"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
On my way now Don't give up on me And no one knows what What tomorrow brings
Szórakoztatott – bizonyos szinten és mértékig nagyon is. Úgy éreztem, emberemre akadtam és talán már nem is a vére vonzott, hanem a személyisége. Egy zabolázatlan hercegnőnek láttam, bár ezt kimondani már koránt sem volt merszem. Így is a fejemet akarta venni, hát még, ha tovább húzom az agyát. - Nem, dehogyis. Nem szívesen mesélném el a múltamat egy vadidegennek – A fejemet csóváltam, közben megejtve egy apró mosolyt. Tényleg nem lett volna kedvem mesélni, szóval, ha kért volna rá, akkor sem tettem volna meg. Épp elég volt önmagamat minden nap emlékeztetni arra, honnan hová jutottam. Elég volt a tetoválásokra pillantanom, amik beterítették a testemet. Számtalan név vésődött a bőrömbe és az elmémbe ezáltal. Mindegyikük életét én oltottam ki. Szerencsére a nevek nem látszódtak, a mágiám jól védte azokaz. A múltam leple volt. Magamhoz húztam, közelebb. Kíváncsi voltam, mit fog ezután tenni, hisz látszólag nem érdekelt, hogy azt a karót épp hova döfi belém. A fájdalomküszöböm mindig is magas volt, már emberként is, ez viszont vámpírként talán még nagyobb lett. - Oh, rám lehet, nem, de rád még hatással lehet, huh? – Érdeklődtem egy mosollyal. – És nem tűnsz úgy, mint aki el akarna húzódna. Vagy rád sincs hatással az én közelségem? – Tettem fel a kérdést már kíváncsian. Hóhér? Érdekes hasonlat volt. Végigmértem kíváncsian, majd oldalra döntöttem a fejem. - Nem nézel ki hóhérnak. Avagy mondhatnám úgy, hogy nem áll jól ez a szerep, édes – A másik kezemet is a derekára csúsztattam, majd onnan a hátára lassan. – Ám abban egyetértünk, hogy nem feltétlen kell megismerni azt, akit meg akarsz ölni. – Én sem kérdeztem meg egyik áldozatomtól sem, hogy miféle bűnöket követett el, ha egyáltalán elkövetett. – Viszont aki tényleg bűnös, azt soha nem szabad futni hagyni… - Sage jutott eszembe. Életem legnagyobb baklövése volt, hogy nem öltem meg, mikor tudtam, hogy ő a felelős a gyilkosságokért. Még ha rossz embereket is ölt meg, nem volt joga hozzá. Végül engem is olyanná tett, mint ő maga. Gyűlöltem érte. Megráztam gyengén a fejem. Nem szabadott volna elkalandoznom, így újra a szőkeségre néztem.
