt illette, egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogy a koromra egyfajta problémaként gondoljak, mert a legtöbb kapcsolatomban vámpírokkal, eretnekekkel, boszorkányokkal kerültem össze, esetleg emberekkel, de nekik nem mondtam el a legtöbb esetben, mi is voltam. Ám ahogyan Theo kiejtette a kerek számot, bevillant, hogy vajon ő mit gondolhat ezzel kapcsolatban?
– Egészen pontosan még talán a szüleid sem – feleltem nevetős hangon, mert értékeltem, hogy nem borította ki a „vénségem”. – Mindenesetre örülök, hogy nem kell titkolnom előtted, hogy hány éve létezem – tettem hozzá nyugodtan, arcomon mosoly játszott, s bár az útra figyeltem, ujjaim finoman megszorították a combját, amelyen olyan kényelmesen pihentettem jobbomat. Majd egy gyors sebességváltás erejéig elhúztam a kezemet, miközben válaszoltam az incselkedő visszakérdésére.
– Gondoltam úgy fair, ha én választottam éttermet, akkor te választasz a vacsora után programot, de semmi elrontója nem vagyok – megnyaltam az alsó ajkamat, miközben a kezemet visszacsúsztattam a férfi combjára. Az egész lénye ott dübörgött a fejemben, a szívverése adta az ütemet hozzá, az illata beburkolt, és küzdenem kellett, hogy ne tudja egészen elterelni a figyelmemet. Nem mintha nem kellemes dolgokra akart volna elkalandozni bármelyik gondolatom, de azért most a randira és a vacsorára akartam koncentrálni.
– Általában találtunk jobb elfoglaltságot – kuncogtam, amikor megemlítette a fotózás kapcsán, hogy nem mutattam még neki. A keze melege jólesően vonta be a jobbomat, amelyet visszasimítottam a combjára. Talán most először volt ennyire tudatosan a keze az enyémen, és ha dobogott volna a szívem, most biztosan zakatolt volna. – De ha érdekel, majd megmutatom a képeimet – tettem hozzá, néhány pillanatig a hüvelykujjam simogattam a nadrágon keresztül, ami annyira könnyed és természetes volt, hogy szinte észre sem vettem, csak akkor tűnt fel, amikor megszorította kissé a kezemet. Vele nevettem a megjegyzésén.
Aztán rájöttem, hogy testvérét érintő kérdés talán nem volt a legjobb ötlet. A hangjában megbúvó kis élből tudtam, hogy félreértette az érdeklődésem célját.
– Ne haragudj, nem úgy értettem. Csak kíváncsi voltam kijöttök-e… mert mesélted, hogy régen nem volt annyira jó a kapcsolatotok – jegyeztem meg csendesen, védekezőn, mert nem akartam, hogy azt gondolja, folyton csak a rosszat láttam a történtekben, még ha furcsálltam is a helyzetet.
– Rendes étterembe viszlek, úgyhogy képzeld, választhatsz az étlapról – nevettem el magamat, s bár kicsit gunyorosan volt megjegyzésem, nem szántam bántónak. – Olasz konyhát választottam – nevettem tovább, komolyabban is válaszolva a kérdésére. Bár nagyon jó lett volna akár főzni is a kisfarkasnak, de nem akartam mindig a négy fal között lenni vele. Ez máshogy volt fontos a kettőnk szempontjából.
Nem sokkal később elhagytuk az „Üdvözöljük Charlottesville-ben!” táblát, én pedig a város központja felé vettem az irányt, hogy aztán némi parkoló keresést követően letehessem az autót, alig néhány méterre az étteremtől, amit választottam ma estére. Nem volt semmi extra, elsősorban olasz kajákat csináltak, én pedig bíztam benne, hogy nem lőttem nagyon mellé a mediterrán konyhával Theonál. Ha engedte megfogtam a kezét, miután kiszálltunk a kocsiból és elindultam a Tony’s felé.
– Helló, két személyre foglaltam asztalt, Deveraux néven – jegyeztem meg a pincérlánynak, amikor beértünk a helyre, majd a helyünkre kísért és letette az asztalunkra az étlapokat. Szándékosan egy félre esőbb asztalt választottam a foglalásnál, hogy ne legyünk teljesen sem előtt, és azt sem bántam, hogy az étterem belső kialakítása miatt, nem külön álló székek voltak az asztalnál, ahová leültettek minket, hanem boxok, bár ezt nem tudtam előre.
Kigomboltam a zakómat, majd lezuttyantam nem túl távol Theotól a kialakított padon, ami három oldalról körbe ölelte az asztalt. És az étlapokért nyúltam, az egyiket a kisfarkasnak adva.

