"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Úgy, ahogyan mondtam. – Morran rá a barátnőmre kissé indulatosan. Nem tudom, mégis mit nem értett azon, amit mondtam. Bár bevallom, tényleg túl heves voltam. Hevesebb, mint kellett volna. – Ember volt, igen. Láttam meghalni őt… tudom, hogy halott volt. – Magyaráztam. A lelki szemeim előtt pörgött le újra és újra az a nap. Szinte kirázott a hideg is tőle, de valamiért nem tereltem odébb a gondolataimat. Chelsea szavaira felvontam a szemöldököm és így néztem rá. - Ne nézz hülyének, kérlek. Nyilván nem várom el, hogy felismerjen. Inkább csak egy magyarázatot akarok. Vámpír lett. És egyben vadász is, már amennyire lejött a viselkedéséből. Nem vagyok benne biztos, ki tette azzá, de… kételkedem benne, hogy ő ezt akarta volna. – Sóhajtottam egy aprót. Volt néhány halvány emlékem arról, miszerint Arno nem túlzottan szerette a természetfeletti lényeket. Azt hiszem, még engem is elítélt azért, ami vagyok. Újabb sóhaj hagyta el a számat. - Elkerülöm. Egy ideig biztosan… - Tettem hozzá halkabban. – Nem mintha kapcsolatot akarnék, Chelsea. Az már a múlt. Amúgy is… tettem valamit, ami ha kiderül, akkor már lesz oka megölni engem. – Magyaráztam, bár eléggé halkan, szóval nagyon figyelnie kellett, ha érteni akarta, amit mondok. A puszira meglepődtem, értetlenül pislogtam a lányra. Néha olyan közvetlen tudott lenni, hogy megijedtem tőle. Mármint, miért ilyen kedves velem? - Ha máris kezd fejbe vágni, akkor nagyon nem bírod az italt. – Elmosolyodtam. A whiskys pohárra pillantottam, majd a továbbiakra lassan vissza. Az arcomról el is illant a mosoly és a lehetséges jókedv. - Klaus… ő tette. – Jelentettem ki, majd azonnal javítottam is magam. – Megölte őket. A falut… mindenkit. – A fejemet ráztam kissé, majd kikértem magamnak egy újabb kör italt. Ha Chelsea kért, akkor viszont neki is. Kortyoltam belőle. – Miattam tette. Én vezettem oda… fogalmam sem volt róla, hogy mit tervez. Úgy tudtam, hogy Klaus… teljesíteni akarja Arno utolsó kívánságát. Nos… - A kezemben levő pohárra emeltem a tekintetem, majd felemeltem. – Nem azt teljesítette. De én voltam az ostoba… amiért bíztam benne. És ezzel elmeséltem életem legnagyobb hibáját. A másik talán az, hogy nem voltam ott, amikor Arnona baja esett és nem mentettem meg attól a vámpírtól, aki vámpírrá tette őt. Újabbat kortyoltam, csak ezután feleltem a kérdésére. - Ha tudnám, már rég felkerestem volna, hogy megöljem… bár úgy tudom, nem csak én vágynám a halálát. – Apró vállvonás. – Netán fel akarod keresni őt? – Gúnyosan elmosolyodtam. – Két pillanat alatt megölne. Szóval ne próbálkozz a közelébe jutni… verd ki a fejedből a bosszút, Chelsea. Az nem a te asztalod. – Hisz az az enyém volt. A továbbiakra a gúny eltűnt az arcomról és bólintottam egy aprót. Megértettem, hogy még máshol van dolga, sőt, igazság szerint jobb is volt, hogy nem New Orleansban töltötte a napjait. - Nincs új kiszemeltem. Nem is lesz. Egyetlen egy… célom van és azt tudod, hogy mi. Más nem érdekel. Felőlem a világ összes férfinemű tagja leborulhat a lábam elé, nem érdekel. – Vállat vontam. Tényleg nem érdekelt. De azt hiszem, leginkább azért nem, mert most felbukkant Arno. Vagy Victor… ahogyan most nevezteti magát. Hisz számomra ő volt az első. Mindenféle értelemben. És amióta ő nincs, én nem szerettem úgy még senkit. Férfit. A ruhás megjegyzésre, miszerint lehet, ezért akart megölni, vágtam egy grimaszt. - Őt nem érdekli a divat, hidd el. – Azért a szavainak a végére elképedtem, sőt, némiképp zavarba is jöttem. – Miket nem gondolsz?! Biztos, hogy nem akarna ilyesmit… - Inkább a pohár italomba temetkeztem, amíg legyűrtem a zavaromat. - Lehet, hogy új idők járnak, de én még azt hiszem, a múltban élek. És amíg azt nem tudom lezárni… nos, felőlem 2358-at is írhatunk, akkor sem számít más. – Ez volt az igazság. Rögeszmésen ragaszkodtam a bosszúmhoz és még Chelsea sem tudott lehúzni a kiválasztott útról. - Chels… az én halálom még nagyon messze van. Vagy, ha mégis meghalok, hát tudod… - Magamra mutattam célzón. – Bele tudok bújni egy másikba… persze, miután megfelelően előkészítettem az új testet. – Magyaráztam neki okoskodva, bár tényleg így volt. Meg tudtam tenni. Épp ezért lehettem itt ilyen idősen, hisz valljuk be, 1049 éves aligha lehetne bárki.
