Theo & Nate

...and you let him go...

Megcsóváltam a fejem, de már nem is tiltakoztam Theo szavai ellen. Beletáplálta a saját fejébe az elmúlt évek alatt, hogy én elhagytam őt... Pedig mindig itt voltam a számára, ha nem is olyan mennyiségben vagy minőségben, mint szerette volna, de sosem fordultam el tőle. Ő volt az, aki hátat fordított nekem és kizárt az életéből, majd felelősségre vonatott pontosan ezért.
Nekem talán nincsenek olyan gondjaim, amik felemésztenek? - nyitottam a számat, de végül nem szóltam semmit. Ha nem akar velem lenni, akkor nincs szükségem rá, hogy sajnálatból vagy szánalomból gondolja meg magát. Nem akarom, hogy csak azért találjon vissza hozzám, hogy pátyolgasson. Így hát csendben maradtam és elnyomtam a féltékenységet. Theo már rég a barátait választotta helyettem, kár lett volna pont most szemrehányást tennem ezért. Nyilvánvalóan az én problémáim sokkal kisebbek, én pedig - mint egész eddigi életem során mindig - tökéletesen boldogulok egyedül. Mindent elbírok egymagam. Az összes terhet a vállamon cipelhetem, hiszen soha nem volt senki, aki segített volna.
Nem esett jól, hogy ennyire nem akar látni, de megacéloztam magam és igyekeztem elviselni ez a rúgást is. Tompán, fáradtan bólintottam csak.
- Nem fogok, ne aggódj. - kiszáradt a torkom, csípett a szemem. Lesütöttem a tekintetem, majd háttal fordultam neki a köszönetét hallva. - Ha kell valami, mindig tudod majd, hol találsz. Jó éjt, öcskös...
Kellett pár perc, hogy összeszedjem magam, mielőtt még a szobámba indultam volna. Óráknak tűnő percekig vergődtem az ágyamban, a nyitott ablakban állva, a földön ülve, végül megelégeltem a dolgot és magamra kaptam a ruháimat. Behallgatóztam Theohoz, alszik-e, majd leemeltem a slusszkulcsomat a szögről és halkan kiosontam az ajtón. Sheela már várt, hogy belevessük magunkat az ébredező városba, magunk mögött hagyva mindent, ami fáj és mindenkit, aki csak fájdalmat okoz.