590 --- now i'm prone to misery
note:  csak természetes    --- kredit

Lazábbnak kellett volna lennem, de azt hiszem, csak túlságosan meg akartam felelni neki. Nem akartam elszúrni. Túl fontos volt nekem Celian ahhoz, hogy elrontsam valamivel a randinkat… bármivel. Ezért is agyaltam túl a dolgot, ezért sem tudtam, mit vegyek fel, vagy hogyan viselkedjek majd, ha végre együtt leszünk. Rágörcsöltem, mondhatni. Pedig én mindig is lazább figura voltam, aki gond nélkül csábított el bárkit és… és egyszerűen csak élveztem az élet adta lehetőségeket. Persze, csak amíg el nem veszítettem a számomra két legfontosabb személyt. Utána minden valahogy borúsabb lett és a lazaság, a jókedv is kiveszett belőlem. Aztán jött Celian, eloszlatva a fejem fölé gyűlt felhőket, hogy beengedje az életembe a napsugarakat. Szükségem volt erre a napsugárra… jobban mondva Rá. Boldog akartam végre lenni. Ez olyan nagy kérés vajon?
A combomra simított, ami először zavarba hozott, majd lenyeltem ezt a hirtelen jött idegességet. Az érintésébe szinte beleborzongtam, természetesen jólesőn.
Azt hittem, bolondnak fog tartani, amiért bevallottam neki, hogy mennyire nem tudtam, mit kezdjek magammal, míg rá vártam. De ehelyett megértést kaptam, sőt… Felvontam az egyik szemöldökömet.
- 50 éve? Akkor én még gondolatban sem voltam – Jegyeztem meg csendesebben, aztán megráztam a fejemet. Akármennyire is sok volt köztünk a korkülönbség, valamiért nem zavart annyira, mint kellett volna. Néha eszembe jutott ugyan, de ez semmit sem vont le Celian értékeiből. Elmosolyodtam. A vacsora jól hangzott, ahogyan az is, hogy a továbbiakat meg „eldöntöm”. – Helyesbítve: eldöntjük. Ketten. Ugye? – Kérdeztem vissza egy játékosabb mosollyal.
A kezére pillantottam, ahogy elhúzta tőlem és egy picit fel is lélegeztem, mert nagyon elvonta a figyelmemet az, hogy végig a combomon pihent a tenyere; aztán ez újra megtörtént. Megnyaltam az ajkamat, majd lassan a kezére csúsztattam a sajátomat és így kezdtem hallgatni, ő mit is csinált a délelőtt. Elmosolyodtam.
- Azt tudom, hogy te ilyen művész vagy, de… de még egyetlen egy fotódat sem mutattad meg, emlékeim szerint – Jegyeztem meg egy gyenge fejrázás kíséretében, majd a halkabb vallomásra még inkább elmosolyodtam. Megszorítottam a kezét. – Legalább nem csak én izgultam agyon magam. Ez megnyugtató – Nevettem. Jóízűen és felszabadultan A kérdésre meglepődtem ugyan, bár felesleges volt. Sejthettem volna, hogy érdeklődni fog, már csak abból kifolyólag is, mert aggódott a bátyámat illetően.
- Egyelőre minden oké… tényleg. Ha baj lesz, tudod, hogy szólok – Közöltem egy fokkal komolyabban, mert bár a hangja nem sugallt számonkérést vagy „ellenőrzést”, mégis tudtam, hogy elsősorban azt akarja tudni, a bátyámmal minden rendben van-e, nem jelentkeztek-e a következményei annak, hogy visszatért az életbe.
Kipillantottam ezt követően újra az ablakon és már nagyon is vártam, hogy odaérjünk, közben pedig azon gondolkodtam, hogyan alakul majd az esténk. Aztán az is eszembe jutott, hogy érdekes mód nincs senki, akivel meg tudnám osztani az örömöm, azt, hogy randizok valakivel… mert már nincs senki, aki annyira közel állna hozzám. Ez a tény elkeserített egy pillanatra, de nem hagytam, hogy teljesen elvegye a kedvemet.
- És… mit fogunk enni? Azt már kitaláltad? – Emeltem rá a tekintetemet egy mosoly kíséretében.