Sejthettem volna, hogy valamilyen féregről van szó, hiszen úgy tapadt rám, akár egy pióca. Ami tekintve, hogy egy vámpírról beszélünk szerintem nem is áll annyira távol az igazságtól. Biztos vagyok benne, hogy szívesen szárazra szívott volna, ha lenne rá lehetősége, de szerencsére koránt sem az a típus vagyok, akivel olyan könnyű dolga lenne. Egyszer már kis híján meghaltam, úgyhogy mondhatjuk azt is, hogy képes vagyok akár a halálból is visszasétálni, ha arról van szó. - Óóóóó.. Most jön az a rész, hogy meg kellene hallgatnom az élettörténeted aztán pedig megsajnálnom téged? Sajnálatos módon ha akarnám sem működne ez így. - Amióta megérintettem a kardot szinte még vérszomjasabb lettem, ha bármilyen természetfelettiről volt szó. Nem, mintha eddig vonakodtam volna, hogy megöljek valakit, de azért mégis másabb volt. Kicsit olyan érzés volt, mintha elvesztettem volna a döntés lehetőségét. Most is nehezemre esik visszafogni magam. Bár még meg is ölhetném és kicibálhatnám innen, mint valami részeget. A kutya nem figyelne fel rá azt hiszem. Nem mondhatom, hogy kifejezetten oda voltam azért, hogy a kezét a derekamra csúsztatva húzott közelebb magamhoz, de azt hiszem én kezdtem el ezt a játékot, úgyhogy élnem kell a következményeivel is. - Mégis mire fel ez a közeleség? Láthatóan nincs rád különösebb hatással. - Jegyzem meg, ahogy szinte vészesen közel kerülünk egymáshoz. Elhúzódhatnék, de mégsem teszem, ami talán hatalmas ostobaság, de bízom abban, hogy még előnyömre tudnám fordítani a helyzetet. - Nem szokásom másokat megismerni azelőtt, hogy megölném. Elég annyit tudnom, hogy vámpír vagy, hogy le akarjam szakítani a fejed a helyéről. Nincs szükségem több információra. Nem vagyok én bíró, hogy ítélkezzek a tetteid felett. Egyszerűen csak én vagyok a hóhér és semmi több. - Ha minden egyes alkalommal megpróbálnám meghatározni, hogy vajon megérdemli-e valaki a halált valószínűleg előbb őszülnék meg, minthogy egy szörnyeteget is megölnék. Erre pedig nekem nagyon nincs időm.
On my way now Don't give up on me And no one knows what What tomorrow brings
Valahol szórakoztatott ez a nőszemély. De egy valamiben legalább biztos lehettem: most már tényleg elhitte, hogy nem egy átlagos férfi vagyok, aki bármelyik nőt becsábítaná az ágyába, csak azért, mert szép. A vak is látta, hogy ez a nő szép volt, sőt, gyönyörű, bennem mégsem indított el semmit. Már sokat gondolkoztam azon, ez miért lehetett. Miért nem indított be egy nő sem? Még Sage sem, pedig ő sem volt ronda. Néha elgondolkodtam azon, hogy talán a pasik vonzanak. De nem, ők sem indítottak be semmilyen formában sem. Szóval jó ideje úgy voltam a dologgal, hogy engem csak szimplán nem hoz lázba senki. És még csak a vámpír létre sem foghattam mindezt, mert emberként sem volt kapcsolatom egy nővel sem. Nem számított, az én életem nem az ágyban zajlott. - Mondtam, hogy én nem olyan vagyok, mint bárki más – Habár szorult a hurok a nyakam körül, mégsem tudtam annyira félni. Mintha rég kiveszett volna belőlem a félelemérzet. Még akkor sem féltem, mikor nem tudtam elvenni tőle a karót, pedig szívesen megszabadultam volna a lábamban ajándéktól. A szavakra csak felvontam a szemöldökömet, majd elengedtem a kezét. Kíváncsi voltam, meddig képes elmenni nézőközönség előtt, akik közt nagyjából senki sem volt, aki tudott volna a természetfeletti világról, vagy csak elenyésző mennyiségben. - Nem akarom, hogy engem tiltsanak ki innen… - Közöltem egy sóhajjal, majd hozzá közelebb eső kezemmel a derekára simítottam, úgy húztam közelebb magamhoz. – Nem tettem ellened semmi rosszat, mégis karóval büntetsz. Elárulod, miért? Csak azért, mert vámpír vagyok? Máris elítélsz anélkül, hogy ismernél? – Csak suttogtam a kérdéseket, hisz elég közel húztam magamhoz ahhoz, hogy ne kelljen kiabálnom. Habár még mindig zavart a lábamban levő karó, de a fájdalom elenyésző volt. Én nem akartam őt bántani, maximum akkor, ha komolyabb eszközökhöz folyamodik. Addig nem szándékoztam én is kezet emelni rá.