Stephie szavaira meredten bámultam rá, komolyan figyeltem ez alkalommal. Tudtam, hogy van valami régi szerelme, de azt nem hogy ennyire komoly érzéseket táplált volna felé. Az italomba kortyoltam volna, amikor kijelentette hogy meghalt, de mégsem. Ez mégis hogy lehet? Bár, egy ilyen világban, amiben élünk természetesen ez nem meglepő. Csakhogy a srác, ember volt. - Hogy érted azt hogy meghalt de mégsem? Visszahozta valami boszorkány? De, hát, ő ember volt, nem de? - ráncoltam a szemöldökömet miközben az italomat a pultra tettem. - És mégis mit vársz, hogy felismerjen? Ebben a testben? Ha jól tudom, nem ebben voltál, amikor megismerkedtél vele. Nem lehet, hogy Klausnak köze van ahhoz, hogy feltámadt? Vagy mit csinált.. - néztem magam elé zavarodottan. - Az én véleményem is az, hogy a legjobb ha elkerülöd. Ebből kapcsolat ezek szerint újból nem lesz, úgyhogy .. - csaptam a kezemmel a bárpultra hirtelen, egy mosollyal - ami nem megy, azt nem kell erőltetni. - és egy puszit nyomtam Stephi orcájára. - Én itt vagyok neked, amíg még itt vagyok, mert a pia kezd a fejembe szállni, és nem lenne túl jó buli, ha hazafelé részegen vezetnék. Bántani MÉG - emeltem ki - nem akarok senkit. - erre erőltetett fogvillantós mosollyal pislogtam nagyokat Stephire. A várossal kapcsolatos válaszára a szemeimet kezdtem el forgatni, és mivel a Whiskey már elég szépen a fejembe szállt, ismét a pultot kezdtem csapkodni. - Klaus, Klaus, Klaus, Klaus. Mindenhol csak Klaus. Nagyon elegem van, még a név hallatától is végigfut rajtam a hideg. Nem mintha félnék tőle, mert minden bizonnyal, neki köszönhetően erősebb vagyok mint ő. Egyszerűen csak azt akarom, hogy tűnjön el a föld felszínéről, de úgy mondjuk .. - gondolkodtam el, majd rávágtam - örökre. Ekkora kisebb-nagyobb gondolkozásokba kezdtem, ami kiütött az arcomra és a szemeimre is. Mi lenne, ha megpróbálnám megbosszulni Klaust? Nem mintha nem adott volna jó életet, de mégis ő miatta öltem meg a családomat. Ennyivel tartozom nekik. - Nem tudod merre lehet most Klaus? - tettem fel óvatlanul a kérdést, mintha csak érdeklődnék. Megvártam a reakcióját, majd amikor a költözésről kezdtünk beszélni, akkor ismét egy kicsit mérges lettem. - Nem, nem arról van szó hogy nem akarok melletted lenni. - jelentettem ki egy csöppnyit idegesen. - Egyszerűen csak dolgom van Mystic Fallsban. Ennyi. Majd ha minden lepörgött, meglátjuk merre visz az utam. Nem akartam ennél többet elárulni neki, mert igaz hogy a legjobb barátnőm, de akkor sem akarom hogy tudja, hogy esetleg veszélybe sodorhatom magamat. Jobbnak láttam lezárni ezt a témát, ott és akkor. - Attól még, hogy az ex pasid megakar ölni, lehet új kiszemelted - böktem vissza oldalba játékosan, majd az alsó ajkamra harapva kuncogtam. - Lehet, hogy pont a ruhád miatt akart megölni - nevettem fel, ezúttal a Whiskey már tényleg elég mélyen motoszkált. - Lehet, hogyha felvennél valami szexi göncöt, nem megölni, hanem megdönteni akarna. - nevettem fel ismét hangosan. - Ne érts félre, én elfogadlak úgy ahogy vagy. De ez már 2017, a 21. század. És nem az időszámításunk előtti 700-as években járunk bogaram. - tettem a vállára a kezemet, egy halvány, kérlelő mosollyal megfűszerezve. - Ne vegyél mindent olyan komolyan, legyél lazább.. Sosem tudhatod mikor purcanunk ki teljes egészében, és még egy szexi ruhát sem öltöttél magadra egész életedben. Ez nélkül akarsz meghalni? - ráncoltam a szemöldökömet, persze egy kis irónia volt a hangomban, de azért csak remélni tudtam, hogy nem sértődött meg.
