- Nem leszel jobban. Legalábbis még egy jó darabig biztosan nem. Összefont karral támasztottam a félfát és percek óta csak figyeltem az öcsémet. Próbáltam elhinni, amit, akit magam előtt látok, és egyszerűen képtelen voltam befogadni a látványt. Az a srác, aki a szárnyaim alatt nő fel, nem esne haza hajnali 2-kor úgy, hogy fogalma sincs arról, hol van és kihez beszél. Éreztem, hogy a düh mardossa az ereimet, és szívem szerint azon nyomban felhívtam volna azt a bizonyos Jeffet, hogy számon kérjem, mégis hogy képzeli ezt az egészet azok után, amit a könyvtárban beszélgettünk. Így akar vigyázni Theora? Így akar neki jót? És még ő nem érti, hogy nekem mi bajom vele és azzal, hogy együtt lógnak? Hát ezer örömmel elmondanám neki itt és most, de jelenleg a saját öcsémmel kell kezdenem valamit, aki azok alapján, hogyan beszélt a telefonjával, nem valószínű, hogy velem személyesen kedvesebb lesz. De hát ez van, így is eléggé utál már, nem tehetek olyat, amivel rontok a dolgon. Nehéz lett volna figyelmen kívül hagynom azt a hangzavart, ami kísérte a hazaérkezését, pláne úgy, hogy eleve nem aludtam túl jól, ő pedig cseppet sem próbált meg lábujjhegyen osonni be a szobájába. - Vad volt a buli? Sikerült kieresztened a gőzt? Kavartál néhány lánnyal, lehajtottál pár felest...? - Költői kérdéseimet igazából kijelentéseknek szántam, hiszen látszott rajta, hogy így lehetett. Minden egyes szónál egy lépést közelítettem felé, míg mellé nem értem, karnyújtásnyi távolságba, elég közel ahhoz, hogy megragadjam a vállát és magam felé fordítsam. Mélyen a szemébe akartam nézni. néhány pillanatig csupán, csak hogy meggyőződjek az igazamról. Csessze meg! - Sejtettem... Szóval ez a te új életviteled? Látom, milyen jól megvagy nélkülem, szépen elindultál a drogosoknak kikövezett úton... Dühös vagyok, de elnyomom, a csalódottságomat azonban képtelen vagyok leplezni. Azok után, mennyire megtört a baleset és az első átváltozása napján, nem hittem volna, hogy valaha megint alkoholhoz nyúl, abban pedig reménykedtem, hogy soha többé nem akarja kiütni magát annyira, hogy ne lehessen ura a tetteinek. Az öcsém válasza azonban ez volt: elutasítás és drogok. Egy pillanatra, egyetlen rövid pillanatra átsuhant a fejemen, hogy feladom az egészet. Őt, kettőnket, mindent. Hagyom, hadd süllyedjen olyan mélyre, amilyenre csak akar. Kap egy albérletet valahol a városban, és soha többé nem kell azzal foglalkoznom, hogy megmentsem, ami még megmaradt belőle. A pillanat azonban tova szállt, így hát megragadtam a karját és a fürdő felé kezdtem vontatni. - Irány a zuhany, öcskös! Ha kell, ruhástól lököm be alá, de jobb lenne előbb megszabadítani tőle, hogy átmotozhassam a zsebeit. Remélhetőleg csak kóstolót szerzett az egyik haverjától, és nem találok nála semmit. Hinni szeretnék benne, hogy csak a barátainak titulált, őrült kölykök rángatták bele mindebbe, hinni szeretnék benne is, de ettől még át fogom kutatni az összes holmiját, akár tetszik neki, akár nem. Lehet, hogy már nem szorul gyámra, de a bátyja vagyok, és ideje megmutatnom neki, hogy tudok úgy is viselkedni, ha kell. - Fű? Kokain? Speed? LSD? Ecstasy? Heroin? Kérlek, mondd, hogy legalább tudod, mit adtak be neked...