Ha valamit sikerült megtanulnom az éltem során azaz, hogy miként hassak a férfiakra és a nőkre. Mindkettő hasonló, de ugyanakkor különböző bizonyos szinten. Még akkor is, ha nem feltétlen van rájuk hatással, akkor is épp elegendő a dolog ahhoz, hogy egy kicsit elterelhessem a figyelmüket valamiről, amire nem szeretném, hogy felfigyeljenek. Ez most sem volt másként, de valahogy a tekintetében láttam, hogy közel sem vagyok rá olyan hatással, mint azt reméltem. Sokkal inkább tűnt zavarodottnak, mint vágyakozónak. Ennek pedig köze sem volt ahhoz, hogy hirtelen váltottam hozzáállást. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy mégis miért is akart a közelembe férkőzni? Tán eledelnek szánt? Elég nagy hiba. - Ó, talán erre számítottál? Vagy mégis miért is csatlakoztál hozzám, mert ahogy érzékelem a társaságom közel sem olyan csábító a számodra, mint egy másik férfinak lenne. - miközben a kezemmel továbbra is ragaszkodom a karómhoz, a másik, amely még mindig a combján pihen egy kicsit feljebb kúszik rajta egészen addig míg meg nem állít. Ha nem teszi, akkor egészen addig haladok, amíg a célomhoz nem érek. - Megköszönném, ha a játékszeremet pedig nem akarnád elvenni tőlem, mert még a végén olyan helyre landol legközelebb, ami hosszútávon fájni fog. - Amióta megvan a kard valamivel erősebb vagyok így habár ha nem tudom elhúzni a kezem az övéből, de a karómat se adom át neki. - Jobb szeretek én megszabadulni az oszladozó holtestektől, de ha szeretnéd nagyon szívesen kiállítási tárgyat csinálok belőled itt helyben. - Azt hiszem még meg tudnám játszani azt, hogy kicsit sokat ivott és ki kellene cipelnem. De persze igazán nincs kedvem ahhoz, hogy most cipeljem magammal a fél városon keresztül, hogy aztán megszabadulhassak tőle. Meg amúgy is valahogy jobb szeretem, ha van benne egy kis izgalom, mintsem itt helyben kiontsam az életét. Bár nem úgy tűnik, hogy túlságosan féltené azt. Egyelőre. Ha rajtam múlik ez nagyon hamar meg fog változni.
On my way now Don't give up on me And no one knows what What tomorrow brings
Továbbra sem változott a hozzáállása, sőt, most úgy tűnt, még jobban elzárkózott, mint eddig bármikor. Az üres poharamat végül leraktam az asztalra és újra a lányra néztem, aki pontosan ekkor hajolt közelebb. Érdeklődve kezdtem figyelni őt, mikor megéreztem a kezét a combomon. Felvontam a szemöldökömet. Nem indított el bennem semmit, csupán érdeklődve figyeltem, hogy vajon mindebből mit akar kihozni. Azt gondoltam, tesztelni akar, hogy tényleg nem vagyok-e olyan, mint a férfiak többsége. - Mondd, mit csinálsz? – Suttogtam, ahogy ajkai majdnem az enyémet érintették. Csókolóztam már párszor, de egyik sem volt túl érdekes a számomra. Sőt, inkább elkerültem volna mindezt, mert tényleg nem érdekeltek az efféle dolgok. Azonban, mielőtt tovább gondolkodhattam vagy beszélhettem volna, hirtelen éles fájdalom hasított a térdkalácsom fölé; és egy tárgy is. Jobban mondva karó. Felmordultam, majd beharaptam az alsó ajkamat, hogy ne hívjam fel magunkra a figyelmet. Mélyen szívtam magamba a levegőt, ahogy ránéztem, immár közel sem olyan barátságosan, mint eddig. Az ördögbe. Nem tudtam, honnan jött rá, de tudtam, hogy tudja, mi vagyok. Ezt végül a szavai is alátámasztották. - Vadász… hm. Minő meglepetés – Sziszegtem, fájdalmak közepette, majd ráfogtam a kezére, amivel a karót markolta és kihúztam magamból. – Ugyan, félsz, hogy kitiltanak innen? – Kérdeztem egy pimasz mosoly keretében, majd megpróbáltam elvenni tőle a karót. Nem ismert engem, nem tudta, hogy hozzá hasonlóan én is vámpírokat ölök. Helyesbítve vámpírokat is. Meg bárkit, aki az utamba kerül, de többnyire a rossz arcokat igyekeztem megtalálni. Az más kérdés, hogy már én is egy voltam közülük. Nem érdekelt. Tudtam, hogy elnyelt a sötétség és nem is jósoltam magamnak fényes jövőt vagy épp happy endet. Nekem nem járt. A sorsom akkor pecsételődött meg, mikor Sage vámpírrá változtatott. Legyen átkozott örökre. Nem mozdultam, nem menekültem, magam sem tudom, miért. Pedig talán az lett volna a legokosabb, ha ott hagyom, eltűnök és vissza sem nézek, de… mi vesztenivalóm volt? Semmi.