nem tudom hány szó || köszönöm
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Okt. 18, 2017 6:13 pm
To: Chelsea
hirtelen találkozó
- Az újra találkozásunkra. – Poharaink összekoccanva ünnepeltek, mintegy velünk együtt. A kérdéseire megforgattam a szemeimet és azon kezdtem gondolkodni, mit és hogyan meséljek el a történtekből, de végül nem is volt min agyalni. - Emlékszel, amikor az első és egyetlen szerelmemről meséltem neked? Tényleg szerettem. Aztán meghalt és vele együtt az egész falu is. – Magyaráztam, miközben magam elé pillantottam. – A helyzet az, hogy nem halt meg. Él. Nem tudom, hogyan és miért, de él. És rám támadt… fogalma sincs róla, én ki vagyok, de meg akart ölni. Teljesen más most, mint akkor volt. Mint akit… nos, szerettem. – A végét már zavart hanggal, értetlenül mondtam. Mármint, magam sem értettem, hogy hogyan változhatott meg ennyire. Szusszantam egy nagyobbat, majd oldalra döntöttem a fejemet. - A legjobb lesz, ha messzire elkerülöm. Így egyikünknek sem esik bántódása. Sem nekem, sem pedig neki. – Sosem akartam volna őt bántani, de nyilván, ha újból rám támadt volna, akkor én újból védekezek. És ez így végeláthatatlan harcnak ígérkezett, amihez nem volt semmi erőm. Talán… ha sikerül Dahliával végeznem, visszatérhetek hozzá és lerendezhetjük ezt a befejezetlen ügyet. Azaz tisztázhatjuk, mi történt. Elmondhatja majd, hogyan lehet most itt… hogyan változott vámpírrá. Nem, arra még csak gondolni sem akartam, hogy Klaus tette. De valamiért ott motoszkált a gondolataimban ez a név, ami majdnem Chelseát is végleg eltörölte a föld felszínéről. Idegesen löktem odébb a poharat, majd a hajamba túrtam. Egy pillanatra elgondolkoztam, kinek a halála lenne számomra fontosabb. Klausé vagy Dahliáé? A válaszára lassacskán visszarázódtam a valóságba és rá kezdtem figyelni, ha már volt olyan kedves, hogy válaszolt a kérdéseimre. Halványan elmosolyodtam, majd igazítottam a hajamon. A fülem mögé tűrtem lassan néhány tincset. - Ez a város is hasonló. Itt rengeteg vámpír van… és rengeteg boszorkány. Sok históriát hallottam már erről a városról. Régen Klaus uralma alatt állt egész New Orleans. Az ő királysága volt. – Meséltem, miközben körülpillantottam. – De most nem az övé… most fogalmam sincs, ki próbálja itt rendezgetni a dolgokat. Nem mintha érdekelne… engem csak Dahlia vonzott ide. Úgy tudom, Freya itt van valahol. – Magyaráztam elgondolkodva, majd legyintettem, jelezve, hogy mindegy. A határozott válaszára valamiért felnevettem. Fogalmam sem volt, miért ennyire elutasító a szóban forgó várossal, de viccesnek találtam. - Nem? Értem én. Semmi kedved a furcsa barátnőd közelében lenni hosszútávon, ugye? – Böktem oldalba játékosan, még mindig nevetve. Aztán a whiskymre pillantottam, de ezúttal még nem ittam bele. A kérdésre viszont értetlen arcot vágva meredtem Chelseára. - Pasik? Komolyan, Sea’? Épp az imént mondtam, hogy az ex fiúm meg akart ölni. – A fejemet ráztam, bár egy halvány, értetlen mosoly még ott bujkált az arcomon. A felsőm ráncigálására odanéztem, majd vissza rá. A fejemet ezután hátradöntöttem kissé. - Jaj, Chelsea… tudod, hogy én nem követem a divatot és igazából nem is érdekel, hogyan nézek ki, amíg nekem kényelmes. Nem akarok tetszeni senkinek és fiút sem akarok. – Megvontam a vállam és a karjaimat is kitártam. - Én nem te vagyok. Te csinos vagy, jól nézel ki, imádod a mai divatot, a fiúkat… de én… engem ez egyáltalán nem köt le. – A fejemet ráztam, majd a poharam után nyúltam, hogy ihassak belőle. - És ez számomra így van jól. És úgy tudtam, elfogadsz úgy, ahogyan vagyok, Chelsea. – Néztem rá már komolyabban, némileg vádlón.
Láttam amint meglepődik a kijelentésemen, amivel megdícsértem. Én is meglepődtem saját magamon, nem kell félni. Amikor észrevettem hogy Stephie koccintani akart velem, gyorsan elementem a poharat a számtól, és egy nagy mosollyal koccintottam vele. - Az új találkozásunkra - szóltam a koccintás előtt. Láttam rajta, amint a kérdéseim hallatán a tekintete teljesen magabiztossá válik, és a levegő mintha tűzben égett volt kettőnk között. Persze, nem úgy.. Inkább a haragjának a szeleit és a tüzeit éreztem, amint beszélni kezdett Dahliáról és Freyáról. Egy pillanatra meg is lepődtem, hogy egy ilyen kis emberből, honnan jön ennyi gyűlölet és harag elő. A poharát figyeltem, hogy ha szükség van rá, akkor a leggyorsabban