öltözék ☾ 484 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  enyém vagy  ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Amíg a nyakkendőjével bíbelődtem összeszedtem magamat fejben, bár ez valószínűleg nem tűnt fel Theonak, de az igazság az volt, hogy olyasmit mozgatott meg bennem, amit nagyon régen senki sem, és minden érzékszervem kiélesedett a közelében. Kicsit olyan volt, mint a vadászat, az az igazi, és engem ez a furcsa bizsergés éltetett egy évezred után is. Természetesen a férfit nem akartam semmilyen módon bántani, ám ezt a különös érzést konstans módon képes volt fenntartani, főként ha a közelemben volt.
A kocsiban vártam rá, amíg összeszedtem a holmiját és bezárta a házat, és próbáltam lenyelni és nem törődni azzal, ami egy fél órája se történt közöttünk a házban, és amire Theo nem is emlékezhetett, mert mindent elfeledtettem vele. Az emlékképeimet csak akkor kaphatta vissza, ha én szabad folyást engedtem nekik, és ezért persze szerencsés volt, hogy egyike voltam Esther első teremtményeinek. Nem akartam elveszíteni a fiút, főleg nem azért, mert túl hamar ismerte volna meg milyen is tudtam lenni igazából. Talán naiv voltam, de reménykedtem abban, hogy ha kellő idő telik el, akkor majd elfogad a vérengzéssel együtt. Talán…
Theo beült a kocsiba, én pedig egy könnyed mozdulattal kifordultam a ház elől, s elindultam egy másik virginiai város felé. Szervezhettem volna a világ másik felére is, valószínűleg az a fajta szorongás, amit a kisfarkasban okozott a nyilvánosság előtt való megjelenése velem, nem oldódott volna fel. Aztán, ahogy rákérdeztem a mai napjára, rájöttem, hogy nem csak arról volt szó, hogy eddig leginkább lányok társaságában mutatkozott. Őszintén meglepett a tény, még nem volt randevúzni, bár ha jobban belegondoltam az egyetemen is folyton újabb és újabb trófeákat hordozott körbe, és tudom, az volt a benyomásom, fogadásból csinálja. Miközben a kisfarkas az ablakon bámult kifelé, a jobb kezem a váltóról a combjára siklott, de nem tolakodóan magasra. Éppen csak a térde felett nyugtattam a tenyeremet.
– Ha ez vigasztal, nekem körülbelül ötven éve nem volt randim, szóval kijöttem a gyakorlatból – egy pillanatra felé fordultam, és felnevettem, mert nem akartam, hogy ennyire feszült legyen. – Amúgy is vacsorázni viszlek, a továbbiakat meg majd eldöntöd te – nem akartam flancos dolgokat kitalálni, valószínűnek tartottam, hogy attól csak jobban befeszült volna Theo, én pedig azt akartam ne foglalkozzon semmivel, csak élvezze ezt az estét. Egy pillanatra elvettem a kezemet róla, amíg az országútra kanyarodva sebességet kellett váltanom, ám utána, ha nem húzódott el, visszasiklottak az ujjaim a combjára.
– Idegességemben elmentem hajnalban fotózni – vontam vállat, igyekeztem lazábbnak tűnni már amikor megérkeztem hozzá akkor is, de azért egy kis félsz bennem is volt. Na jó, nem is kicsi. – És nagyjából egy órával korábban kész voltam, minthogy értelme lett volna érted mennem… – ezt egy kicsit csendesebben vallottam be, mert hát, nem is tudom, hülyén éreztem magamat miatta, de közben meg azt akartam, tudja a kisfarkas is, hogy nem csak ő izgult a ma este miatt. Igazából azóta izgultam, mióta igent mondott a templomromnál. Ráadásul az autóban tömörülő illata miatt egészen más gondolatok is kavarogtak a fejemben, amelyek egészen szédítőek voltak.
– Mi a helyzet a bátyáddal? Jól kijöttök? – kérdeztem csak úgy általánosságban, a hangomon reméltem hallotta, ez nem ellenőrzés volt, hogy mikor vált a testvére esetleg dühöngő őrültté. Mert bár aggasztott a feltámadása, azért mégis csak örültem, hogy Theonak eggyel kevesebb vesztesége van az életben.