Elkezdtem azon rágódni, hogy mégis mi a fene baja lehet a srácnak tekintve, hogy a legtöbb esetben, ha valakire már csúnyán nézek, akkor riadtan menekül a másik irányba. Viszont ő semmitől sem volt hajlandó eltántorodni és bevallom ez kezdett egy kicsit már frusztrálni. Most határozottan nem vágytam senki társaságára, de azt hiszem ezt nem óhajtja elfogadni. Eleve nem voltam olyan hangulatban, hogy a közelségére vágyjak, de ahogy közelebb merészkedett hozzám és múltak az aprócska másodpercek egyre inkább éreztem egyfajta energiát áradni belőle, amely szinte azonnal felébresztett bennem egy igen csak ismerős ösztönt, aminek visszafogására ökölbe szorult a kezem. Habár minden idegrezdülésem ellent mond a következő tettemnek, de mosollyal az arcomon kúszok hozzá közelebb egyik kezemet a combjára helyezem és kínzó lassúsággal kezdek el felfelé haladni, miközben közelebb hajolok hozzá, hogy ajkaink majdnem összeérjenek és a másik szabad kezemmel a dzsekim belsejéből előbányászok egy aprócska karót, amit egyenesen a térdkalácsa felé szúrok az asztal alatt. - Úúú, csak nem fájt? Hát tudod ezért cserébe hadd áruljak el végre valamit magamról. Hobbi szinten írtom az olyan férgeket, mint te is vagy. De jelenleg túl nagy a közönség ahhoz, hogy egyet a szívedbe is döfjek, szóval mit szólnál egy kis menekülési előnyhöz? - Nem mondhatnám, hogy túlzottan visszafogtam volna magam még valaha bármikor is úgyhogy ez teljesen új terület a számomra és nem tudom, hogy meddig vagyok képes megtenni, de az egyszer biztos, hogyha meg is teszem, amit meg kell azt nem tehetem ennyi ember szeme láttára, ez az egyetlen szerencséje.