kiszedjem a kezéből, hogy ne vágja őt össze a szilánk, amit esetleg képes okozni a haragja által majdnem összetört pohárral. Majdnem meghalt? Mivan? Eszméltem fel a kijelentésére. - Meghaltál? Mi? Hogy hogy majdnem meghaltál? Mit csináltál megint? - húztam fel az egyik szemöldökömet, félig bosszankodva, félig pedig unva. Mindig talál magának valamit, amivel veszélybe sodorja magát. És bár, ő az idősebb, azért egy eretnek bármilyen szempontból is nézzük erősebb mint egy sima boszorkány. Pontosan ezért hívtam fel, és ezért vagyok mellette, hogy megvédjem az ilyen kis történésektől, de úgy látszik nem okul semmiből. És egyébként is, az is megfordult a fejemben, hogy lehet hogy megint csak túlzásba visz valami dolgot. Mint például, amikor nem tudom hogy mit evett, amitől hányni kezdett, és felhívott hogy megfog halni, mert kifogja hányni a szerveit. Nos, nem túl guszta, de azért valljuk be, ez egy kicsit túlzás. Megvártam a válaszát a kérdésemre, miközben rendeltem én is magamnak még egy Whiskeyt. A Whiskeym kikérése közben pedig, hallottam amint Mystic Fallsról kérdezget, úgyhogy felé fordultam. - Mystic Falls? Érdekes? Hagyjuk már.. - legyintettem pufogva - semmi. Ugyanaz mint 100 évvel ezelőtt. - ráztam a fejemet unottan, miközben az újonnan kihozott italomba kortyoltam. - Vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok szaladgálnak körbe körbe, és úgy tesznek mintha valódi, normális emberek lennének. Sok mindent nem láttam még a helyből, és az emberekből, de az egész város bűzlik a vérfarkasoktól, amitől én nem olyan sokára hányni fogok. - tettem hozzá halkabban. Arra a kérdésére, hogy miért nem költözöm New Orleans-be, elgondolkodtam. Felnéztem a plafonra kacsa szájat formálva, és a szemeimet hunyorítva. - Nem - jelentettem ki teljes magabiztossággal. - Mystic Falls-ban még dolgom van, az a megérzésem támadt. Úgyhogy köszi, de nem megyek. - pislogtam nagyokat, egy erőltetett mosollyal, majd az italomba ittam. Megvártam Stephie reakcióját a válaszomra, majd új témába kezdtem bele. - Mivan a pasikkal? - biccentettem, a szemöldökömet megvonva, és végig mérve Stephiet. - Mi ez a rongy rajtad? - néztem egy pár pillanatig lenézően, majd megráncigáltam nem túl erősen a felsőt, ami rajta volt. - Néha annyira öregesen öltözködsz, hogy én nem is értem - ráztam a fejemet értetlenül, és még mielőtt bármit is válaszolni tudott volna, tovább folytattam a mondandómat - Miért nem veszel fel valami szexit? Valamit, amitől igazi nőnek nézel ki, és amitől a pasik jobbra-balra fognak ájulni tőled. Komolyan el kell neked egy pár divat tipp. - azzal vissza fordultam a pult felé, és ismét az italomba kortyoltam, a reakciójára várva.
nem tudom hány szó || még belejövök remélem
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Okt. 18, 2017 12:17 am
To: Chelsea
hirtelen találkozó
Figyeltem, ahogy megtette az utat a bejárattól egészen a pultig. Bár első szavait nem hozzám intézte, hanem a pultoshoz, nem haragudtam érte. Sőt, egy halvány mosoly is megjelent az ajkaimon, aztán leraktam a poharat magam elé és felé fordultam, ahogy közelebb jött. - Szia, Sea’. – Mértem végig. Régen láttam már, de nem olyan régen, hogy ne emlékezzek a jól kinéző barátnőmre. Mármint, semmiféle fura gondolat nem járt a fejemben, de tagadhatatlan tény volt, hogy Chelsea jól néz ki. Valahol rejtély volt számomra, hogy még nincs barátja. A dicsérete azért meglepett, összeszaladtak a ráncok a homlokomon, majd kérdőn felvontam az egyik szemöldököm. – Kösz. Azt hiszem. – Reagáltam kínosan. Nem tudtam, mi mást reagálhatnék. Figyeltem, ahogy megfogta a poharát és ha engedte, sietve én is megfogtam a magamét és koccintottam vele. Ezután kortyoltam és a magam részéről ki is ittam a maradékot a pohárból. Ez jól esett. Az égető forróság a torkomon… nagyon is tetszett. De a kérdései egy picit kirántottak az alkoholmámorból. Chelseára pillantottam, néhány hosszabb pillanatig fürkésztem az arcát, majd a pult felé fordulva felkönyököltem rá egyik kezemmel. - Nem mondhatnám, hogy túl jól vagyok. Dahlia még nem bukkant fel, így még nem volt lehetőségem megölni. Freya meg ugyebár vele van. Nagyon remélem, hogy még él és ki tudom szabadítani annak a boszorkánynak a karmai közül. – Magam elé meredtem, kissé talán hosszan is. A tekintetem megváltozott, az elszántság, sőt, a túlzott elszántság és határozottság