Megszületünk, felnővünk, s meghalunk, mert ez az élet rendje; ez maga a sorsunk végkimenetele. Nem is lehetne ez másképp', nem igaz?! Számítania kellene eme rövid néhány röpke évnek, befolyásolhatná a mindennapjainkat, s felül is írhatná azokat, de mégsem teszi. S akár sikerül megtalálnunk az értelmet, akár nem... senki és semmi sem fog erre várni. Hisz' ez egy emberi élet.. a vége pedig ennek az egésznek; a koporsó. Egy faalapú, belül bársonnyal borított, ám kívülről leszögelt, s majdan földdel fedett végzet. Mindez csodásan hangzik már így előre is felvetve, ugye?! S ha ez nem lenne elég, akkor gondoljunk ám arra, miként sosem fog ránk emlékezni senki..


Egy egyszerűnek tűnő alapállás felvétele nem okozhat akkora problémát, ahogy egy sima bot elkapása sem, amit végül ösztönösen szorítok az ujjaim közé. Az apám lazán dobta felém, én pedig ugyanilyen könnyedséggel vettem át tőle. Míg a következőekben az lenne a logikai menet, miszerint győzzem le, ami... ami teljességgel lehetetlen; s Ő mégis ezt várja el. Egymással szemben állunk meg, felveszünk egy szokványos mozdulatsort és eközben végig a másik tekintetét keressük. Ő finoman lép egyet balra és azon nyomban lendíti is a kezét, így a botja már csapódik is az enyémnek. Ekként sikeresen hárítva el az első támadást. A meleg helyzet ellenére még koránt sem folyik rólunk a víz, de én már most azt érzem, miszerint nekem ebből elég. Aztán egy újabb csapás, majdan pedig ismételten egy védés.
- Szép, szép, de lehetne ez jobb is... - Áll meg egy pillanatra, míg én jómagam követem a példáját. - A karoddal vigyél bele több erőt és amint megvan a védés támadj... használd ki a pillanatokat, mert az ellenség kifogja, ha Te ilyen lassú vagy. - Magyarázza mutogatva, miközben megkerül engem és a hátam mögé érve; még inkább egyenes háttartásra késztet. - A magabiztosság egy főerény... - Lép elém. - ...egyenes hát, egyenes testtartás, gyors reflex. Még ezek az alapok sem mennek neked, Dorian! - Ingatja kissé csalódottan a kobakját, ahogy végül anyám vezetéknevén szólít. Igazából sosem vette fel az apám nevét, így pedig Cedric és én is megkaptuk a Dorian-t, de míg az ikrem előszeretettel hívhatja magát Cedric Dorian-nek, én inkább apánk után a Sutton-t viselem. - Csalódás vagy... kell a jó fizikai erő... első. ELSŐ pont érted és aztán jöhet a többi. Az igék, a tárgyak, a varázslatok... Céljaid vannak, terveid és... és ezeket el kell sajátítanod mielőbb, de így... - Mutat végig rajtam egy lenéző pillantás kíséretében. - ...lehetetlen. Szedd már össze magad, fiam! - Emeli fel a végére a hangját.
- Igenis, apám. - Hajtok fejet az akarata előtt, amire hátrébb lép tőlem.
- Újra! - Ejti ki fennhangon, így mérve rám egy jól irányzott csapást.


Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy a kandalló előtt ülve bámulom a tűz közjátékát. A sárgás kis fények és a pirosas felvillanások kellően érdekesebbek, mintsem az a könyv, amit az apám órákkal ezelőtt a kezembe nyomott. Nem; egyáltalán nincs kedvem elolvasni egy több, mint kétezer oldalas varázstankönyvet... s még be is kellene magolnom szóról szóra, mintha csak pusztán egy lexikon lenne az agyam. Mi vagyok én?! Könyvtár...? Sóhajtva ingatom a fejemet, üres tekintettel figyelve tovább az égő fát és a hamuvá váló részecskéit. Az ujjaimmal a kemény fedelű borítóra simítok; a tapintása érdes, sőt egészen durva... bár a könyvet tekintve ez nem is csoda, hiszen egy eléggé régi darabról beszélhetünk. Nyelek egy nagyobbat, amikor is percek múltán feltűnik, miként az apám éppenséggel mellettem áll. Mi az Isten?! Elkerekedett nagy szemekkel, kissé tátott szájjal és egy döbbent ábrázattal fogadom őt, avagy azt, hogy... hogy itt van.
- Ez aztán a hatékony tanulás, Dorian... - Először a tűzre mutat, aztán nem sokkal később rám. - ...mondd csak a tűz mit sugall?! Netán varázsigék szállnak tőle a fejedbe?! - Ütögeti meg a mutatóujjával a homlokomat. - Mert nem hiszem... - Markol bele a hajamba néhány ujjával. - Figyelj rám és arra, amit oktatok, te kis... - Tépi a fürtjeimet, így késztetve felállásra. - ...mit magyaráztam neked?! Ezek fontosak, te szégyentelen kölyök! Ez a sorsod! Ez az, amire a testvéred nem képes, de te... Te igen! - Maga elé ránt, ezt követően pedig a tűz felé fordít. - Nézd csak! Ez neked a tanulnivaló?! - Lök rajtam egyet, s ekként közelebb kerülünk a nyitott kandalló égő lángjához. - Érintsd meg.... gyerünk, Dorian... ne is ellenezd! - Minden erejével eléri azt, miként az ujjaim a tűz lángjába érjenek néhány pillanatra, majd elengedve; a földre lök. - Élvezted?! - Ordít rám, de a hirtelen jött haragja tova száll és nevetve magasodik, avagy jobban mondva hajol felém. - Nem, igaz?! De nyugi... majd begyógyul... minden meggyógyul; egyedül csak az ész nem teremthető, szóval... - Guggol le mellém. - Fogd ezt a vackot és vésd bele abba a parányi kis elmédbe, de most! - Csapja a mellkasomnak a kemény könyvet, én pedig engedelmeskedem neki, hiszen mást úgy sem tehetek. S hogy miért nem sírok?! Oh, kérlek... ez egy másik lecke volt, amiben megtanított a tűrés fogalmára. S íme... alkalmazhattam, mintsem mindig mikor... mikor rájött ez a kis... Inkább csak bólintok és a szobám felé veszem futóléptekkel az irányt.