az Ötök bevetésen

Ha akartam, akkor sem tehettem volna semmit, sem Hazel halála ellen, sem pedig akkor, mikor Reg felhúzott mellőle. Mondani akartam valamit, tiltakozni, képtelen voltam azonban felocsúdni a sokkból, hiába próbálta az agyam küldeni a jeleket: vége volt. Ennyi volt. A kard eltűnt, az eső eleredt; úgy tűnt, már az égiek is lemondtak rólunk, és ahogy ez tudatosult bennem, elfordultam a látványtól és Reg vállába temettem az arcom, oda zokogtam. Ha engedte, át is karoltam közben és attól féltem, sosem fogok már megnyugodni vagy jobban lenni. Egy ilyen ütésből nem lehet felállni.
Nem igazán emlékszem, mi történt utána. Valahogy felmászhattam a kötélen, mert a következő emlékem az volt, hogy a kocsi mellett ácsorgok már, még mindig a könnyeimet törölgetve. Ezúttal Castielt öleltem, ha hagyta, hogy a közelébe férkőzzek. Nem igazán próbáltam vigasztalni, eléggé össze voltam törve ahhoz, hogy inkább rajta is csak sírjak. Isaacet kerestem, amikor épp kiláttam a könnyeim közül, de mindig távolabb helyezkedett el tőlünk és most nem maradt semmi erőm érte menni, megkeresni.
Aztán bent ültünk a kocsiban, én meg valamelyikük vállára dőltem. Az útból semmit nem láttam, de legalább már elapadtak a könnyeim, sőt, ürességet éreztem és azt, hogy soha többé nem leszek képes sírni, vagy fájdalmon kívül bármit is érezni. Az ablakon kopogó esőt figyeltem, és bármelyikük is adta kölcsönbe a vállát, végül jobban odabújtam és lehunytam a szemem. Nem akartam beszélgetni, sem létezni, sem tudni arról, hogy ők léteznek és ugyanúgy megy tovább a világunk Hazel nélkül. El akartam felejteni a fájdalmat. Az időt. A jövőt. Az esőt.
Mindent.

Képtelen voltam felfogni azt, ami történt. Talán nem is fogtam fel, csak… csak néztem Wallace holttestét, ahogy Doyle ott térdel mellette. Néztem Blackwellt, ahogy sírni kezd, szinte hisztérikus módon… és figyeltem Blairt, ahogy próbálja megnyugtatni. Vagy… vagy az ördög tudja, mit próbált csinálni. Az alakjuk lassan elmosódott előttem. Először nem tudtam, miért. Ugyanis nem vettem észre, hogy az eső eleredt. Nem mentem oda hozzájuk, legalábbis hosszú percekig csak álltam egymagam, távol a csapat megmaradt tagjaitól. Hagytam, hogy az esőcseppek beborítsanak teljesen, majd lassan újra körülnéztem. A démonok lassacskán eltűntek.
Akkor eszméltem fel a nagy merengésemből, a lesújtottságból, mikor Blair hangját meghallottam. Ekkor léptem közelebb hozzá és a többiekhez.
- Igen. Jobb, ha megyünk – Jegyeztem meg csendesen, de ennél többre nem voltam képes. Úgy éreztem, teljesen elbuktam, mint vadász, mint vezető, mint… mint társ. A kardomra emeltem a tekintetemet, majd egy varázslattal eltüntettem. Nagyot nyeltem, majd Blackwellre tévedt a tekintetem és meg akartam érinteni a vállát, sőt, biztatón megölelni, de végül nem tettem semmit. Hátrébb léptem, majd mély levegőt véve sarkon fordultam.
- Előremegyek – Nem hagytam, hogy bárki megállítson. Lehet, felelőtlenség volt újból szétválnunk, de nem akartam, nem tudtam velük maradni. Ez az egész küldetés egy hatalmas nagy kudarc volt. Mindenféle értelemben elcsesztem, ahogyan csak lehetséges volt.
Előkészítettem mindent, hogy Wallace testét is magunkkal tudjuk vinni, hisz bármennyire is volt ellenszenves az a nő… nem volt rossz ember, továbbá a temetés mindenkinek járt. Neki is. Amíg vártam a többiekre, rágyújtottam egy szál cigarettára is. A füst táncot járt a lehulló esőcseppekkel; majd felszállt az ég felé. Talán oda, ahol Wallace is volt már.