mini ::
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Jún. 14, 2017 11:05 pm
To my brother
Azt hiszem, túl voltam életem egyik legrosszabb napján. Reggel a veszekedésünk Jeffel, délután az a csaj, akire igazán nem is emlékeztem, aztán este Tom idióta szövegelése, ami mély nyomott hagyott bennem és végül… Jeff. Néhány pillanatra, sőt, talán percre tényleg elhittem, amiket Tom összehordott, kezdve azzal, hogy nincs szüksége rám Jeffnek és hogy csak szenvedést okozok neki. Aztán… Jeff megcáfolta ezt. Azt hiszem, nem tudtam neki teljesen elhinni, hogy nincs baj. Tom nem véletlenül vágott olyanokat a fejemhez, biztos… volt alapja. De az este folyamán kicsit sikerült ellazulnom, sőt, talán túlságosan is. Nem emlékszem, a pia után mikor került elő a drog, de… magamhoz vettem. Azt hiszem, kicsit ki akartam üríteni a fejem. Azaz kiverni a fejemből azt a sok marhaságot, amiket Tom mondott. Igen, határozottan ezt akartam. És sikerült. Sosem nyúltam drogokhoz, őszintén szólva csak hírből ismertem – jó, meg láttam, hogy Jeff haverjai használják. Ez volt tehát az első. De nem bántam meg, mámorító, felszabadító érzés volt. Aztán hajnal 2 körül hazaestem. A lehető leghalkabban próbáltam kinyitni a bejárati ajtót, de nem sikerült… a kulcs csörgött, az ajtót meg véletlenül túl hevesen nyitottam ki. Igen, véletlenül. - Hoppá… bocsi… izé… miért kérek elnézést egy ajtótól? – Hunyorogtam, majd egy köhintéssel beljebb léptem. A kulcsaimat ledobtam a kisasztalra, az ajtót pedig becsaptam finoman. Ami annyit jelentett, hogy csak az nem kelt fel rá, aki halott volt. De talán még az is… sóhajtottam egy aprót. Leültem az ajtó elé a földre, míg próbáltam összeszedni magam. A drog még a szervezetemben volt, így élveztem annak a hatását. Az agyam ködös volt. Azt sem tudtam, hogyan kerültem haza… lehet, valaki haza hozott? Nem, kizárt. A két lábamon jöttem. Egy sóhajjal felpillantottam, majd előszedtem a telefonomat, hogy megnézzem, hány óra. Ekkor láttam, hogy a bátyám üzeneteket küldözgetett… felnevettem. - Te idióta. Nem fogod fel, hogy akadj le rólam? Istenem… - A szemeimet forgattam. – Nem kell miattam aggódni, jól megvagyok nélküled. – Magyaráztam mérgesen a telefonnak, miközben egyenként töröltem az sms-eit. Aztán a falhoz vágtam a mobilt. - Már nincs szükségem rád… hülye. – Sóhajtottam, majd felhúztam a lábaimat és a karjaimra fektettem a homlokom. Jó néhány pillanatig, vagy talán percig így ültem, mire összekapartam a lélekjelenlétem és feltápászkodtam a földről. A konyhába indultam. Szükségem volt egy pohár vízre… neeem, inkább még egy üveg sörre. Vagy kettőre. Még nem akartam józanodni, még élvezni akartam azt, hogy nem vagyok önmagam, hogy ködös az agyam. A hűtőhöz lépve kinyitottam. - Lássuk csak… - Merengve nézelődtem, majd elpillantottam a sütő felé. Eh? Mintha lett volna benne valami…a hűtőt bezártam, majd odaléptem és kinyitottam, hogy megnézzem, mi az. Értetlenül néztem a pizzát, ami valószínűleg órák óta ott volt és… kihűlt. - Nathaniel nem lehetett valami éhes… - Vontam vállat, majd bezártam és egy poharat kutattam elő. Amint megvolt, a csaphoz léptem és engedtem bele vizet. Szomjas voltam, úgy éreztem, teljesen kiszáradta az utóbbi pár percben. Aztán elkezdett fájni a fejem és émelyegtem. A poharat a pultra csaptam, majd megtámaszkodtam a felületen. Hosszan lehunytam a szemeimet. - Oké, Theo, mindjárt jobban leszel… mindjárt… - Mormoltam halkan és nyugtatgattam magam, de a rosszullétem egyre erősebb lett.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Szer. Jún. 14, 2017 2:49 am
