Boldog voltam, hogy annak idején adtam egy esélyt a kapcsolatunknak Caroline-nal, s nem féltem annyira attól, hogy elveszítem őt, mint barátot, hogy eldobjak egy ilyen csodálatos életet. Összeházasodtunk, s két fantasztikus kislány is az életem részévé vált ezáltal, akikre szinte lányaimként tekintettem. Persze, ott volt nekik Alaric, mint édesapjuk, de igyekeztem éreztetni velük az évek alatt, hogy rám is számíthatnak, ott leszek nekik, ha szükségük lesz bármire, s bizalommal fordulhatnak hozzám. Azt hiszem, sikerült mindent elérnem az életben - még többet is -, amire valaha is vágytam. Rengeteg minden hiányzott még így is, Damon, és Elena, akik jelenleg nem voltak részesei az életünknek. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rájuk, de jelenleg semmit sem tehettem, talán ez volt az oka, hogy 2 hete alig aludtam pár óránál többet egy nap, ha egyáltalán sikerült álomra hajtanom a fejem. Caroline is elég nyugtalan volt emiatt, valahogy kárpótolni akartam, nála pedig a kávé, és a sült krumpli volt a legjobb mód erre.  
A mai napig jó ötletnek tartottam pénzt fektetni ebbe az épületbe, hiszen egész életemben azon igyekeztem, hogy valami jót tegyek, s ezzel kevésbé volt bűntudatom a sok rossz dolog miatt, amit létezésem alatt elkövettem. Peesze ez nem egy olyan tulajdonság, amit az ember egyik pillanatról a másikra levetkőzik, még mindig hajlamos voltam mindenért magamat okolni, de így legalább tényleg tettem valamit jót másokért. Az iskola igazgatója Caroline és Alaric voltak, de mindenben segítettem, amiben csak kellett, s jómagam is sok időt töltöttem itt. Nem akartam belefolyni az ügyintézésbe, de fontos volt számomra ez a hely, a tanítványok, akik kaptak egy esélyt, hogy megfelelő oktatásban részesüljenek. Ezúttal Caroline irodájának ajtaja előtt álltam meg, s két halk kopogtatás után beengedtem magam az ajtón. Sosem zárta, ha bent volt, és jó néhányszor leszidott már amiatt, ha az ajtóban ácsorogtam. Ahogy beléptem a helyiségbe, és megláttam, hogy egy nagy rakás papíros fölött görnyed, elmosolyodtam magam, és leültem vele szemben. Nem egyszer fordult elő, hogy hosszú percekig ültem ott, mire észrevett. Most nem vártam, letettem a kávét, és a sült krumplis zacskót az asztalára, közvetlenül a papírok mellé. - Hogy vagyunk ma? - a mosoly még mindig az arcomon ült, igyekeztem leplezni az aggódásom, sőt, egyenesen elfelejteni legalább egy kis időre, de a fáradtságot sajnos nem tagadhattam volna le. Sötét karikák éktelenkedtek a szemeim alatt, amikből mintha kiveszett volna a fény, de ennek ellenére kitűnően éreztem magam. Elnyomtam egy ásítást, amit reméltem, hogy ő nem vett észre. Egy kiadós alvásra lett volna szükségem, de úgy éreztem, addig nem pihenhetek nyugodtan, amíg a barátaink és a családtagjaink miatt aggódunk.

425 szó &  
●