We all have stories we'll never tell

Az igazság az volt, hogy sosem szabadott volna eljönnünk ide. Ahogy ezt odafönt is megmondtam, mielőtt leereszkedtünk volna. Végig rossz érzésem volt, leginkább azért, mert én pontosan tudtam, mi történt Reeddel. Nem hittem egy percig sem, hogy megúszta, életben van, mert... lehetetlen volt. Nem véletlenül nem szóltam senkinek, nem akartam az egész csapatot veszélynek kitenni. Az már egy másik kérdés, hogy valószínűleg oda sem értünk volna időben. Én megtagadtam a segítséget tőle, s ezzel kell együtt élnem, a többieknek nem.
Hallottam, hogy valami nincs rendben Doyle-ékkal, hol Blackwellre, hol rájuk figyeltem, a fejemet ide-oda kapkodva. Segíteni akartam mindenkinek, de nem lehettem egyszerre három helyen. Amint meghallottam a nevet a démon szájából - mert nem Hazel volt az, egyértelmű volt számunkra -, odakaptam a fejemet. Nem akartam elhinni, hogy tényleg Zack Reedet mondott... Hitetlenkedve fordultam feléjük teljes testemmel, így végignéztem az egész jelenetet, de már nem tehettem semmit. Wallace feláldozta magát a társáért, gondolkodás nélkül. Ahogy a kard végül a saját testén szaladt át, még én is összerezzentem, a riadtság egészen biztosan kiült az arcomra. Aztán jött a vakító fény, mire én egyik karomat a szemeim elé tartottam, amíg el nem tűnt; a karddal együtt. A gondolataim ezerrel száguldoztak a fejemben, nem tudtam, mi riasztott meg jobban, Zack Reed neve, vagy Wallace halála. Az istenit! Mennyire tudtam, hogy nem kéne idejönni...
Mire észbekaptam, a többiek már a társunk teste fölött álltak, Blackwell volt a leginkább kiakadva, így őhozzá közel álltam meg. Ahogy gyógyítani próbálta a nőt, vállára tettem a kezemet, majd a kudarca után, ha engedte, megpróbáltam a karjánál fogva talpra állítani.
- Larissa, hagyd! Már nem tehetsz semmit... ahogy én sem. - suttogtam, képtelen lettem volna hangosan beszélni, mert még mindig alig hittem el, mi történt az előbb. Már csak négyen voltunk, megint. Mntha arra lettünk volna ítélve, hogy egyikünk mindig elbukjon.
Lestrange felé fordultam, ő egy fokkal higgadtabbnak tűnt, mint a másik két társunk, majd a démonok felé böktem a fejemmel.
- Szerintem le kéne lépnünk. Valószínűleg ez volt a céljuk, megölni egyikünket. - nagyot nyeltem, s egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Mély levegőt vettem, hogy újra magamhoz térjek, csak azután fordultam vissza a többiek irányába.

words: 357 ❖ kredit

az Ötök bevetésen

Hiába siettem a magam sebzett tempójában elérni Hazeléket, már a távolból feltűnt, hogy valami nem stimmelt. Képtelen voltam hinni a szemem előtt lejátszódó jelenetnek. Kizárt, hogy Hazel ilyet tett volna, de a démoni befolyásolás meg mégis hogyan...? Hiszen varázslat védett minket! Megtorpantam és csak álltam ott, próbáltam felfogni, az agyam azonban lekapcsolt. A kard kiesett a kezemből, nem is érzékeltem, hogy elejtettem. Egyre csak azt ismételgettem magamban, hogy ez nem lehet igaz, ez nem történhet meg. Isaacra néztem, kérdőn és kétségbeesetten, azt remélve, ő majd megnyugtat, hogy rosszul láttam, hogy nem így történt, hogy nem... A fényesség elvakított, lehunytam a szemem és elfordítottam a fejem, de a fájdalom a retinámon keresztül a koponyám faláig hatolt, könnyek lepték el a szemem. Hosszú pillanatokig csak égő, villódzó foltokat láttam, ez mégsem tartott vissza, hogy ismét elinduljak. Egyre gyorsabb, egyre sietősebb léptekkel. Kapkodó légvételemen és a szívem dübörgésén túl semmi mást nem hallottam.
Térdre rogytam Castiel mellett. Megérintettem a vállát, megszorítottam, megrángattam finoman, próbáltam elérni, hogy rám nézzen, hogy közölje, mi történt, hogy megmagyarázza, hogy értelmet adjon ennek az egésznek, amit láttunk. Hiába tudta az agyam racionális része, hogy túl sokat kértem, muszáj volt, hogy valaki megmondja, mi történt. És hogyan. És miért nem tehettünk semmit. Castiel arcáról azonban mindent leolvashattam, és az a minden pont elég volt ahhoz, hogy elsírjam magam.
- Neh... - A szám elé kaptam a kezem, de képtelen voltam megálljt parancsolni a könnyeknek. Hazel fölé hajoltam, gyengéden megérintettem a kézfejét. Olyan hidegnek tűnt... A tenyeremmel beborítottam a sebét, megpróbáltam gyógyítani, de alig éreztem magamban egy kevéske erőt; önmagam regenerálása túl sokat kivett belőlem. A fejem zsongani kezdett, én meg szédülni, és láthatóan a varázslatomnak semmi hatása nem volt, így felhagytam vele. A kardot kerestem mellette, de eltűnt, ami csak azt jelenthette, hogy...
A könnyeimet nyelve néztem fel Regre, könyörgőn, esdeklőn, hogy csináljon valamit, bármit, akadályozza meg valahogy, hogy ez megtörténjen. Nem veszíthetünk el még valakit. Némán formálta csak ajkam: kérlek, Reg, hang nem jött ki ugyanis a torkomon, csak fojtott, fájdalmas nyüszítés, ahogy visszanéztem az előttünk heverő testre.
- Hazel... - Halott társunkra borulva kitört belőlem a zokogás.