sugárzott belőle. Képes lettem volna összeroppantani a poharat is a kezemben, de türtőztettem magam és inkább elengedtem, mielőtt tényleg szilánkokra töröm. Aztán kiráztam a kezem, ellazítottam. Próbáltam mosolyt erőltetni magamra és így néztem újra a barátnőmre. - Ma majdnem meghaltam. Majdnem a temetésemre jöttél, kislány. – Jegyeztem meg egy nagyobb, szórakozottabb mosollyal az arcomon, majd visszapillantottam a pultos felé, akinek intettem, hogy hozzon még egy kört, mert szükségem lesz rá. Chelseára néztem. - És veled mi történt az utóbbi időben? Mystic Fallsban van valami érdekes? – Érdeklődtem. New Orleanshoz képest az a város azt hiszem, csendesebb volt. De huzamosabb ideig sosem tartózkodtam ott, néha átutazóban voltam ott és nem jött. – Egyébként, miért nem költözöl ide? – Kérdeztem meg váratlanul. A semmiből jött az ötlet, a kérdés. Bár nem tudtam, hogy jó ötlet-e idehívni a városba…
Mystic Falls eléggé lepukadt város. Körülbelül semmit nem tudtam ott csinálni, mivel senkit sem ismertem. És én nem vagyok az a tipikus ismerkedős csaj, aki bemutatkozik mosolyogva mindenkinek, úgyhogy egy régi barátomhoz fordultam. Felhívtam Stephiet, úgyis nagyon régóta nem találkoztunk már. Közölte velem hogy még mindig New Orleans-ben van, és hogy menjek oda. Jó érzés volt hallani végre egy ismerős hangot, ennyi idő után. Úgyhogy, összepakoltam és elindultam. Szereztem magamnak egy kocsit, igaz nem túl legális úton, dee.. hát mégis mire való az igézés, ha nem erre IS? Bepattantam a vadi új mondjuk úgy, földes járó járgányomba, és elindultam New Orleans felé. Egész úton azon gondolkodtam, hogy mit mondjak majd neki, hogy vajon hogyan fog fogadni, és milyen lesz ez az ,,első" találkozás.. Annyira elmeredtem a gondolataimban, hogy észre sem vettem hogy már ott vagyok. Oda értem a bár elé, kiszálltam az autómból, és először csak rátámaszkodtam, és gondolkodtam. Biztos be akarok én oda menni? Egy kicsit távolinak érzem egy ideje Stephie-t, és így eléggé nehéz lesz bármit is mondani. - Sea! Kapd össze magad! Te Chelsea Janson vagy! - szólt egy hang a fejemből, amire bólogatni kezdtem. Szívtam egy nagy, friss levegőt, és beléptem. Amint beléptem, láttam amint Stephie integet a bárpultnál, és nekem hirtelen egy kínos mosoly görbült az arcomra. Közelebb léptem, majd levettem a sapkámat, és leültem. A pultos már sietett is oda hozzánk, hogy mit iszom, esetleg iszunk. - Egy Whiskey-t kérek! - biccentettem a pultosnak, majd miután kikértem, végig néztem Stephie-n, és végre eljutottam odáig hogy köszönjek neki. - Szia! - mondtam egy nagy sóhajtással , majd bólogatni kezdtem - - Nagyon.. Jól nézel ki - tovább bólogattam elismerően, egy mosollyal az arcomon. Eközben egy picit összeráncoltam a szemöldökömet, mert nem tudtam miért viselkedem ilyen furán. Egyből észbe kaptam, majd egy kis hátba veregetés után, ami persze nem volt olyan erős, végre valami értelmes is kijött a számon, miközben a Whiskey-met kihozták, és belekortyoltam. - Na és, hogy van a mi kis Stephienk? Mivan Dahliaval? Na és Freya? - Éreztem hogy egy kicsit a közepébe vágtam a dolgoknak, de egyszerűen nem tudtam mi másról kérdezhetném. Végül is, ezért van megbolondulva, hogy végre bosszút állhasson a testvére miatt. És tudom, hogy sokszor lassan lassan már elmegy az esze is, és pontosan ezért vagyok itt. Hogy vissza rántsam a valóságba, és hogy mellette legyek amikor kell.
szó || neked is hello, my friend
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Okt. 17, 2017 11:26 pm
To: Chelsea
hirtelen találkozó
Még élénken élt bennem a legutóbbi élményem. A találkozásom a halottnak hitt szerelmemmel. Vagyis csak a volt szerelmem. Azt hittem, meghalt. A szemem láttára halt meg tulajdonképpen, majd mindenki más az én hibámból. Soha nem felejtem el azt a napot… azt, amikor Klaus Mikaelson megölt mindenkit abban a faluban. De akkor hogy lehet mégis életben Ő? Nem, lehet hogy nem is ő volt az. De a hangja, a kisugárzása… csak ő lehetett. Sóhajtottam egy nagyobbat, majd a poharamat felemeltem a pultról. Sosem volt szokásom leinni magam, de muszáj volt kiürítenem a fejem a temérdek gondolattól, ami megrohamozta. Nem is azzal volt a gond, hogy a gondolatok cikáztak a fejemben, hanem az, hogy mind Hozzá tartozott. Eddig megszoktam, hogy megszállottan, őrült módon csak és kizárólag Dahliára figyeltem, de most… ez kicsit megváltozni