Theo & Nate

only know you love him when you let him go

Próbáltam elhitetni magammal, hogy így lesz a legjobb. Mindegy, mennyire durván vagy finoman igyekeztem a felügyeletem alatt tartani őt és közelebb kerülni hozzá, ő annál hevesebben lázadt és lökött el magától. Tényleg ez az egyetlen megoldás maradt, elengedni őt és távolságot felvenni. Hátha könnyebben visszatalálunk egymáshoz, ha kicsit eltávolodunk - így elsőre úgy hangzott, mint egy félresikerült szerencsesüti, aminek semmi igazságtartalma nincs, mégis szerettem volna hinni, hogy jót fog tenni, mind a kettőnknek.
- Nem, én már csak ilyen lelketlen, neveletlen testvérszörnyeteg vagyok - vontam vállat halvány félmosollyal, amikor leoltott, hogy miért nem kopogok. Sejtettem, hogy az állítólagos gyerekes lázadás, amit kinőtt, még mindig gyerekes lázadás, mert semmit nem volt hajlandó elfogadni abból, amit adtam. Megvontam a vállam és elvettem tőle a poharat, olyan sorrendbe rendezve a dolgokat az éjjeliszekrényén, ahogy a rosszulléte igényelni fogja majd.
- Nem játszom a testvért, Theo, hanem a testvéred vagyok. És a hiedelmeiddel ellentétben sosem törekedtem arra, hogy tökéletes legyek. Anya elvárásainak akartam csak megfelelni - felpillantottam rá, az arcát fürkésztem. Meglepődtem, hogy kivételesen nem fog el gyilkos ösztön a provokációjától. Valahogy ez, hogy kimondtuk magunkban a végszót, felvértezett megnyugvással és békével. A sértegetései leperegtek rólam. Az pedig, hogy ne becézzem... Nem ő dönti el, minek fogom hívni. Tőlem ő annak szólít engem, aminek akar, de abba hiába szól bele, én hogyan cselekszem.
- Nincs ebben semmiféle trükk. El akarsz költözni, hát menjél. Ha ennyire meg akarsz szabadulni tőlem, hát szabad vagy. Az ajtóm mindig nyitva áll előtted, de az elmúlt évek során elégszer a tudtomra adtad már, hogy nem kérsz belőle. Menj.
Nem akartam elengedni. Győzelem vagy vereség, egyre megy, de az íze keserű volt és emészthetetlen. Utáltam.
- Hát persze, hogy nem kell a pénzem - felsóhajtottam, és ezzel a sóhajjal visszaszökött belém újból a feszültség. - Jeff, Jeff, Jeff... Mindig csak Jeff. Ha neki szüksége van rád, a világért se hagyd magára - keserű mosolyra húztam a számat. Milyen jó neki, hogy itt a legjobb barátja, akire vigyázhat... De ha nekem volt szükségem rá, az őt mikor vagy hol érdekelte? Bántott, hogy egy pár éve tartó barátság felülmúlja számára mindazt, amin születésétől kezdve osztozunk. Ennél világosabban nem is adhatta volna a tudtomra, hogy semmit nem jelentek neki - ha pedig így van, én sem akarom őt többet látni. Nincs rá szükségem, hogy napról napra kitépjen egy darabot a szívemből és a szemem láttára rúgjon bele egyet.
Igen, feladtam.
- Jó éjt, öcskös - beleborzoltam a hajába, ahogy felkeltem mellőle az ágyról, majd elindultam kifelé az ajtón. A félfából még visszafordultam felé. - Kaja a hűtőben, a mobilod az asztalon. Mielőtt elmész, add meg az új címedet a levelek miatt.
Ha akart még mondani valamit, azt megvártam, aztán behúztam magam mögött az ajtót. Nem mentem át egyből a szobámba, inkább a falnak dőltem, a hajamba túrva nyúztam végig tenyeremmel az arcom és azon gondolkodtam, melyik volt a legelső lépés, amellyel eltávolodtunk egymástól, melyik volt az első intő jel, amit észre kellett volna vennem. Hogyan kerülhettük volna el mindezt?