On my way now Don't give up on me And no one knows what What tomorrow brings
Ritkán találkoztam olyan nőkkel, mint ő volt. Ennyire zárkózott, hideg és rideg nőszemély rég akadt az utamba, de talán pont ezért volt sokkal érdekesebb a számomra, mintsem azok, akik lényegében könyörögnek azért, hogy harapjak beléjük. Hümmentettem a szavakra. - Érthető. – Egy sóhaj is elhagyta a számat, de ennél többet végül erre nem is mondtam. Elfogadtam, hogy nem akar megismerni, de ettől én még nem tágítottam mellőle. A válaszát viszont figyelmesen hallgattam, hátha megtudok róla legalább én valamiféle információmorzsát, de csalódnom kellett. Úgy védte magát ez a nő, mintha máris tudta volna, ki vagyis mi vagyok. Szinte semmit sem mondott magáról, a kisugárzása pedig dermesztően hatott mindenkire. Mondanám, hogy a további akadékoskodása csak még érdekesebbé tette a számomra, de nem. Kezdett inkább bosszantó lenni, hogy még a normális közeledést sem preferálja, hanem azt is elutasítja. - Engem pedig az nem érdekel, hogy téged nem érdekel – Jegyeztem meg felvont szemöldökkel, majd megráztam a fejem. – Nem megyek közelebb, így is a halálomra hajtasz, ezt kár is lenne tagadnod – Felnevettem röviden, elhúzódva tőle. Azon gondolkodtam, mit mondhatnék neki, amitől feloldódna, de végül inkább a pincér felé intettem, hogy hozzon még abból, amit a hölgy iszik és ne féljen duplát hozni belőle. - Ezt én állom. Tényleg. Rosszul indítottam, nem vagyok én ilyen… - Kezdtem bele, mikor már az ital ott volt az asztalon előttünk. Az egyik poharat magamhoz is vettem. Ez egy utolsó kísérlet volt arra, hogy a szőkeség kicsit nyitottabb, vagy kevésbé ellenséges legyen az irányomba, de ha mindezek után is a pokolra kíván, hát… nem biztos, hogy maradtam volna. Inkább odakint vártam volna rá, de ezt nem kellett tudnia. Megemeltem végül a poharat és ha engedte, koccintottam is vele, ha nem, akkor nem; mindezek után pedig megittam az italt.
- Emlegesd még, hátha jobban érzem magam tőle. - Nem is igazán érdekel, hogy miként és hogyan nézek ki jelen pillanatban sokkal inkább arról van szó, hogy elég fáradt vagyok anélkül is, hogy még ő valamilyen ismeretlen oknál fogva szeretne szellemileg is teljesen lefárasztani. Bár már tényleg nem tudom, hogy van-e ennél alacsonyabb mérce, ami alá süllyedni tudok, de soha nem lehet tudni. Az egyszer biztos, hogy amikor fáradt vagyok nem mondhatnám, hogy különösebben hosszútávú türelemmel rendelkezem ez pedig igazából csak neki jelenthet rosszat. Legalábbis remélem. - De nem ismerlek és nem is igazán vagyok abban a hangulatban, hogy megismerjelek. - Talán más körülmények között kapnék az alkalmon, hogy a kalandom magától sétált az asztalhoz, ami általában nem olyan ritka, de az már igen, hogy többé-kevésbé vonzónak tűnhessen valaki. Bár a gyomorforgató érzés és az, hogy nagyon szívesen bemosnék neki gondtalanul jelen van minden egyes porcikámban. - Amikor éppen nem vágyom társaságra és olyan kedvem van, természetesen ellenséges vagyok. - Habár ez nem teljesen igaz, hiszen általában mindig ellenséges vagyok, kivéve amikor éppen akarok valamit. Az pedig általában kötöttségek nélkül történik, mert nem vagyok hajlandó ennél tovább egy személyre pazarolni az időmet. Egy részem azért valamennyire mégis csak kíváncsi, hogy miért nem állt már tovább a legtöbben már rég elsétáltak volna, de valamiért kegyetlenül ragaszkodik a társaságomhoz. Ettől meg már hamar megy át idegesítőből gyanússá. - Nem. Ér-de-kel. - Tartok minden egyes szótag után egy szünetet, hogy nyomatékosítsam magasról teszek rá, a nevére és bármi másra, amit ebből a kis dologból nyerni remélt. Mégis mit kellene számítson nekem a neve? Legalább tudom, ha valaki az adatait szeretné megszerezni csak kettőt kellene pislognia. - Gyere egy kicsit közelebb és megtudod, hogy milyen fából faragtak. - A személyes terem pont azért van, mert az enyém. Nem szívesen osztozkodom rajta senkivel és még hálás lehet, hogy ezúttal szóban figyelmeztettem. Máskor inkább már ütök, de a fáradtság még azt is kivette belőlem.
