Egy pillanatra felébredek. Mozdulni nem igazán tudok, a kezeimnél fogva meg vagyok kötözve. Fehér ingem itt-ott megszakadva, apró vér és koszfolttok borítják. A pillanat alatt körül tudok nézni a helyen, ahol vagyok. Ezer kérdés merül fel bennem. Hol vagyok? Hogyan kerültem ide? Miért vagyok itt? És ehhez hasonlók... képtelen vagyok a tisztán gondolkodásra, hiszen érzem már a vér hiányát is a szervezetemből. A földet bámulom. A földet és a szemhéjam már majdnem lecsukódik megint, de ekkor egy árnyékot látok meg magam előtt. Nehezen, de felemelem a fejem. Homályosan látok, de nem kell tisztán néznem őt, hogy tudjam, az anyám az. Az első pillanatban is eszembe juthatott volna, hiszen már hetek, sőt hónapok óta a nagy terve miatt élünk rettegésben. Amikor megjelent Finnel és Kollal az oldalán, egyszerűen nem tudtam hinni a szememnek. De hát persze. Anyánk tett minket ilyenné, vissza is tudja csinálni ha akarja. Mi nem akarjuk. ÉN NEM AKAROM. Teljes erőmmel megpróbálok majd arra koncentrálni, hogy átvészeljem ezt az egészet. Hiszen Klaus meg fog találni. Már biztosan azon van, hogy átkutasson értem mindent. Tudom, hogy nem fog cserben hagyni.
- Gyerünk fiam. Már elő készítettem neked egy másik testet. Ha nem engeded magadtól, hát erőszakkal veszem el tőled. - Elvesztem az eszméletem a mondata végére. Egy álomba kerülök. Hayley. Hayleyvel futok végig a New Orleansi házunkban. Csak kergetem és kergetem, de hát hová fut el előlem? Mindketten boldogok vagyunk, mindketten boldognak tűnünk. A sok baj ellenére azért meg kell mondani, sok boldog perc jutott az életünkbe.
Ahogy befordulok Hayley után a következő sarkon, meglátom a piros ajtót. A lány oda tart, oda akar bemenni. Megriadok. Odarohanok hozzá, megragadom a karját, nem hagyom, hogy kinyissa az ajtót. Mikor megfordul már nem is Hayley látom. Tatia! Tatia, drága Tatia. Életem első szerelme. Nincs időm a meglepődésre, valami kényszerít nagyon erősen. Odalépek a lányhoz, megjelenek vámpírfogaim. Sikoly, aztán felriadok.
- Hagyd abba. - Nyögöm alig hallható hangon. Izzadság folyik végig arcomon, de ő komoly hangnemben közli velem, hogy még nincs vége, folytatnunk kell, meg kell látnom, hogy mennyi kárt okoztam, mennyi ember hullott el a kezem által. Folytatódik. Az ismételt eszméletvesztésem egy erdőbe visz el. Ott sétálgatok egyedül, várok valakire. Aztán megjelenik ő, ismét. Tatia. Gyönyörű és annyira vidám. Tökéletes arc és alak, teljesen nekem formázott nő. Annyira tisztán emlékszem a vele töltött percekre, a jellemére. Az első szerelem... Csak egy rövid pillanat ez az egész, egy apró kis megemlékezés arról, hogy Tatia őt választotta a falu összes férfija közül. Esther elrontja a pillanatot, bántja a lányt, és győzköd róla, hogy ezt én tettem. Ez csakis miattam történt...

Nem tudom meggyőzni Tatiat. Csak bántom és csak a vörös ajtót látom magam előtt. Úgy érzem nem bírom ezt tovább, nem akarom ezt tovább. Küzdök, erősen küzdök a felébredés érdekében. Sikerül. Szemeim kinyílnak. Ha dobogna a szívem, már rég megállt volna. Valami szorít belül, nem enged, erősen küzdök ellene. Vámpírfogaim kiereszkednek, vért követelek, de nem kapok. Egy cseppet sem. Nem vagyok teljesen magam... sőt, már úgy érzem, egyáltalán nem az vagyok aki voltam mielőtt ide hozott. Megtört. Engem. Elijah Mikaelsont. Akiről azt hittem, megtörhetetlen. Azt hittem magamról, hogy olyan védőfalat állítottam fel magam mellé, hogy soha senki nem tudja majd megtörni. Ő megtudta.