529 --- now i'm prone to misery
note:  csak természetes    --- kredit

Aranyosnak találtam, ahogy a nyakkendőmmel babrált. Megmosolyogtam, aztán figyeltem, ahogy eltávolodik tőlem. Igazat adott nekem, bár nem tudtam, ennek valóban örülök-e vagy sem. Vágyakozva pillantottam rajta végig, majd bólintottam egy aprót.
- Igen, szerencsére – Jegyeztem meg halkan, majd elszakadtam a faltól és a férfi után indultam, de félúton megálltam. – Várj, a mobilom… az előbb még itt volt – Motyogtam, miközben keresni kezdtem. A nappaliban találtam rá a kanapén, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, egyszerűen becsúsztattam a zsebembe. Magamhoz vettem a pénztárcámat is, meg a kulcsokat és így léptem ki végül a házból. Bezártam az ajtót és mire megfordultam, a férfi már az autónál volt. Elgondolkoztam néhány pillanatra azon, milyen lesz ez a randi, ugyebár nyilvánosság előtt és egyebek… aztán leküzdve a félelmeimet elindultam és be is szálltam az autóba a férfi mellé. Talán túlságosan is bízni akartam benne, jobban mondva kettőnkben és abban, hogy mások véleménye kicsit sem fog érdekelni ebben a kérdésben. Elvégre tényleg… mindegynek kéne lennie, hogy ki kivel van, nem igaz? A szerelem az… szerelem és kész. Szótlan voltam az első néhány percben. Még az övemet is későn csatoltam be, pont akkor, mikor a férfi feltette a kérdését.
- Öhm, hát… téged vártalak – Felnevettem. – Szóval várakozással teli, vagy mi – Zavaromban azt sem tudtam, hogyan fejezzem ki magamat. – Az életemből kimaradtak a hivatalos randik eddig, tehát egész délelőtt azon gondolkodtam, mit kellene felvennem, mondanom, vagy úgy egyáltalán… hogyan kellene viselkednem – Vallottam be neki halkabban, az ablakon bámulva kifelé. Az eddigi életem a kalandokról szóltak és a lányokról; randikról szó sem esett soha. Ha találkoztam is egy-egy lánnyal, az egyáltalán nem randi volt. Megnyaltam a kiszáradt számat, mielőtt újra Celianra emeltem volna a tekintetemet. – És neked? Mit csináltál, mielőtt jöttél? – Mosolyogtam. Kíváncsi voltam, ő is annyira izgult-e, mint én; bár ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy nem. Túlságosan lazának tűnt. Plusz évszázados előnyökkel volt megáldva… tehát kételkedtem volna benne, hogy annyira aggódna, mint én.