On my way now Don't give up on me And no one knows what What tomorrow brings
Magára vette vagy csak azt akarta, hogy elhiggyem ezt – mindenesetre meglepett arcot vágtam a szavait hallva. - Nem sértésnek szántam. Egy nő szépségét a fáradtság csak beárnyékolja, de nem tünteti el teljesen – Nem voltam egy bókolós típus, de most valahogy jöttek az ilyen, vagy hasonló gondolatok. Nem mintha számítottam volna olyasmire, hogy a nő ezúttal a pozitívat szűri le belőle, nem a negatív tévképzeteit. Sőt, eléggé olyan volt, mint aki nem örül a jelenlétemnek. Pedig nagyon úgy tűnt, nem vár senkire és magányos. - Ha ismernél, tudnád, hogy ebben nem hazudok – És tényleg nem hazudtam. Történetesen tényleg nem voltam az a fajta férfi, aki minden második lányt ágyba vitt. Nem. Én még egyet sem vittem ágyba, és engem sem vitt fel nő a lakására. Kivéve Sage-t, de ő elég csúnyán végezte végül. Magának kereste a bajt azzal, hogy a beleegyezésem nélkül változtatott át. Bolond volt. De én még nagyobb bolond, mert befogadtam őt, sőt, megvédtem, pedig akkoriban őt kerestük a rendőrséggel. Ő állt számtalan gyilkosság mögött. Még akkor is, ha bűnözőket ölt, a tényen nem változtatott. Apró sóhaj hagyta el a számat. - Nem tartozik rám, de gondoltam, udvariasságból megkérdezem. Mondd, te mindenkivel ennyire ellenséges vagy, vagy csak engem tisztelsz meg ezzel? – Felvontam a szemöldökömet, miközben őt fürkésztem. Egy részemet szórakoztatta a stílusa, egy másikat viszont bosszantotta, hogy ilyen elutasító. Eddig akármelyik nőt szemeltem ki magamnak vacsorára, egyik sem volt ennyire hideg. Képzeletben ráaggattam a Jéghercegnő titulust is. Bár ennek ellenére nem hátráltam meg. – Sedrick Delgado a nevem. És a tiéd? – Érdeklődtem, miközben egy kicsit közelebb is hajoltam hozzá, be a személyes terébe, de ennél többet eszem ágában sem kívántam tenni.
Nem különösebben vágyom mások társaságára. Ha éppen olyan pillanatom van, hogy mégis én teszem meg az első lépést, amelyet persze csak szigorúan azután, hogy felmérem a lehető legjobb lehetőségeket. Azért mégsem kenyerem a zsákba macska és statisztikailag a legjobbat igyekszem megpályázni és legtöbbször sikerrel is járok, de amikor mindez fordítva történik valahogy mégis jobban szórakozom, mikor mindennek az ég világon semmilyen kimenetele sincs. - Tehát szerinted az a módja, hogy megnyerd magadnak egy nő társaságát, hogy sértegeted? Igazán üdítő hozzáállás, de a sikerességére azért kíváncsi lennék. - Kétlem, hogy valaha is elért valamit azzal, hogy sértegetni kezdett valakit. Bár, ha azt vesszük ahhoz, hogy sértegetni tudjon valakit érdekelnie kellene a véleménye és valahogy teljesen véletlenül magasról teszek rá. Persze tény, hogy fáradt vagyok ezzel még én is tisztában vagyok, de koránt sem azért ültem ide be, hogy magamra vonjam a figyelmet. Akár még vehetném bóknak is az egészet tekintve, hogy még ramaty állapotban is felkeltettem a figyelmét. - Érdekes, ugyanis legtöbb esetben pont azok mondják, hogy na nem én aztán nem, én vagyok a szentek szentje.. Azok a legnagyobb férgek. - Koránt sem féltem magam, hogy bárki is megpróbálna kihasználni, mert az előbb lenne halott, mintsem megpróbálná. De talán még meglephetnek. Soha nem lehet tudni, viszont mindenre meg kell próbálni felkészülni. - Miért is érdekel és miért is tartozik rád? - Persze megválaszolhattam volna egyszerűen, hogy azért van, mert nem vágyom senkinek a társaságára, de abban meg aztán mégis mi a szórakoztató? Számomra semmi. Aztán még ilyennel sem találkoztam, hogy valakinek bőven legyen ideje, de szinte egyetlen egy jó pontot sem tud szerezi és totális mélyrepülésbe kezdett a negatív irányba. Ha másra nem is, de egy jó sztorira jó lesz. Az egyik legszánalmasabb élőlény, akit valaha volt szerencsém megismerni. Már a gondolatától is nevetnem kell és még csak most kezdtük el.