Theo & Nate

when we fall we'll fall together

Nem hiszek elsőre a fülemnek, mintha nem hallottam volna teljesen jól. Pedig jól hallottam. A düh olyan heves erővel borítja el az agyamat, hogy tudom, elég lenne csak egy kicsit erősebben megcsavarnom Theo karját, és eltörném a csontjait. Megérdemelné. Megérdemelné azt, hogy kiugrasszam a vállát a helyéről és nekicsapjam az üvegszekrénynek. Elnyomott farkasom buzdít rá, kapargatja a börtöne falait, ki akar törni, könyörög, hogy engedjem szabadjára, de végül elengedem az öcsémet, mert a csalódottság felülírja a haragot. Hiszen pont én mondtam, hogy a fájdalom mennyire józanító, és segít a felszínen tartani a fejünket - nem hittem, hogy a saját fegyveremmel támad vissza rám.
- Még el is hinném, ha igaz lenne. Ennyire azért ismerlek, Theodore - felelem egészen halkan, a tekintetét kerülve. Magát talán átverheti, és megpróbálhatja velem is elhitetni, hogy egy szörnyeteg, de tudom, hogy nem így van. Mindegy, mennyire sodródunk egymástól távol, vagy mekkora gyűlöletet keltünk a szavainkkal, néhány dolog sosem fog változni. Sosem fogok rá szörnyetegként tekinteni, sosem fogom utálni és sosem fogok hátat fordítani neki.
- Oh, Theo... - csóválom meg sajnálkozva a fejem. Nem leplezem, mennyire fáj, sem azt, mennyire gyötrődöm, ez az egyszerű, sóhajtásszerű ejtése a nevének mindent elmond helyettem. - Valóban? És hol volt ma Jeff?
Igazából ez érdekelne engem is a legjobban, pont ezért határozom el, hogy lenyúlom a sim kártyáját. Nem erről volt szó. Drogokról egyáltalán nem volt szó. Nem érdekel, mennyire jó haverok, nem hagyom, hogy bárki is belerángassa ebbe az öcsémet.
- Hidd el, már rég felfogtam...
Sajog a mellkasom, ahogy magam mögött hagyom. Mindegy, hányszor ütött félre a szívem az elmúlt években, semmi sem okozott neki akkora gyötrő fájdalmat, mint Theo szavai. Soha nem akart még szétszakadni annyira, mint Theo pillantásától. Ezzel a fájdalommal nem tudok mit kezdeni, erre nincs gyógyszer, így csak tehetetlenül masszírozom a mellkasomat és azon gondolkodom, mitévő legyek.
Már nem szóltam semmit, ahogy utánam jött. Álltam ott előtte némán, hallgattam, miket vág a fejemhez, kifejezéstelenül bámultam rá és egy szót sem szóltam. Belefáradtam a szavakba, a vitákba. Menjen, ha menni akar... Talán nekem kéne mennem.
A bevágódó ajtó kicsalt belőlem egy halk sóhajt, de még hosszú percekig nem mozdultam. Utána visszamentem a fürdőbe és elzártam a zuhanyt, lekapcsoltam a villanyokat, majd leültem a konyhaasztalhoz és az ujjaim közt forgatva bámultam a sim kártyát. Ha már itt hagyta a telefonját, hát visszahelyeztem belé és pötyögtem pár sms-t. Fogalmam sincs, mennyi időt tölthettem az asztalnál, mire úgy ítéltem meg, hogy felesleges tovább éjszakáznom. Theo telefonját az asztalon hagytam, aztán felkeltem a székről.
Egyetlen nagyobb dobbanás, nem a megfelelő helyen és a megfelelő ritmusban. Mintha betontömböt vágnának a mellkasomhoz, beszorul a levegő és lever a víz egy pillanatra. Fojtott köhögéssel görnyedek előre, letámaszkodva az asztalra, szaporán kapkodom levegő után. Tudom, hogy jobb lesz. Mindjárt jobb lesz. Pár szabálytalan dobbanás után a szívem rááll a megfelelő ritmusra, és a mellkasomat feszítő érzés enyhül. Kimerülten döntöm neki a csípőmet az asztalnak, kézfejemmel letörölve a homlokomról az izzadtságot. Zihálásomat mély sóhajokkal igyekszem csitítani, fejemet hátrahajtva enyhítek a zsongásán.
Kell még pár perc, mire a rosszullét elmúlik. Kitöltök magamnak egy pohár vizet, aztán a kezemben tartott üvegről Theo szobája felé pillantok. Teletöltök egy másik poharat is, majd kikeresem az egyik gyógyszert a fiókból, bevizezek egy rongyot jó alaposan, és mindezt egy lavorba dobálom. Kopogás nélkül nyitok be hozzá.
- Hoztam vizet és gyomornyugtatót, bár először hánynod kell egy jó nagyot. Könnyebb lenne, ha elárulnád, mit vettél be, de nagyjából ugyanaz a metódus mindegyiknél... - leülök az ágy szélére és az ölembe veszem a lavórt. - Gyere, ülj fel!
A kezébe nyomom a vizet, de ha kell, segítek neki. A gyógyszert egyelőre az éjjeliszekrényre teszem, a poharat elveszem tőle, helyette a lavórt nyomom oda. Most jön a kellemetlenebb része a dolognak, de jobb átesni rajta minél előbb. A rongyot a gyógyszer mellé dobom, azt majd a nagy ürítés és a gyomornyugtatás után.
- Reggel összecsomagolhatsz. Nem kell többet velem maradnod.
Tárgyilagosan közlöm, pedig majd beleszakadok. Így lesz a legjobb, már nem tartozunk össze. Sosem fogom aktiválni az átkot, jobb lesz tehát, ha teljesen magamra maradok. Nem kell előtte végigcsinálnom, és nem kell többet feleslegesen bántanunk egymást.
- Segítek lakást keresni és beszállok az első két hónap költségeibe, míg nem találsz magadnak munkát. Utána teljesen magadtól boldogulhatsz.
A hangom, az arckifejezésem teljesen érzéketlenek, mozdulataim betanultak és gépiesek. Megfagytam, akárcsak ő, megkeményítettem minden porcikámat, hogy ne láthasson összezuhanni. Távolságtartón beszélek hozzá, ahogy idegenekkel szokás, mintha el akarnám hitetni, hogy már annyit sem érünk egymásnak, hogy vitatkozzunk.