öltözék ☾ 317 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  enyém vagy  ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Éreztem, ahogyan belemosolygott a csókunkba, és hagyta magát nekem a kisfarkas, én pedig módszeresen csókoltam végig a nyakát. Hallottam, ahogyan felpörgött a szívverése, és pontosan tudtam, mennyire imádja, ha a nyakával foglalkoztam, Belenevettem röviden a mozdulataimba, amikor megremegett a lába, de nem kell aggódnia, megtartottam, ha a lábai már nem tették volna ezt. Rekedt hangját élvezettel hallgattam, tekintetem elmélyült, ahogy rápillantottam. Olyan könnyű volt belefeledkeznem a fiúba, és annyira odáig voltam érte. Hagytam, hogy széttúrja a belőtt hajamat, jelenleg azt csinált velem, amit akart Theo, túl könnyű volt engedni a kísértésének. Aztán ujjait a tarkómra csúsztatta, és megköszörülte a torkát, mert nem igazán tudott normális hangon megszólalni, ami nekem nagyon is az ínyemre volt. Beharaptam az alsó ajkamat, ahogy vigyorogtam rá.
Bár a szavai nem voltak olyan nagyon kecsegtetők, legalábbis az este további részét hirtelen nagyon szerettem volna meztelenül eltölteni, de amikor emlékeztetett, hogy indulnunk kéne, bólintottam. A vigyorom azonban nem múlt el. Éppen meg akartam volna szólalni, de ekkor Theo ajkai ismét az enyémekre simultak, keze az arcomra siklott, én pedig hajlandó voltam még néhány hosszú percre belefeledkezni mindebbe. Elégedett nyögés hagyta el a torkomat, miközben elhúzódtam tőle, és hagytam levegőhöz jutni.
– Igazad van – ujjaim lecsúsztak a hajából, megigazítottam a nyakkendőjét, majd éhes, vágyakozó pillantást vetettem rá, és eltávolodtam tőle a testemmel is. Megköszörültem én is a torkomat, majd a főbejárat felé intettem. – Akkor menjünk, még időben vagyunk – igazából elég nagy szerencse volt, hogy ennyi idővel korábban jöttem, és az iménti ki közjáték nem tudta teljes mértékben elrontani az egész estét. Igyekeztem nem erre gondolni, ahogy kifelé haladtunk, majd a kocsim felé.
Amíg Theo bezárta a házat előre mentem és beindítottam az autót, így miután beült, már el is indultam Mystic Falls-ból Charlottesville felé. A rádió halkan duruzsolt a háttérben, valami újabb fajta popszám lehetett, különösebben nem volt jellegzetes, nem is ismertem. Gyakran egyformának érződtek nekem a most aktuálisan felkapott számok.
– Na és milyen napod volt? – kérdeztem kissé elmerengve néhány perc múlva, és próbáltam kitörölni a fejemből mind a vágyat, hogy ráugorjak, ami az előbbi csókcsata után elég nehéz volt, mind pedig a vérének illatát, amitől egy egészen picit zsongott a fejem. Nem tudtam, mi változott azóta, hogy az átváltozása után azt az egy csepp vért lenyaltam, de valami más lett. Nem tudtam, hogy köze volt-e az egésznek a kis vadászatomhoz az exemmel, vagy sem, de gyanítottam igen. És hirtelen nem tudtam eldönteni, bántam-e vagy nem. Persze sosem ártottam volna Theonak, de ha most nagyon meg akart volna győzni, biztos rá tudott volna dumálni, hogy belőle igyak.