látszott. Nem engedhettem, hogy így legyen. Nem kavarhatott fel a jelenléte, az, hogy a városban van. Meg akart ölni. Pedig nem tudta, hogy ki vagyok. Hisz ő… nem látott még ebben a testben. Újabb sóhaj hagyta el a számat, majd a telefonomat húztam magamhoz közelebb. Megnyomtam egy gombot, mire a kijelző felvillant. Még mindig volt további negyed óra Chelsea érkezéséig, így idegesen körbepillantottam. Valami… kellett valami, ami a gondolataimat tereli. Aztán visszapillantottam magam elé. A pultos épp ekkor lépett közelebb hozzám, majd kérdőn rám pillantott, amolyan: „Kérek-e még valamit?” stílusban. A válaszom egy apró fejrázás volt, mielőtt újból kortyoltam volna az italomba. Gondolataim ezúttal Chelsea körül kezdtek forogni. Rég láttam már, az igazat megvallva és villámcsapásként ért az, hogy ma felhívott. Nem tudtam először, örüljek-e vagy sem, hisz úgy éreztem, nem a legjobbkor látogat meg. Sosem tudtam, miért engedtem magamhoz közel. Azért, mert szükségem volt valakire vagy azért, mert tulajdonképpen elvettem az emlékeit? Igaz, hogy a szülei kértek meg rá és én belementem, de attól még elvettem és… felelősnek éreztem magam mindazért, ami vele történt. Sajnáltam is. De hogy a bizalmamat mikor szerezte meg, arról fogalmam sem volt. Tulajdonképpen benne bíztam a legjobban. Meg Freyában, de végül őt… magam mögött hagytam. Viszont ha megölöm Dahliát, őt is felszabadíthatom és ez az, ami igazán éltetett. Mielőtt újból kortyoltam volna a poharamból, hallottam, hogy nyílik a bár ajtaja. A fejemet az ajtó irányába fordítottam és ahogy megláttam Chelseát, azonnal emeltem a kezem, hogy intsek neki. Hát megérkezett.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nagyon elmereng valamin, én pedig ilyenkor mindig azt gondolom, túl nagy a szám és valami rosszat mondtam. Az biztos, hogy ennek a lánynak sem volt épp könnyű élete. Lemondtak róla a szülei? Az ilyesmit sosem fogom tudni megérteni. Mégis milyen szülő az ilyen? Nem mintha olyan sokat tudnék erről, de valahogy elképzelhetetlen számomra, hogy lemondjak a gyerekemről. Az elveim sem engednék meg nekem ezt a szívtelen döntést. Értem, hogy sokan az életképtelen körülményeik miatt mondanak le a gyermekükről, és nem azért, mert nem szeretik őt, de szerintem ez akkor sem megoldás. - Ha itt éltek, akkor valóban lennie kell valami feljegyzésnek valahol. Majd szétnézünk a temérdek sok cucc között. - Kacsintok Hayley-re, és valóban bízom abban, hogy találunk valamit, ami a hasznára válhat. Örülök, hogy a kíváncsiságom nem űzte el egy távolabbi asztalhoz vagy egyenesen ki a bárból. Igyekszem nem jobban belemászni a magánéletébe, bár ahhoz a fickóhoz, aki teherbe ejtette, lenne egy-két keresetlen szavam. Egyáltalán nem szimpatikus mindazok alapján, amiket Hayley csepegtetett nekem róla. - Dehogy bánom! Én speciel csak örülök, ha a csaposkodáson és szakdoga íráson kívül van más dolgom is. Különben is, már ezer éve nem nyúltam azokhoz az iratokhoz, jót is tesz nekik, ha leporoljuk őket. - Tényleg örülök, hogy segíthetek neki, viszont azt nem tudom eldönteni, miért ennyire sürgős neki. Örömmel találkozom vele, hiszen valóban úgy érzem, megtaláltuk a közös hangot, de lehetetlen eldöntenem, hogy az igazságot kutatja-e ennyire szorgosan, hogy mielőbb információhoz jusson, vagy egyszerűen csak minél kevesebb időt akar tölteni azzal az alakkal. Nem lepődnék meg, ha mindkét indok közrejátszana. - Persze, tökéletes lesz. Ha időben jössz, még annak is a tanúja lehetsz, ahogy az utolsó földön fetrengő, horkoló részeget kiebrudalok innen. - Széles mosoly terül el a gondolattól az arcomon. Mivel ez szinte napi szinten előfordul, általában ezt tartom a napom fénypontjának. Ebből is látszik, milyen szánalmas mostanában az életem. Tényleg másból sem áll, mint piatöltögetésből és a gyilkos tekintetek kereszttüzében való létezésből, amit Sean tettei váltanak ki az emberekből. Úgy sejtem, a Hayley-vel való találkozásom most lendíthet kicsit a dolgokon. Legalább a monotonitás talajáról elrugaszkodhatok valamennyire. - Én is nagyon örülök, és semmit sem kell megköszönnöd. Szép napot, este várlak! - Intek oda neki még utoljára, mielőtt kilép az ajtón. Mély levegőt veszek, ahogy végigtekintek a társaságon. Már csak öt óra hossza, csak kibírom valahogy. Legalább a holnapi napom szabad, este pedig nekiláthatok a kutatásnak Hayley-vel.