Theo & Nate

once you cross the line there's no coming back

Annyira nem érti, mi bajom van, miért vagyok dühös, és ez a legrosszabb. Haragudhat rám, amiért bele akarok szólni az életébe, pedig magára kéne inkább haragudnia, amiért a saját érdekében ennyit képtelen megtenni. Némán tűrtem, hogy újra és újra meglökjön, csak az egyik szemöldököm szaladt feljebb a próbálkozásaitól. Az egyiknél ugyan hátrébb léptem egyet, de tudtam, seperc alatt lekezelném, ha akarnám. Nem akartam. Hallgattam inkább a kifakadását, a gúnyba mártott szavakat, melyekkel tőrként döfött felém, és igyekeztem a nemtörődömség pajzsával hárítani az összeset. Pedig fájt. Fájt, hogy nem támaszkodott rám, elutasította, sőt, egyenesen megvetette a közelségemet, és miért? Mert árulásként értelmezte azt, hogy igyekeztem megmenteni kettőnket. Mindent úgy tettem, ahogy anya megígértette velem, mindenben Theo érdekeit tartottam szem előtt, sőt, a sajátjaim elé helyeztem. Nos, valamit biztosan elrontottam, de szerettem volna tudni, pontosan mit, mi az oka annak, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól, hogy ennyire kizárt az életéből, és emiatt nekem is ki kell zárnom őt a sajátomból. Nem látja, hogy nekem senkim sincs rajta kívül? Emberek tucatjai vesznek körbe nap mint nap, de egyetlen barátom sem hív el sörözni, és nincs senki, aki felkeresné Theot azzal a szándékkal, hogy béküljön már ki a fivérével. Gazdagabb volt nálam nagyon sok értelemben, és mégis leragadt ott, hogy nekem fájdalmat okozzon. Mi volt a legnagyobb bűnöm? Hogy beleszerettem valakibe, és rajta kívül szerettem volna mással is időt tölteni?
Ennyi? Szeretni valakit tényleg ekkora bűn lenne?
Aztán elpattant nálam a húr, megragadtam a karját és ha nem volt elég ügyes vagy gyors, ami ilyen állapotban nem valószínű, akkor a háta mögé csavartam, kézfejét a gerincébe vájva. Nem akartam fájdalmat okozni neki, úgy fogtam, hogy esélye se legyen kiszabadulni, de azért ne törjem el a csuklóját, aztán a füléhez hajolva halkan csak ennyit kérdeztem:
- Halott? Mint Matthew Callaway? - vártam pár pillanatot, míg a szavaim értelmet nyernek, majd rántottam egyet a kezén. Azt akartam, hogy a lelkéig hatoljanak a szavaim és jó alaposan belerúgjanak, mert ez volt az egyetlen módja, hogy észhez térítsem. A fájdalom az egyetlen, ami képes őt elérni, én már régóta nem. - Nagyon is jól tudom, mit jelent a halál. - sziszegtem a dühtől fojtott hangon, azokra gondolva, akiket elvesztettem. Anyára. Az összes bajtársamra.
Aztán meglöktem őt a fürdő felé. Elengedtem, hogy villanyt tudjak kapcsolni, aztán felé fordulva tovább hallgattam az önelégült monológját. Összefontam magam előtt a karomat és gondolkodást színleltem.