418 --- now i'm prone to misery
note:  csak természetes    --- kredit

Nem hagytam sok időt neki arra, hogy nevessen; az ajkaimmal tapasztottam be a száját, és forrasztottam belé minden szót, avagy nevetést. Hosszabbra nyúlt a csók, mint eredetileg terveztem, de egyáltalán nem bántam. Szinte teljesen hozzásimult, a testemnek feszült és így éreztem minden porcikáját. Felidéződött bennem a kollégium szobában töltött esténk, de igyekeztem kizárni a fejemből, hisz nem volt erre most lehetőségünk, mármint… a randi az fontos mérföldkő volt a kialakuló kapcsolatunkban. Legalábbis én így éreztem. Ahogy a hajamba túrt, belemosolyogtam a csókba, aztán el is szakadt tőlem, hogy a nyakamat vegye célba. Hevesebben kezdett verni a szívem, a szemeimet is lehunytam, kiélvezve a csókjait. Még mindig a gyengepontomnak számított a nyakam. Talán ő is tisztában volt ezzel. Még a lábaim is megremegtek, aztán megköszörültem a torkomat.
- Nem, egyáltalán nem – Most én túrtam az ő hajába lágyan, ezáltal teljesen összeborzolva a jól belőtt frizuráját; de nekem így amúgy is jobban tetszett. Aztán a tarkójára csúsztattam a kezemet és finoman masszírozni kezdtem, miközben őt figyeltem.
- Talán… - Rekedtes hangon szólaltam meg, így meg is kellett köszörülnöm a torkomat, hogy visszanyerjem a hangom. - …talán ideje lenne készülődnünk, nem? – Bármennyire is vágytam rá, nem akartam, hogy csak erről szóljon a kapcsolatunk… komolyan meg akartam próbálni vele és ehhez az is kellett, hogy végre szintet lépjünk ezzel a randi dologgal. – Nem mintha nem… nem csinálnék mást szívesen, de az első randinkat ne halasszuk el – Rámosolyogtam, de a hangom egyben kérdő is volt, hisz érdekelt, ő mit gondol a helyzetről. Nem akartam egyedül dönteni ebben. A tarkójáról az arcára csúsztattam a kezem, gyengéden megsimítva, majd mielőtt választ adhatott volna odahajoltam egy gyors csókra.

öltözék ☾ 270 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  enyém vagy  ☾

blackbird on my shoulder
hold your hands upon my head till i breathe my last breath

Hiába alakítottak át valami teljesen újjá és ismeretlenné, s hiába birtokoltam a vámpírok képességeit is, sohasem szerettem igazán megigézni másokat. Ha a hatalmamat akartam fitogtatni a mágiához fordultam vagy a valódi fizikai erőmet használtam, de sohasem ezt a kis trükköt. Nem tartottam fair dolognak belepiszkálni emberek fejébe, annak ellenére sem, hogy megkönnyítette volna az életemet sokszor, és olykor-olyakor azért ráfanyalodtam erre a megoldásra. Ám azokkal, akik közel álltak hozzám, különösen kerültem ennek a lehetőségét, mert úgy éreztem becsaptam őket. Theoval is ezt éreztem, amikor felhozta, hogy töröljem ki az emlékeit, azonban a férfi szavai ott visszhangoztak a fejemben arról, esélyt akart adni annak, ami kettőnk között kialakult. Én pedig elég önző voltam ahhoz, hogy emiatt teljesítsem a kérését, és valóban elvegyem a kellemetlen emlékeket magamról. Talán egyszer majd gyűlölni fog ezért, talán sohasem bocsájt majd meg, de meg kellett próbálnom, hátha valóban helyre tudjuk hozni a dolgokat. Nem akartam elveszíteni, még akkor sem ha becsaptam és valószínűleg saját magamat is, hiszen mi volt rá a garancia, hogy később nem fog ugyanígy kiborulni a valóságtól? Ám mégis… most ez volt az egyetlen kapaszkodóm.
Ahogy kinyitotta a szemét, láttam rajta, az igézésem hatásos volt, persze ez nem is lehetett másként. Theo egész kiállása megváltozott a szemébe visszatért az a fény, amellyel ajtót nyitott nekem. Megkönnyebbültem ugyan, de azt éreztem, valami végérvényesen megváltozott a kapcsolatunkban. Magához húzott, a szavaitól nevetnem kellett, de erre nem adott túl sok időt, az ajkait az enyémekre tapasztotta, forrón, s könnyűszerrel elérte, hogy ne az önostorozással foglalkozzak, hanem csak vele. A testére nehezedtem, a falhoz szorítva a férfit és hirtelen komoly vágyat éreztem rá, ne menjünk sehová sem. Az ujjaim a hajába túrtak, majd oldalra húzták a fejét, miközben a nyakát vettem célba a számmal. Éreztem, hallottam és szinte a számban éreztem a vérének az ízét, ahogyan az ütőere fölött végig csókoltam a nyakszirtjét. Nem akartam megtámadni, azonban komolyan meg kellett erőltetnem magamat, hogy ne a lüktető vérével foglalkozzam.
– Úgy tűnik, mintha menekülnék? – a hangom elmélyült, miközben visszatértem az ajkaihoz. Aztán kissé elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek. Theo lénye is fel tudott izgatni. Vártam egy hosszú pillanatig, mert nem tudtam, ő mit akart ebben a helyzetben, menni vagy maradni.