Kellemetlen emlékek peregnek le a szemem előtt, ahogy Cami makacsul kijelenti, túl jók vagyunk hozzájuk. A nyakláncommal babrálva, helyeslő mosollyal hallgatom, de közben képtelen vagyok szabadulni az emlékektől, amelyek egyre csak megcáfolják a kijelentését. Ha tudnád, hogy egy szörnyeteg ül előtted... Nem mintha Klausékhoz kéne mérnem a múltbéli tetteim súlyát, de az is igaz, hogy nem voltam szent. Az átkot valahogy aktiválnom kellett, még ha baleset is volt... Farkas alakban pedig számtalan olyan dolgot műveltem, amire utólag egyáltalán nem vagyok büszke. Cami szemével nézve a dolgot én sem igazán érdemelnék jobbat, hiszen éppen annyira más vagyok, mint akiket kritizálok. Látom, hogy sikerült elásnom Klaust előtte, és némi bűntudatom támad a férfi iránt. Lehet, hogy egy hétköznapi ember számára sokkal szörnyűbben hangzik a története és a viselkedése, mint amennyire valójában kiborító. Hiszen, bármennyire pszichopata is, megvan a jó oldala, máskülönben nem feküdtem volna le vele, és máskülönben nem drukkolnék ennyire Elijahnak és Rebekahnak a családegyesítős törekvéseikhez. Mégsem kezdek el visszakozni, hiszen ha szerencsém van, sosem derül ki, hogy kiről is beszéltem. Remélem, Cami nem keveredik bele a dolgokba ennél jobban. - Nem ismertem a szüleimet, csecsemőként lemondtak rólam. De úgy hallottam, ebben a városban éltek, ezért azt reméltem, talán többet megtudhatok róluk - vázolom röviden a féligazságot, hiszen ez csak az egyik oldala a történetnek. Lecsupaszított, vérszegény verziója annak a mészárlásnak, amiről reményeim szerint titkos feljegyzéseket őrizhetnek valahol. - Ugyan, semmi gond! Tényleg. Minden oké. Széles mosolyt villantok rá a szabadkozása hallatán. Sosem zavart a kotnyeleskedés, mivel mindig is képes voltam jól kezelni, és meghúzni a határt aközött, amit el akartam mondani, meg aközött, amit már nem. Ez így van Cami esetében is. Mindegy, mennyire kíváncsi, észnél vagyok annyira, hogy ne áruljak el túl sok információt - remélhetőleg. Hiszen a porszem és a gépezet harca sem most kezdődött. Érdeklődve várom a találkánkra vonatkozó válaszát. Tudom, talán kissé túl erőszakosan nyomulok, de már így is rengeteg időt elpazaroltam Sophie és a többi boszorkány miatt. Ideje belehúznom, ha azt szeretném, hogy a lányom biztonságos, farkaslakta zónába szülessen. Épp ezért villanyoz fel annyira Cami válasza. - Az szuper lenne! Tényleg nem bánod? - kérdezek vissza még egyszer utoljára, habár már elkönyveltem a segítségét. A karórámra pillantva felkelek a székről, hiszen az az öt óra nem olyan sok, és nekem még el kell intéznem néhány dolgot addig. Már így is a fél napot ellógtam. - Úgy jó, ha a műszakod végére visszajövök? Megcsörgetlek, ha közbe jönne valami. Remélhetőleg nem fog. Elszántam magam, hogy megtalálom végre a szükséges információkat, ráadásul ezen a szent napon. Senki és semmi nem tántoríthat el ettől az elhatározásomtól. A pult felett a kezem nyújtom Caminek, hogy elköszönhessek tőle. - Örülök, hogy megismertelek! El sem hiszed, mekkora áldás vagy már most. Azt sem tudom, hogyan köszönjem meg a segítséged! Akkor este találkozunk, rendben? - hálálkodva szorongatom a kezét, ha hagyja, a csípőmmel a helyére tolva a bárszéket magam után. A táskámba gyűröm a telefonomat és minden holmimat, amit a pultra kipakoltam, majd mosolyogva odaintek neki még egyszer. - Kitartást a műszak végéig! Úgy érzem, szüksége lesz rá. Az ittas társaságot elnézve hosszú délután elé néz még szegény nő.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Jún. 22, 2017 10:00 pm
Hayley & Cami
Igaza van Hayley-nek. Van jó oldala is annak, ha az embert lebecsülik. Ez most határozottan a jó oldala a dolognak. Mostanáig nem nagyon láttam szükségét annak, hogy önvédelmi leckéket vegyek, de mióta visszatértem, és érzem...nos, New Orleans furcsa légkörét, már másképp látom az egészet. Viszont akaratlanul is eszembe jut a negatív kimenetele is az alábecsülésnek. Rögtön ott van Sean. Talán ha jobban odafigyelünk rá, nem kattan be. Tessék...eddig meg voltam győződve róla, hogy a testvérem épelméjű volt, most pedig kvázi saját magamban ültetem el a kétség magvait. Nem! Nekem akkor is hinnem kell abban, hogy Sean nem volt őrült. A velem szemben ücsörgő lány hamar képes lelket önteni az emberbe. Ez is szimpatikus tulajdonság. Bár teljesen igaza van Marcellel kapcsolatban, hiszen eleve nem sokra tartom azokat a férfiakat, akik nem képesek szemtől szemben ejteni valakit...de azért el kell ismernem, nem is esik valami jól. Tényleg úgy éreztem, kialakulhat valami. De már túl vagyok rajta. Világéletemben hamar túllendültem a kapcsolati mélypontokon. Ezt pedig még igazán kapcsolatnak sem lehet titulálni, szóval nincs is nehéz dolgom. - Igen, igazad van. Nem kellünk nekik? Ám legyen. Az ő veszteségük. Tudod mit? Szerintem mi túl jók vagyunk hozzájuk. - Vetem oda neki könnyedén ezerrel vigyorogva, aztán végignézek az itt ülő félrészeg társaságon, és önkéntelenül is hangosan