Nem adhattam fel csak úgy; habár a démon erős volt, úgy tűnt, hogy előnybe kerültem. Szorosan fogtam őt és támadtam, azonban ahogy a hirtelen megragadott és lángok gyúltak az ujjai közt, a bőrömet égetni kezdte vele. Hirtelen engedtem el, azonban másik kezemmel újra tűzgömböt formáltam és felé irányítva támadtam rá újfent.
Utána is léptem, de aztán… az ismerős kiáltás, a hang… megállásra késztetett. A tekintetemet Castielék felé kaptam és a látvány ledöbbentett. Hazel a szemem láttára csuklott össze, majd pillanatok tört része alatt árasztott el mindent az az erős fény… A szemem elé kaptam a karomat, hunyorogva bámultam el feléjük, majd ahogy a fény megszűnt, úgy engedtem le a karomat.
- Nem… nem lehet, ez… - Mindez csupán egyetlen egy dolgot jelenthetett. A kard fénye, a kard eltűnése csakis azt jelenthette, hogy… - Wallace… - Gondolkodás nélkül indultam feléjük. Nem akartam elhinni, ami történt, de Castiel reakciója miatt is egyértelmű volt. Hazelt elveszítettük.
Néhány lépés után azonban megálltam és a tekintetemet a többi démonra emeltem. Gyanús volt, hogy már nem támadtak… vajon miért nem? Végül Laráék felé néztem el.

az Ötök bevetésen

Ezek a férfiak folyton csak ellentmondanak! Mégsem tudok haragudni sem Isaacre, sem Regre, sőt, szívből hálás vagyok mindkettejüknek. Elfogadom Reg segítségét és nagy nehezen feltápászkodom. Úgy érzem, arra sincs erőm, hogy megemeljem a kardom, nem hogy harcoljak, de legalább már állok, van lehetőségem szemügyre venni a harcolókat és összegezni, amit eddig tudunk. A ködtől elkezdtünk hallucinálni; a kard varázsereje nem véd meg a démonoktól; a démonok mégsem ölnek meg minket, csak játszadoznak. Az időt húznák? De miért? Töprengve körbenézek először a mi szintünkön, aztán a hasadék falait kezdem el fürkészni. Mi olyan különleges ezen a helyen? Ahogy így nézelődöm, mozgásra leszek figyelmes odafent. A varázserőmet igyekszem összekoncentrálni magamban annyira, hogy a látásomon javíthassak vele, és rövid ideig ugyan, de sikerül kivennem egy nőt odafent. A tartásából, a mozdulataiból úgy látom, mintha varázsolna.
- Ez az egész egy csapda. - közlöm Reggel, amire valószínűleg már ő is rájött.
- Azért csaltak ide minket, hogy mind az öten egy helyen legyünk. Ez egy... - A fejem törve nézek körbe, aztán ahogy leesik a tantusz, bólogatni kezdek. - Ez egy varázskör. Belesétáltunk egy boszorkány varázskörébe. Valahogy biztosan blokkolja a Wallace-kardok erejét. - Ami azt jelenti, hogy ki kell jutnunk innen. Még ha nem is szándékoznak egyelőre megölni minket, attól még valószínűleg nem szeretetből csaltak le ide. Eszembe jut, hogy a kötélnek még mindig ott kell lógnia a hasadék oldalán.
- Ki kell jutnunk innét. Ha ki tudjuk csalni őket, odafent egyenlő esélyekkel harcolhatunk. - Ami jobban foglalkoztat, hogy elkaphattak volna minket egyesével is, sokkal könnyebb dolguk lett volna, nekik azonban mind az ötünkre szükségük volt. Azok alapján, amiket a varázskörökről tudok, hozzáadva ezt az infót még, minden alanynak a körön belül kell lennie: tehát elég, ha egyikünk kilép ahhoz, hogy megtörjön a varázslat. - Reg, ez egy varázskör. - csapkodom meg a vállát a felismeréstől izgatottan. - Siess a kötélhez! Ha valaki kilép a körből, az egész varázslatnak meg kell szűnnie. Iz! Iz!! - kalimpálok felé, bár szegény elég elfoglalt ahhoz, hogy rám figyeljen, de hátha jut rám egy oldalpillantása.
- A kötélhez! Menjetek vissza a kötélhez! - körbenézek, Castielék merre vannak, hogy nekik is eljuttathassam a visszavonulásról szóló információt, ám a látvány a földhöz szegez. Castiel és Hazel... Egymás ellen harcolnak? De hát az Ötöket nem szállhatja meg démon! Mégis miféle varázslat elég erős ahhoz, hogy megtörje a Wallace erejét? Ha Reg vagy Isaac eljutna a kötélhez, talán Hazel visszanyerné az erejét a teste felett... Talán. Túl sok a talán. Mindenesetre felveszem a kardom és feléjük indulok, hogy segítsek Castielnek.