362 --- now i'm prone to misery
note:  csak természetes    --- kredit

Nem akartam újra elveszíteni valakit. Tatia elment. Zack is elment. Ha Celian is elment volna, tuti, hogy magamba roskadok megint; és nem tudom, ezúttal felálltam volna-e belőle. Hiszen észre sem vettem igazán, de már most jobban kedveltem őt, mintsem gondoltam volna. S mint ahogy kiderült, ő is már jóval többet érzett. A vallomása is a fülemben csengett, amit bár nem nekem intézett, hanem a nőnek, de jó érzéssel töltött el. Zavarban is voltam miatta. Szerettem volna választ adni neki rá, mondani valamit, bármit, de a helyzetrevaló tekintettel nem tehettem. Nem lehettem önző és elsősorban arra kellett koncentrálnom, hogy mit tett; nem arra, hogy mit mondott. Miután viszont átbeszéltünk mindent és kitaláltam a megoldást, a lelkem kezdett megnyugodni. Esélyre volt szükségünk. Talán később, ha más körülmények között mutatja meg a sötétebb oldalát, nem fog kettőnk közé állni. Hinni akartam ebben.
Az ajtó melletti falnak dőlve figyeltem őt és reméltem, hogy nem ellenzi az ötletemet. Jogos lett volna, ha igen, de az olyan következményeket vont volna maga után, amit egyikünk sem akart. Persze, mondhatnánk, hogy könnyebb lett volna szemet hunynom a történtek felett és a férfira koncentrálni, akit kedvelek, de őszintén. Ez sok volt. Féltem attól, hogy elkezdenék félni tőle; attól, hogy engem is bánt. Jelenleg nem féltem tőle, meg sem fordult a fejemben, hogy bármit tenne velem, de a képek a fejemben… azt hiszem, túl mélyen érintett meg. Nem vettem le a tekintetemet róla, viszont még így is meglepett, amikor egyszerűen ott termett előttem. A kezeit az arcomra csúsztatta és megcsókolt; nem volt időm ellenkezni és nem is akartam igazán. Gyengéden csókoltam vissza, az arcára simítva az egyik kezem. Épp ezért éreztem meg a könnyeit. Ő pedig elszakadt tőlem.
Fürkésztem őt és megszakadt a szívem. A könnyeivel találtam szemben magam. Szóra nyitottam a számat, de nem volt időm reagálni. Nem hagyta. A tekintete teljesen rabságba ejtett és a szavai átvették az elmém felett az irányítást. Mindent módosított a fejemben, amit csak akart. Egyszerűen kitörlődött a fejemből az, amit láttam. Nem emlékeztem többé arra, hogy milyen szörnyeteg is tud lenni; csak a nő maradt a fotón és a csók. Aztán megmutatta, mi történt. Csak azt. Elhittem. Lehunytam a szemeimet, majd néhány pillanattal később felnéztem rá.
Nem volt bennem kétely a férfi iránt. A karjára csúsztattam a kezem, majd a mellkasára és megmarkoltam rajta a ruhát.
- Ne menekülj annyira – Visszahúztam magamhoz, hogy újra csókban forrjunk össze. – Nem osztozok rajtad máson – Suttogtam az ajkaiba egy mosollyal. Vártam a randinkat, azt, hogy mit talált mégis ki. A fotó, a nő és Tom pedig már egyáltalán nem érdekelt. Bíztam Celianban. Hisz megmutatta, hogy bízhatok benne.

öltözék ☾ 430 words ☾ Six Degrees Of Separation ☾ note:  enyém vagy  ☾