- Hmm, akkor hadd kérdezzek valamit, Mr 1:1 uraság... Egy utolsó kérdés, aztán hagyom, hogy boldogan éld a búfelejtő életedet: hogyan jutottál haza?
Kikerültem őt, és a zuhanyzókabinhoz lépve elhúztam az ajtaját. Megnyitottam a vizet és a hőfokkal kezdtem el babrálni, hogy kijózanítóan langyos legyen, de ne bántóan hideg. Közben mélázó hangon folytattam a kérdéseimet.
- Gyalog jöttél? Elhoztak autóval? ...Ki vezette azt az autót, Theo? Mi történt a hazaúton? Nem támadt kedved szórakozni, a benned élő bestia nem szeretett volna kinyújtózkodni? Hagytad neki? Telihold van ma, Theo?
Nem, nem volt, de kíváncsi voltam, jelenlegi állapotában meg tudja-e mondani. Meg tud-e bármit is mondani. Sosem láttam még ennyire szétesni, pedig nem először jön haza teljesen részegen.
- Ha ennyire kitartóan próbálod tönkre tenni a saját életedet... Hát, elég idős vagy hozzá, hogy jogodban álljon. De abba belegondoltál már, hogy nem csak a saját életeddel szórakozol, hanem másokéval is? Érdekel ez még egyáltalán, vagy az irántam mutatott gyerekes lázadozásod és a féktelen bulizási hajlam kiölt belőled mindent?
Szívem szerint ruhában löktem volna be a zuhany alá, de a dühöm lassan párologni kezdett és képes voltam tisztán gondolkodni annyira, hogy ne tegyem meg. Azt reméltem, a szavaim megadják az első löket hidegzuhanyt, és onnantól már magától mászik be. Sosem akarnék fájdalmat okozni a saját testvéremnek, de a fájdalom néha jó, mert emlékeztet minket dolgokra, a felszínen tartja a fejünket, épp ezért azt akartam, hogy fájjon neki és emlékezzen mindenre, mert csak így őrizhette meg a józanságát - és az emberségét is. Nem akartam, hogy soha többé ne igyon alkoholt, vagy soha többé ne üljön be a volán mögé - én csak azt akartam, hogy maradjon annyira tiszta, hogy a fentebbi kérdéseimből legalább egyet is meg tudjon válaszolni.
- Hozom azt a telefont...
Csalódott sóhajjal fordultam sarkon, és ha nem állított meg, kiléptem a fürdőből. Az előszobába ballagtam, megkeresni a telefon romjait. Összeszedegettem őket és pillanatok alatt összeraktam - azt az egyetlen apróságot kivéve, amit sim kártyának nevezünk, és amit gondosan elsüllyesztettem a nadrágom hátsó zsebében. Sok mindent szó nélkül hagytam az öcsémnek és a haverjainak, de a mai estét nem fogom.
A készüléket a konyhaasztalra helyeztem, aztán visszatértem a konyhába, hogy kivegyem a pizzát a sütőből és áttegyem a hűtőbe. Már úgyis kihűlt, Theo pedig jelenlegi állapotában képtelen lesz akár egy falatot is enni. Marta a torkomat a keserűség, de csak nyeltem rá egy jó nagyot.