felnevetek. Annyira szánalmas látványt nyújtanak, hogy mondhatni kellékként mindannyian beillettek az iménti rövid monológomba. Hamar az arcomra fagy a mosoly, ahogy Hayley elkezdi taglalni a gyermeke apjának gyerekkorát. Majdnem kicsúszott a számon, hogy részvétem. Nem tudom, hogy szívesen összefutnék-e a fickóval valahol az utcán...de még fényes nappal sem veszem biztosra, hogy örülnék neki, hát még éjszaka, teszem azt, egy sötét sikátorban. Még a hideg is kiráz. Nem szoktam hallomás alapján ítélkezni, de Hayley nem olyasvalakinek tűnik, aki csak úgy beszél a levegőbe. A pasasnak komolyan durva élete lehetett, és egyre kevésbé tudom elképzelni, hogy rendbe tudja hozni és másképp cselekedni, mint a pszichopata szülei. Persze történhetnek csodák, és már csak Hayley miatt is reménykedem abban, hogy ez egy olyan pillanat. Jobbnak látom nem faggatni a fickóról és a családjáról. Különben sem vagyok az a kotnyeles típus. Viszont a következő gondolatmenetére azért felkapom a fejem. - Szóval a felmenőid után kutatsz? Akkor te...egyáltalán nem tudod, hogy honnan... - A kérdés így is összerakható, már édes mindegy, hogy próbálom menteni a helyzetet azzal, hogy kettéharapom a nyelvem. Azért röhejes, hogy épp az imént dicsértem meg magam, amiért nem ütöm bele az orrom mások dolgába. Mondjuk jobban belegondolva, az elmúlt pár percben több indiszkrét kérdést is nekiszegeztem Hayley-nek, szóval lassan egyszerűbb lenne csendben töltögetni az italokat és megállás nélkül mosolyogni. - Ne haragudj, fogalmam sincs, mi ütött belém, próbálom visszafogni magam a kérdezősködés terén, de olykor csúnyán bebukom a dolgot. - Hátha ezután már nem tart egy tapintatlan, minden lében kanál csaposnak. Bár egész sokszor felhoztam neki a pszichológiaszakot, tehát akár még az is lehet, hogy emiatt elnézi nekem a viselkedésemet. A pulthoz botorkál egy detox-gyanús fazon, akinek már épp jelezném, hogy lassan a fülén folyik ki, amit eddig bevedelt, de még a levegővételig sem jutok, amikor az asztalra csap néhány újabb dollárt. Küldök felé némi célozgatós fejrázást, de úgy fest, épp azzal van elfoglalva, hogy a poharat, amiből tizenkettőt lát, sikerüljön megmarkolnia. Miután visszatrappol az asztalhoz - vagyis egy másikhoz, mert nem találja azt, amelyiknél eddig ült, ismét Hayley-re szegezem a tekintetem. Úgy tűnik, nem gázoltam bele teljesen a magánéletébe, hiszen még ő hozza fel, hogy akár ma is összefuthatunk. - A műszakom öt óra múlva jár le...basszus, nem akar repülni az idő. Viszont, ha neked jó az, hogy 11 körül találkozunk, és nem lesz ebből gond, akkor természetesen a mai nap is tökéletes. - Örömmel segítek neki, ahogy látom, enyhén szólva sietős a dolog. Nem tudom, mire kíváncsi ennyire, hogy van-e köze a fickóhoz, akitől gyereket vár, de nem is az én feladatom kideríteni. Hayley dolga, mit szeretne, és mivel úgy fest a dolog, hogy ő az egyetlen szimpatikus ember a környezetemben, alapvetően hülye lennék nem segíteni neki. - Bízom benne, hogy össze tudunk kaparni neked némi infót, ami segíthet a családod utáni felderítésben. - Küldök felé egy biztató mosolyt, hiszen túlzás nélkül mondhatom, valóban reménykedem. Látszik, milyen fontos ez Hayley-nek, ha pedig csak egy kicsit is tudok segíteni neki, akkor már nem érzem magam annyira szerencsétlennek, mint mióta hazajöttem és állandóan eszembe jut a mészárlás, amit a testvérem okozott. Jó hasznosnak érezni magunkat.
Kezdőlap
- Úgy, ahogyan mondtam. – Morran rá a barátnőmre kissé indulatosan. Nem tudom, mégis mit nem értett azon, amit mondtam. Bár bevallom, tényleg túl heves voltam. Hevesebb, mint kellett volna. – Ember volt, igen. Láttam meghalni őt… tudom, hogy halott volt. – Magyaráztam. A lelki szemeim előtt pörgött le újra és újra az a nap. Szinte kirázott a hideg is tőle, de valamiért nem tereltem odébb a gondolataimat.
Stephie szavaira meredten bámultam rá, komolyan figyeltem ez alkalommal. Tudtam, hogy van valami régi szerelme, de azt nem hogy ennyire komoly érzéseket táplált volna felé. Az italomba kortyoltam volna, amikor kijelentette hogy meghalt, de mégsem. Ez mégis hogy lehet? Bár, egy ilyen világban, amiben élünk természetesen ez nem meglepő. Csakhogy a srác, ember volt. 
|| köszönöm 
Láttam amint meglepődik a kijelentésemen, amivel megdícsértem. Én is meglepődtem saját magamon, nem kell félni. Amikor észrevettem hogy Stephie koccintani akart velem, gyorsan elementem a poharat a számtól, és egy nagy mosollyal koccintottam vele. 
Figyeltem, ahogy megtette az utat a bejárattól egészen a pultig. Bár első szavait nem hozzám intézte, hanem a pultoshoz, nem haragudtam érte. Sőt, egy halvány mosoly is megjelent az ajkaimon, aztán leraktam a poharat magam elé és felé fordultam, ahogy közelebb jött.
Mystic Falls eléggé lepukadt város. Körülbelül semmit nem tudtam ott csinálni, mivel senkit sem ismertem. És én nem vagyok az a tipikus ismerkedős csaj, aki bemutatkozik mosolyogva mindenkinek, úgyhogy egy régi barátomhoz fordultam.