On my way now Don't give up on me And no one knows what What tomorrow brings
Élveztem a játékot, a vad becserkészését, megnyerését, majd magát a táplálkozást – nem így kezdtem. Nem voltam szörnyeteg, hanem egy elszívó boszorkány, aki az erejét jóra volt hivatott használni. Aztán eltört valami bennem, mikor Sage megölt. Akkor a jobbik felem megszűnt létezni és helyére a mai mivoltom került. Egy olyasvalaki, aki emberekből ivott, meg is ölte őket, ha elragadta a hév és a saját fajtársait is irtotta. Gyűlöltem a létem. De kiszállni gyávaság lett volna. A nő bizalmatlanságán nem akadtam fenn, nem is nagyon zavart, hogy így fogadott. - Trükk? Ez csak egy kis… - Az orromhoz emelve szagoltam meg az italokat, hogy egyáltalán megtudjam, mit hoztam neki. - …vodka. A legjobb egy nehéz nap után és ne vedd sértésnek, elég ramatyul nézel ki – Tényleg látszott rajta némi fáradtság. Nem mintha engem annyira zavart volna, pusztán a vacsorámat láttam benne. Ahogy őt néztem, tekintetem el-elrévedt a nyaki ütőerére, a lüktető mámorra, majd sóhajtottam egy aprót. Felvontam végül a szemöldököm a kis játékára, de egy szó nélkül leültem mellé. Az egyik italt le is húztam, míg a másikat ott hagytam az asztal közepén, hátha elfogadja végül. - Elég meggyőző érv, hogy nem akarok magára hagyni egy védtelen nőt, miközben kiéhezett férfiak veszik körül egy szórakozóhelyen? És nem, nem magamra célzok. Én nem vagyok kiéhezett – Legalábbis nem úgy. A szex sosem érdekelt, talán nem is vagyok képes arra, hogy bárkivel is ágyba bújjak. Pedig egyszer vagy kétszer próbáltak becsábítani az ágyba, nekem mégsem ment. – De sokkal érdekesebb tény az, hogy valóban… miért is vagy egyedül? – Nem nagyon érdekelt az az öt perces dolog. Nem hagytam volna csak úgy itt, ha kifutottam volna az időből, akkor sem.
Kezdőlap
meg te is 
Sejthettem volna, hogy valamilyen féregről van szó, hiszen úgy tapadt rám, akár egy pióca. Ami tekintve, hogy egy vámpírról beszélünk szerintem nem is áll annyira távol az igazságtól. Biztos vagyok benne, hogy szívesen szárazra szívott volna, ha lenne rá lehetősége, de szerencsére koránt sem az a típus vagyok, akivel olyan könnyű dolga lenne. Egyszer már kis híján meghaltam, úgyhogy mondhatjuk azt is, hogy képes vagyok akár a halálból is visszasétálni, ha arról van szó. 