Theo & Nate
there's an endless road to rediscover, brother
A rádióból szóló halk zenét elnyomja az edények csörgése, a víz halk bugyogása. A sorsomat kísértem, amikor mosogatás közben telefonálok, a vállamhoz szorítva a kis készüléket, miközben könyékig elmerülök a habzó vízben. A sütőben melegedő pizza illata belengi a konyhát és terjengeni kezd az egész lakásban. Késő van már, túlságosan késő ahhoz, hogy ébren legyek vagy vacsorázzunk - ahogyan ahhoz is, hogy Theo hazaérkezzen, pedig még mindig nem tette meg. Mindegy, hogy este 9-kor vagy éjfélkor esik-e be, éhes lesz, nekem meg az a dolgom, hogy kajával várjam. Így hát igyekszem ébren tartani magam, és épp a jövőheti teendőimet egyeztetem egy hasonlóan túlbuzgó kollégával a fülemen. - Nem, az esőnapot nem tehetjük arra a napra, amikorra esőt mondanak. Tudom, hogy hétvégén szokás tartani, de nem mi befolyásoljuk az időjárást... Tekintetem az órára vándorol, majd az ajtó felé, de még mindig nem hallok mozgást. Ahogy az utolsó tányér is a csöpögtetőre került, kiengedem a vizet és megtörlöm a kezemet a konyharuhában. - Tanár vagyok, nem időjós - nevetek, majd halk, fáradt sóhajjal a legközelebbi székre rogyok. A telefonbeszélgetés nagyjából negyed óráig tart még. Amint leteszem és az asztalra ejtem a készüléket, elkészül a pizza is. Elzárom a sütőt, de a pizzát benne hagyom, hadd őrizze meg a melegét, mire Theo hazaér. Ha hazaér. Mostanában nem szokása megosztani velem semmit, főleg nem az életének azon apró részleteit, hogy itthon óhajtja-e tölteni az éjszakát. Szóval általában találgatok, a profi szintre fejlesztett hatodik érzékemtől próbálom kipuhatolni, hogy épp egy haverjánál tölti-e az éjszakát, tíz percen belül hazaér, vagy hívjam a rendőrséget, mert szervkereskedők tartanak vele Mexikó felé. Testvérnek lenni nem egyszerű feladat. Végül megunom az óra bámulását és kihúzom a második lehetőséget. A rendőröket ráérek értesíteni reggel, addigra eldől, ha mégis csak máshol aludt... Ledobom az asztalra a konyharuhát és elvonulok edzeni. A szokásos erősítéseket csinálom végig, majd irány a fürdő. Alsónadrágban és atlétában bezuhanok a tévé elé, egy szelet pizzán nyammogva, amire jóízűen fújok még egy kis tejszínhabot. Na jó, jó sokat. Abban bízom, elalszom az unalmasabbnál unalmasabb műsorokon, de csak nem jön álom a szememre. Tekintetem újra és újra visszatér az órára, végül minduntalan a telefonomon állapodik meg. Elküldöm neki a harmadik arra irányuló sms-t, hol van és mikor jön haza. Hozzáírok még pár kéretlen szót, melyeket végül visszatörlök, majd a kanapén elnyúlva elragad a felületes, éber álom, melyből elég a legkisebb zaj, hogy kiragadjon.
remélem, kezdőnek megteszi
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Május 31, 2017 6:04 pm
***
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
: 
